Papp Sándor Zsigmond
Papp Sándor Zsigmond
A KÖVEKEN TÚL
Pályázatunkon első díjat nyert írás.
A történet nem változhat. Akár a falak vagy a csempék színe, csak fakul,
penészedik, ha megcsapja a fürdőszobából kitántorgó gőz. A mondatokban
elsorvadnak az igeidők, tisztázatlan fogalommá süllyed az alany. Mégis
öntudatlanul peregnek a szavak, vesszők zuhannak a helyükre, és végül a pont:
nevetve-gúnyosan fejezi be az elkezdhetetlent. Mindezt poharakban lustálkodó
bor illata lengi át; ritkán lendül arra a kéz. A mozdulat a hiányjelek közé
illeszthető, a félmondatok keltette félszeg csendhez idomul. Mindig ugyanez.
Lekésett vonatokról beszél. Szűz kartonjegyekről, amelyeket nem rondított
öszsze a folyosószag, az utazás keserédes lehelete. A végcél persze csak egy
maszat, idegesen rángatózó cérnaszál, ahogy az utolsó pillanatban még
ráfirkantaná az üveg mögé zárt kasszásnő. Már káromkodni sincs idő, hármasával
zabálja a lépcsőfokokat. Odébb lök egy-két, a megérkezettek lomhaságával mozgó
utazót, akik most nem pofáznak utána, a részvét láthatatlan nyomai siklanak át
a vonásaikon. Az ütközők, mint a fuvar nélküli széplányok, ráérősen imbolyognak
a kanyarban, a mozdony a kisállomáson csikorog. Aztán a papírgyár oldalán sebességbe
kapcsol, felvisít a nyílt pálya torkolatában. Egyébként dél van, semminek sincs
árnyéka. Szotyolahéjak kergetőznek a fény áztatta flaszteron.
Pedig ott, azon a semmilyen, megnevezhetetlen helyen biztosan várja valaki. A
csomagmegőrző és a resti közötti peronsávon, pontosan az óra alatt. Ahová a
rokkant koldus húzódik, ha nagyon vág a szél a talpfák fölött. De ez így túl
nyálas. Kikerülöm a szavakat. Szemöldöke egyetlen vonallá torzul, szája
sarkában pedig lekicsinylő mosoly fityeg, amely most is elodázza a történet
lehetséges tanulságait. Vad kortyokban issza a fogpasztával dúsított
natúrszeszt. Ma éjjel csak ez van. A fehérbort holnapra tartalékoljuk, akkor
talán valami nők is jönnek. Legalábbis Krahovecz azt ígérte. Kétszer fordult
vissza a folyosóról, úgy üvöltötte: „Jó kis seggek, apám! Olyan izomlázad lesz,
mint ide Miskolc.” Sosem volt érzéke az igazán jó hasonlatokhoz. Majd megrázta
hosszú, fénytelen szőrzetét és vigyorgott, ahogy a külvárosi vagányok szoktak,
ha nem akarnak fizetni a kocsmában. A korpa beragyogta bőrdzsekis vállát,
ideges mozdulattal seperte le, ki nem állhatta, ha bámulom. Mindenféle
méregdrága sampont kipróbált már, még tyúkszarral is kenegette titokban, mégis
mintha az ördög keze lenne a dologban, tavasz elején hullani kezdett. Makacsul
és kitartóan, akár a januári hózáporok. Pontosabban működött, mint bármely
meteorológiai előrejelzés. De nem volt annyi sütnivalója vagy pszichológiai
ráérzése, hogy ebből erényt faragjon. Néha, a részegség egy bizonyos fázisában,
amikor már túl nagy a csönd a dicsekvéshez vagy a bűnbocsánathoz, elbőgte
magát. Hideg könnye a kézfejemre csorgott; olyan olajos tapintású, mint az
olvadt kocsonya. Hosszú évekig nem tudtam ezt megmagyarázni.
Szóval a nőket Krahovecz harangozta be. Bár neki azóta nem hiszek, amióta nemes
egyszerűséggel megzenésítette a legutolsó Doors-trikómat. Akkoriban épp ez jött
divatba. Állítólag én nyomtam a kezébe, pár hónapos barátságunktól megszédülve
egy elcseszett buli végkifejletében. Tágra nyílt szemekkel és baromi ártatlan
pofával meséli el újra és újra. Nem emlékszem. A dátum is szemtelenül
valószerűtlen. Hajnalban ébredtem meztelen felsőtesttel a szállodával szembeni
padon, elgémberedett tagjaimba röhögni járt a nyár. Persze hogy felrúgtam a
sörösüvegeket! Éles csilingelésük a merev betonon végképp kikergette az álmot a
szememből. Összetöltögettem a fáradt maradékokat. Az üres sörösüvegekben mindig
is bujkált valamilyen ösztönös szomorúság, akár a kielégítetlen szeretők
tekintete reggel, az öltözködés közönyében. Iszonyatosan fáztam, de nem volt
kedvem ezen gondolkodni. Kielemezni az eseményeket. A farmeromra filctollal két
telefonszámot is felfirkantottak. Tele voltam efféle üzenetekkel: „Hozd vissza
az LGT lemezt!” vagy „Szombaton klub Szerafinnál” és egy frissebb „Le akarok
veled feküdni, Anna.” Percekig vájom az agyamat, mégsem sikerül összehozni egy
arcot vagy legalább egy hangszínt. Más tollal írták. Az is elképzelhető, hogy
réges-régen elavult már, csak most fedeztem fel. Lassan tér magához a város. A
kóbor macskák után emberformájú lények hasítják a kora hajnali, ártatlan
légteret. A legközelebbi utcán indulok el. Erre még véletlenül sem találnék
telefont.
