Tóth István
Tüzes tetőn – fagyos földön
– Tüzes tetőn sok új madárnyom:
női talpak koponyámon
– megesett – megejtő sereg –
nagy begyesen egyre topogtak;
egy soha-sincs-vége dolognak
tettek örök ígéretet.
– Csizmák kopognak fagyos földön;
a koponyám álmatlan börtön,
honnan mindenki megszökött.
Távozó zajok bekopognak,
s miután valamit elloptak,
szólnak se-kint-se-bent között.
Eredj hát, vagy kiálts utánuk,
törd el, vagy kulcsold át a lábuk:
öleld át két csupasz karod,
vagy állj be vásári kakasnak,
melynek torkából kihasadnak
prédikációs hajnalok.
Vagy menj el Hamlet-Sziszifusznak,
s mind kérdezd: „Maradjak, vagy fussak?”
Hangosan mérlegeld magad,
és mint a mérleg nyelve, reszkess;
itt nem az cinkos, aki nem tesz,
de aki szótalan marad.
 
Hangosabban a hangosabbnál
légy énekes koldus vagy kalmár,
vagy csendes apróhirdető:
de – az Istenért! – el ne hallgass,
mert járhatsz, mint magányos farkas:
üres horpasszal jössz elő.
– Csizmák kopognak fagyos földön;
a koponyám álmatlan börtön,
honnan mindenki megszökött.
Távozó zajok bekopognak,
s miután valamit elloptak,
szólnak se-kint-se-bent között.
Oly agyat kéne átültetni,
amit nem vehet bérbe senki:
sem a fizetett siratók,
kik szemüket megkenik nyállal,
sem aki bérmunkába vállal
valami kedvére valót.
– Tüzes tetőn sok új madárnyom:
női talpak a koponyámon
– megesett – megejtő sereg –
nagy begyesen egyre topogtak;
egy soha-sincs-vége dolognak
tettek örök ígéretet.
Formálódtak bennünk a csendek
nagy építőkocka-köveknek,
míg hallgatásunk összeért.
Csak a szó rejtett szakadékot;
minden válásra volt elég ok,
hol két ember beszéddel élt.
Csak Isten tudja, hogy mi rágja
szívünket szét, mely jobb világra
s rosszabbra éppoly érdemes;
S mi épült születésünk óta,
mért omlik össze egy-egy szóra,
mire senki sem kötelez.
Halott levelek közt igyekszek;
bolondosan hánynak bukfencet
e bukott, sánta angyalok.
Mindegyikükkel együtt hulltam,
s mind csendben hagyott el az útban;
szerteszét távoztak gyalog.
Ki tőlem így kereket oldott
– mindegy, hogy merre és mikor volt –,
borítsák nagy szamárfülek!
Ki halandó hűséget megszeg,
úgy éljen bennem, mint e metszet;
„Távozó, hátsó felület!”
– Csizmák kopognak fagyos földön;
a koponyám álmatlan börtön,
honnan mindenki megszökött.
Távozó zajok bekopognak,
s miután valamit elloptak,
szólnak a kint és bent között.
Most akármennyire is fájjon,
át kell lépni az árnyvilágon,
vagy a világ lép rajtad át.
S hol puha árnyakból erdő nőtt,
mint világjózanító görcsök,
ujjbegyembe vágnak a fák.
Mi kint van még, más nyelven szólal;
s mihelyt szót váltasz a valóval:
magaddá vált, s már benti lett.
Mit e vásári nép fitogtat,
maradjon meg örök titoknak:
ne rakd ki értékeidet.
 
– Tüzes tetőn sok új madárnyom:
női talpak a koponyámon
– megesett – megejtő sereg –
nagy becsesen egyre topogtak;
egy soha-sincs vége dolognak
tettek örök ígéretet.
Ki szeret, temetni sem átall;
élve temetett el magával,
ki életedből kiesett.
Szegényes, súlytalan rongybábot,
eltemettek falusi lányok,
és most bezsongják a fejed.
Volt, ki ígért, s nem hiúságból;
mert ki e szűk poklon átgázol,
mit a kiszabott test jelent:
szemében, hol a kozmosz fénylik,
csak egy csillanás erejéig
él az ígéret idelent.
De ki zokszavát visszavonta,
és önként lett a saját foglya,
tengődve saját romjain:
hallgatott és magára támadt;
nem adott feloldást magának,
s vezeklőöve lett a kín.
Ki földi részét így lerázta,
a csillagköröket átfázva,
ígéretére visszajött. –
Bár lázban éget e nagy műtét,
a szellem így alkotja művét:
tűzért ád tisztult örömöt.
Somostető, 1994. XI. 7–14.
 
Szimultán
Valami űz, hajt
a világban:
a szúrós fény,
vagy csak a lábam.
Járjak a Földön
vagy a Holdon:
távolít, s így
köt meg a sorsom.
Fekszem hanyatt
a zsenge fűben.
Határaimon
túl terültem.
A mindenfelől
várva várt nyár
egy pirosló
cseppje átjár.
Az ég magháza
széjjelpattan
világteremtő
pillanatban.
Amíg egy szálló
madár árnya
rám hull – a fel-
épülő tájra.
És oly súlytalan
állapotban,
hogy nincs, aki
levenné rólam.
S így siklom a
világ fonákján,
mintha alsó
szintemet járnám.
 
Üres járatként
ár az elmém
lyukas magvak,
vermek rejtelmén.
Kövek, vizek
csendjébe szállok,
hol hegyek könny-
cseppje szivárog.
A szív elemek
alján lüktet.
Felette kő-
ívek feszülnek.
Barlangi egy-
hangú zsolozsma
építi néma
kőkorokba.
S azt dobogja
– bármily fonákság –,
hogy ez az út
a tűfokán át:
hogy sarat hullásán
túlessek,
felfogván
a saját esését;
hogy kövek fogják
be sokáig,
míg a hegyek
foglyává válik;
hogy Peiréné
könnyeként éljen,
s csillogjon szűz
forrás tüzében.
Somostető, 1994. VII. 11-14.