Végállomás
Vári Attila: Kettőskereszt. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.
„... attól félek, ha egyszer beszélni kezdünk, olyan üresség telepszik közénk, mint amilyen üres csak egy végállomás lehet, ha az ember tudja, hogy ami elment, az volt az utolsó vonat...” Ezzel a fájdalmas és kissé setesuta mondattal zárul a Végállomás című Vári-novella. A mondatot Makáti Éliás nyugalmazott bányamester mondja ki, aki egyik nap arra készül, hogy felrobbantsa a pesti metrót, ám ekkor betoppan hozzá egy utolsóórás terhes lány, akit éppúgy Annának hívnak, mint a bányamester volt szerelmét és feleségét – betoppan, és mintha valóban egykori társa volna, és mintha a szerelem is megelevenedne, mintha minden az egykorvoltat ismételné – megtörténik, aminek meg kell történnie, és ami egykoron nem tudott bekövetkezni. És nem álom, nem illúzió. Hogy micsoda? Hát erről nem szabad beszélni, fogalmazza meg Makáti.
Találóbb lett volna, ha az író e novellától kölcsönzi a kötet címét. A kötet írásai ugyanis a valóságként átélt illúziók és az illúzióként elvetett valóság szüntelen áttűnéseiben rajzolódnak elénk. A Kettőskereszt, a címadó novella például egy városkában játszódik, ahol egy titokzatos kéz visszaállítja az órákat, visszacsavarja az időt, olyannyira, hogy már óraszerkezetek sincsenek, de nincsenek gyárak sem, a vonat sem fütyül – csupán éjszakára, mintha álom volna, nagy, kollektív álom, áll vissza az idő, nappal ma van és ez mégsem zavartlan, mert a városka lakói az éjszaka, azaz az időbeli visszazökkenés sebeit gyógyítgatják, és az eljövendő borzalmaktól remegnek. Lassan-lassan teljesen felszívódva, elveszve e folytonos bizonytalanságba. „És már nem emlékezett a városban senki, hogy éjszaka azt szokták álmodni, hogy török és tatár hordák garázdálkodnak, s nappal óraműpontossággal végzik állampolgári kötelezettségeiket némi álommérgezte rossz szájízzel – vagy azt szokták álmodni, hogy gépeik fölé hajolva értelmetlen tárgyakat gyártanak, szívják az autók kipufogó gázaitól terhes levegőt, hogy aztán ébredés után ott tolongjanak a bazár rézművesei, szőnyegárusai között...” Hogy a végén az író bizalmas közléséből megtudjuk, e várost egy bolondos dobozban, régi fényképek és egyéb kacatok között őrzi egy nagymama, akinek „rosszak az álmai, mert mindig minket keres, de mindig csak hajdani önmagát találja”.
Vári Attila régebbi köteteiben is hasonló hangulatú novellákkal találkozhattunk, leginkább a Lassított lónézésbeli novellák, elbeszélések, karcolatok – hangulatukban, kifejezésbeli megformáltságukban, írói ábrázolás-technikájukban, olykor tematikájukban is – azonosak a mostani kötet legjobb szövegeivel. Mert tagadhatatlan, hogy ma is ezek a legjobb Vári-darabok.
Hasonló jelenségnek lehetünk szemtanúi, mint Bodor Ádám esetében: az életmű íve nem látszik megtörni az áttelepülés után – míg azonban Bodor pályaíve emelkedik, addig Vári Attila újonnan született, de hangvételükben változatlan írásai fáradtabbak, kopottabbak, mint a régiek.