Máskülönben fényképeket gyűjtöttem. Joe veszélyt jelző táblácskákat. Amikor
férfias szemérmességgel megvallottuk szenvedélyeinket, már tudtam: egymásra
vagyunk utalva. Mint egy ostoba kecskerím két szára. Két különböző szerkezet:
az egyik elegáns hexameter, a másik formabontó jambustöredék. Mégis, valahol a
hatásszünet és a sok felesleges jelző után összecseng, dallammá olvad. Ezek
voltunk mi. Az összeférhetetlenségüktől megrészegedettek, ahogy azt Jolán egy
emelkedett pillanatában ránk ordította. Azóta tisztelem a molett nőket.
Tölt. Aztán alaposan felrázza a flakont, a méz még nem oldódott fel teljesen:
ujjnyi vastagságban pihen a szesz alatt. A szekrényajtón gonosz játékba
kezdenek az árnyak, pillanatokig tart, amíg minden újra elcsendesül. Nincs
függöny. Azt hiszem, sohasem volt. A hópelyhek kényelmesen hintáznak az
arcunkon. Érezni a szél elevenségét a poharak szélén. Ilyenkor mozdul ő. Nem
lehet visszatartani, belőlünk szivárog halkan. Ahogy az elnyomott csikkből az
égett papír bűze, ahogy a hallgatás mögül a tompított indulat. A sarokba
heveredik, onnan az egész szobát belátni, miközben a szemlélődő mindvégig
rejtve marad. (Ebbe a televízió súlyos árnyéka is besegít.) Hosszú haja
érinthetetlen lepelként úszik mögötte. Néha nehéz bársony, máskor vékonyka
selyem. Ma is majdnem meztelen, testén a nyugtalan hajnalok ködfelhői,
valamilyen áttetsző vászon. A réseken átsejlik a mellbimbó rózsaszín óceánja,
combjai közül szerelemszőke háromszög világít. Óvatos fény, alig érinti a
kezem, inkább megkerül. Visszafojtott lélegzettel lessük; hallani a
megfeszített izom lázas csendjét, nehogy kipattanjon bár egy mozdulat. Hiszen
végzetes lehet minden zaj, szellemtestét az ajtó alatt bekandúrkodó huzat is
kikezdheti. Képzeletben megint gint töltök neki, a széthajigált könyvek között
tegnap még láttam egy tasak almalevet. Addig keverem, amíg az ital halványsárga
visszfényei át nem melegítik az ujjaim.
– Szörnyű lehet ez így – jegyeztem meg legelőször. Jópofának akartam látszani.
Majd a jószándék álcáját magamra öltve kifejtettem: a gin tonikkal isteni,
citromlével tűrhető, minden mással viszont kiábrándítóan szegényes italkultúrát
feltételez. Elég szarul álltam akkoriban illem dolgában, önteltségből viszont
bármilyen társaságban jelesre vizsgázhattam volna.
– Valahogy meg kell jegyezzenek maguknak az emberek – dobta vissza könynyedén.
Fekete szeme végigtapogatta az arcom, beszédes vonásokat kutat, végül
megállapodik izzadt kézfejemen. Sehogyan sem sikerül eldugnom foltos zakóm
zsebébe. Szűk a kölcsönkért nadrág, abroncsként szorít a nyakkendő.
Joe sajtóigazolványával surrantam be a fogadásra, csábított az ingyenkaja, a
márkás italok leheletfinom párája a levegőben. A svédasztalról már mindent
lerámoltak, mire a közelébe gyűrtem magam. Nem kaptam fel a vizet. Igyekeztem
példát venni Joe cingár alakjáról, ahogy elnyűhetetlen újságíró módjára
lavírozott a tömegben. Hol itt, hol ott láttam felvillanni a diktafonját.
Különböző szájak (keskenyek, szendvicstől zsírosak, érzékiek) böfögték bele jól
szerkesztett véleményüket. Legjobban azt az újonc politikust élveztem, akinek
egy-egy éles kérdés után kaján ráncok csillantak meg a homlokán. Ekkor ragadott
karon városunk primadonnája, s émelyítő mosollyal érdeklődni kezdett az
állapotom felől. Fél óra, amíg meggyőzöm, hogy legutóbbi alakítása csakis Jodie
Fosteréhez fogható, a Bárányok hallgatásából. A pokolba kívántam az egész
kulturális rovatot, amit én szerkesztettem akkortájt. Nem volt az egyéb, mint
nagyképű udvariaskodás, jellegtelen csevely még jellegtelenebb eseményekről.
Már majdnem elszégyelltem magam. Szerencsémre a pincér látótávolságra verekedte
magát a sűrűben. Odaúsztam. Napóleon-konyak és Jack Daniels pöffeszkedett az
ezüsttálcán. Laza tempóban tartottam a sorrendet; tudtam, egy órán belül úgyis
kihányom az egészet. Egyúttal a férfimosdó pontos helyét is megtudakoltam.
