Roth Endre
Szerelem és fele-halál
1949. március 26-án házasodtunk össze. Emlékszem: gyönyörű verőfényes, szinte
nyárias idő volt. Pontosan ötvenszer ünnepeltük ezt a napot, olykor kellemesen
tavaszias, olykor zordabb, télutói időben. Olyan ragyogó, meleg nap azóta sem
volt március 26-án, mint amilyennel egybekelésünkkor kényeztetett a sors. Ha
jól emlékszem – ami persze, koromat tekintve, nem egészen biztos. De Terike
is így emlékezett arra a napra, ezt minden évfordulón egybehangzóan emlegettük.
Az első, özvegyi magányban töltött házassági évfordulónkon kezdem e sorokat
írni. Először életemben vallok írásban legszemélyesebb dolgaimról; főként Róla,
illetve magamról Vele kapcsolatban. Vallomás ez és töprengés is egyben, olyan
dolgokról, amelyek az életem – s talán nem csak az életem – lényegéhez tartoznak.
Shakespeare-könyvemben (1983, 1988) fejtegettem azt a gondolatot, hogy a világirodalom
legnagyobb, legmegrázóbb drámáinak tengelyében két fő téma található, nevezetesen
a szerelem és a hatalom témája; minden egyéb derivátum, e kettőből levezethető,
ezeknek alárendelt, másodlagos jelentőségű. S azért van így a drámában, mert
maga az élet minden küzdelmének, minden összecsapásának e kettő a legfőbb tétje,
együtt vagy külön-külön. Én szamár! Ma már sajnos tudom, amit akkor nem: van
egy harmadik alaptéma is: a halál. Nem a magunké – mert az nem része életünknek,
megsemmisíti azt. Nem is minden rokoné, baráté, ismerősé, mert azt, ha fájdalmas
is, előbb-utóbb mindenki kiheveri, megváltoztathatatlan tényként fogadja el,
és tovább éli a maga életét. Hanem az énünkhöz tartozó, annak részét képező
Másiké, akinek eltűnte pótolhatatlanul megcsonkítja a magunk életét, aki nélkül
már sohasem lehetünk azok, akik voltunk.
1. A szerelem
Másság nélkül nincs sajátosság, ha válasz nélkül marad, felesleges az emberi
szó. Pár nélkül – nem egész ember az ember.
A szerelem hatalmát magyarázandó, Platón a következő történetet adja A lakomája
egyik felszólalójának szájába: az idők kezdetén az emberiség nem két, hanem
három nemre oszlott: férfiak, nők és androgűnoszok, kétneműek,
azaz férfinők. Mindhárom nem kerek egész lényekből állott, mindegyiknek
két-két pár keze, lába, kerek feje két oldalán két arca volt. „Erejük és bátorságuk
szörnyű volt, gondolkodásuk nagyratörő. Az istenekkel is kikezdték...” (Platón:
A lakoma, 190B, fordította Telegdy Zsigmond, IKON Kiadó, 1994).
Hogy a túl magabiztos emberek nagyon el ne szemtelenedjenek, az istenek meg
kívánták fékezni őket, de elpusztítani nem, hiszen magukat fosztották volna
meg az emberek áldozataitól. A megoldást Zeusz, a főisten találta ki és hajtotta
végre: egyszerűen kettéhasította mindhárom nem egyedeit, erejüket megfelezve
és számukat megduplázva egyben.
A most már fél-emberek lénye eltelt a vággyal: ki-ki leküzdhetetlen vonzódást
érzett a maga elvesztett másik fele után: a fél-hímek a maguk másik felét
keresték-hajszolták, ezekből lettek a homoszexuális férfiak; a felenőkből a
„leszboszi szeretők”, a félbevágott férfi-nők közül a férfiak a maguk női felét,
a nők viszont a férfi-párjukat kezdték hiányolni, keresni. „Mikor pedig rátalál
valaki a maga másik felére (...) csodálatos mámorba ragadja őket a barátság,
az összetartozás érzése és a szerelem, s nem akarnak elválni egymástól úgyszólván
egy pillanatra sem. Ezek azok, akik egész életüket együtt élik végig...” (i.
m. 192B, C).
Ősi mítoszt szoktak e platóni szövegrészek alapjaként emlegetni, holott nem
arról van szó. Nem pap és nem filozófus adja elő a történetet, hanem egy
költő, jelesen Arisztophanész, a vígjátékíró; a beszélgetőtársai tőle hallják
először a – bár mitikus kontextusba ágyazott, de általa éppen kitalált –, rendkívül
szuggesztív történetet az örök emberi társkeresésről, a pár utáni olthatatlan
vágyról, a rátalálás semmihez sem fogható boldogságáról. Arisztophanésszal mondatja
el, de maga Platón „indokolja” és „értelmezi” e költői metaforával a szerelmet.
És nem felejti el hozzátenni: az emberek maguk nem tudják sem indokolni, sem
magyarázni szerelmüket: „... nem tudnák megmondani, mit kívánnak egymástól...”
(uo.) – egyszerűen csak együtt akarnak lenni, minél teljesebben egyesülni, lehetőleg
örökre.
Platón szemlélete abban az értelemben nagyon modern, hogy az egyneműek kapcsolatát
az emberi természethez tartozónak, veleszületett tulajdonságnak tekinti, nem
bélyegzi azt meg. (Sőt, tagadhatatlanul: a férfiak egymás közötti szerelmét
dicsőítő sorok is olvashatók a szövegben.) A szociológiai szemléletmódot nem
ismeri persze, nem mondja ki, hogy az embe-
rek többsége mégiscsak heteroszexuális irányultságú. Engem férfiember
testi közelsége taszít (hogy erősebb szót ne használjak), a vegyes párkapcsolat
(és tehát, ebben az értelemben a vegyes házasság) feltétlen és kizárólagos
híve vagyok. Szerintem az emberi species legalapvetőbb tagolódása a kétneműség,
az emberi teljesség legfőbb kulcsa két különnemű ember egymásra találása,
egymást boldogító egyesülése. Ennek az egyesülésnek az eszköze, közvetítője
a legnemesebb emberi érzelem, a szerelem.
A szerelem, írtam fennebb Platón után, nem indokolható, nem magyarázható. A
sok-sok lehetséges közül egyetlenegy leányba lettem szerelmes, magamnak sem
tudom megmondani, érvekkel alátámasztani, miért. Más szép, kedves, okos, rendes,
vonzó kislányokat is ismertem, sokat, de ezen az egyen, az én Terikémen akadt
meg a szemem. Mindenki keresi párját, de nem mindenkinek sikerül megtalálnia
azt az egyet, aki az ő valódi másik fele. Ezeknek az embereknek az élete
mindégre beteljesületlen marad. Egyesek úgy vélik, megtalálták a magukét, ideig-óráig
boldognak áltatják magukat, hogy azután kiderüljön: a másik fél nem illeszkedett,
nem illeszkedhetett fél-énjükhöz, nem volt az igazi. Rendszerint fájdalmas bonyodalmak
következnek ebből. Nekem hatalmas, ritka szerencsém volt: valóban megtaláltam,
s nagyon hamar, az egyetlen igazit. S hogy így van, bizonyíték rá, hogy választásom,
kölcsönös választásunk, végleges volt.
A szerelem nem az Idő bolondja,
Bár romlás rabja arc és rózsa-ajk,
Szerelmet nem merít ki hét vagy óra,
ítéletnapig szilárdan kitart.
(Shakespeare: CXVI. Szonett. Szabó Lőrinc ford.)
A szerelem irracionális: megmagyarázhatatlan hajlandóság, vonzódás,
amely olykor szétfeszít észérvekkel aládúcolt társadalmi kötöttségeket. Egyik
(nagyon erős, de nem egyetlen) komponense a nemi vonzódás, amelynek nagyon mély
ösztönös gyökere s rugója van. Ám az emberi köntösétől megfosztott, lemeztelenített
nemi vonzódás nem a szó teljes és nemes értelmében vett szerelem. A puszta
nemi vágy igencsak „az idő bolondja”: hamar fellángol, erre-arra hajlik, gyorsan
kialszik. Irányulhat a másik nem majdnem minden egyede felé, ha az fizikailag
(biológiai lényként) valamennyire is elfogadható; ha nemi adottságai az átlagnál
kicsivel is vonzóbbak, annál inkább. És senki (egészséges ösztönű ember) sem
teljesen mentes a másik nem fizikai adottságainak vonzereje alól; aki magáról
az ellenkezőjét állítja (talán önmagának is), hazudik.
Nemi vonzalom nélkül nincs szerelem; a puszta nemi vonzalom nem szerelem. A
deperszonalizált vonzalom nem szerelem, csak pillanatnyi, alkalomszerű, könnyen
fellobbanó és könnyen kialvó láng, amely perzselhet, de nem világít. Célpontja
könnyűszerrel felcserélhető. Alanya végső
soron a maga vágyait kielégítő tárgynak tekinti partnerét, nem személynek,
nem egész embernek: csak a másik nemi jegyei érdeklik, egyéb semmi –
mint egy prostituált „szolgálatainak” igénybevétele esetén. Végső (s a posztmodern
társadalomban kereskedelmileg ki is használt) elfajulásban egy fizikai tárgy,
például egy jól legyártott, illúziót keltő gumibaba is alkalmas lehet az egyszerű,
pillanatnyi kielégülésre.
Vannak személytelen jellegű emberi kapcsolataink, amelyekben a másik emberi
tulajdonságai általában nem számítanak, csupán egyetlen képessége és az azzal
kapcsolatos teljesítménye érdekes. Ha autóbuszra ülök vagy taxiba szállok, csak
az érdekel, hogy a sofőr baj nélkül és minél gyorsabban elvigyen rendeltetési
helyemre, hogy ő különben milyen ember, ahhoz semmi közöm. Emberi kapcsolataink
különböző fokon megszemélyesülő viszonyok hálózatából állnak. A nemi vonzalom
lehet többé-kevésbé perszonalizált.
A szerelem teljesen perszonalizált, a másik nem egyedére mint egész emberre,
annak minden személyi jegyére, értékére összpontosított vonzalom. Sőt: a szerelem
a legteljesebben perszonalizált emberi kapcsolat, még a szülőgyermek
viszonyánál is mélyebben az, mivel saját elhatározással választott és fenntartott
kapcsolat. Vannak, mint mondottam, irracionális, de vannak racionális komponensei
is. A személy esztétikai értéke is több, mint a biológiai szépség, magába foglalja
nemcsak a test és a viselet, hanem a viselkedés, a magatartás esztétikáját is.
A személy lényegi meghatározói továbbá erkölcsi tartása, intellektusa, műveltsége
és nem utolsósorban alkotó készsége. A szerelem mindezeket felfedezi és értékeli
a másik emberben.
A teljesen személyhez kötött jellegével a szerelem leginkább a barátsághoz közelít.
