Kuszálik Péter
BERNÁT PÁL KERESZTÚTJAI
Az írás rövidített formában megjelent a Családok közelről című szociográfia-gyűjteményben Budapesten, 1994-ben.
B. P. Marosvásárhely északi negyedében lakik, egy kockaház első emeletén. A kétszobás lakás harmincéves, téglából épült, ezért egészségesebb, mint egy ötéves betonkuckó. A főúttól négy sor ház választja el, emiatt jóval kisebb a zaj és a por. A lakás a kockaházak kényelmét nyújtja. A berendezést B. P. tervei alapján egy bútorszövetkezet készítette, a kisszobában saját készítésű, vasállványos, nyitott könyvespolc; olajradiátor – a hidegebb téli napokra. Mosógép, hűtőszekrény, mixer, fekete-fehér tévé („az asszony és a gyermekek nézik, bár tiltom tőlük”), lemezjátszó („javítani kéne”) és kazettás magnó („újabban a lányok nyüvik”) erősítővel és hangfalakkal („nyolc-kilenc éve mindenki ilyent vett, japán-lengyel-román keverék, engem már kiszolgál”) – ennyi a ház elektromos és elektronikus felszereltsége. – Autó nincs: „Ceauşescu idején, amíg jegyre adták a benzint, nem volt érdemes autót tartani, ma nem tudnám megvenni és fenntartani, négy biciklimet lopták el, most gyalog járok.”
A polcokon két-három sorban mintegy 1000–1200 könyv.
A képeken dominál a fekete-fehér, hét rézkarc és fametszet mellett egy színes olajkép, japán vízfestmény, kínai selyemszövés. A nagyszobában, fő helyen egy Damó István-grafika: üres székkel szemben ülő, feketébe öltözött öregasszony ujjain számigálja a perceket. („A feleségem kezdetben félt ettől a képtől, én azt mondtam, hogy ennyi «memento mori»-ra szükség van; most már megszokta.”)
B. P. átlagos súlyú, termetű („mióta többet ülök, kezdek pocakosodni”), ruhatára inkább praktikus, mint fényűző („két rend ruhám van, egy évben kétszer ha fölveszem valamelyiket, farmerben és pulóverben nőttem föl”). A cigarettát és a dohányosokat megveti, italt módjával használ („néha megverekszem az alkohollal, de mindig ő az erősebb”).
Családi állapota: 1978-ban nősült (Bíró Mária, 1951; erdőmérnök), gyermekei Eszter (1979) és Anna (1981).
Szakmája szerint gépészmérnök, 1990 után önként kilépett, három éve könyvkiadóknak dolgozik: szerkeszt, korrektúrázik.
Mire büszke? – „Huszonkilenc saját fogam van, egy mázsa fogkrémet elsikáltam rájuk, sok bennük az amalgám, de mégsem «hatósági» fogak.” – A másik dolog: „Olyan nyolc- és hatévesek lehettek a lányok, vonaton utaztunk Gyergyószentmiklós felé, idősebb bácsi ült a fülkében, csak egyszer szólalt meg: «szép dolog az, amikor a gyermekek édesapámnak szólítják az apjukat» – ennél nagyobb dicséretet még nem kaptam.”
*
Felmenőiről, élete fontosabb eseményeiről számol be a következőkben.
„Édesapám szerint minden sokkal egyszerűbb, mint amilyennek látszik. Persze ez közhely, de a közhelyeknek is megvan a maguk haszna. Akár az apai jótanácsnak vagy az anyai pofonnak – a lényeg, hogy mindig az alkalmas időben jöjjön...”
Bernát Pál 1949 márciusában, hózáporos hajnalon született Kolozsváron. Édesapja: János (1911–1982), édesanyja: Molnár Piroska (1919–1992). Szülei Aradon születtek és nevelkedtek. Apai nagyszülei: B. József, felvidéki ősöktől, gazdasági faszerszám-kereskedő, meghalt 1915-ben; az örökül maradt üzletet az özvegy (Görgényi Teréz, Aradon született és élt; 1943-ban, 61 évesen ugyanott halt meg) vezette tovább. „Apámnak négy testvére halt el, két fiú még gyermekként, a két idősebb lány már asszonyként, de maradékok nélkül.” – Anyai nagyapja: Molnár Géza, Veszprém megyében született. Győrött dolgozott, iparosként került az aradi vagongyárba, utóbb mindenes lett az Arad-Csanádi Takarékpénztárnál. „Nagyapám 1970-ben halt meg. Rá még jól emlékszem, előttem van most is, ahogy borotválkozik, ahogy beállítja a fűrészporos kályha betétjét. Értett mindenhez, a motorszereléstől a kertészkedésig. Középtermetű, sűrű ember volt, öregségére egy kicsit elnehezült. A család s a maga életét «józan paraszti ésszel» igazgatta. Mértéktartó módon élt, a munkát nem kerülte sosem; vasárnap templomba járt, mint a többi polgár. A vagyont csak biztonsági háttérnek tekintette. Nem volt zsugori, értelmes dolgokra sosem sajnálta a pénzt. Amikor nagynak tetszett már a háza, elcserélte kisebbre, az árkülönbözetet pedig szétosztotta a két lánya között.
Molnár Géza felesége: Nyerges Piroska, háztartásbeli. Mezőhegyesen született, hetedik gyermekként. Az egyik magtalan nagybácsi nevelte, nevelőszülei vitték Aradra. „Nagyanyám leélte a nyolc év különbséget, amennyivel nagyapónál fiatalabb volt, s egy agyvérzéssel utánament. Mindkettőjük rászolgált az elcsitulásra. Nagyanyám az öregasszonyok «kedves és aggódó» fajtája volt. Nagyon szeretett olvasni, s ha én olvastam, nem riogatott-ugráltatott, tudta, hogy a könyv hasznos dolog. Csak vakációban látott minket, kolozsvári unokákat, s akkor «egész évi szeretettel» fogott körül. Most nemcsak a nagymama féle baracklekvár, vajaskifli rémlik föl bennem, hanem az a közvetlen, meleg jóindulat, amivel a világ dolgait tudomásul vette, és az alázat, amivel a világ mocskát elviselte.”