Lassacskán minden elviselhető árnyalatban ringott, táncolt előttem. Vissza
akartam csörtetni a színésznőmhöz, hogy a fülébe ordíthassam körültekintő és
cenzúrázatlan véleményemet. Valami belevaló, férfias tettet akartam elkövetni,
ami igazán emlékezetes. Amire még az arctalanok is felkapnák a fejüket. És
akkor jön ez a fekete szemű lány almalés ginjével, izzadtságszagú
életfilozófiájával. Tűréshatáron túl...
– A lényeg az – akadozott a nyelvem –, hogy Koródiné harmatgyenge fazon a
színpadon. Egy kínai agyagkatona is hitelesebb lenne szobalánynak...
– Tudom – majd, mikor látta elkámpicsorodott képemet, még hozzátette: –,
egyébiránt Zselykének hívnak.
Úgy hiszem, ettől a tőmondattól készültem ki aznap este. „Tudom.” Kegyes
füllentéseim végre utolértek, s egy boszorkányszemű lány képében ki is
csúfoltak. Mégsem lennék vélemény-meghatározó kritikus? Rohamtámadás érte a
hiúságomat, ugyanakkor felpiszkálta a már-már eltűntnek hitt önbecsülésemet.
Hányás közben fogadtam meg, hogy a hét elején könyörtelenül beadom a
felmondásomat. A kézszárító hálásan simogatta nedves halántékomat. Joe talált
rám, ahogy felhúzott térdekkel, szende mosollyal ábrázatomon aludtam a
budiajtók előtt.
Özvegy Reszlingné megint nem akar bejönni. A küszöbről panaszkodik azzal a
csontig maró hangjával, amitől a virágok is lekókadnak. Joe persze minden kérdésére
válaszol. „Nem, asszonyom, nem fáztunk az éjjel.” „Néha engem is megvisel a
front, higgye el, de olyankor inkább beveszek egy aszpirint. Nem hinném, hogy a
kakukkfüves borogatás többet érne.” „Legközelebb tényleg megpróbáljuk elsejéig
összeszedni a pénzt, de tetszik tudni, az újságnál másképp...” és így tovább,
megállás nélkül. Mintha az agyamon taposnának. A rúzs, akár a vér, lassan alvad
cserepes ajkain. A púderszigetek felderítetlen foltok az arcán, a felfedezők
máshol legeltetik a tekintetüket. Azért sem megyek ki, pedig az új ruháját
vette föl a szomszédolásra. Tartok tőle, ma reggel nem lenne megkapó véleményem
az összhatásról. Ki akar megemelt lakbért ebben a válságos szituációban? Az idő
akár egy öngyilkosjelölt, még nem döntötte el, mit is kezdjen magával. Már nem
ősz, még nem tél. Hullasárga falevelek verekednek az ablakpárkányon. Avas
szalonna és fülledt cigarettabűz hullámzik át a szobán, a száradó ruhákban is
ez. A szőnyeg rojtjai között kazetták, agyonjavított vagy félbehagyott anyagok eszményi
összevisszaságban. Interjúk, beszélgetések, tudósítások. Megfáradt
betűtengerek. Egy Chopin-szonáta félszeg maradéka a ventillátor örvényéből.
Krahovecz szerint úgy élünk ebben a lyukban, mint a palesztinok a
Gáza-övezetben. Ezen annyit tudok röhögni, hogy a hasam is megfájdul. Valami
gyilkos erő szorítja össze a rekeszizmomat. Joe csak legyint, s tovább gyötri
az írógépet, számára a munka még megőrizte szakrális jellegét. Kínosan tartja
be a határidőket, a megszabott vagy kialkudott sormennyiséget. Én már rég nem
gondolkozom azon, hogy mi lesz holnap, a következő öt perc sem érdekel. Nincs
tétje; taszít, akár egy ápolatlan nő puszta jelenléte vagy a zsúfolt villamos
kora reggel a szemerkélő esőben. Ilyenkor a szeretet mindenhatóságáról
szónokol, és kezembe nyomja A kis herceget. Nem tudom kinevetni.
Menetrend szerint ébredek. Nem kell az órámra néznem, tudom, hogy pár perccel
múlt egy. A tömbházak közé lapított csend nagyokat nyújtózik a jegenyék alatt.
Közelebb szeretnék bújni a sötétséghez, mintha a kedvesem lenne, úgy hívogat.
Önző álomfoszlányok szövik át az éjszakát, szinte lüktet ez a sok tompa
gondolat. Kitántorgok a fürdőszobába, gonosz vigyorral hagyom zubogni a vizet,
aztán olyan mohón iszom, hogy kétoldalt a pizsamámra fröccsen. Hetek óta nem
alszom rendesen. Talán az eltévedt lelkiismeretem tesz villámlátogatást vagy az
elbaszarintott szerelmi kapcsolataim emlékei üldöznek. Egy-egy komolyabb
érintés, mondatnyi őszinteség rémlik fel valahonnan, aztán úgy suhan tovább,
hogy megjegyezni sincs időm az arcokat. De most, mintha várnék még valamire,
konok feszültség lappang a testemben. Kopognak. Halkan, de kitartó ritmusban,
ha nem nyitnék ajtót, reggelig zörgetne. A boszorkányszemű áll a folyosóról
bezuhanó fényben; a szemöldökén is látszik, hogy nem engem keres.