Platón idézett szövegében „a barátság, az összetartozás érzése és a szerelem”
kifejezés olvasható (az összekötő szócska kiemelése tőlem, R.E.). A magam szerény
(vagy talán inkább szerénytelen) véleménye ebben eltér a nagy mesterétől: szerintem
a barátság nem mellérendeltje a szerelemnek, hanem lényegi, éltető része. Jól
tudom, milyen képtelenség képletbe zárni olyan végletesen bonyolult érzést és
emberi kapcsolatot, mint amelyről itt szólok, a leegyszerűsítés minden ódiumát
magamra vállalva mégis leírom: szerintem s számomra a szerelem: nemi vonzalom
+ barátság. Önmagában egyik elem sem, csak a kettő sikeres ötvözete szerelem.
Nem ajánlom másoknak egyetemes érvényűként, de meggyőződéssel vallom: a magam,
a magunk esetében operacionális ez a képlet.
A nemi vonzalom irracionális. A barátságnak is vannak megmagyarázhatatlan, megindokolhatatlan
vonzódáson alapuló vonatkozásai, egészében azonban mégis ésszerű, tudatos, értékkritériumok
szerinti választásra épül. Karl Orff általunk nagyon kedvelt Carmina buranajában
van néhány középkori latin verssor, amit gyakran idéztünk:
Ama me fideliter
Fidem meam nota
De corde totaliter
Et de mente tota.
A két utóbbi sor a lényeges itt: egész szívvel és teljes ésszel együtt, e kettővel
egyenlő arányban. Ha volt varázsos titkunk: az érzelem és az értelem szép és
jó szövetsége volt az.
Ő tizenöt, én tizenhat éves voltam, mikor megismerkedtünk. Az első évben még
bátortalanul, távolból követtük-figyeltük egymást. Egy évvel később, 1944 nyárutóján
már szövetséget kötöttünk, amely nem bomlott fel soha. A gyerek-ember a gyermek-lányban
természetesen elsősorban a kibomló nőiséget látja. De a mi gyerek-szerelmünkből
teljes értékű szerelem lett, amely az ifjúság, a felnőttkor és az öregedés minden
próbáját kiállta. S mindvégig, egyensúlyban, magában tartotta, mindkét fentnevezett
elemet. Ha nem is úgy, mint ifjúkorunkban, de a legutolsó időig (amíg halálos
baja le nem döntötte a lábáról), nemcsak szeretettel, de szerelemmel szerettük
egymást, egymás minél teljesebb testi közelségét kerestük. És egymás legjobb
barátai maradtunk.
A goethei elv szerint – „des Lebens ernstes Führen” – kívántunk
élni; nagyon közeli ez az elv a József Attila-i követelményhez: „dolgozni
csak pontosan, szépen”. Az idézett goethei elv másik eleme a Lust
zum Fabulieren, ezt nagyon szabadon a művészet és a játék örömének fordítanám.
Dolgoztunk, nem keveset, egész életünkben, de élveztük a művészet nyújtotta
örömet, és játszottunk, játszottunk egymással szüntelenül. Erre még visszatérek.
Ami biztos: sohasem unatkoztunk együtt, egy órát, egy percet sem.
Évekig „udvaroltam” Neki, ezalatt építettük, csiszoltuk, gazdagítottuk kapcsolatunkat.
Nem egész öt év múltán, 1949 tavaszán házasodtunk össze, mikor kapcsolatunk
szilárdsága, teljessége mindkettőnk számára már kétségtelen volt.
Ismeretségi körünkben, a háborús években, a barátságnak különleges szerepe volt.
A fiúk körében, tizennégy-tizenöt éves korunkban, kialakult egy öttagú baráti
csoport, amely erősen összetartozónak érezte-tudta magát. Iskola- és osztálytársak
voltunk, minden időnket együtt töltöttük, minden gondolatunkat, de minden –
szerény – javainkat is megosztottuk egymással, közösen dolgoztunk ki – folyt
a háború! – túlélési stratégiát, meg – a későbbiekben részben illuzórikusnak
bizonyuló, részben mégis megvalósuló – életpálya-terveket. Egyik társunkat korán
elvesztettük, a megmaradt négytagú csoport, a négy égtájba szétszóródva, ma
is fennáll. Figyelünk egymásra, s ha nagy ritkán találkozunk, úgy beszélünk
egymással, mintha csak tegnap váltunk volna el a Maros partján. Terikének is
voltak ilyen, nagyon közeli barátnői. Azután a két kör metszette egymást. Terikének
mindvégig
minden barátom hű barátja volt, barátaim feleségei mindmáig kedves,
hű barátaim. Sőt: Terike legjobb barátnője, már mint három gyermek anyja, aránylag
fiatalon elhalt; férje, aki nem tartozott eredeti körünkhöz, jó barátunkká vált;
hamarosan újranősült, s az új asszony, most már majd harminc éve, kedves, hű
barátnőnk lett, „örökölte” a barátságot, ahogy Terike szerette mondani. S még
egy megállapítás kívánkozik ide: sem ifjúkorunkban, sem később, egyszer sem
fordult elő, hogy baráti körünk bármelyik tagja valamelyik másik szerelmére,
társára vetett volna szemet.
A barátság az egyik legnemesebb emberi kapcsolat. Sokkal-sokkal több, mint az
alkalmi pajtási, bajtársi, munkatársi meg minden egyéb társi viszony: mély érzelmi
töltete van, de tudatosan felépített közösség-érzetet, közösség-vállalást is
jelent, intellektuális és meggyőződésbeli közösséget, eszmei affinitást. A barátság
az egyenlőek szövetsége: alá- és fölérendelési alapon csupán tettetni lehet
a barátságot. S a barátság lényegéhez tartozik még a bizalom. A barátban csalódni
csak egyszer lehet, a csalódás pillanatában vége a barátságnak.
Párkapcsolatunkat tehát kezdettől mindvégig, kimondhatatlan egymás iránti vonzalmunk
mellett, ilyen barátságként fogtuk fel, éltük meg és értékeltük. Terike olykor
tréfás-ünnepélyesen „kedves barátom!” megszólítással jelezte, hogy komoly, fontos
mondanivalója van.
Ifjúkorunk története, a leírt baráti körben s kettőnk kiváltságos kapcsolatában,
valóságos Bildungsroman. A szó kettős értelmében az: emberi fejlődésünk,
felnőtté válásunk és egyben önművelésünk, tudatos önalakításunk története. Az
első években nem járhattunk színházba, koncertre, múzeumokba. De habzsoltuk
a szépirodalmat, verseket idéztünk és szavaltunk egymásnak, gramofonlemezről
hallgattunk együtt szimfonikus zenét, művészettörténeti albumokat bújtunk. Rászoktattuk
magunkat és egymást az értékek megbecsülésére, szeretetére. A tudomány tiszteletére
neveltük egymást és a – szüleinkétől eltérő – tudományközpontú világnézet, a
szabadgondolkodás iránt köteleztük el magunkat. Kapcsolatunkat és önmagunkat
építettük, műveltük-csiszoltuk együtt.
Terike szüleinek házassága nem volt jó házasság. Szülei – két, önmagában nagyon
értékes ember – Őt nagyon szerették, egymást kevésbé. Gyermek- és ifjúkorában
az otthoni viharoktól sokat szenvedett. A családi modelltől, amibe beleszületett,
mindenképpen el akart távolodni. Az én szüleim gyengéden szerették s becsülték
egymást, de a monoton családi együttélés mintája, amit nyújtottak, nekem sem
tetszett. Terike és én együtt dolgoztunk ki új, nekünk megfelelő modellt.
Terike mindkét szülője orvos volt; az én apám gyógyszerész; mindhárman elsőgenerációs
értelmiségiek, a maguk területén kiváló és elismert szakemberek, azon kívül
azonban nem különösképpen műveltek, a tágabb
világ dolgai iránt nem nagyon érdeklődők. Anyám háziasszony volt, főiskolai
végzettség és saját foglalkozás nélkül. Főfoglalkozása az volt, hogy ebédet-vacsorát
készített és leste-várta otthon, hogy férje a munkából hazatérjen. A mindennapi
élet gondjain-bajain s ritkább, apró örömein kívül nem sok beszélnivalójuk volt
egymással.
Terike szülei nem vagyonosak, de jómódúak voltak; az én szüleim házában inkább
a szűkölködés volt az úr. Volt hát némi „társadalmi távolság” köztünk, de ennek
egyikünk sem tulajdonított jelentőséget (Terike édesanyja, sajnos, igen). Ezen
túlmenően azonban azonos volt a „társadalmi háttér”, amelyből kiindultunk: egyaránt
magyar anyanyelvű, magyar kultúrájú zsidó, a középosztályhoz – bár annak különböző
rétegeihez – tartozó családból származtunk. A második világháború éveiben, amikor
megismerkedtünk, egymásba szerettünk, összebarátkoztunk, összekötöttük sorsunkat,
együtt éltünk a halál árnyékában. Egymással választottunk és együtt – egy utat,
a társadalmi cselekvés útját. Egymást – jól, az utat – rosszul. Rosszul-e? Hogy
zsákutcába vezetett, kétségtelen. Kérdéses, hogy az akkori körülmények között
éppen mi választhattunk-e mást? Azt bizton mondhatom, hogy jó lelkiismerettel,
tiszta szándékkal választottunk akkor. A modern szociológiában használatos a
path dependence – az ösvénytől, úttól való függőség – kifejezés: akár
magad választottad az ösvényt, akár mások irányítottak rá, hosszabb-rövidebb
ideig arra mégy, amerre az ösvény vezet. Nemcsak szociológusként, de erdőjáróként,
hegymászóként is megtapasztaltam e gondolat igazát. A lényeg azonban: végül
mégiscsak lehet és kell gondolkodva és felelősen választani, a rossz ösvényt
el lehet és el kell hagyni, új utat kell keresni. Nem kívánok itt politikai-eszmei
fejlődésünk részleteibe, árnyalataiba belebonyolódni (szigorúan a magánéletünkről
szól ez az írás), csupán annyi tartozik ide: együtt tértünk a rossz ösvényre,
együtt döbbentünk rá tévedésünkre, együtt kerestünk és találtunk új utat. Legfontosabb
életkérdéseink tekintetében soha árnyalatnyi különbség sem volt kettőnk véleménye
és hozzáállása között.
Mindketten a szülői házban tapasztalttól eltérő párkapcsolatot kívántunk magunknak.
És fel is építettük azt. A szüleinkénél magasabb társadalmi státust értünk el,
szélesebb látókört, sokoldalúbb, színesebb és több örömet hozó életvitelt dolgoztunk
ki magunknak. Szerelmünk gazdagabb lett. Még egyszer: a szerelem a legmélyebben
megszemélyesült emberi kapcsolat. Ha pedig így van – márpedig így van –, akkor
emberi értéke, gazdagsága a szerelmesek személyi érdekeinek, gazdagságának függvénye.