„A családfa gyökerei messze földre elágaznak: Felvidék, Dunántúl, Alföld, Bánság. Szüleim Kolozsvárott jártak egyetemre, édesapám jogász lett, édesanyám pedig tanárnő. 1943-ban házasodtak, s már nem mentek vissza Aradra, a sors Kolozsvárhoz kötötte őket. Három gyermekük született: János (1945), Kata (1946) és én. János feleségének ősei Udvarhely megyeiek, a sógorom családfájának gyökerei Gyergyószékbe nyúlnak, a feleségem Csíkszékből származik – így a hét Bernát-unoka [Jánosnál kettő, Katánál három gyermek van] ereiben az eddigiekhez egy kis székely vér is keveredett. Jó vér, nem panaszkodom...”
„Minden ember életében két fontos dátum van, ezeket a fejfára is fölvésik. A kezdeti dátumot a családi biblia őrzi, a másik homályba vész... Erről a két dátumról nincs módod dönteni. Sem őseidről, nemedről, fogazatodról, betegségeidről. Csupán néhány «apróságról» dönthetsz magad – hivatás, feleség – tehetséged, tudásod, esetleg tanácsok alapján. A gyermekkori döntéseket jóindulatúan irányítgatják a felnőttek, ahogyan a macska is megtanítja vadászni a kölykét. Tulajdonképpen mindketten élni tanítják a magzatjukat. Emberi szinten persze nem verébfogásból áll a túlélés...
Ha az élet kezdete és vége közötti szakaszt úthálóval fonod be, máris megvan a «döntéshozatali hálódiagram». A játékszabály lényege az, hogy keresztúthoz érve mindig tudjad, merre vedd az irányt. Néha várnod kell, mert valami hiányzik a döntéshöz, időt kérsz, akár a sakkban, néha pedig az «idő maga oldja meg a kérdést». A játék végéről annyit: ha szerencsés vagy, tisztességgel temetnek el, s még fejfát is tűznek a sírodra. – Ühüm, mintha ez már bölcs ember beszéde lenne, pedig csak az én konyhafilozófiám. Le kellett élnem negyvenöt esztendőt, hogy rájöjjek: «tudom, hogy nem tudok semmit» – annyit mégis, hogy ezalatt megtanultam «verebet fogni», már nem halok éhen.
A «keresztúti teóriámat» tizenöt éve fogalmaztam meg, egy rendszermérnöki tanfolyam hatására. Szabálya még a játéknak, hogy visszaút csak kivételes alkalommal van, s mindegyik döntés befolyásolja a következőket. Íme egy példa: édesapámékat Kolozsváron érte a szovjet bevonulás. A választható két út: visszavonulni nyugati irányba, vagy helyben maradni. Édesapám, aki megjárta a szovjet frontot, közelről látta, hogyan néz ki a kommunista éden. Azt is sejthette, hogy a háborúnak vége, s Magyarország is a szovjet alá fog tartozni. Nem az aradi örökség tartotta vissza az emigrációtól, arról eleve lemondott: két ház, lakókkal... abban az időben háztulajdonossá válni kész botorság lett volna. Magyar nyelvterületről (még ha az kisebbségi is) nem akartak elszakadni, – az otthon az idegennél pedig mindig biztonságosabbnak mutatkozott. Ezért maradtak itthon 1944-ben. Talán egyebütt fehérebb lenne a kenyér, de ez jobban esik, mert ezt szoktuk meg.”
„1975 után, amikor bédekerrel a kezemben bejártam Magyarországot és KeletEurópa elérhető tájait, eljutottam Nagycenkre is. A kastélymúzeumban kis üveglapra fölírogatták Széchenyi apánk néhány mondását, s azokat asztalra-székre-falra fölaggatták. Íme a – számomra – legfontosabb lényege: ha gazdag voltál, elszegényedhetsz és ismét meggazdagodhatsz, az elfecsérelt időt azonban nem szerezheted vissza soha. Másképpen: az idő több, mint pénz. Közhely – mondod –, én vezérelvemnek tartom. Apámék is úgy tekintették a vagyont, mint mulandó földi kincset. (Apósom is megélt olyant, hogy két szál gyufa tíz gramm aranynál többet ért.) A szocializmus idején amúgy sem volt érdemes vagyont gyűjteni: nem tudhattad, mikor államosítják. Szüleink öröksége értékesebb a pénznél: mindhármunkat kitaníttattak. Hozományt annyit adtak, amennyi jutott. Édesapám, nyugdíjas éveiben, fölszámolta a bélyeggyűjteményét, s a hasznot azonnal elhármazta közöttünk. Amikor édesanyám halála után szétosztottuk a házban maradt ingóságokat, egy hangos szó sem esett közöttünk. «Jobb helyeken» ölre vagy perre mennek egy szalag földért, egy szúette szekrényért. Mi a szülői házban nem tanultunk veszekedni.”
„Édesapám óvatos ember volt, mert sok mindent megélt. Fő elve volt: a bajt nem orvosolni, hanem megelőzni kell. Mostanában én is ajánlom a lányaimnak, de ez is olyan, mint a forró kályha: hiába magyarázod a kölyöknek, hogy forró, ne matasson hozzá – minden tanácsnál többet ér, ha megégeti az ujját... Égési sebe válogatja...
Föltételezem, hogy édesapám az észak-erdélyi időkben is gondolhatott arra: az sem tart örökké. Kerülte a politizálást és a hatalomhoz közel álló állást, tudván, mennyire megszédülhet az ember a hatalomtól. 1945-ben, a népi demokrácia kezdetén, amikor tisztogatással kezdődött minden, ő megmaradhatott jogásznak, de néhány ismerősét, az 1940–44-es időszakban elfoglalt állásuk miatt eltávolították a pályáról. Hegedűs Sanyi bácsi volt az egyik kirúgott jogász, ő tornatanárnak állt, s mint pedagógus szolgált tovább. Váczy Kálmán latin és görög nyelvismeretét használta föl a túlélésre – Nyárádi Erasmus Gyula famulusa, botanikus és nevezéktani szaktekintély lett. Hétnyelvű botanikai szótárt szerkesztett: kézzel – a komputerek korában!