– János? – kérdi, hangjában puha türelmetlenség, kislányos félelem vibrál, alig
tapintható kacérsággal elegyítve. Lehunyt szemmel hagyom, hogy átmossa a
bőrömet, végelgyengült izmaimat. Nyomában mindenütt jóleső bizsergés. A
túltöltött idegpályákat masszírozza ez a hang. Nem lehet tovább húzni,
félreállok. Igyekszem sértődött, álmos pofát erőltetni, jobb, ha nem is sejti,
hogy az álarc mögött élesre fent érzékszerveim lapítanak ugrásra készen.
Kitapogatom a villanykapcsolót, nyúlós fény lepi el a tárgyakat. Motyogok
valamit a rend és az agglegények közötti láthatatlan összefüggésről, ezzel is
feltartom még egy-két másodpercig. Ruházata mindösszesen egy bő lebernyegszerű
valami, alatta testszínű kosztüm. Két mozdulattal lekapható az egész hóbelevánc,
csilingel az agyamban feltartóztathatatlanul, de mint egy rossz lemez, ahogy
újra és újra játssza az utolsó barázdát. Aztán nem történik semmi, a lehető
legszemtelenebb természetességgel tűnik el a barátom szobájában. Úgy zuhan rám
a csend, akár egy titkos csapóajtó. A fejemre húzom a párnát, aztán a tartalék
takarót is. A rugók diszkrét nyöszörgése a szomszédból tehervagonok csikorgása
a fagyott síneken; az elfojtott sóhajok a huzatban becsapódó ablakok
segélykiáltása. Kimenekülök a konyhába, a gázrezsóra égett olajfolt, akár egy
arc, rám szegezi szigorú tekintetét. Levakarhatatlan. Többször próbáltam már. A
sült krumpli esélyeit latolgatom. Végül minden átmenet nélkül röhögni kezdek.
Bugyborékolva tör elő, akár egy gejzír. Már kétrét görnyedve vonaglok a
linóleumon, mintha az ördöggel párzanék. Különös, különös tánc.
– Holnap megdugom a szeplős titkárnőt – mondom ki hangosan. Senki sem
tiltakozik.
A vállamra teszi a kezét (talán valamiféle szolidaritást szeretne sugallni), s
újfent bebizonyítja, hogy nélkülözhetetlen vagyok. Szépen felfűzött
ellenérveim, mint a gyöngyök, szétgurulnak a fényesre sikált főszerkesztői
asztalon. A legelszomorítóbb mégis az, hogy hiszek neki. Valahol belül, valaki,
egy másik én, egy törpe, szentírásnak veszi ezt a zöldséget. Hiszen
rettenetesen hízelgő, hogy a lapnál nincs még egy olyan balek, aki képes volna
mélyen szántó, egzisztenciális problémákat felvető kritikát írni, szerkeszteni.
Mert nincs, magyarázza az a mosoly, ami szétterül az arcán. Aztán egy
rendkívüli vállon veregetés következik, ismerem a repertoárt. Pedig az ő
szeme is kialvatlan, s ha nagyon akarnám, észrevehetném a friss horzsolásokat a
vézna nyakán. De én lojális szolga vagyok. Hálás szereplő. A szeplős titkárnő
fűzöld tekintete ellenben csupa kihívás az előszobában. Néhány jól irányzott
tőmondattal vacsorázni hívom. Fejben már számolok is: taxi oda-vissza, virág,
borravalók, kaja, gyenge aperitif plusz egy üveg bor, fizetésig kibírom. Még
egy röpke pillantás a harisnyás combokra, s mindketten halálbiztosak vagyunk a
felhőtlen szórakozásunkban. Hiába, a farkastörvényekben is van valami üde
humanizmus. Az asztalomon a megnyugtató rendetlenség mellett tucatnyi meghívó
páváskodik. Szerencsére a nagyját már lekéstem, csupán a holnap esti premier
sántít. Koródiné mint Csárdáskirálynő. Nem bosszankodom, a főnök mesterien
kigyomlálta az indulataimat. Gondolkodás nélkül papírt fűzök a gépbe, s
nyomdakészre gyúrom a holnaputáni észrevételeimet. A régi írógép patinás
csattogása betölti a termeket. Bezárom magam a jelzőim közé. Gyönyörűséges
állapot.
Néha valóban kedvelem ezt a teret. Itt üldögélek, ha már minden filmet láttam
legalább kétszer, vagy ha már elmajszoltam a szomszéd cukrászdában a heti
piskótaadagomat. Nincs több ötletem. A pincérlány mosolya sem biztató a számla
fölött, kitaposott cipőjével belegázol a délutáni napsütésbe. Haza nem mehetek,
Zselyke és Joe vacsorakotyvasztás címkéje alatt kisajátította a lakást. A
szobámat, a tányéromat. Valami olasz kajaszonáta készül pikáns fűszerekkel, és
egy angol puding. Születésnapom van, állítólag. Pontban nyolckor kell
kopogtatnom a saját lakásajtómon. Addig még van tíz év és hat hónap; a
toronyóra is visszafelé jár. Kétszer bóbiskoltam el. Iskoláslányok kuncogására
riadok fel, a kabátzsebemből kicsüngő csokornyakkendőn nevethetnek. Még őrzi a
Koródiné parfümjével átitatott bemutató maradványait, az est átizzadt
hangulatát. Nehogy megfázzak, félóránként körbejárom a névtelen katona névtelen
emlékművét. A csontjaim úgy kattognak, mint egy elhanyagolt esztergapad. Önsajnálatba
burkolóztam. A Nap olyan erőtlen, akár egy ténfergő részeg, néha belelép a
pocsolyába, de nem melegíti föl. A fémkatona hallgatása sokkal barátságosabb,
zord arcán harag és unalom, megmagyarázhatatlan páros. Ilyenkor özönli el a
várost a szelíd őrültek, a homályos szemű alkoholisták rendezetlen regimentje.