Teljesítményre orientált életvitelt dolgoztunk ki a magunk számára: mindkettőnknek
meg kellett állnia a helyét a maga választotta pályán, állandóan el kellett
érnie, fel kellett mutatnia valamit. Ha valamit teljesítettem az életben, elsősorban
azért tettem, hogy az Ő szemében lássam az elismerést. És Ő mindig bőségesen
jutalmazott. Számomra az Ő személyisége volt a mérce. Nem csak ifjúságomban
de egész életemben arra törekedtem, hogy az Ő emberségéhez
méltó legyek, hogy énem az Övéhez, mint illő feléhez tapadjon.
Mikor ötvenéves lettem, szerelmes levelet írtam Neki. Az idősek sorába
való belépésemkor szépsége ragyogó fényében láttam Őt. E sorokat idéztem:
Te vagy az Énem, téged magasztallak,
A te tavaszod fest csak fiatalnak.
(Shakespeare: LXII. Szonett. Szabó Lőrinc ford.)
A hetvenedik születésnapomra Ő írt nekem szerelmes levelet. Kapcsola-
tunk játékos kezdetét, majd közös küszködéseinket említette. És így folytatta:
„mindennek dacára, azt hiszem, kaptál valamit, amit senki sem vehet el tőled:
szeretetet, sőt többet, szerelmet. Ez nem csak a tiéd, ez a miénk, ez már nem
múlik el. Ennek fényében volt szép a 70 év. Igen, 70, mert a megismerkedésünk
előtti 16 éved még csak álom volt, amiben a szerelemre vártál”.
2. A házasság
1998 szeptemberében, utolsó nyugati utunk során, sok egyéb mellett, ismét Bécsben
tölthettünk két napot. Mint más alkalmakkor, bevettük magunkat a Kunsthistorisches
Museumba, ahol ezúttal, a már ismert kincsek mellett – amelyek között
a Brueghel-gyűjtemény nyújtotta megint a legnagyobb élményt – egy időszaki,
egyiptológiai kiállítást is megtekinthettünk. Különösen egy szoborkompozíción
akadt meg a szemünk, ehhez tértünk háromszor is vissza. A mintegy háromezer
évvel ezelőtti névtelen mester egy éltes házaspárt faragott kőbe: méltóságteljes
mozdulatlanságban ül szorosan egymás mellett egy férfi és egy nő; mindketten
előre, nem egymásra néznek, ahogy az az óegyiptomi ábrázolásban szokás, de a
nő leírhatatlanul gyengéden és ugyanakkor magabiztosan karolja át embere vállát,
mozdulata az együvé tartozás és az óvó gondoskodás hihetetlenül szuggesztív
kifejezése. Nem a férfi a nőt, hanem az asszony a férjét öleli, a „gyengébb”
nem óvja, támogatja párját. A szép házasság kőbe faragott mintáját fedeztük
fel.
Feleség-szavunk a magyar nyelv csodálatos, egyedi leleménye. Tudomásom
szerint semmilyen más nyelvben nincs pontos megfelelője; az általam ismert európai
nyelvcsaládokban (latin eredetű, német, angolszász, szláv nyelvekben) bizonyosan
nincs. A sposa, épouse és femme, zsena, wife,
Frau és Gemahlin mind a társi, házastársi kapcsolatot, a párkapcsolatot
jelzi, de egyik sem fedi teljesen a magyar szó teljes értelmét. Az angolban
van ugyan egy hasonló, mégsem egyenértékű kifejezés: my better half –
a „jobbik felem”. A magyar szó értékítélettől mentes, az asszonyom sem „jobb”,
sem
„rosszabb”, egyszerűen és pontosan a feleségem, az énem fele. A
fennebb idézett platóni felfogás kifejezésére, úgy vélem, ez a szó a legalkalmasabb.
Túlzásba azért ne essünk: a magyar nyelv sem valamely hiánytalanul egalitárius
mentalitást fejez ki: az asszony a férfinak felesége, de a férfi az asszonynak,
a régebbi és részben még a mai szóhasználatban is: ura. Nem énjének fele,
hanem fölérendeltje, parancsolója. Van ennek, persze, egy demokratikusabb változata
is: a férj – mint a francia mon époux, az angol my hausband
vagy a német mein Mann – az adott asszony férfia. De mégsem, mint
a feleség, énjének, személyének fele.
Sok szó esik mostanság a modern házasságról. Gyakran ironikus felhanggal:
modernnek az ingatag, könnyen felbomló, erkölcsi normákra nem sokat adó, felelősségérzettel
nem „terhelt” házasságot szokás nevezni, az „ódivatú”-val szemben. Szerintem
a házasság igazi modernitása belső demokratizmusában rejlik, a társak teljes
szociális egyenlőségében, ezen alapuló önkéntes szövetségében. Ezért én Terikémnek
csupán férje voltam, az uram, ura szavakat egyikünk sem
használta, sohasem. Urának nem, férjének fogadott. Kezdettől mindvégig demokratikus
párkapcsolatot építettünk ki magunknak, olyanban éltünk. Ő az én felem volt,
én is az Ő fele. A fele-lény kapcsolat szimmetrikusnak indult, és az
is maradt.
Jó intézmény-e a házasság? Csak úgy, mint a politikai demokrácia, a híres churchilli
mondás szerint: nem jó; mégis a legjobb mindazon együttélési formák közül, amiket
az emberiség eddig kidolgozott magának. Már csak azért is a legjobb, mert jobbítható.
A politikai demokrácia kérdéseivel itt nem foglalkozom. A házasság mint intézmény
jobbításának egyetlen, korszerű (modern, sőt posztmodern) módja a tartós, törvényesített
párkapcsolat következetes demokratizálása.
A rossz házasság bizonyosan nem jó egyik félnek sem. Erre is érvényes a Sartre
mondása: „l’enfer, c’est l’autre”. Bizonyosan így van: a rossz
másik – maga a pokol. A házassági zárt kapcsolat, amely mindennapi, közeli együttélésre
ítél két, egymástól óhatatlanul különböző egyént. Távolról könnyebb a másságot
elviselni, mint mindennapi közelségben. A házasság nemcsak ünnepekből, hanem
főleg hétköznapokból áll. Ideális házasság nincs, és nem is lehet, mert sem
eszményi nők, sem eszményi férfiak nincsenek. Bogarai, rossz szokásai mindenkinek
vannak, és mindenkit a legjobban a hozzánk legközelebb állók bogarai, rossz
szokásai, „hiányosságai” irritálnak a leginkább. Kettőnk között a legfőbb viszályforrás
az ő (veleszületett, édesanyjától öröklött?) rendetlenségre való hajlama és
az én – sajnos – mániákus rendszeretetem volt. Nem akarta megszokni,
hogy egy tárgyat, használat után, a helyére visszategyen, ezért állandóan keresett
valamit; én csukott szemmel is megtalálom a házban a dolgaimat, ha más el
nem mozdítja azokat, mert számomra mindennek milliméterre pontosan megszabott
helye van. Az
abszurd pedantéria és a bohém rendetlenség nehezen férnek össze, ez
az ellentét végigkísérte egész létünket. Hogy különbözőekként elviseljük, szeretnünk
kell egymást, más lehetőség nincs. A házasság mint intézmény mindkét féltől
kisebb-nagyobb, ismételt kompromisszumot, a szó pontos értelmében toleranciát,
nem tetsző dolgok elviselését követeli, ennyiben „nem jó”. A kompromisszumra
való hajlandóság motivációja, az emberi személyiség sérelme nélkül, csak a szerelem
lehet.
A Sartre tételének az ellenkezője is bizton igaz: a jó másik, a jó társ hiánya
az igazi pokol. Sartre után szabadon: mais elle, elle était mon paradis.
Úgy érzem és teljes meggyőződéssel vallom: a mi kettőnk házassága ideális
nem, de a lehető legjobb volt.
A hűséget szokás a jó házasság első, legfontosabb ismérvének tekinteni.
Szerintem is az, de nem csak és nem is elsősorban a nemi kapcsolatok tekintetében.
Már szóltam erről fennebb: egészséges ösztönű férfi és nő nem lehet teljesen
érzéketlen a másik nem egyedeinek vonzerejével szemben. Aki az ellenkezőjét
állítja, nem őszinte, talán önmagával sem. Jómagam, bevallom, nem hunytam szemet
idegen női bájak láttán. Ifjú- és fiatal férfikoromban – régen volt, jószerivel
negyven-ötven évvel ezelőtt – előfordult, hogy engedtem a csábításnak: alkalom
szüli a kalandozót. (Csábításról, nem csábítóról szólok, nem hárítom másra a
felelősséget; személyre vonatkozó utalások nem kívánkoznak ide.) Ismertem azonban
egy határt, amelyet sohasem léptem át: nagyon vigyáztam arra, hogy Terikét ne
sértsem, Neki fájdalmat ne okozzak, mert Ő akkor is mindenkinél fontosabb volt
számomra.
A legőszintébben megvallva, a mai napig nem tudom, előfordultak-e az Ő életében
más férfiak. Valószínűleg nem, de ebben egészen biztos nem lehetek, hiszen kívánatos,
szép leány és asszony volt; munkája miatt sok időt töltött házon kívül, sok
és sokféle emberrel jött össze, alkalmakban nem lehetett hiány. Ami biztos:
sohasem viselkedett úgy, hogy engem a legkevésbé is sértsen, hogy bánatot vagy
fájdalmat okozzon. És sohasem esett közöttünk szó arról, hogy akármelyikünknek
mással is lehetne intim kapcsolata. Egyben mindketten tökéletesen biztosak voltunk:
hogy egymást el nem hagyhatjuk. A különválásnak a gondolata sem merült fel egyikünkben
sem soha.
Rosszban-jóban kitartottunk egymás mellett. Fordított sorrendben mondom, mint
ahogy szokás, mert a rosszban nehezebb kitartani, mint a jóban. S nem csupán
állítottuk ezt, hanem tettekkel is bizonyítottuk, mindketten, nemegyszer. Ebben
megnyilvánuló, egymás iránti hűségünk volt házasságunk alapköve.
1950-ben, kezdő tanársegéd koromban – egy éve voltunk házasok – ki akartak küldeni
a Szovjetunióba, aspiranturára. Ez akkoriban a biztos, ki-
emelkedő karrier trambulinját jelentette. Visszautasítottam, mert nem
voltam hajlandó három évet Tőle távol tölteni. Nem volt kockázatmentes ez a
lépés. Nem vették fejemet, de előmenetelemet sok évig hátráltatta. A következő
évben Őt akarták kiküldeni: gondolkodás nélkül utasította vissza. Közvetlen
retorzió az Ő esetében sem volt, de neki soha többé olyan szakmai érvényesülési
lehetőség nem adatott.