Kis kitérő: azon az éjjelen, amikor születtem, Erdély-szerte ezrével telepítették ki az osztályellenséget: földbirtokosokat, volt gyárosokat. Ami egy kofferbe belefért, azt vihették, a többit «szocialista gondozásba vették». Kaptak valahol egy pincelakást és egy pecsétet a személyibe: D. O. [domiciliu obligatoriu = kényszerlakhely]. A «jég hátán élés» klasszikus esete. Mindenki abból élt meg, ami az ujjaiban és a fejében volt, «bőrön belül», amit nem lehetett elvenni, államosítani. Németet, franciát, angolt tanítottak, meg zongorázni – nemegyszer a szekustisztek csemetéinek.
Visszatérve édesapám esetére: őt meghagyták a pályán, de ide-oda dobálták. 1947-ben, néhány hónapos munkanélküliség után fölajánlották neki: lépjen be a pártba, s lesz állása. Kár lett volna visszautasítani, már két gyerek prünnyögött otthon. A húszas években sok önérzetes magyar tisztviselő nem volt hajlandó fölesküdni a román államnak, azok vehették a botot és iszákot, s zarándokolhattak Magyarországra, a ferencvárosi pályaudvar vagonlakásaiba. Apám félretette az önérzetét, s belépett a pártba. Lett állás – biztos kenyér. Nem lelkesedett soha a munkahelyéért, a kollégákért, akiknek mentalitását, munkastílusát sohasem vette át, de nem nyavalygott – dolgozott. A gyakori munkaköri megalázásokat a családdal «borogatta».
Munkahelyi konfliktusai gyakoriak voltak, de nem mélyek, volt hozzá lelkiereje, hogy megoldja azokat, nem menekült italozásba. (Csupán kétszer láttam spiccesen: ötvenedik születésnapján és lánya esküvőjén.)
Jó példával előzte meg, hogy rászokjunk a káros szenvedélyekre: nem dohányzott, nem ivott. A szerencsejátékokat sajátos módon utáltatta meg velünk: leült közénk pókerezni, gyufába. Amikor ötödször nyerte el minden gyufánkat, akkor azt mondta, hogy idegen játékos ellen és pénzben játszva sem lenne sikerünk, mert «profik ellen amatőrök hiába is próbálkoznak». Ő maga römizett, filléres összegekért és nem a családi kassza kárára. Téli estéken arról is mesélt, hogy az emberek a szenvedélyeik révén pusztíthatják el magukat (fogságban, börtönben képesek az ételüket eladni cigarettáért), tehetik tönkre a családjukat, s végül, de nem utolsósorban azok alapján lehet zsarolni (szekuritáté, ÁVH!), kifosztani őket.”
*
„A családi bástya védereje természetesen édesanyám volt. Gyermekei és főállású tanársága mellé muszáj volt cselédet alkalmazni, de így is maradt számára elég tennivaló. Szerre megoldotta őket – a recept egyszerű: hit és munka. Utolsó őszén mondotta: «aki három gyermeket szült, az nem lehet hitetlen». – Végtelen munkabírásáról nemegyszer meggyőződhettünk. Az oktatás mellett tankönyvet, cikkeket írt, ellátta a házat, kötött, varrt, stoppolt; ezek mellett még minket is felügyelt, főzni tanított, nyáron velünk teniszezett. Emellett volt ideje születésnapokra műsort betanítani (a szomszéd gyerekekkel közösen zsúroztunk, verseket jeleneteket adtunk elő), karácsonykor mindenkinek külön ajándékot készíteni («az ajándék értékét nem pénzben mérik, az ajándékozó jó szándéka és az ajándékozott öröme adja azt»). Mindezt nagy természetességgel, istenadta erős szervezettel. S ha valami baj volt, akkor is jó pofát kellett vágnia mindenhez.”
„Szüleink cipelték a nehezebbjét. Tényleg a semmiből indultak, de elég hamar összeszedték magukat. A családi regula szerint tilos volt kölcsönkérni, mert «ha nem elég a jövedelmed, hogyan élsz meg úgy, hogy még adósságot is törlesztesz?» Édesanyám kezelte a kasszát, egy hónapban kétszer költségvetést csinált, elporciózta a pénzt, s azzal slussz. Olyan, hogy ne legyen kenyérre, nem történt meg soha. Ha én nyafogtam a női fűzős cipőm miatt, azzal maradtam; – amikor kinőttem, csak akkor lett másik. Állami bérlakásban éltünk, a ház eredetileg a katolikus egyház vagyona volt, de az elvtársak szó nélkül államosították. A kétszintes, belső-lépcsős házba két családot költöztettek. A mi szintünkön volt a konyha, kijárattal a teraszra, a kamra, mellette egy cselédfülke. Az előszobából nyílt a WC, a pince, a följárat az emeletre és a mi két szobánk. Az emeleten a munkásmozgalom régi elvtársa lakott nejével és néha valamelyik gyermekével. Fönt volt a fürdőszoba – évekig odajártunk fürdeni, «békés egymás mellett élésben». Hétéves voltam, amikor Juliska hazament Csíkba, családot alapítani. Ő volt a pótmamám, pár hónapos koromtól viselte gondomat. Az ő távozása után már ritkábban alkalmaztunk cselédet, Annuska volt két esztendeig, s 1961 után már csak alkalmi házimunkára jött egy-egy bejárónő. Azután mi, gyerekek vettük át a bevásárlás és a konyha gondját, 1968 után pedig édesapám, aki akkor ment nyugdíjba.”