Minden sarkon a recsegő padokon vigyázzák a lassan tápászkodó meleget. Néhány
történet még elmondható darabjait.
– Tudja, ha akkor Puskás tovább pöccinti Hidegkutinak, és az rögtön kapura fordul...
– itt közbeszúr egy jelentőségteljes csöndet, szikár kezeivel furcsa íveket
karcol a levegőbe. Szemében egy egész lelátó izzása. Mindjárt felpattan, s
örömittasan beleüvölt a szürkülő délutánba: Góóóóóól! Megvan, testvérek!
Berúgtuk, magyarok! Aztán nagyokat hallgat, a fantomok új meccsre készülődnek
valahol. Az arca, mint a használt dörzspapír: halványsárga, telehintve szúrós,
szénfekete sörtével. Pupillája körül a vérerek átláthatatlan hálót szőttek. A
ráncok vonaglásai a cserzett bőrön, a Carpaţitól elgörbült ujjak, egy elrontott
szerep ittragadt kellékei. A száj sarkában a megtört vigyor kifejezéstelen,
senkinek sem szól. Ettől mindenkinek.
Nem messze innen van egy lebuj, oda hívom. Egymás mellett baktatunk, mintha már
évek óta. Léptei a gyalog járók ráérős ritmusában, nesztelenül koppannak az
aszfalton. A kocsma nem több, mint egy kimeszelt kutrica, ha kiegyenesedem,
meglibben a papírcsillár. Nem vetkőzik le, pedig a cserépkályha egyenesen a
hátába döngöli a meleget. De még a vodka sincs a ragacsos asztalon, még
kidobhatnak, még meggondolhatom magam. Még... Aztán a tiszteletemre újabb
döntő, alaposan megrágott vélemény, hogyan kerülhettük volna el. Tizenegy név;
cserékkel, a félszemű bíróval és a segédedzők beceneveivel körítve.
– Ma már minden le van beszélve, meglátszik a cseleken. Mi meg csak ordítunk,
ahogy a torkunkon kifér, hátha megembereli magát valamelyik tróger. De minden
le van beszélve... Tudja – csillan meg benne valami hamiskás melankólia –, két
visszatérő betegsége van ennek a népnek: a foci és a történelem. Nem is tudom,
melyik a súlyosabb...
Engem csupán a harmadik vodka oldoz el. Szórakozottan gyűrögetem az utolsó
ezresemet, ebbe kapaszkodom.
– A konyhaasztalon nyomtam meg. A taxiban is folyton azt csicseregte, hogy őt
piszkosul izgatja az ételszag, na ott aztán volt tonnaszám. Később azért
nyivákolt, mert a morzsa csípte a seggét, de azt hamar elnyomta az asztal
nyiszorgása. Szétspriccoltak a fasírtok. Az egyikre rá is léptem,
elmaszatolódott a földön, majd beette magát a lábujjaim közé. Undorító
lehetett, de azért is nyomtam... összeszorított fogakkal... egyre jobban. Aztán
a zacskós tej borult fel, végigcsurgott a combjain, le a szőrös lábán a
bokájáig. Összekeveredet a lihegésünkkel, mert én semmi mással nem törődtem
már, valami teljesen bekattant a fejemben, csak nyomtam, nyomtam... Tudod,
mennyire elkeserítő, ha cuppog a tej dugás közben?! A melle persze szeplős, a
vállán is azok a randa foltok, mintha egy betegség... Zselyke jóval utána
érkezett. Mégsem lehetett megmagyarázni... Istenem, olyan gyönyörű az a lány,
és belém lát. Néha csak figyel, érted, csak úgy bámul, s mikor arra fordulnék,
elkapja a fejét...
Ösztönösen érzi a bajt. Sejti, ha most belemasírozok valami világfájdalomba,
veszélyesen ellenőrizhetetlenné válhatok. Az effélékben egy-egy pszichiáter
rejtőzik valahol. Egyből kiszúrják a sebezhető pontokat: betokosodott
rögeszmék, titkolt fóbiák, ilyen-olyan komplexusok; semmi sem marad rejtve.
Olvasnak benned, akár egy kinagyított várostérképen. Majd felkutatják a széles
sugárutakat, megbámulják a belváros fényűző kirakatait, a sikátorokat pedig
nagy ívben elkerülik. Hiszen ki szereti az erjedt szemét, a lehúgyozott
házfalak bűzét. A konténerek vad árnyékait? Szinte lehetetlen kipuhatolni, hogy
a következő vendégvodkát félti jobban, vagy tényleg sajnál. Ezen az elhasznált
pofán semmi sem árulkodó. Mindenesetre belső zsebéből albumnyi fényképet
ráncigál elő. Nézem az elálló parasztfüleket, a fényképezőgép optikájától
megdermedt baka-tekintetet. Az elvakart pattanások helyeit, a bajusznak
becézett szőrcsomót az orrok tövén. Pelenkás gyereket, utazni vágyó asszonyt.