Terike orvos volt. Hivatásnak, elhivatottságnak érezte pályáját. Kiválóságát
nem én állítom, mindenki, aki csak kapcsolatba került Vele, egyöntetűen elismerte.
Csúcseredménnyel diplomázott a kolozsvári orvosi egyetem egy olyan évfolyamán,
amelyből a későbbiekben legalább egy tucat kolozsvári és bukaresti orvosprofesszor
került ki. Szakmai tekintetben ehhez a csoporthoz tartozott, a kiválók között
is kiváló volt, s ezt a csúcsra felfutott kollégái is mindig elismerték, maguk
közé valónak tartották. Szakorvosi, majd főorvosi vizsgáin mindig első volt.
Nem jutott egyetemi, egyáltalán: klinikai álláshoz, bár többször jelentkezett
versenyvizsgára, ezekkel a (későbbi) próbálkozásokkal kudarcot vallott. Utólag
kielemezve, három oka volt ennek. Említett kollégái, valóban kiváló szakmai
képesítésükteljesítményük mellett, két tulajdonsággal rendelkeztek, amivel Ő
nem: többségiek voltak, Ő pedig kétszeres kisebbségi; „jó származásúak”, főleg
paraszti családból valók, Ő pedig, nemde, kispolgári származású volt. A harmadik
ok már rajta múlott: családi elkötelezettsége nem engedte, a későbbi évek során,
hogy a tudományos életpálya küzdelmeinek, konkurenciájának tegye ki magát. Szakorvosi
vizsgája után – Bukarestben, országos szintű versenyben első lett – egyetlen
erdélyi, kórházi állást „választhatott”: a besztercei kórházba került, ahol
azonnal rábízták a csecsemőrészleget. Négyéves kislányunkkal egyedül maradtam
otthon, Terike heti ingázó lett. Abból az állásból valószínűleg feljebb emelkedhetett
volna, ha hosszabb ideig kibírja a családjától való távollétet. De nem bírta
ki. Kilenc hónap után lemondott megszerzett jogáról, és nagy diadallal hazajött
Kolozsvárra – újabb, alacsonyabb fokú versenyvizsga árán – kerületi orvosnak.
Később, már főorvosi címe birtokában, jelentkezhetett volna tudományos doktorátusra;
minden adottsága megvolt hozzá. Nem tette, mert a tudományos tevékenységre való
összpontosítást már nem találta összeférhetőnek a magaválasztotta családcentrikus
életvitellel. Tudom, hogy mindvégig tüske volt lelkében az, hogy nem végezhetett
orvosként tudományos munkát, nem érhette el szakmájában azt a színvonalat és
azt a státust, amelyet megérdemelt. De azt is tudom, hogy családcentrikus választását
sohasem bánta meg.
Életünk legnagyobb megpróbáltatásait nem külső tényezők, hanem a belülről alattomosan
támadó betegségek hozták. Terike harmincegy éves volt, mikor a rák, vészes komolysággal,
először fenyegette életét. Negyvennyolc óra alatt kellett extrém döntést
hoznunk, és meg is hoztuk, egyöntetű-
en. Egy napra rá nőiségét súlyosan csonkító műtéten esett át, de megmenekült.
Hosszas és kínos utókezeléssel teljesen felépült. Még harminckilenc évig dolgozott,
teljes életet élve teljes értékű emberként, amíg végül a második rákbetegség
legyőzte (akkor már Marikával ketten álltunk mellette, s – fizikailag – Marika
vállán volt a nagyobb teher). Mindig büszkén emlegette, hogy műtéte után alig
egy hónappal már felmentünk kettesben a Vlegyásza csúcsára. Hogy intim kapcsolatunk
nem sínylette meg az amputációt, csak mérhetetlen szerelmünknek tudható be.
Ez az esemény még szorosabbra fűzte szövetségünket. Azután már sohasem volt
külső kapcsolatom.
Engem alapvetően egészséges szervezettel ajándékozott meg a természet. Mint
mindenki, én is voltam többször beteg a hosszú évek során. Gyomorfekélyemből,
hosszasan kínzó, heveny hátfájásaimból Ő mindig kigyógyított. Három sérvműtétem
alkalmával mindannyiszor szó szerint nappal-éjjel kórházi ágyam mellett ült,
több napon át, mint ahogy annak idején én sem mozdultam három nap, három éjjel
az Ő kórházi ágya mellől. De – amit én nem tehettem – Ő mindhárom alkalommal
a műtőben is mindvégig mellettem volt. Legutóbb 1995-ben, egy hosszabb külföldi
utunk után kerültem nagy bajba: bal lábam megbénult, nem hogy járni, ráállni
sem tudtam, és nehezen elviselhető fájdalom gyötört. Félő volt, hogy nyomorékká
válok. De nem: hónapok szívós, hozzáértő és végtelenül szeretetteljes munkájával
szó szerint lábra állított: ismét tudtam járni, sőt hegyet mászni is, mint azelőtt.
Ez a hűség, a nagy megpróbáltatásokban bizonyított, kölcsönös és feltétlen hűség
kötött minket, az évek múltával egyre szorosabban össze.
A hűséghez kapcsolódott a megbízhatóság és az erre épülő, egymásba vetett
feltétlen bizalom. Nem csupán az élet nagy kérdéseiben, s nem csupán abban,
hogy mindketten jól tudtuk: a másik sohasem fog elhagyni a bajban, hanem a mindennapi
élet apró-cseprő ügyeiben sem. Ha valamiben megegyeztünk, azt feltétlenül be
is tartottuk; ha valamit egyszer megbeszéltünk, azt nem kellett újratárgyalni.
Megbeszélt találkán nem várattuk meg egymást, a bejelentett hazatérés óráját
mindig betartottuk, nem „félelemből”, hanem tiszteletből a másik iránt. Ha vis
major jött közbe, telefonon vagy másképpen értesítettük egymást. Ha értesítés
nem jött és késett a másik, okkal lehetett izgulni: valami történt. Nem hazudtunk
egymásnak, a legapróbb köznapi dolgokban sem. Illetve: tréfásan lódítani, a
másikat bosszantóan-szórakoztatva „átejteni” szabad, sőt dicsőséges volt. Egymást
ténylegesen becsapni mindketten mélységesen szégyelltük volna. Persze szó szerint
mindent én sem mondtam el neki, s valószínűleg Ő sem nekem; abszolút
módon kitárulkozni senki sem tud. Valamit elhallgatni lehetett, az igazsággal
ellentétes dolgot állítani – nem. Nem szeretem, ha faggatnak, ha valami bajom
vagy kellemetlenségem volt, nem rögtön siettem elmondani, Ő ezt jól tudta, és
nem is tette; én sem faggattam Őt, akkor sem, ha nyilvánvaló volt,
hogy valamelyikünk éppen elkerül valamilyen kellemetlen témát. Egy idő után
rendszerint sor került a mindkettőnket megkönnyebbítő kitárulkozásra. S mikor
komolyra fordult a szó, mindketten biztosak voltunk abban, hogy amit a másik
mond, az pontosan úgy van: nemcsak hazudni, semmit eltúlozni (vagy kicsinyíteni)
sem lehetett, a feltétlen megbízhatóság volt a szabály.
Nagyon szerettük egymást megajándékozni. Négyszer egy évben nyílt erre különös
alkalom: a kettőnk születésnapján, karácsonykor és legnagyobb családi ünnepünkön,
a házassági évfordulón. Bővében a pénznek sohasem voltunk, ezért mindig gondosan,
jó előre megbeszéltük: mire van szükséged, mit szeretnél kapni. Szabály volt
kevesebbet kérni, többet ajánlani. Mindig hosszasan alkudoztunk – a másik érdekében.
Másik szabály volt a megegyezés „meglepetés” mellett igazi meglepetést okozni,
kisebb-nagyobb pluszt ajándékozni és evvel, lehetőségeink szerinti mértékében,
túltenni a másikon. Akinek ez sikerült, boldog-szomorú szemrehányást kapott:
„igazán nem volt szép tőle, engem megszégyeníteni”.
Mindketten féltékenyen vigyáztunk arra, hogy a másik, önzetlenségből, meg ne
rövidüljön. A legjobb falatokat mindketten, minden egyes étkezésnél, a másiknak
szántuk. A nevetségességig űztük ezt a játékot. Szigorúan alkalmaztuk például
a fél-alma szabályt: mivel két teljesen egyforma alma nincs, minden egyes almát
megfeleztünk (a vágás, hámozás tiszte nekem jutott), hogy ne kelljen vitatkozni
azon, ki kapja a nagyobbat, pirosabbat, szebbet. Az erdőben Terike áfonyát,
málnát, szedret nekem szedett, én neki. Ő volt a szorgalmasabb, és nagyon vigyáznom
kellett, hogy ne csaljon a javamra; minden alkalommal megpróbálta. Viszonylag
sokszor jártunk külföldön. Jelentősebb, értékes tárgyak szerzésére sosem volt
módunk, ruhaneműt, apróbb dolgokat mindig vettünk, az itthoni szűkösségben ezek
jelentős szerzeményeknek számítottak. Mindig hosszasan, részletesen kiterveltük,
minden családtagnak mit hozunk. Az egymásnak szánt tárgyak miatt a veszekedésig
menően alkudoztunk. Természetesnek tartottam, hogy Neki, a szépasszonynak fontosabb
a külföldi cipő meg ruha, nekem igazán jó az otthoni is. Csakhogy Vele ebben
nehezen lehetett zöldágra vergődni. Essenben láttam, hogy megtetszett Neki a
kirakatban egy pár cipő, de Ő megmakacsolta magát, toporzékolt az üzlet előtt:
„nem próbálom fel, be sem megyek, ha meg nem ígéred, hogy rögtön utána neked
is keresünk valamit”. Komolyan gondolta, és a kicsikart ígéretet szigorúan betartatta.
Az önzést lenézte, a tiszta önzetlenség, a segítőkészség lényéhez tartozott.
Az örökös, tréfásan-komoly egyenlősdi mellett egy lényeges alapszabályhoz ragaszkodott:
a házasságban és a családban mindenkinek a legtöbbet, a tőle telhető maximálisat
kell nyújtania a másik és a többiek számára; szükségben viszont mindenkinek
maximális szolgáltatást kell kapnia, tekintet nélkül ellenszolgáltatási lehetőségeire.