„Az ötvenes években erősen szedett-vedett bútoraink voltak: két kórházi vaságy, egy öreg rökamié, az én rácsos ágyam; három (különböző) ruhásszekrény. Később a szomszédtól került egy dívány, én a rácsos ágyból egy dikóra költöztem, amit nappalra a bátyám vaságya alá taszítottunk. Az «értékes bútort» egy garnitúra képviselte: kerek asztal, két fotel, a kisdívány (vendégjárás idején alvásra is jó kellett legyen), hasonló stílusú íróasztal és üveges könyvszekrény: «a vitrin». Ekkora garnitúrához ma külön lakás kéne, a mi békebeli nagyszobánk harminc négyzetméterén jól elfért. A kisszoba a három gyermekkel elég zsúfolt volt, de kibírtuk. 1956 nyarán, amikor nagyapámék kisebbre cserélték a házukat, az árkülönbözet feléből lett rádió, telefon, tengeri nyaralás és fürdőszoba a cselédfülke helyett. A vaságyak jóval később tűntek el, már nem emlékszem, mikor. A könyvespolcok meg csak szaporodtak. Középiskolás koromban már én is vásároltam könyveket, saját könyvtáram volt. Havi zsebpénzt kaptunk, mindenki maga gazdálkodott belőle.”
„Kis gyermek, kis baj – nagy gyermek, nagy baj. Ismerős, ugye? Ráadásul igaz. Kölyökként a betegség volt a legnagyobb gond (különben mindig az), de édesanyám, aki a szürke nővéreknél tanult, ismert egy csomó természetes, ősi gyógymódot: vizes lepedő, mustárliszt-pakolás, köpölyözés. Amikor néném magára borított egy fazék forró vizet, langyos élesztővel kente be az égés helyét – heg nélkül gyógyult. Egyszer a savanyú cukrot félrenyeltem; a soros cseléd rohant anyámhoz, aki fejre állított és kirázta belőlem a cukrot. Nem tördelte a kezét, nem sápítozott: tudta, hogy mit kell csinálni. Szerencsém volt, hogy éppen otthon volt.”
„Gyermekkorom konfliktusai? – A betegségektől eltekintve semmi komolyabb. Bátyámmal összeverekedtünk, aztán kibékültünk; ő betörte a fejemet – én a lábába döftem a csavarhúzót. Éltünk. A suliban nem volt baj (mindhármunk jó tanuló volt), a szomszédsággal sem sok, a politikához kicsik voltunk. Gyarapodtunk testiekben és szellemiekben egyaránt, s amikor lehetett, anyagiakban is. Színházba, operába, később koncertre jártunk, olvastunk, teniszeztünk, kirándultunk. – A kötelező iskolai foglalkozásokra elmentünk; amikor eljött az ideje, fölavattak pionírnak, beléptünk az IMSz-be. Idomultunk mi is a többi után; apám mondása szerint «nem lógtunk ki a sorból». Arra kellett vigyázzunk, hogy a szomszédok, idegenek előtt miről beszélünk. Természetesen nem a kommunista szomszéd volt a besúgó (ők még azt is elnézték, hogy templomba járunk), hanem apám römipartnere. Ez tíz év után derült ki – de nem lett belőle Duna-csatorna. «Maul halten und weiter dienen» pofát tartani és tovább szolgálni – ez a cs. és kir. szöveg az ötvenes években ugyancsak érvényes volt.”
„Nő a gyerek, nő a gond. Kezdtem a nagy keresztutakhoz – pályaválasztás, nősülés, lakás – közelebb kerülni. A suli utolsó három vakációján dolgozni mentem, az Utunk folyóirat szerkesztőségében a kifutó-takarítónő Róza nénit helyettesítettem. Beleszagoltam a nyomdászatba, lapcsinálásba – nagyon megkedveltem. Nyomban nekiestem a szakirodalomnak: Szántó Tibor, Tóth Samu, Albert Kapr még most is a polcomon vannak. Szívem szerint ebbe az irányba mentem volna tovább. Érettségi után összeült a családi tanács, hogy «mi legyen a gyerekből»? Bátyám már negyedéves, eminens mérnökhallgató volt, néném az édesanyánk szakmájára, a tanárságra (mit szakma? – hivatás!) adta a fejét, «de mi lesz a kicsivel»? A nyomdászatról, könyvtervezésről már eddig is szó esett, most is ezt vagy a műszerészetet emlegettem (jó kézügyességem volt, repülőmodellezésre is jártam; Emil szomszédtól nagy szakmai titkokat tudtam meg). Apám érvei: a helyzettel meg kell alkudni, de lehetőleg hasznos alkut kell kötni. Jó tanuló vagyok, megbírnám a műszaki egyetemet, s ráadásul ott van helyben, Kolozsváron. Menjek oda, később is lehet belőlem nyomdász. Mindent a lehető legmagasabb szinten kell csinálni, tehát ne legyek én szedőtanonc, hanem nyomdamérnök – idővel, tekintve, hogy a legközelebbi nyomdamérnöki főiskola Lipcsében van. Tanuljak meg jól németül, s ha elvégzem a műegyetemet, mehetek tovább. – Apám több példával igazolta, hogy idegen nyelvtudással sokra viheti az ember, ezért már az elemi után nyelvtanárhoz küldött minket. Érettségi táján már tűrhetően beszéltem németül, elfogadhatónak tetszett a gondolat.
