Tömöry Péter
Szibéria
Metsző fergeteget kavart a szögesdrótokra zúduló szél. Még a
levegő is csikorgott a negyvenfokos fagyban. Örökre számkivetett
foglyok, fák, reccsentek a súlyos zúzmara alatt. A fertőtlen derme-
dettségre elnyúló árnyakat mázolt az alkony.
– Csodálatos! – kiáltott föl lelkesülten. – Nézzétek, milyen
csodálatos! – fordult rabtársnői felé.
A beesett arcokon sárgán senyvedt a szem.
Szó nélkül gyűltek köré.
Szó nélkül ütötték.
Szótlanul viselte.
Visszakötötte kopaszra nyírt fejére a kendőt. Vállára emelte
a rönköt.
Füstszál húzott égre merevedő oszlopot az őrbódé kürtőjéből.
Lehelete bíbor szalagként lengedezett körülötte. Akár lepkepár.
– Milyen csodálatos – mondta, és összehúzott szemmel meredt
az alábukó napba.
Abból a brigádból csak ő maradt életben.
1993. XI. 9.
 
... S nem lelé honját e hazában...
A kisszék maradt otthon.
Pikéti néni maradt otthon.
A Balassa utca maradt otthon.
Az otthon maradt otthon.
A hon maradt ott-
... maradt...
... mar… …
... ma….. …
... .a…. …
1993. XI. 11.