Fáradtabbak, kopottabbak a mondatai, ritmusuk, lüktetésük öreges. Vannak persze nagyon jó fáradt, kopott, öreges mondatok, de ezek nem azok. Tálán azért nem jók, mert mintha már olvastuk volna valahol, valamikor őket... „Bodó úr, aki okkult tudományokkal foglalkozott, s akiről úgy hírlett, könyvet írt a mágiáról, s aki hatalmas sikerű előadássorozatot tartott Párizsban a Rózsakeresztesekről, azzal az ötlettel állt elő, hogy életkorra, nemre való tekintet nélkül mindenkit ébren kell tartani.” (9. p.) „... csak így nyerhetünk tiszta képet arról, hogy vajon mi huszadik századiak vagyunk, akik azt álmodják, hogy a tizenhatodik század végén történik velük valami, vagy pedig tényleg 1598. május tizenharmadikára virradunk, miközben azt álmodjuk, hogy egy fejlettebb kor gyermekei vagyunk.” (10. p.) „ Inkább csak azt nyugtáztuk, hogy rengeteg fenyő fekszik, ágaik, mint hanyattesők szétvetett karjai, s a gyökereikkel feltépett vékony termőföld világjáró csizmák kontinentális saraira emlékeztetett.” (33. p.) „Senki sem emlékezett a városban, hogy mikor látták először a Köszörűst. Voltak, akik megesküdtek arra, hogz Berollóék még a múlt század kilencvenes éveiben költöztek a kubikba, mások viszont körmük szakadtáig védték azt az állításukat, hogy csupán az első világháború alatt jelentek meg, de ennek némileg ellentmondott, hogy Olaszország hadba lépése után, a család férfi tagjait internálták, s így a kubikban épült Berrolo-házban csupán Agrippina asszony maradt, az akkor még éppen vadmacskakorban lévő Alessandra és Peppina társaságában.” (72. p.) „A Súrlott Grádics törzsasztalánál hamuszínű hangulat uralkodott, mert a hétfő déli sörözéskor, mintha sohasem ment volna el, megjelent Berner Izidor fia, a repülő zsidó, s anélkül, hogy szándékában állt volna, megbántotta a híres asztaltársaságot.” (80. old.) „Ez akkora marhaság – mondta a Mesztic fűszerkereskedés hordára –, mintha most önök közül valaki azt mondaná, hogy a mekakinai, akarom mondani a mekanikai energia hővé való átalakításával egyazon időben már föl is fedezték a hőenergia mekanikai mozgássá való visszaalakítását.” (102. p.) „Az édesapa a szemközti oldalt pásztázta. Hamarosan előbukkan a semmiből a sárkány alakú szikla, előbukkannak a megkövesedett hullámok közül az elefántfejű majmok, a szárnyas kutyák, s majd mindenek fölé tornyosul a kosfejű zsiráf. (...) Ezektől a képektől nem függött semmi, még azt sem remélhette, hogy az otthoniak jobban megértik örökös honvágyát – hiszen nem is lehetett volna szavakkal elmagyarázni, hogy abban a távoli gyermekkorban, amelyben jegyre adták a kenyeret, cukrot, húst, s amelyben ordító hidegek ellenére vonattetőn utaztak szülei, hogy valami ennivalót szerezhessenek, hogy abban a távoli gyermekkorban, amikor örökké éhesen ténfergett a lábujjait nyomorgató kinőtt cipőkben... nos, hogy abban a távoli gyermekkorban is lehetett valami földöntúlian szép, valami olyasmi, amiért még most is érdemes vágyakozni.”
Az utolsó előtti mondat egyébként épp Várinál már elhangzott egyszer egy párbeszédben, a Lassított lónézésben (csak ott mekanikai helyett mechanikai állt) – a legutolsó idézet pedig egy Bodor-bekezdésre rímel különösképpen: „Közben nézte, nézte ezt a némileg állatra emlékeztető növényt, olyanféle csodálkozás ült a tekintetében, mintha nem tudná eldönteni, látott-e életében eleven szedret. Közben talán megérezte azt a tulajdonságát is hogy alattomban képes változtatni a táj hangulatán. Az egészen világos, hol sárgás, hol fehér talaj fölött, a kicsi levelű, vézna, szőrös indákon ültek a kövér, csillogó fekete szemek. Ezek a szederszemek hordozhatták ennek a kietlen fennsíknak minden rejtélyét...” (A Zangezúr hegység. Kriterion, 1981. 16. p.)
A Bodorral való összehasonlításból sok minden kiderülhet Vári Attila prózájáról. A legfontosabb talán az, amiről már az elején is szó volt, és ami a fenti Vári-idézetben is felbukkan: arról, amiről itt beszélnénk, nem lehet beszélni, illetve ha pedig beszélünk róla, üresség keletkezik. Vári ennek ellenére mindig ki akarja mondani, le akarja írni, el akarja mesélni, miről van szó. Nem hagyja annyiban. „Abban a távoli gyermekkorban...”, kezdi, és háromszor is megismétli, valóban nem hagyja annyiban, és akkor, amit mond, az rettenetesen üres és közhelyes: „valami olyasmi van ott, amiért még most is érdemes vágyakozni”.
Mintha nem volna a megfelelő írói eszközöknek a birtokában, holott nem képzetlen. Akkor miért?
Cs. Gyímesi Éva beszél arról, hogy az írók egyre kevesebbet törődnek mondataikkal, hogy valamiért nem foglalkoznak eleget velük, jóllehet azt lehetett volna gondolni, hogy a rendszerváltás után már lesz ilyesmire idejük. Az anekdotázással, a klisékkel nem lehet komoly eredményeket elérni...
Talán egyszer lesz ideje Vári Attilának, hogy törődjön a mondatokkal. Addig maradnak novelláinak megkapó és borzongatóan szép közhelyei.
MIKOLA PÉTER