A házasélet belső demokratizmusa bizonyos munkamegosztást feltételez. Terike
a ház fenntartásában, működtetésében oroszlánrészt vállalt, de természetesen
elvárta, hogy a házimunkában, szerény képességeim mértékében, nemcsak kenyérkeresőként
– hiszen Ő is az volt! – magam is részt vegyek. Ő végezte a kvalifikált munkát,
főzött-sütött, készített rendszeresen, sohasem késve, reggelit-ebédet-vacsorát;
én vágtam kenyeret, terítettem, tisztítottam gyümölcsöt, segítettem leszedni;
Ő mosogatott (amíg nem vettem, sajnos csak az utolsó négy évre, erélyes tiltakozása
ellenére, mosogatógépet), segítettem (néha) törölgetni és (gyakran) a dolgokat
a helyükre rakosgatni. A virágok gondozása – rendszerint sok virág volt a házban
– az én feladatom volt. Otthon víz- és villanyszerelőként nem jeleskedtem, ha
olykor mégis sikerült megjavítanom valamit, komolyan megdicsért és felajánlott
egy-egy kupica pálinkát a „mester úr”-nak. Az utolsó években jobban igyekeztem
kímélni őt, például korábban keltem, és kész reggelivel vártam: köszönetet és
szemrehányást kaptam érte: „ne szégyeníts meg”. Életelve volt, hogy neki kell
szeretteit mindennel ellátnia.
Voltak pontosan elhatárolt személyi feladatköreink. Ő volt a „kajafelelős”.
Nem kérdezte tőlem, mit főzzön aznap vagy másnap, és én egyszer sem kérdeztem
előre, az ötven év során, mi lesz az ebéd. Különösebb alkalmakkor, ha vendéget
vártunk, kikérte a véleményemet. Olyankor sem adtam tanácsot, az egyetlen vélemény,
amit bátorkodtam nyilvánítani, az volt, hogy kevesebb félét készítsen, mint
amit éppen szándékozott, ezt a tanácsot viszont rendszerint nem fogadta meg.
Ő volt a bevásárló, beszerző, ha – nagy ritkán – engem küldött üzletbe valamiért,
ellenérzéssel és morogva engedelmeskedtem. Viszont szívesen és rendszeresen
jártam Vele piacra meg üzletekbe, de akkor is csak másodrendű szerepet vállaltam.
Ő döntötte el, mit s mennyit kell venni, én csupán cipelni (autóval), szállítani
segítettem. De a cipekedésben is egyenlő részt akart vállalni (nekem ugyanis
nem szabad súlyokat emelnem, de hát Neki igen?), ezért is gyakran civakodtunk
elég hangosan, s néha kemény retorzióval kellett fenyegetnem, hogy átengedje
nekem a nehezebb csomagot.
Természetesen Ő volt az „egészségügyi felelős”. E szempontból teljesen rábíztam
magam. Nemcsak, hogy szó szerint betartottam minden orvosi utasítását, de rendszerint
nem is kérdeztem, mit miért. Ő ment a gyógyszertárba, ha orvosságot kellett
venni, én csak olyankor, nagy ritkán, ha éppen Ő volt beteg. Ő tudta, mikor
milyen szakorvoshoz kell fordulni, milyen vizsgálatot kell végezni, és Ő szervezett
meg minden ilyen akciót. És sohasem mentem egyedül más orvoshoz. Ő mindig elkísért,
minden vizsgálaton, konzultáción részt vett.
Én voltam viszont a „túrafelelős”. Nagyon sokat kirándultunk, ifjabb korunkban
nagy hegyi túrákat szerveztünk: a Bükkbe, a legutolsó őszig, télennyáron minden
vasárnap kimentünk. Az útvonal kigondolása, az ösvény keresése az én feladatom
volt. Ha – ritkán – kértem a tanácsát, rendszerint azt válaszolta: „én sem kérdem
tőled, mi legyen az ebéd”. Túravezetői szerepem minden utazásra kiterjedt, a
külföldiekre is. Az én dolgom volt az útiterv kidolgozása, az ismeretlen városokban
való tájékozódás, ezekben a dolgokban, Ő volt az, aki teljesen rám bízta magát.
Túrán, úton én mondtam meg, hol, mikor eszünk, Ő azt, hogy mit. A maga feladatkörében
mindegyikünk szuverén módon döntött, ezért sohasem vitatkoztunk, nem idegesítettük
egymást feleslegesen.
Autós útjainkon én vezettem az autót. Ő engem vezetett. Ezt szó szerint kell
érteni: Ő volt a „navigátor”, aki térképpel a kezében követte, ellenőrizte,
irányította az útvonalat. Kiválóan tette. Mikor először mentünk autóval Párizsba,
úgy gurultunk be az ismeretlen világvárosba, Terike várostérképes irányítása
mellett, hogy minden megállás, kérdezősködés nélkül a cél-utcában, a keresett
ház előtt álltunk meg. Azután még sokszor értünk el együtt hasonló teljesítményt,
amivel mindig jólesett eldicsekednünk.
Az évtizedek során szép házikönyvtárt hoztunk össze. A könyvvásárlás főleg,
de nem kizárólagosan az én feladatom volt. Olykor neheztelt a sok könyv miatt:
„ha így folytatod, a könyvtár itt marad, de nekünk ki kell költöznünk innen”.
Máskor pedig rám szólt, ha egy bizonyos könyvet, aminek megjelenéséről újságból,
folyóiratból értesült, nem vettem azonnal meg: „micsoda hanyagság ez?” Egy időben
szabályt állított fel, hogy csak azzal a feltétellel vehetek új könyveket, ha
a felesleges régiekből ugyanannyit kiszelektálok. Ez így keresztülvihetetlen
volt, Ő is belátta. Együtt szelektáltunk olykor, s így stabilizáltuk kb. ötezer
kötet szintjén a könyvtárunkat.
Ötnyelvű a könyvtárunk: magyar, román, német, francia és angol kiadványokat
tartalmaz, miután mind a ketten mind az öt nyelven építettük, palléroztuk szakmai
és általános műveltségünket. A könyvtárnak volt egy orvosi részlege, amelyet
csak Ő forgatott; egy társadalom- és humántudományi (de nem csak szociológiai)
részlege, amelyet főleg, de nem csupán én használtam, és egy nagyobb, közös
része. Ez utóbbiban, a bőséges szépirodalmi anyag mellett, külön részlegekben
szerepeltek a művészettörténeti és zenei munkák. Ami a lényeg: élő,
nemcsak porfogó könyvtár volt ez a miénk. Egy-egy színházi, operai vagy
koncert-est előtt, még gyakrabban utána rendszerint lekerült a polcról a megfelelő
kötet, amiből készülni illett, vagy amelyben vitatott részleteknek utána lehetett
nézni. Múzeumi körútjainkat is mindig előzetes és utólagos otthoni dokumentáció
kísérte. Egyáltalán: rászoktattuk magunkat, hogy minden együtt végignézett előadást,
művészi produkciót, a magunk számára, „házi használtra” hosszasan és részletesen
kielemezzünk, értékeljünk. Valóban „egész estét betöltő” program volt
ez, amely olykor másnap is, kellő dokumentáció után, folytatódott. Tartalmat
biztosított kapcsolatunknak, hozzájárult ahhoz, amit Terike mindig szívesen
emlegetett, hogy mindig volt mondanivalónk egymás számára.
Felfedeztük a magunk számára az intenzív beszélgetést mint műfajt. Az
intenzív beszélgetés az üres fecsegés ellentéte. Mint a társadalomtudományokban
a mélyinterjú, az intenzív beszélgetés egy adott témakör módszeres, lehetőleg
teljes körüljárását jelenti, azt, hogy a partnerek mindent elmondanak egymásnak,
amit arról tudnak, illetve ahogy arról vélekednek, azért, hogy valamiféle közös
eredményre, többlet-tudásra jussanak.
Nem mi találtuk fel, természetesen, ezt a műfajt: hogy mást ne mondjak, a platóni
dialógusok sem egyebek, mint ilyen intenzív beszélgetések. Csak azt mondom,
hogy a magunk számára fedeztük fel, dolgoztuk ki, csiszoltuk személyes jellegűvé
az intenzív beszélgetést. Rendszerint kirándulásaink alkalmával kínálkozott
remek alkalom arra, hogy járás közben egy-egy kérdésen zavartalanul, órákig
elrágódjunk. (Ha nagyon elmerültem a beszélgetésben, nem figyeltem az ösvényre,
sikerült eltévednem. Ilyenkor Terike jóízűen kinevetett.) Figyelemmel követtük
egymás okfejtéseit, kíméletlenül sorakoztattunk ellenérveket, ha okát láttuk,
de örömmel nyugtáztuk másikunk jó ötleteit, helytálló érveit. Büszkén vallom
be: nagyon gyakran értékesítettem írásaimban az ilyen beszélgetésekben Terike
által felvetett gondolatokat, és gyakran sikerült az Ő gondolatainak, olykor
ellenvetéseinek fényében a magaméit tisztázni, pontosítani. Sokszor folytattunk
nagyobb alakulatban, régebbi és újabb barátainkkal, emlékezetessé váló, valamennyiünket
gazdagító intenzív beszélgetéseket.
A munkamegosztás, a feladatkörök komplementáris, egymást kiegészítő volta jellemezte
szakmai tevékenységünket is. Nem csupán egymás mellett élt az orvos és a tanár-szociológus,
hanem egymás munkáját empátiával követve. Mellette voltam orvosi tanulmányainak
kezdetétől, felkészülésének, vizsgáinak, szakmai előmenetelének, kudarcainak
és sikereinek minden mozzanatáról tudtam, minden árnyalatát figyelemmel követtem.
Kollégáit is jól ismertem, több személyes barátom volt orvos, az évek során
rengetegszer hallgattam végig orvosok egymás közötti beszélgetését, túlzás nélkül
állíthatom, hogy a romániai, ezen belül a kolozsvári orvostársadalom ügyeit
egy időben belülről ismertem. Figyelemmel követtem az Ő orvosi gondolkodását,
a szimptómák összefüggésének keresését, a kezelések esetleges mellékhatásainak
előrelátását és kivédésének módozatait; szívesen avatott be gondolataiba, örült
figyelmemnek és elismerésemnek.
Szakmai érdeklődésünknek voltak találkozási felületei: sokat tudtam meg Tőle
a társadalmi bajok valódi dimenzióiról, mert ő járt „terepre”, Ő belülről ismerte
a kolozsvári nyomornegyedeket, ott mérte fel, nagyon
pontosan, betegség és életminőség, betegség és életmód, a kisgyermekek fejlődése
és a családi-kulturális modell sokféleképpen árnyalt összefüggéseit. Talán nem
túlzok, ha azt állítom, hogy orvosi gondolkodásmódját a szociológiai szempont
elsajátítása és alkalmazása gazdagította. Jól tudta, mit ér, de azt is, mire
nem alkalmas a statisztika, tudott statisztikai átlagot figyelembe venni, és
ennek alapján esélyt latolgatni, és azt is tudta jól, hogy a teszem fel – 80
százalékos esély semmit sem mond arra vonatkozóan, hogy egy adott személy a
80 vagy a maradék 20 százalékba kerül-e. Sokszor magyarázott nekem öröklődés
és környezeti hatások a szokványosan feltételezetteknél bonyolultabb összefüggéseiről,
s erre vonatkozó gondolatait nemegyszer gyümölcsöztettem tanári munkámban.