A felvételi viszonylag könnyű volt, a százból negyvenvalahányadiknak jutottam be a gépgyártástechnológia karra. (Ez 1966-ban volt.) A felvételi magyar nyelven folyt, azután következett a mélyvíz. A Műegyetemen minden szakon románul folyt az oktatás, de a tanárok jó része, főleg az első két tanévben, elnéző volt azok iránt, akik gyengébben beszélték a románt; például Viciu, a matematikai analízis tanára, aki az előadásán a nehezebb fogalmakat magyarul is megnevezte. Én jobban boldogultam a nyelvvel, mint például a székelyföldi srácok, mert kórházban (sárgaságos voltam kilencévesen) és gyógytáborban rövid idő alatt sokat tanultam. No igen, és nagyon jó romántanárnőnk volt az iskolában, ma is helyesebben írok sok, román gimnáziumot járt embernél. A téli vizsgák idején kezdtem nyavalyogni, hogy ez nehéz, nem bírom és így tovább. Egyetlen mentségem volt: fiatal korom, ugyanis csak tizenhét éves voltam, nem elég érett a pályaválasztáshoz. A lustaság nem volt mentség. Amíg «benőtt a fejem lágya», eltelt négy év. Szegény anyámék tanárt fogadtak mellém, pszichológushoz hordoztak, nagy nehezen eljutottam a harmadik évig. Akkor már nyáron annyi tárgyból buktam, hogy ismétlő maradtam. A családi tanács ismét összeült, apám kérésére plusz-mínusz táblázatot készítettem, fölírtam egy papírlapra jövőm várható állapotát, előnyeit és hátrányait, ha befejezem az egyetemet, vagy ha nem. A mínuszhoz az azonnali (másfél éves) katonaság is odakerült és még amit akarsz. Mivel még mindig nem voltam meggyőződve a mérnöki szakma (és oklevél!) előnyeiről, úgy döntöttünk, hogy elmegyek dolgozni: utcát söpörni, vagy bármit, de én szerzem a munkahelyet, nem a szüleim, s majd ősszel újra mérlegelünk. Egy hónapig Szovátán dolgoztam a fatelepen. Az ácsbrigádba kerültem, janinak. A mesterek délben elhevertek az árnyékban, én a tűző napon ástam a gödröt a sasfának. Megetettek csípős paprikával, s egyebek. Augusztusban Kolozsváron tejet hordtam, hajnali négytől fél nyolcig, utána futás a szerkesztőségbe, ugyanis azon a nyáron ismét kifutó és takarítónő voltam. Ősszel aztán aláírtam egy családi szintű kötelezvényt, amelyben vállaltam, hogy befejezem az egyetemet. Azon a nyáron megtanultam, milyen a «forró kályha», milyen érzés janinak lenni. – Ősztől nekiálltam a tanulásnak, már én akartam tanulni. Több vizsgám nem maradt el, kitűnővel végeztem. (S azóta is áldom szüleim türelmét és jóságát.) Ilyen egyszerű az egész – akarni kell.”
„1968-ban tértek át a tizenkét osztályos oktatásra, emiatt nem voltak érettségizők, s az akkori fölvételiző csapat gyengébb eresztés volt. A két ismételt tanév miatt beszottyantam ebbe az évfolyamba. A «minden rosszban van valami jó» elve szerint a két plusz évemért kárpótolt a végzési lista tizedik helye. Íme, az újabb keresztút: hová menjek? Szüleim azt tanácsolták, hogy válasszam Nagyváradot, mert arrafelé jó a vonatjárás, nézhetem a magyar tévét, s kishatárátlépővel többet járhatok «szomszédolni». Én Marosvásárhely mellett kardoskodtam: a hétvégeket nem fehérnemű-cseréléssel, hanem kirándulással szeretném tölteni, emiatt a tévé sem érdekel (világéletemben többre becsültem az olvasást). A határ közelsége sem vonzott, az alföldi klíma pedig egyenesen taszított. Természetesen a munkahely is számított, a vásárhelyi gyár (előzőleg alkalmam volt látni) ugyanis varrógépeket, a nagyváradi pedig szerszámgépeket gyártott, s én az ötkilósnál nagyobb vasakat utáltam. (No meg a szívem is idehúzott: húszévesen vásárhelyi lánynak udvaroltam.) Egyik fő érvem a földgázfűtés volt. – Ceauşescu alatt, amikor az egész ország didergett, Marosvásárhely volt az irigyelt langyos sziget. Ez olyan döntés volt, ami beváltotta a reményeket.”
„1973 augusztusában elfoglaltam a munkahelyem, szeptemberben bevonultam katonának. Mi, egyetemet végzettek, tartalékos tiszti kiképzést kaptunk. Az egész kaszárnya orvosokkal, tanárokkal, mérnökökkel volt tele, s még volt két kisegítő század, «sima» közkatonákkal. Az «okosokon» azonban nem látszott meg a rengeteg iskola: kiábrándító társaság volt. Szent igaz, hogy akinek nem volt gyerekszobája, azt később nem pótolhatja semmi. Magam is tudom, nekem «kicsi volt a gyermekszobám és utcára nyílt» (értsd: a káromkodás könnyű helyt áll nálam), de hozzájuk képest én egy rendszerető, intelligens mosómedve voltam. Amúgy az egész katonaság sétalovaglásnak tűnt, mert a bukarestiek voltak a hangadók, az erdélyi fiúk tűréshatára pedig hagyományosan magasabb. Ők a húszkilométeres gyaloglástól kinyúltak, nekünk meg se kottyant. Az apám tanítása pedig fényesen bevált: a szolgálatkészséget ne fokozd szervilizmusig, de teljesítsd a kötelességed; ne pofázz és ne keveredj nemzetiségi vagy ideológiai vitákba, és ne válaszolj a provokációkra. Ahogy ezt az erdélyi kollégák fogalmazták: vegyülj el a szürkék között, az idő nekünk dolgozik, hat hónap múlva mehetünk. – Egy epizód: a második ottani vasárnapon önkénteseket kerestek a szemétdomb elhordására. Jelentkeztem, az időmből kitelt. A szemétdomb az otthonról hozott kaja-maradékból, ládadarabokból, rongyokból állt. Egy óra alatt fölraktuk, s mentünk ki a városi szeméttelepre. Jövet megálltunk egy kocsmánál, s egy-két fröccsel lemostuk az út porát, meg a szemétbűzt. De nem ez volt a lapátolás díja, hanem a szeméttelep látványa: ahogy megálltunk, guberálók lepték el az autó környékét; egy-egy deszkáért, penészes kenyérhajért összeverekedtek a tetves purdék. Rémítő volt az életösztön ilyen elemi megnyilvánulása. Ha a hátralevő öt és fél hónapot ahhoz az állapothoz viszonyítom, akkor Krőzusként éltünk: naponta négyszer ettünk, nem csajkából, hanem tányérból satöbbi. Apám pályairányító tanácsai kezdtek beigazolódni, ugyanis ha nem egyetemi végzettséggel megyek katonának, akkor biztos, hogy nem úszom meg ilyen könnyen.”