Ez maghalt, az néha veri a feleségét, annak pedig totálkáros az élete. Le
vagyok fegyverezve: nincs mit mondanom.
– Nekem ő tetszik – súgja végül bizalmasan, és a felszolgálólány felé bök.
Gondolom, a kerületi szépségideál lehet. Még foga is van. Zsíros haja
kifésülhetetlen csomókban vergődik a vállán, csípőjében a koraérett asszonyok
szelíd undora. Mégis szinte megbabonáz. Gondolataim, mint a bárgyú kísértetek,
a pultig követik. Aztán már csak a csillagok egyhangú hintázása a feje fölött.
A lépcsőházba besompolygott sötétséget nehezen szokja a szemem. Alaktalan,
komisz foltok torzítják el az ismerős lépcsőfordulót. Megsaccolni sem merem,
menynyi ideje fogózhatok a korlátba. Véletlenül rátenyerelek a
villanykapcsolóra, az új neon hangtalanul robban a fejembe. Reszlingné
anyáskodó pillantásainak egyikével bámul a küszöbéről. Mostanában minden
mozgásra kikandikál. Határozott koreográfiát erőltetek magamra, a harmadik lépcsőn
mégis meg kell állnom pihenni. Addig a fenekemet tanulmányozza aprólékos
műélvezettel. Esküszöm, már a szabásmintát is lekottázta. Tudniillik én lennék
a kedvenc bérlője, az ideális férfi, aki rendszeresen részesül a szombati
süteményből. Kaján pofával vánszorognak a percek. Dühösen toporgok, hátha
megunja és visszavonul végre a gobelinekkel kipaterolt magányába. A klimax
egyre nagyobb darabokat hasít ki a testéből, egy éve már, hogy egyenlőtlen a
harc. Biz’ isten bemennék, ha nem hánytam volna le útközben a nadrágomat. Így
olyan vagyok, mintha nem is lennék. Árnyékba bújt árnyék. Lassan mindannyian
megbolondulunk.
A méz időközben befurakodott a szesz és a fogpaszta aromája közé, mégsem fogy
úgy a koktél, ahogy kellene. Rezzenéstelen tekintettel nézik egymást. Mint két
kisgyerek, akik egyszerre merészkedtek be a csúf Alagútba. Az egyik rendes, a
nagymama szemefénye. Cipőfűzője állandóan bekötve, óvatosan tapogatja a
következő lépést. Sosem vallaná be, hogy ő is fél, csak a tenyere nyirkos. A
kisebbik a fiúkat is megveri, ha felbosszantják; boszorkányszeme kineveti a
sötétség lomha urait. Egyedül a denevérektől retteg, ha valami furcsa hangot
hall, ijedten karolja át a társát. Az Alagút közepén, legalábbis ott, ahol a
középpontot sejteni vélik, táncolni kezdenek. A keringő lepkekönnyű íveivel
elvarázsolja a láthatatlan őröket. Ezt az egy mesét ismeri. Kérés nélkül is
elmondja, amikor már szinte érteném, új részekkel bővíti. Mozdulnék, hogy
betakarjam, hiszen majdnem meztelen. Csak az az áttetsző vászon, ahogy kilépett
belőlünk.
– Nem fázol? – kérdem bizonytalanul, próbálom leplezni a rám tört
zavarodottságot. Védekezésképpen magam elé tartom a cetlit, mintegy
jelenlétemet igazolandó bizonyítékot. „A tetőn napozom. Hozz fel egy kólát vagy
limonádét, Zselyk.” Rám se néz, a fejét sem mozdítja. Egyre kínosabb a jelenet.
Bikini sincs rajta, semmi rongy, ami legalább tenyérnyit takarna belőle. Fél
kanál cukorral, ahogy szereted... – szólok hozzá, hangom a megszeppent
kisiskolásé, pedig reszket a visszafojtott indulattól.
Legszívesebben a tűzfalhoz csapnám a poharat, hogy onnan nyalja le a hűsítőjét.
Tudom, hogy nem merem megtenni. A szemgolyóim, akár egy jól nevelt kaméleon,
egyszerre tapogatják le a környező házak esőszürke cserepeit és a téli álmából
ébredező bőr sápadt kiszolgáltatottságát. Még mindig a limonádét szorongatom
elfehéredett ujjakkal, torkomban harci dob pörög. Az ösztöneim kivégzésre
készülődnek valahol. Ő persze a jóistenért sem fordulna hasra, lehunyt
szemhéjai mögött az utolsó csöppig élvezni fogja az attrakciót. Mint a hüllők,
a bőrén keresztül érzi a zsákmány utolsó elgyengülését. Zúgó fejjel ereszkedem
le a vaslétrán: tenyeremben a fém megfellebbezhetetlen szigora. Azt hiszem,
elegem van. Három hete – a születésnapi gikszer után – nem szólnak hozzám,
gránitmerev pofával sétálnak el mellettem. Csupán éjjel elevenednek meg; az a
rengeteg apró zaj, kicsi nesz, ott tobzódnak az ágyam körül. Közlendőjüket
kattogó tőmondatokban szarszínű fecnikre firkantják fel. Tele van a lakás
utasításokkal, mint egy kaszárnya, olyan az életem. Pedig már kétszer
elmosogattam, szó nélkül rendet raktam a cuccaim között. Még porszívóztam is!