Ritkán határozta el magát arra, hogy orvosi tapasztalatából valamit papírra
vessen. Néhány szakdolgozatáról itt nem szólok. Kevés publicisztikai jellegű
írása közül azokat említem, amelyekben orvosi és szociológiai szemlélete a legsikeresebben
ötvöződött. Ezek: Búcsú a Pata utcától (Korunk, 1983. 3.) és Gyermekgyógyászat
a hazugság szorításában (Korunk, 1990. 4.).
Azért a mérleg nyelve, ebben is, az Ő javára billent: jobban ismerte az én szigorúan
szakmai dolgaimat, mint én az övéit. Nagyon erős és bőséges információval táplált
humán érdeklődése volt. Sokkal többet tudott a szociológiából, általában a társadalomtudományokból,
mint én az orvostudományból. Persze a szociológia ezoterikusabb, könnyebben
behatolható, mint az orvostudomány. Én az Ő területén laikus maradtam, Ő az
enyémen majdnem szakemberré vált. Közelről és rendkívüli figyelemmel kísérte
végig az én szakmai fejlődésemet. Én sosem olvastam orvosi könyveket, de Ő sok
olyan könyvet végigolvasott, amiket én tanulmányoztam, a folyóiratokat, amiket
hazahordtam, rendszeresen átlapozta. Tudatosan és energikusan bedolgozta magát
az én vadászterületembe, nemcsak mutatta az érdeklődést, hanem valóságos kompetenciát
szerzett. Amikor elmondtam Neki, hogy egyik doktorandusom a „Parkinson törvényét”
említette nagy komolyan értekezésében, harsányan kacagott, mert jól tudta, amit
a tudósjelölt nem, hogy az nem tudományos, hanem parodisztikus „törvény”. Máskor
Ő mutatta nekem, jól mulatva rajta, hogy egyik – egyébként igen széles látókörű
és jó tollú – közírónk „szubkultúrán” alacsonyrendű kultúrát ért, holott az
a modern társadalomtudmányokban értékkonnotációtól mentes fogalom, egyszerűen
egy adott egységen, társadalmon belüli alcsoport, alrendszer kultúráját jelenti.
Ő tudta, a közíró nem. Jeles külföldi kollégákkal folytatott, szigorúan szakmai
jellegű beszélgetéseimben részt vett, s ha megszólalt, nem bakizott; beszélgetőtársaim
elképedésére figyelmeztetett például, hogy a modern társadalomban érvényesülő
hatalmi elit kérdéskörében C. Wright Mills munkájából kell kiindulni. Az utóbbi
években többször elkísért nem-
zetközi szociológiai rendezvényekre. Nemcsak elkísért: részt vett, mellettem,
az üléseken, olykor kisegített, ha kérdéseket kellett megválaszolnom, és nagy
hozzáértéssel segített, utólag, az esemény kiértékelésében.
Egyenrangú társként vett részt a munkámban. Így esett, hogy minden gondolatomat,
ötletemet megbeszélhettem vele, hogy minden dolgozatomat többször elolvasta,
elbírálta, mindig használható, jelentős észrevételekkel, javaslatokkal segített.
Shakespeare-könyvemet Neki, mint „mindenben társamnak” dedikáltam, túlzás
nélkül, mert valóban részt vett kidolgozásában. Nacionalizmus és demokrácia
ellentétéről írott, még életében befejezett, de – fájdalom! – csak halála után
megjelent, fájdalmasan-szép emlékének szentelt munkámat Ő, teljes joggal,
„a mi könyvünk”-ként emlegette, mert kigondolásának, kidolgozásának
minden mozzanatában, nagy hozzáértéssel, részt vett. Sőt: még az a könyv is,
amin most dolgozom, s amit Ő már sosem fog készen látni, az Ő közreműködésével
fogant, és néhány már elkészült fejezetét még az Ő tanácsai fémjelzik. Még most
is mindenben társam.
Szerelmünk és házaséletünk sokrétűségéről, tartalmi gazdagságáról szóló vallomásom
nem lenne teljes, ha nem említeném itt kapcsolatunk egyik lényeges elemeként
az egész életünket végigkísérő játékot. Kora ifjúságunkban játékosan barátkoztunk
össze, és a játék hosszú közös életutunk állandó, lényegi tartozéka volt.
Házasságunk első éveiben, mielőtt gyermekünk született volna, eszmei majmocskát
tartottunk a házban. A vitrinben lakott, hüvelykujjnyi nagyságú volt, és
rendkívül kedves-mulatságos. Csak olyankor bújt elő, ha mindketten jelen voltunk
(de idegen nem); enni-inni adtunk neki, felváltva tisztogattuk, nagy komolyan
megbeszéltük, miket művelt.
Saját használatra titkos szótárat alkottunk, amelyben a szavaknak mulatságos
konnotációja volt. Rengeteg becenevet találtam ki számára, ezeket tilos volt
mások előtt kimondanom, legtöbbjének tréfás zöngéje volt. Terike szívesen vette,
ha kettesben használtam, felháborodottan tiltakozott viszont, ha azzal fenyegettem,
hogy mások előtt is kimondom ezeket. Ha egészségesek voltunk – s gyakran, ha
nem is –, nem múlt el nap, hogy ne nevettünk volna együtt valamin. Szóvicceket
gyártottunk egymás szórakoztatására. Kártyajátékot eszeltünk ki, a hatvanhatos
egy változatát, amelyet csak egymással lehetett játszani, csak általunk ismert
szabályok szerint, s amelyben szerelmi kapcsolatunk, groteszkül visszájára fordított
módon, szerepet kapott. Ő volt az én szerencsém; ha hozzá érhettem, megnyertem
a játszmát. Ő viszont megjátszotta a rideget, mindenféle közeledést elutasított,
letagadta, hogy a legkisebb jóindulattal viseltetne irányomban. Ha Ő nyert,
ha én, a játék után remekül szórakoztunk a tettetett komolysággal, sőt dühvel
vívott csatán.
Egymás sikeres megtréfálása dicsőségszámba ment, amiért gratuláció járt. Az
utolsó április elsején, kevés nappal végzetes kórházba vonulása előtt, sikerült
engem elbolondítania: titokban csengetett, rohantam ajtót nyitni. Ő boldogan
kikacagott, hogy bedőltem az ócska trükknek; aztán Ő egész nap éberen meghiúsította
minden revans kísérletemet.
Volt egy nagyon titkos, nagyon intim játékunk, amelyet félve említek itt. Abból
állt, hogy én, feleségem mellett, állandó szeretőt tartok: Ő volt az, hiszen
Ő volt mindenem. Olykor bűnbánóan vagy éppen dicsekvően elmeséltem Neki, hogy
voltam a szeretőmnél, vagy az volt nálam. „Hallani sem akarok ilyet”, mondta
szemérmesen, de én ragaszkodtam az őszinte, részleteket is érintő kibeszéléshez.
Máskor fenyegettem, hogy eldicsekszem az ismerősök előtt a kalandommal; „rendes
ember diszkréten viselkedik, pláne ha férjes asszonnyal van viszonya”, korholt
Ő ilyenkor. Mikor szeretőként volt nálam, azzal fenyegetett, ha nem viselkedem
rendesen, visszamegy a férjéhez. Ha szeretőként a férjéről becsmérlőén nyilatkoztam,
egy ideig nem állt szóba velem, de Ő is szívesen bosszantott azzal, hogy a feleségemre
tett epés megjegyzéseket. Olykor megkértem, segítsen nekem a szeretőm számára
virágot választani; ilyenkor rosszallóan vonta össze a szemöldökét, de azért
megszánt és segített, majd otthon elcsodálkozott, hogy éppen kedvére való csokrot
hoztam Neki.
Szívből nevettünk, nap mint nap, a világ abszurditásain. Gunyoros kedvünk elvi
alapja az önirónia volt, a saját balsikereink és balfogásaink „kimosolygása”;
ebben Terike volt a champion. Túlzott önkritikájának volt a következménye,
hogy hajlamos volt bókjaimat, széptevésemet csúfolódásnak venni. Azt hiszem,
sohasem tudtam teljesen meggyőzni arról, hogy a tréfás hangú hálát, köszönetet,
csodálatot mindig is a legkomolyabb, legőszintébb szó szerinti értelemben gondoltam.
Sohasem mulasztotta el tréfára venni, komolytalanra fordítani a feléje irányuló
hálát és dicséretet.
Orvosi munkájában is, nagy tudása mellett, feltétlen segítőkészsége, jóindulata
volt a meghatározó. Külvárosi páciensei többet dicsérték jóságát, mint kompetenciáját,
ez bosszantotta: „ezek röhögnek rajtam!” Sokszor érezte úgy, valószínűleg nem
alaptalanul, hogy visszaélnek jóságával. Olykor nagy elhatározottsággal mondogatta:
„majd én megmutatom nekik, hogy nem vagyok jó! Majd megismernek a rossz oldalamról,
mint Dub hadnagyot!” De sohasem „mutatta meg”. Nem tudott nem jó lenni, és ezt
minden betege, minden kollégája, minden ismerős, szomszéd és barát jól tudta.
Magam és egész családunk a legjobban.
3. A család
A premodern család-modell egyik lényegi tartozéka a családfői státus
és szerep. A családfő a családi vagyon birtokosa (ha van ilyen), a családfenntartó,
aki munkájával biztosítja a család anyagi létkörülményeit, lehető jólétét; ő
a család főnöke, az ő jogkörébe tartozik a családot érintő, azt szolgáló fontos
döntések meghozatala, végrehajtása és végrehajtatása. Egyszóval: övé a felelősség,
ő az úr és a parancsoló. A családfői státus és szerep, végletes formában, a
családot mint egészt a családfő – a férj és atya – tulajdonába utalja, az egész
család feletti korlátlan rendelkezési jogot biztosít számára. (Más kérdés, hogy
bizonyos értelemben, szociológiai szempontból a családfői szerepkör egyenlőnek
tekinthető a családfenntartóéval. A gyermekeit egyedül nevelő asszony vagy özvegy
is családfő, de ez nem tartozik ide.)
A modernizáció, családi viszonylatban, az asszony és a gyermekek emancipációjának,
a családfői parancsuralom alóli felszabadulásának folyamata; ez egyben a független
emberi személyiségük érvényesülésének, kiteljesedésének feltétele. Meggyőződésem,
hogy kiváltságos, uralmi helyzetének megrendülésével, majd – végső soron – megszűntével
a férfiember nem veszít, hanem nyer: a családjában mélyebb, őszintébb, teljesebb
emberi kapcsolatokat szerez. A modernitásban érvényes, életképes család-modell
csak demokratikus, megosztott felelősségre, közös döntéshozatalra és kivitelezésre,
önkéntes közösségvállalásra, mellérendeltségre, közreműködésre épülő lehet.