*
„1974 tavaszán visszatértem Marosvásárhelyre, és beálltam az iparba. A főgépészeti osztályon dolgoztam. 1980 őszén lettem a cserealkatrész-ellátás felelőse, amikor az addigi kis-főnököm kivándorolt. Tizenhét év alatt elfogyasztottam négy-öt főnököt. A legjobb főnökömet agyvérzéssel nyugdíjazták. Jellemzésül annyit, hogy amikor én, «az inas», először léptem az irodába, fölállt és elém jött... Ha beosztottjainak az igazgatóság patáliát csapott, kimentett valamilyen dumával, s a bűnösnek csak annyit mondott: «miért nem csinálta meg, ha tudta, hogy meg kell csinálni?» – többet ért minden szidásnál. A második főnököm autóbalesetben meghalt, a többitől már nem volt mit tanulnom, már csak bosszankodtam miattuk.”
„Apám baj-megelőző tanítása szerint: «Ismerd kötelességeid és jogaid, valamint a törvényeket, hogy védhesd meg magad». Ühüm, ez így van a római jogban. A lenini modell szerint az igazságnak osztály-jellege van; a gyárban ezt így szokták mondani: «Mindig annak van igaza, aki az asztal fiókos oldalán ül.» Ezt beosztottként sokszor tapasztaltam – általában nem szakmai vonalon. Már előzőleg megtanultam: «tedd magad nélkülözhetetlenné» – és ez be is vált: a munkakörömbe annyira bedolgoztam magam, hogy utóbbi főnökeim egyike se tudott beleszólni, így inkább hagyták, rendezzem, ahogy akarom.”
„A munkakörömet sima technikusi oklevéllel is elláthattam volna. A főgépészeti osztályon egy adott pillanatban huszonhat mérnök és üzemmérnök foglalkozott a semmivel. Vesd össze: egy, a miénkhez hasonló svájci gyárnak nyolc mérnöke volt! – Ilyen volt a szocializmus és a tervgazdálkodás. A munkám szerettem, utáltam viszont az egész tervutasításos rendszert, mert ötször akkora energiával negyedannyit produkált. S ez nemcsak magas szinten ment így; a gyárban a látszatmunkát jobban megdicsérték, mint a valódit és jót. Végül is ebbe fulladtunk bele. Csak erről akkoriban nem volt szabad beszélni...”
„A kis-főnöki székemben, amennyire emlékszem, nem éltem vissza a hatalmammal – talán néhai munkatársaim és beosztottjaim többet tudnának erről mesélni. (Azért sem ágáltam a diplomámmal, mert hamar rájöttem, mi a különbség a tanulással szerzett tudás és a gyakorlat között: más dolog a kalapácsot könyvből megismerni, és más a tenyered bütykein, körmöd kékségén.) A német tudásomat sikerült tökéletesítenem: gépkönyveket fordítottam, németből románra. Mivel másképp nem lehetett, az elszámolást a fordítóirodán keresztül intéztem, ők tizenkét lejt kaptak oldalanként, én pedig nyolcat. Öt könyv után a főcső [főkönyvelő] megtiltotta, hogy fordítsak. Azt hihette, hogy gennyesre keresem magam. (A nyolc lej haszonnál viszont többet jelentett a nyelvgyakorlás és a szerzett rutin.) Oké, mondtam. Azután németül tudó kávénénikék fordítottak: portálmaró helyett «portabilt» [hordozható] satöbbi. Oké, mondtam másodszor is, ha nektek ez jó, ám legyen. Később bevontak a protokoll bizottságba, innen politikai megbízhatatlanságom miatt menesztettek. (Az ilyesmit nem közlik az emberrel, csak egy idő után nem hívják, amikor külföldi szerelő vagy üzletfél érkezik a gyárba.) Oké, mondtam harmadszor is, legalább nem kell tízpercenként jelentést írnom a gyári szekusnak arról, milyen szakmai dolgokat beszélünk a szerelővel.”
„Tán három éve voltam a gyárnál, fölkértek, lépjek be a pártba. Visszautasítottam, erre ők (súgva): azt rosszul teszem, mert elvágom magam előtt a karrier útját. Erre én: nem baj, mert nem akarok főnök lenni. Ezzel alapoztam meg a «bolond» rangomat. Persze hogy «bolond» voltam, hülye lettem volna «normális» lenni. – Szívesebben voltam csak egyszerű végrehajtó.”
„A gyári munka, bár szerettem, nem kötötte le a fantáziámat; becsülettel elláttam a munkakörömet, de nem kívántam aktakukac lenni. – Jobb dolgokba fektettem a pénzt és az időt: könyvek, sízés, kirándulás, utazás, később gombászás, képeslap-gyűjtés. No igen, s a család. Négy év albérleti lét és agglegénykedés után 1978 januárjában «megházasodtam», azaz beköltöztem a kiutalt lakásba, áprilisban pedig megnősültem.”
„Majdnem egy évig udvaroltam Marikának, s úgy nézett ki, hosszabb távon is megférünk egymással. Ha csak a szívemre hallgattam volna, akkor korábban és mással nősültem volna – rosszul. Harminchoz közel, higgadtabb fejjel jobb volt a választás. Szüleim nem szóltak bele a választásomba, de a tőlük hallott «kritériumok» helyességét az idő igazolta: «Leendő pároddal egyezzék az anyanyelv, a vallás, az érdeklődési kör, a műveltségi színvonal, mert a házasság nem végtelen nászút, hanem kompromisszumos türelemjáték. A házastársban nem ellenfelet, hanem szövetségest, támaszt kell találnod.» – És lőn.”
„A kezdeti zsörtölődések okát sikerült megtalálnom – magamban. Évek alatt rájöttem: nekem kell engednem. Azóta jobb. Bocsánat, még volt egy rossz szokásom: a munkahelyem gondjait hazavittem. Mióta munka(hely)nélküli vagyok, azóta megszabadultam egy stressztől: nem kell félnem attól, hogy kirúgnak. «No job, no problem.» [Nincs munka, nincs gond.] Vicces, igaz?”