Úgy vedelem a csapvizet, mintha egész életemben mást sem ittam volna. De most
már nem bírom tovább. Hát nem. Elköltözöm... Az elhatározást hideg konyakkal
pecsételem meg. Már tegnapelőtt kiszúrtam, a sajt mögött rejtőzött a hűtőben. A
házban akkora a csend, mint atomrobbantás után.
Álmomban vele szeretkeztem. Az ágy, akár a homok, tovább őrzi bűneink bonyolult
rajzolatát. Még eleven csókjaiba menekülök, a csontokig simogatva a bennem
tomboló, másképp oly suta érzéseket. Illata a folyók lustán hömpölygő akarata,
áttöri a szavakkal körülzárt termeket. Csupa mozdulat most a holdfénnyel kivert
éjszaka. Aztán a vállamon szundít el, hajszálai a testemben lüktető erek,
szívemig hordják a gondolatait. Csatakos pizsamában esek be a fürdőbe, az
óracsörgés új életre kelt a fülemben. Valami azt súgja, hogy szerelmes vagyok,
méghozzá előrehaladott állapotban. A csempének dőlve, fáradt vigyázzban rontást
űző versikéket mormogok magam elé. Aztán háromszor megpördülök a sarkamon.
Semmit sem használ, csak a szarkalábak mélyednek jobban a húsomba. A vécé felől
alattomos illatfelhő közeleg, a szomszéd idióta kölyke megint megpiszkálhatta a
lefolyót. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy mindenhez értenek, és
módszertani könyvet írnak a hosszú élet titkáról. Ürülékszagú a kisablakon
becsurranó hajnal. A víz is hideg. Régi vicceket dünnyögök hangosan, hátha
maradt még odafönt valakinek némi egészséges humorérzéke. Éles vihogás buggyan
elő a vécétartályból.
Az angol valcer már tűrhető. Nem esnek ki a ritmusból, a derék feszes, a karok
elegáns hurkokat rajzolnak a hagymától terhes éterbe. Valami amatőr
táncversenyre készülnek, Zselyke két napig rágta Joe maradék idegsejtjeit, amíg
benevezett. Naná, hogy nem fognak nyerni, hiába is magyarázom. Ennyi kritikai
érzékem még nekem is maradt a ferdítés évei után. Önkéntes alapon én főzöm a
vacsorát, a pirított hagyma már kivájta a koponyám. A tangón fognak elcsúszni,
olyan mereven járják, akár a magányos társkeresők a hónap végi ismerkedőbálon.
Tegnap, bevásárlás közben megtört a jég. Az egész lomha délutánt átbeszélgettük
egy külvárosi kávézóban, ahol nem lehetett levetni a kabátokat, mert mindent
ellopnak. Kölcsönösen meggyóntuk egymásnak bevallhatatlan vétkeinket. Aztán
megcsókolt, baráti gesztusnak indult, amolyan föloldozásnak, végül egymás
ajkait harapdálva zuhantunk be egy bérházszagú kapualj alá. Nem találom a
helyem, mintha kiűztek volna önmagamból. Mintha görcsösen várnék valakire, aki
soha nem jöhet el, mert egész egyszerűen nem létezik. Én találtam ki:
agyoncsapni vele az időt, elfelejteni a megnevezhetetlent. Nem ismerem ki magam
a saját gondolataim között, bármelyik pillanatban szétrepedhetek a hajszálereim
mentén. Hiszen semmi sem tart már össze. A bontásra ítélt házak kipárolgása az
enyém, ezen még röhögni is lehet. Egyébként vettem egy leértékelt falinaptárt,
azon huzigálom a napokat. Alig várom a hét végét, akkor az egész oszlopot be
lehet feketíteni. Vonaltól vonalig. A főnök ma barátságosan oldalba bökött, s a
fülembe köpködte, hogy engem javasolt Nívódíjra. Komoly esélyeim vannak, hiszen
már országszerte jól cseng a nevem. Máskülönben az egész bizottságot ismeri,
mármint az ízlésüket. A reláció a legbiztosabb tőke ezen a pályán, szokta
mondogatni, ha épp nem gondolkodik. Ezt több nyelven is tudja. Bólogatok, mint
a barázdabillegető. Ha itt lenne a naptárhuzogató tollam, nagy harcsabajuszt
mázolnék az orra alá.
A vasárnap délután a legmegfelelőbb a Portya szempontjából. Mikor az a jól
ismert álmosító tehetetlenség elfekszik az utcán, az andalgó párocskák és a
kutyát sétáltató nénik mögött, útnak indulok. A nyakamba akasztott géppel
becserkészem a várost. Nem használok térképet, az túlontúl leegyszerűsítené a
dolgot. Ahol elmaradnak a sugárutakat kísérő vadgesztenyék, ahol a sarokház
vakolatlan, vagy rozsdás a befordulni tilos tábla, már biztos az eredmény.
