Lászlóffy Csaba
Hűség
Meghízva húznak déli örömök
felé föladván a fagyott rögöt
könnyezte őket a nosztalgia
búcsúztatá hűség gyökérfia
mit szükség diktál mit az ösztön űz
messze attól a szenvedély a tűz
csicseri fecskék vijjogó ludak
ugyan mit kereshetne a tudat
sorsotokban? példát-e érvet-e?
tompamihályok mentő érdeke:
hitnek hűségnek örök igazát
s halálraszántan meghurcolt hazád
belső vérzését tompító idők
ellenében gólyákba vetik ők
a meghatottsággal átitatott
reményt mint fél lábon járó vakot
kinek azt súgja részeg mámora
hogy botra nincs szüksége már soha –
 
magasztaljatok cinkét és rigót
vagy a kakast mely pontosan rikolt
minden reggel nem fél hogy bereked
nem repül keresztül tengereket
véletlen veszély nem fenyegeti
hogy a fedélzetről vízbe veti
vihar vagy ember könyörtelenül
ő csak itthoni kerítésre ül
de onnan nem tágít a jövevény
láttán s legyen bár vak állaterény
e dac: mégis hűség több mint a V
a rendben elvonuló darvaké
több ilyenkor egy vén varjú-huszár
kinek alvadtvér-tájban is muszáj
maradnia a vert nyarak nyomán
ki nem virágzó dérütött mohán
ki nem betűzhető jövő haván
(hozzám is illik már e szín talán
varjúszürke vagy rigófekete
hollószín hűség emlékezete)
se hang se szó elég egy ékezet
hóba hullt toll – nem készre érkezett
nem hébe-hóba – mindig létezett.
1978. X. 20.
 
Tejútra hágunk
Rekviem szüleimért is
Gyorsan kezdődött (azt mondják, a vége
még gyorsabb); néha felnézek az égre,
s nem ejt ámulatba, ami a földben
végbemegy – nektek is köszönhetően.
Úgy hát már van némi elképzelésem
halálról – s az életről is, úgy érzem.
*
Ki a barbár s ki a hellén? Belőlem
fakad föl dac a habos tekenőben,
s mint betört kirakat láttán a boltos,
a féltés ösztöne tolvajt sikoltoz...
Kiszáradt torkom – majd az ijedtségre
a sóstó-könnyek! a fenyves sörénye
lángol... Saját árnyékod kihívása
a pincemélyben (megtört a varázs): a
gyermekkor gyanakvással néz – ne hagyd el!
(Még hogyha elkerülte is a srapnel,
s a könnyen megtanult borzalom ára
még messze van – apád s anyád halála.)
Hogy hadakoztam mindig a vásári
trükkök ellen! S alig bírtam kivárni
az első csalódást, s az első verset –
Ti érthetetlen hevületű percek,
mikor süvölt és zúg a testbe zárt
végtelen, s a hanyag idő hazárd
játékot űz velünk; bugyorba rejtett
nyögéseket nem hallunk... Gyarló lelkek?
Tucatlétük foglyaiként kevés
erényük, bűnük a semmibe vész!
A szőlőinda ha hátamhoz ér,
sajgok! Lehámlik majd megint a bőr
 
rólam – hámlok, kopok kívül-belül,
egyelőre még észrevétlenül.
Ki soha nem bújt álarc vagy szerep
mögé, úgysem lehet meztelenebb.
Nem mindegy, milyen forrásból iszom;
de félreértés, gyanakvás, iszony
mérge lassan engem is elveszejt.
(Szokj hozzá: fiatal már nem leszel!)
Forradásos kéz, elhalt szövetek,
a váz is meglazul, s mint kövület
sok fényevesztett emlék s én vakon
botorkálok; koccanó csontokon
elhalt izomcsuszamlás – olvadó hó-
tömb tompa rianásához hasonló.
*
A világ változó eszményeit
kiszolgálók az önkívületig:
Krisztus szenvedő áldozata hol van
a ti kétszínű hozsannáitokban?
S a sok hisztériás enfant terrible!
a trónkövetelő soros zsenik
örök meséje megint falhoz állít?
Szegény Hamlet fantazmagóriáit
kiokádja a kábított világ –
A kultúra különös bájvirág:
időnként magától is becsukódik.
A törmelék persze egészet lódít,
halállal tömi ki a nem valódit.
Kép- és nyelvrombolás után az agy
arc s hangok híján nem tudja, ki vagy;
fű lepi el az emlékezetet.
Tejútra hágsz^* vagy sem – a döbbenet:
voltál-e? vagy? lekésni nem lehet
antik nyomort, modern őrületet.
1995. VI. 17
^* Li Taj-po