„A gyárban kétszer voltam nagyobb sárban, a kisebbeket nem számoltam. A beruházási osztályt vezető technikus nyugdíjba készült, s idejében kérte a vezérkart, keressenek helyettest. Utolsó munkanapján vették észre, hogy nincs. Két mozgásból kineveztek engem. Egyik délben szóltak, hogy másnaptól én leszek az osztályvezető. Ilyenkor örül az ember, «na ugye, mégis elismerik hervadhatatlan érdemeimet», ugyanakkor arra is gondol: «ezt meg miként kell csinálni?» Kinevezésemkor az egekig dicsértek, s minden segítséget megígértek. Nem vették észre, hogy egy mozdulattal két részleg dugult be: engem olyan helyre raktak, ahol meg sem tudok mukkanni, s az én helyemre is analfabéta került. – Másnap reggel, csöngetés után öt perccel telefonál a műszaki igazgató, hogy a negyedévi előzetes jelentéssel menjek előre, a «fehér házba». Te jó ég! – ezek bőgőmajomnak néznek, hát egy éjszaka át lehet venni egy egész osztályt? Ez a segítség? Kiborítottam a bilit, egy hétig tartott, amíg valahogy elcsitultunk: a vezérkar is, én is. A Vörös Zászló jogtanácsosával is konzultáltam, ő azt mondta: ritka az, amikor egy magasabb polcot visszautasít valaki; amíg csak szóban veszekszünk, nincs baj, de ha írásban kapom meg a kinevezésemet, az ellen ne kapálózzak. Arra már nem került sor, kinevezték az addigi helyettest...”
„A másik balhét saját magam intéztem önmagamnak: nem tartottam a szám. 1981 januárjában hivatnak előre. Két nyakkendős elvtárs, ötvenes gallérral, hogy miket beszélek én? – Kampányt szerveztek a nagyobb pofájúak lecsillapítására, ezért a megbízható párttagoktól és a besúgóktól jellemzést kértek a kiszemelt kollégákról. Öt írást tettek elém (abból hármat fölismertem), íme, itt a bizonyíték, ekkor és ekkor ezt és ezt mondtam. Meg, ejnye-ejnye, elvtársam, mi megbízunk benned, az állam pénzén diplomát adunk neked, s akkor te így viselkedsz? A rám olvasott «bizonyítékokat» nyugodtan örökbe fogadhattam, mert belefértek a filozófiámba: 1. miért a megyei párttitkár kell megmondja, mikor kezdődjék az aratás, amikor a dolgozó földműves azt jobban tudja? (ezzel, úgymond, becsmérlem a tévedhetetlen pártot); 2. ha nem vigyázunk, oda kerülünk, ahová a lengyelek (akkoriban a lengyel szoci leépítését a Szolidaritás vette kézbe, munkásosztály a munkásosztály élcsapata ellen, hús a húsból, vér a vérből), s még három, ehhez hasonló apróság. Jelezték, hogy ők igen humánusak és elnézőek, de ez többet elő ne forduljon. A biztonság kedvéért pedig adjam írásba, hogy jó fiú leszek. Sok mindent aláír az ember, ha szépen megkérik, de nekem hónapokra elszállt a jókedvem. Nem kértek föl besúgásra, ezért külön «hálásnak» kell lennem, utólag. – «A megoldást meghozza az idő» szokta mondani nagyapám. Mindössze kilenc év telt el, 1989 decemberében a «riadalom» nekem adott igazat. Az erkölcsi győzelmet pedig dossziéba fűzhetem. (A szekunál őrzött dossziémat soha nem fogom látni, pedig kíváncsi lennék rá...) Az adventi karnevál utáni forróságomat édesanyám hűtögette: «A politika nem becsületes embernek való.» Hamarosan tapasztaltam, mennyire igaz.”
*
„A «vásárhelyi események» újabb választás elé állítottak. Azzal tisztában voltam, hogy a kisebbségnek a többséggel szemben nem lehet igaza, s a január 12-i bukaresti tüntetés után már azt is megtanultam, hogy fölösleges dolog kimenni az utcára, tömeggel nem áll szóba a hatalom képviselője, s ha igen, amit egyik nap megígér, azt másnap visszavonja, mondván: kényszer alatt cselekedett. – Ezért 1990 márciusának emlékezetes napján a főtér felé se mentem, ahol egész nap várta a tömeg, hogy valaki öt perc alatt igazságot tegyen... Mi, mezítlábasok, örvendjünk, hogy Ceauşescutól megszabadultunk, «a többit majd az idő meghozza». – Igen ám, de a pánik nagy dolog: amikor hét ismerős család egyszerre jelentette be, hogy pakol és megy, mi is elindultunk. Illetve csak én, Marika egy percig sem pártolta az ötletet. Áprilisban összepakoltuk a keresztleveleket, diplomákat, s irány Magyarország. Kolozsváron édesanyám azzal engedett el: «Annak idején itt, Erdélyben reméltük életünk értelmét megtalálni; most nem tudok semmi vigasztalót mondani, tégy, ahogy jónak látod.» A budapesti (távoli) rokonok nyakára nem mehettünk; ismervén a magyar lakásviszonyokat, tudtam, hogy ugyanazt a kétszobás blokklakást, amit itt ingyen kaptam, pesti viszonyok között húsz évi kemény spórlással kaparhatom össze, ezért a nyugati emigráció mellett döntöttem. A budapesti követségeken nem biztattak semmi jóval, nyugaton nem kell az olyan nincstelen csóró, mint mi. Eljutottunk Győrig. Onnan fölhívtam Péter barátomat, aki azt mondta: «Hozok annyi pénzt, hogy négyeteknek kifizessem a vízumot, itt bementek a nürnbergi lágerbe, onnantól már gondodat viseli a német állam.» – A válaszra volt egy óránk. Lajos, győri barátunk azt mondta: «Ha a kisebbségi sors elől menekülsz, ne menj újabb kisebbségbe, hanem Magyarországra. Ha nincs állásod, gyere hozzám dolgozni, ismerkedj meg a viszonyokkal, telik az idő, hátha otthon is csillapodik a helyzet, ráér később dönteni.» – Marika és Eszter a hazatérés mellett szavazott, s én is beláttam, hogy ez a legjobb. Idehaza megvolt a lakás, az élelem, – a «nagy félelem» Ceauşescu halálával elmúlt, a vásárhelyi «pogrom» pedig lejárt. Visszajöttünk, én szabadságot kértem a gyártól, s átmentem dolgozni Győrbe. Négy hónapig betonozó segédmunkásként kerestem a forintokat, ezalatt elszállt minden emigrációs szándékom. – Azt hiszem, hogy végre benőtt a fejem lágya. Hazajöttem, köszi, jól vagyunk. Ha krumpli terem, nem halunk éhen. A gyermekek egészségesek, a többi nem olyan fontos.”