Ez az a modell, amelyben a két házastársat, szülőt és gyermekeket nem a szükség,
nem az érdek s nem a konvenció, hanem az őszinte szeretet, a valódi emberi értékek
megbecsülése, a nem-kényszerű szolidaritás köti össze. Szeretem hinni, hogy
ilyen család-modellt valósítottunk meg, és meggyőződésem, hogy ez főként Terike
érdeme, sőt: életműve.
A család persze több, mint a két házastárs szövetsége. A mi esetünkben a családot,
kettőnkön kívül gyermekünk, szüleink, később gyermekünk saját családja (férje
és fia) jelenti. Testvérei sem neki, sem nekem nem voltak annál inkább egymásra
voltunk utalva. Nagynénik-nagybácsik, unokatestvérek mindkettőnk életében szerepeltek,
de róluk itt nem szólok.
Egy időben tehát három, sőt, néhány évig négynemzedékes volt a család. Családfő
nem volt. De azt bizton állíthatom, hogy Terike töltötte be ebben a családban
a kapocs szerepét. Az Ő szíve dobbanása táplálta azt a keringést, amely
a családot mint összetartozó egészt, éltette.
Ötévi házasság után született Marika lányunk, aki kiteljesítette életünket.
(Első gyermekünk idő előtt, életképtelenül született. Később aztán Terikének,
első nagy betegsége következményeként – amelyből csodálatosan felépült – újabb
gyermeke nem lehetett.)
1953 nyarán katonáéknál töltöttem két hónapot. Ezalatt Terike három
hétig Bukarestben volt, a Világifjúsági Találkozón vett részt mint angol nyelvű
tolmács. A szeptemberi hazaérkezésem, boldog újratalálkozásunk után kilenc hónapra
született Marika. Az első napokban szép, hosszú, fekete haja volt (hamarosan
kiszőkült). A családban senkinek, sem felmenő, sem oldalágon, nem volt fekete
haja. Anyósom gyanakvó asszony volt, nem átallotta Terikét a gyermekágyban faggatni:
vallja be, ki az apja a gyermeknek? Ezt a kérdést Terike sohasem bocsátotta
meg neki.
Kire hasonlít a leányunk? Akik Terikét ismerték jobban, Marika mosolyában, egész
habitusában Őt vélték felfedezni; az én barátaim, munkatársaim, ismerőseim inkább
énreám ismertek benne. A napokban járt nálam Marikának egy új, amerikai ismerőse.
Beszélgetésünk végén így búcsúzott: „Can see Mari in your eyes...” Jólesett,
de ez a fiatalember Terikét nem ismerte.
Én mindig Őt, Terike inkább engem látott benne. Ha gyermekkorában néha kissé
késett otthonról, Terike szemrehányóan mondta: a te lányod még mindig
nincs itt! Ha bármivel elégedetlenek voltunk, mindketten használtuk ezt a tréfás-komoly
kifejezést: a másiknak a lányára nehezteltünk. De ugyanez járta, gyakran fordítva
is: megint jelesre vizsgázott a Te lányod; nem feledkezett el rólunk,
telefonált, írt a távolból nekünk a lányod. Az érdemeit, a jó tulajdonságait
szívesen tulajdonítottuk a másikunknak. Valójában mindig megegyeztünk és ki
is mondtuk, békülékenyen: közös a lányunk. És tudtuk: azért sikerült jól, mert
egymás iránti szerelmünket vittük át reá.
Mindig nagyon szerettük egymást megajándékozni. Lányunkat tekintettük mindketten
a legszebb, legértékesebb ajándéknak, amit egymástól kaptunk. Felnevelését,
emberré válását közös művünknek, alkotásunknak tekintettük. Ebben a közös műben
a nagyobb szerepet megint csak kétségtelenül Ő vállalta magára. Nemcsak annyiban,
hogy Ő táplálta, gondoztaóvta, hanem erkölcsi tartásának kialakításában, értelmének
csiszolásában, elméjének kiművelésében is magára vállalta az (anya)oroszlánrészt.
Nem tagadom, hogy az első hetektől kezdve magam is részt vettem a kicsink életének
minden mozzanatában, sokszor segítettem etetni, fürdetni, öltöztetni. Játszani
pedig – szinte mindig – hármasban játszottunk. A gyermekekkel való minden foglalkozást,
amennyire csak lehetett, játékosan végeztük, új meg új trükköket, tréfás csattanókat
gondoltunk ki. Szülői mivoltunkat új, bár felelősségteljes játékként fogtuk
fel, s legnagyobb örömünkre szolgált, hogy kislányunk, értelmének első megcsillanásaitól
kezdve, játszótársunkká szegődött, aki szívbéli kacagással nyugtázta, hamarosan
pedig saját ötleteivel színezte bolondozásainkat. Saját, sokszor ismételt, új
és új változatokkal gazdagított hármas játékokat eszeltünk ki. A későbbiekben
mindig nosztal-
giával emlegettük azokat az éveket, mikor olyan jókat lehetett gyermekünk-
kel játszani.
A gyermek óvodai elfoglaltságait, később s hosszú éveken keresztül, iskolai
tanulmányait is Terike követte, segítette-irányította közelebbről. Az én szerepem
csak később, közvetlenül az érettségi előtt növekedett, majd folytatódott a
pályaválasztás, az egyetemi tanulmányok, a pályakezdés évei során, mivel hogy
a nagylány nem az orvosi-, hanem a társadalomtudományok sodrába került. Akkor
sem tolódott el a hangsúly az én befolyásom, szerepem javára, inkább egyensúlyba
jutott a két szülői szerep. (S ez megismétlődött később, mutatis mutandis, Péter
unokánk esetében: az ő életében, személyiségének formálásában is, szülei után,
nagyanyja vállalt nagyobb szerepet; a magam szerepe a gyermek cseperedése során,
főleg már ifjú ember korában erősödött, a Terikéé kiegészítéseképpen, de nem
annak rovására. Az is idetartozik: ez utóbbi szerepvállalásban, ha olykor nehezünkre
esett is, bizonyos önmegtartóztatást tanúsítottunk. A gyermeket szüleinek, nem
nagyszüleinek kell nevelnie, ők az erre hivatottak, és övék ennek a felelőssége
is.)
Kivételes szerencsénknek tekintettük, hogy felnőtt, önállósult lányunk a közelünkben
maradt. S nemcsak fizikai értelemben, úgy, hogy egy városban lakunk. Hanem szakmai
szempontból is, s mi ennél több, teljes emberi értelemben. Szakmai szempontból:
Marika a pszichológia doktora, gyermekpszichológus; egyetemi szakmája a szociális
gondozás, ezen belül a gyermekvédelem. A gyermekpszichológus és a gyermekvédelem
szakértője édesanyja gyermekorvosi hivatásától nem nagyon messzire távolodott.
Annyira nem, hogy egy időben anya és leánya egymás melletti rendelőkben fogadtak
pácienseket csütörtök délutánonként a kolozsvári poliklinikán. Közös pácienseik
is voltak, és mélyreható szakszerűséggel beszéltek meg egy-egy bonyolultabb
esetet, együtt kerestek-találtak megoldást. Másfelől viszont a szociális munka
a szociológiára támaszkodó, avval közeli kapcsolatot tartó szak. Az egyetemen
tanára is voltam a lányomnak; szakmai munkájában tudtam neki tanácsot adni,
s adtam is, valahányszor ilyet kért; doktori értekezését többször átolvastam,
mert minden fázisban kikérte véleményemet; segíthettem, amennyire tudtam, tanulmányainak,
két eddigi könyvének megírásában, szerkesztésében.
Nem szeretném egyoldalúan ábrázolni ezt a szakmai kapcsolatot. Margaret Mead
amerikai antropológus írta, már néhány évtizeddel ezelőtt, hogy prefiguratív
kultúra van kialakulóban: olyan, amelyben, az általános megújulás rohamos
üteme miatt, már nem a gyermeknek a szülőtől, hanem a szülőnek a gyermektől
kell tanulnia. Legalábbis részben, tényleg ez történik napjainkban. Az igazság
az, hogy én még mindig sokkal több könyvet olvastam az életemben, mint leányom
és vőm, unokámról nem is beszélve.
Nem kevésbé igaz viszont, hogy ők már több új és legújabb könyvet olvastak,
mint én. Én még mindig sok mindent tudok, amit ők nem; de ők már sok mindent
tudnak, amit én nem, s amit már sohasem fogok megtanulni. A szakmai kapcsolat
tehát már kétoldalú: ők is támogatnak, irányítanak, kiegészítenek engem. Négy
évvel ezelőtt, hatvankilenc éves koromban szereztem számítógépet, és kezdtem
az elektronikus szövegszerkesztéssel, tehetségtelen kezdőként, ismerkedni. A
lányom – s még inkább az unokám! – ebben máig segít, tanít.
Szerencse? Az is, de nemcsak az: a Terike-fémjelezte szeretet és odaadás gyümölcse.
Azt írtam fennebb, hogy ifjúkorunkban párkapcsolatunkat mindketten tudatosan
a szülői ház nyújtotta modelltől eltérőre alakítottuk. Kissé később, de még
ifjú felnőttekként, ráébredtünk, hogy eredetünk mintájától teljesen elszakadni
nem tudunk, de nem is akarunk. Felfedeztük annak gyermek- és kora-ifjúkorunkban
jószerivel meg nem értett becsét.
Édesapáméknál nagyobb ambícióval, innovációs készséggel startoltam az életbe.
Később fogtam fel feltétel nélküli jósága, szelídsége, családközpontúsága értékeit.
Még később jöttem rá arra, hogy – anélkül, hogy egyebekben hasonlítanék rá –
bizonyos helyzetekben, teljesen önkéntelenül, az ő szavait és kifejezéseit,
tartását és gesztusait használom, kimondott vágyait és gondolatfoszlányait szövöm-fűzöm
tovább: mintája belém vésődött, akaratlanul.
Hadd fűzzem hozzá: Marikánknál valahogy az ellenkező irányú fejlődési vonalat
tapasztaltam. Sokáig úgy látszott, Marika annyira a mi lányunk, a mi közös alkotásunk,
hogy a mi életfelfogásunkat, a mi életvitelünket vette át, viszi tovább. Külsőleg
mindkettőnkre hasonlít, mondottam; de nemcsak külsőleg. Úgy láttuk, látom most
is, hogy – szerencsés ötvözettel – mindkettőnk jó tulajdonságait örökölte, a
kevésbé jókat – nem. A szava, a mosolya, a tartása az édesanyjáé, de furcsa,
sőt mulatságos módon a keze írása az enyémre hasonlít, olyannyira, hogy céduláit,
odafirkantott jegyzeteit első pillantásra Terike sem tudta az enyémektől megkülönböztetni.