*
„Házasságunk elején az első bútorunk egy szivacsmatrac volt, a ruháimat öt narancsos ládában tartottam, a könyveket oszlopba raktam a padlóra. A kis kínai is remekül megvan a minimál-bútorral: gyékény a földön, öt szög a falban és egy könyv a feje alatt. Évtizedekig Mao volt a könyv, azelőtt pedig évszázadokon át a Tao. A pár évtized nem tudta az évezredes tanítást törölni, továbbra is a Tao irányítja a kis kínait. Miként minket a biblia: «Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti és ahol a tolvajok kiássák és ellopják.»
– Bizony, barátom, de ahhoz, hogy tőlem ezt halljad, néhány dolognak meg kellett történnie. Gyermekként eljárogattunk a templomba, hétévesen voltam első áldozó. Mit tudtam én akkora kölyökként a lélek dolgairól? IMSz-tagként, a többivel együtt jártam a gyűléseket, lelkes materialista lettem. Ez addig mehetett így, amíg ki nem nyílt a csipánk. Középiskolában a politika kevéssé érdekelt; a nyüzsgő korszakomat éltem, ha valahol két tányért összeütöttek, nekem ott kellett lenni, akár jazzkoncertről, akár színházról volt szó. Az egyetemi évekre már jól kinyílt a szemem, mert nem azt láttam, amit hallottam... Ha politizáltunk is a barátokkal, nem jutottunk messzire, láttuk, hogy a hajóból nincs kiszállás, s ha nem vigyázunk, könnyen bedobnak a cápák közé.”
„Amikor udvarolni kezdtem Marikának, akkor kezdtem ismét templomba járni, inkább az ő kedvéért. A polgári esküvő roppant csupasz volt, fölolvastak két bekezdést a családjogi törvénytárból vagy honnan, s annyi. Másnap a templomban Isten színe előtt ismét összeadtak. Még akkor sem fogtam föl teljességében, de az «Isten engem úgy segéljen» már rádöbbentett arra, hogy terhet és felelősséget vettem a vállamra. Marika másállapota bizsergető csodavárás volt. – Nagy csodák és titkok vannak az életben... a gyermek születése is az volt, békességes csoda. Édesapám halála pedig haragos, lázadó és érthetetlen csoda volt... és végtelen bánat. Tulajdonképpen az vitt vissza a templomba, a Teremtő közelébe. Apám halála váratlanul ért mindannyiunkat. Fényes nappal, a járdán gázolta el egy kezdő sofőr. Jó emberek bevitték az agysebészetre, megoperálták, de többrendbeli koponyasérülésén nem tudtak segíteni. Az orvos szerint már az ütközés után elvesztette a tudatát, nem érzett semmit. Hónapokig betege voltam... A megnyugvást a szunynyadásból lassan ébredő hit adta. Templom, csönd és imádság. Elővettem a bibliát, ráakadtam Seneca Vigasztalásaira, olvastam, rágódtam, közben telt a jótékony idő. Fogékonyabb lettem az élet dolgai és mások iránt. Sokat dolgoztam, verseket olvastam ismét, s kezdtem más szemmel nézni a világot. Mindez, idővel, hitté edződött.”
„1992 márciusában anyósomat súlyos agyvérzés érte. Isten áldotta jó asszony volt, a viccbeli anyósokhoz semmi köze. Öt hétig volt kómában, megfordíthatatlan állapotban. Marika húga [intenzív terápiás szakorvos] tartotta életben. A sógorasszonyt többször keresték telefonon a sebészkollégák, hogy menjen vissza állomáshelyére, mert nélküle nem tudnak operálni. Újabb keresztút: megszüntetni a mesterséges táplálást és hagyni meghalni a saját ágyában, övéi között, vagy elvinni kórházba, kockáztatva, hogy idegenben hal meg? Apósom amellett volt, hogy hagyjuk itthon... Nehéz kérdés. Ki tudja a megoldást? Ha az orvostudomány tehetetlen, szóljon a lélek szakembere: a plébániáról elhívtam Gábor atyát, nálam jóval fiatalabb, de a lélek dolgaiban okosabb. Másfél órát töltött nálunk, beszéltünk Istenről, születésről, halálról. Vele sikerült megtalálnunk a megoldást: mivel nem mi döntünk élet és halál kérdésében, nincs jogunk «elzárni a csapot», vigyék el anyósomat a kórházba, s tartsák életben, ameddig a Teremtő engedi. Öt nap múlva, amikor már látszott, hogy csak órái vannak, mentőbe tették és hazahozták. Itthon halt meg, a saját ágyában, szerettei között, s addig élt, amíg a Teremtő engedte. Sógorasszonyt pedig nem kísérti a tudat egy életen át, hogy ő zárta el a csapot. Azóta is hálás vagyok Gábor atyának, s rajta keresztül a Teremtőnek: hitemet tudássá érlelte.”
„Édesanyámat ugyanazon év őszén, születésnapja előtt egy nappal, ültében érte a halál. Jegyzetei között, kis papíron egy Kempis Tamás-idézetet találtam: «Nincs más út az örökélethez, mint a keresztút». Ő végigjárta azt és letette keresztjét...”
(1994 júniusában)

Pannon bábel