Nos, a hasonulást később az elszakadási kényszer követte. Rádöbbentünk, hogy
Marikánk bizonyos dolgokat – akarva-akaratlanul – másképpen, sőt
a mi szokásainkkal, sztereotípiáinkkal ellenkező módon csinál, például
az utolsó percben azt, amit mi mindig jó előre, improvizálva azt, amit mi alaposan
kitervezve teszünk. Anélkül, hogy lényeges kérdésekben a mi mintánktól eltávolodna,
úgy látszik, az önállósulás szükségét érzi, saját identitása érvényesítése érdekében.
Egy dologban – leírom ezt is, hozzátéve, hogy megállapításom nem értékítélet
– Marika választott életvitel-mintája eltér az édesanyjáétól: ő saját férjével
és fiával való kapcsolatában nem annyira család-, mint karriercentrikus. Vállalta
azt, amit Terike annak idején nem, a családjától
való ismételt, hosszú távollétet. Nagy örömömre szép sikerrel építi jól megérdemelt
szakmai karrierjét, ahogy Terike annak idején nem tudta a magáét.
Terike mindkét szülőjétől „örökölte” orvosi hivatását, hivatástudatát és -szeretetét.
Édesapját, akit – merem állítani – jobban szeretett, még házasságunk első évében
elvesztettük. Édesanyja, mindenki kedves Szidi nénije, szűkebb családi használatra
békétlen, sőt házsártos teremtés volt; tág rokoni és még tágabb ismeretségi
körében nagyrabecsült, okos és segítőkész aszszony, kiválóan képzett, felelősségteljes,
vasszorgalmú orvos. Nem annyira velem, inkább saját lányával viselkedett anyósként,
nem kevés rossz órát szerzett neki. Terike nemigen tudta ellenérzését leplezni.
Mégis erősen ragaszkodott édesanyjához, becsülte – és „örökölte”, át is vette
– emberi jó tulajdonságait. S a maga ifjúkori lázadásait később, anyja életének
utolsó évtizedében, bőven kompenzálta: megrendítő hűséggel, odaadással óvta,
gondozta, ápolta őt.
Felnőttkorunk csúcsideje az a periódus volt, mikor – az Ő és az én édesapám
elhunyta után – a két özvegy édesanya további sorsáért is mi ketten vállaltuk
a teljes felelősséget. Áttelepítettük őket Kolozsvárra. Nem laktunk együtt,
hanem sajátos, merem állítani: eredeti megoldást eszeltünk ki, egy kicsi lakásba
összeköltöztettük őket. Nem kevés munkánk meg egyéb elfoglaltságunk mellett
minden áldott nap kimentünk a györgyfalvi negyedbe, olykor, ha szükséges volt,
kétszer is. Kettejük együttlakása nem volt súrlódásmentes, a magunk élete sem
volt egyébként könnyű; a három nemzedék mindennapi együttélése mégis örömteli
volt, a kiteljesedett élet érzetét és tudatát táplálta. Mikor pedig leányunk
felnőtt, korán (éppen annyi évesen, amennyi Ő volt, amikor mi ketten összeházasodtunk)
férjhez ment, és (szintén öt év után, mint nekünk) gyermeke született, négy-nemzedékes
lett a család. S mi ketten voltunk a középnemzedék, körénk szerveződött a család.
Mi voltunk erőnk teljében, minden szempontból életpályánk csúcsán. Boldogan
viseltük a felelősséget az egész családért. Meggyőződéssel vallom: csak az tekintheti
teljesnek életét, akinek magadatott a családi középnemzedék szerepe, és aki
tisztességgel betöltötte azt. Mondottam: Terike volt a négy nemzedék között
az egyszemélyes kapocs. A kisgyermek és az idős asszonyok – s természetesen
valamennyiünk – állandó riadókészültségben élő háziorvosa, az egész család mindennapi
jólétéről gondoskodó háziasszonya, a legbölcsebb tanácsadó, aki minden csapdából
és vészhelyzetből kiutat talált; s mi mindezeknél több: a család érzelmi központja,
akinek személyéből az egészet összefogó, derítő, éltető melegség áradt.
Aztán elmúlt ez a kor is. Egymás után elvesztettük édesanyáinkat, magunk is
megöregedtünk. A fiatalok teljesen felnőtté váltak, sem segítségre, sem irányításra
nincs többé szükségük, sőt őt vették át, okkal-jobbal, a kö-
zépnemzedék szerepét. S már bizonyították is – bizonyítaniuk kellett, sajnos
–, hogy tisztességgel, szívvel-lélekkel betöltik azt.
4. A fele-halál
Mind a négy nagyszülőmre mai napig szeretettel emlékezem. Jók voltak hozzám,
szeretetre és tiszteletre méltó emberek voltak. Gyermek- és ifjúkoromban történt
eltávozásuk alig hagyott nyomot az életemben.
Tizenhat éves koromban érintett meg először közelről a halál: egy jó barátomat
vesztettem el. Szobrásznak indult, rendkívüli tehetségnek ígérkezett. Szertelen
fiú volt, iskolakerülő: csavargás közben a Maros-parton kézigránátot talált,
felvette, vizsgálgatta, az felrobbant a kezében. 1944 márciusában történt. Az
én barátom Terikének is barátja volt. Említettem fennebb, milyen nagy szerepet
játszott ifjúságunkban a baráti csoport, a baráti kapcsolat. Egész baráti közösségünk
mélyen gyászolt – de nem sokáig. Sosem felejtettük el Pétert, minden március
21-én, az első tavaszi napon megemlékezünk – most is megemlékezünk – róla, de
az életünk ment tovább, sőt éppen hogy csak azután kezdődött igazán.
Azóta, mint mindenki, még sok temetésen voltam, távolabbi és közelebbi embereimet
– rokonokat, munkatársakat, barátokat, jó ismerősöket – búcsúztatni. Minden
jóemberünkkel lényünknek egy részét veszítjük el. Minden veszteség pótolhatatlan.
Mégis előbb-utóbb minden haláleset felett napirendre térünk: bánatainkkal
és örömeinkkel élünk tovább, mint azelőtt.
Mikor az apám meghalt, nagyon megrendültem. De a temetésén visszaszorítottam
a könnyeimet, mert hát ugye, férfiember nem sír. Az édesanyámat – jóval később
történt, már magam is idős ember voltam – megsirattam, már nem voltam képes
a keménység álarcát magamra erőltetni. De néhány nappal a temetése után életem
visszatért a rendes kerékvágásba. Dolgoztam, elszenvedtem minden bajt, ami rám
jött, és tudtam ismét örülni a hétköznapok apró és a jelesebb napok nagyobb
örömeinek. Fájt, de nem voltam egyedül.
Terikémet egy éve újra és újra megsiratom. A lényem felének elvesztése felett
nem tudok napirendre térni. És nem tudok igazán örülni sem egy jó vacsorának,
sem a meleg tavaszi napsütésnek, sem új könyvem megjelenésének, sem újabb tanulmányom
németországi kiadásának, semminek. Semmit nem tudok csinálni, amit azelőtt
szerettem: nem járok koncertre, sem színházba, sem múzeumba vagy tárlatra;
az erdőbe kirándulni sem. Mert mindezt mindig, mindig együtt csináltuk. És most
mindez több fájdalmat, mint örömöt okozna. Az egyetlen, amit csinálhatok és
csinálok is: fogcsikorgatva dolgozom. Itt ülök, mást nem tehetek.
Hazudnék és hálátlan lennék, ha azt állítanám, hogy teljesen egyedül vagyok.
Lányom, fiúunokám, vőm emberül mellettem állnak. A lányommal gazdag és meleg
– ha távol van is – mindennapi kapcsolatban vagyok (remek találmány az elektronikus
posta!). Közös a fájdalmunk, de az övé mégis más, mint az enyém. Neki is kimondhatatlanul
fáj az anyja elvesztése, akit annyira szeretett, és akivel olyan bizalmas, olyan
meleg viszonyban volt. De ő most jár pályája delelőjén, nagy és merész léptekkel
halad, természetes, hogy nem hátrafelé figyel. Munkája és saját családja kitölti
az életét. Az én gondolataim főleg a múlt ösvényein járnak. Valójában mégiscsak
vigasztalanul egyedül maradtam.
Hogyha Héphaisztosz megkérdezné a szerelmeseket (mondja Arisztophanész A
lakomában): „Nem az-e a vágyatok, hogy minél teljesebbé eggyé váljatok,
úgyhogy sem éjjel, sem nappal el ne szakadjatok egymástól? Mert ha ez a vágyatok,
kész vagyok benneteket összeforrasztani és egymásba olvasztani, úgyhogy ketten
eggyé váltok, s amíg éltek, ketten egy emberként éltek közös életet, ha pedig
meghaltok, ott a Hadászban is kettő helyett egyként, közös halált hordoztok”
– a szerelmesek bizonyára igennel válaszolnának (Platón, i. m. 192 D, E).
Az „egy emberként való közös élet” magától értetődő, közös kívánalma a „kettő
helyett egyként, közös halál”. Sokszor – s nemcsak az utolsó években, de persze
akkor többször – beszéltünk erről Terikével. És be kell vallanom: önző módon
a legutolsó évig meg voltam győződve arról, hogy Neki jut majd az özvegyi szenvedés.
Mert hát szociológusként tudom, hogy a nők a hoszszabb életűek; tájainkon is,
mint mindenütt a világon, több a férjét sirató aszszony, mint a magában elsorvadó
férfiember. No meg a családi „hagyomány” is ilyen: az Ő és az én szüleim, az
Ő és az én nagyszüleim esetében is az asszonyok maradtak egyedül. De hát sem
az általános, sem a családi statisztika nem prediktív érvényű egy meghatározott
egyedi esetre vonatkozóan.
Mivel szerettük az életet, és nem kívántunk öngyilkosok lenni, jól tudtuk, kicsi
a valószínűsége annak, hogy az egyszeri, közös halál szerencséjében részesüljünk.
Kevés párnak adatik meg a kiváltságos, a protekciós, a szimultán elmúlás.
Annak, aki itt marad, mert gyávaságból, szerettei iránti ragaszkodásból, be
nem végzett munkája iránti felelősségérzetből – vagy egyszerűen: életösztöne
túltengése okán – nem lett azonnal öngyilkos, annak el kell szenvednie
a fele-halál kínjait. Aki énjének felét elvesztette, immár fél-emberként
kell élnie fél-életet, s reménye sem lehet arra, hogy valaha is visszanyerje
egész emberi mivoltát. Annak már új esztendőre, születésnapra boldogságot
ne kívánjon senki, legfeljebb erőt az (idővel talán tompuló, de) elmúlhatatlan
fájdalom viselésére.
2000. március–április