Otthon Joe most borítja ki a szőnyegre féltve őrzött gyűjteményét: a veszélyt
jelző feliratokat és táblákat. A kollekció kétharmada vagonokból kiszerelt
alumíniumvacak: kihajolni veszélyes vagy dohányozni tilos. Akkoriban
minden kiszállásunkra izmos csavarhúzókkal felfegyverkezve mentünk. Én
falaztam, ő pedig két roppantással leszerelte a legszebb példányokat. A
legbüszkébb a Münchenben elcsent Fűre lépni tilos!-ra. Kész
műalkotás. Aztán akad egy-két igazi kuriózum, mint például a Ne öntsék az
italokat a virágokra! három nyelven, vagy ami Zselykének is nagyon fog
tetszeni: Szent hely! Őrizzük meg a tisztességet! Tekintélyes
apácanevelde faláról csórta, valószínűleg a csókolózó turisták miatt tehették
ki. Én egyszerű fekete-fehér fotókat gyűjtök, néptelen utcákat ábrázoló
fényképeket. Ahol senki sem jár, ahol nem is érdemes. Kilesem a legmegfelelőbb
pillanatot, s lekattintok pár házat, az utca elejét és végét. Ha a képekből
sejteni lehet azt a semmihez sem hasonlítható mozdulatlanságot, a hegyekre
jellemző, már-már rideg hallgatást, boldogan ragasztom be a többi közé.
Igazából nem is a ház vagy az utca érdekel, a fák ágain csüngő torz szárnyú
madarak sem fontosak, hanem a köveken túli tér, amit már nem fog be a gép
optikája. Ami létezhetetlen. Mégis ott lebeg, talán a fényérzékeny papiros
mögött, talán a korhadó kerítések fűcsomói közt. Ki tudja. Még senkinek sem
mertem megmutatni.
Napok óta rossz előérzet gyötört. Eleinte az erőtlen tavaszra fogtam, a
felzavart tesztoszteronokra, ezért a szokásosnál is jobban ügyeltem a zebrán, s
alaposan végigszámoltam minden visszajárót. Mégsem történt semmi, senki sem
akart elütni vagy becsapni. Ettől még inkább feszült lettem, azon kaptam magam,
hogy egyre gyakrabban tekintgetek a hátam mögé, hátha megleshetem az engem
követő alaktalan gonoszt. Csupán akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor a
szerkesztőség áporodott büféjében ihatatlan kávémat szürcsölgettem. Ilyenkor
Zselyke egyetlen csókja kötötte le a figyelmemet. Minden korty után
lejátszottam magamnak a pillanatot: a poroló csodálkozó tekintetét, a folyosót
övező korlátok pattogzó magányát. Néha hozzácsaptam a napozó-jelenetet is. Nem
lehet messze a fordulópont, okoskodtam ki az emlékeimből a nekem legjobban
tetsző tanulságot. Aznap korábban értem haza. Már a lépcsőháznak is fenyegető,
idegen hangulata volt. Reszlingné ajtaja előtt hosszan elidőztem, hátha onnan
szivárog ez az ellenséges csönd. Mintha halottat rejtenének a penészzöld falak.
Joe az ágy mellett heverészett, és kanasztázott a meztelen nőket ábrázoló
kártyáival. Egyedül, négy ember helyett. Első ránézésre rendben találtam
mindent, nem hiányzott semmi feltűnő. Zselyke, akár egy nagyúri dáma, sosem
felejtette kint a ruhadarabjait; a papucsát is gondosan az ágy alá rejtette,
valahányszor pár napra elhagyott bennünket. Talán a levegőben remegett valami
állandó jelleggel, az általa megérintett tárgyak milyenségében. Onnan lehetett
kitapintani a jelenlétét. Csak a falinaptáram tűnt el a koromfekete kockáival.
Már nem is akarom megkérdezni.
– Elment?
– El – olyan természetességgel jelentette be, mint máskor a telefonszámla
érkeztét. Hullámokban tört rám a harag.
– Összevesztetek? Megütötted? Miért? – évek óta nem emeltem meg a hangom.
Tehetetlenül figyeltem, ahogy kimérten nemet int a fejével. A kártyalapok
csattogása beszélt helyettünk, a szobákban sétáló csupasz hiány. Aztán cinkos
vigyorba torzult az arca, s kibökte azt a félmondatot, amit csak én
használhattam, én biggyesztettem minden ütődött sztori végére, ha nagyon
idegesített a bennem vagy a környezetemben lappangó átkozott cinizmus.
– Tudod, ha akkor Puskás tovább pöccinti a lasztit...
Akaratlanul néztem le a lábára: mindkét cipőjén elegáns masni hízott, s még
fekve is ügyelt, nehogy meggyűrje a nadrágja élét.
Abban az évben elmaradt a nyár. Véget nem érő esők kergették egymást a házak
fölött, a flaszteren. A Nap csak percekig sütött ki, akkor is csupán azért,
hogy kigúnyolja a csuromvizes járókelőket. A pocsolyákban az ég kávébarna, a
fellegek otromba kődarabok. A dolgok a saját törvényeiknek engedelmeskedve
rendezték át az életünk. Nem volt különösebb beleszólásom. A lapnál végre
beadhattam a felmondásomat, amiért ma is hálás vagyok a sorsnak. Mostanában
használt kocsikkal csencselek, itt dicsőségnek számít átverni valakit. A
rangsor is eszerint alakul. Joe feljebb kapaszkodott a ranglétrán, a
kultúrrovat vezetője valamelyik időszakos kiadványnál. Én mutattam be Koródinénak,
azóta a bemutatókra virágcsokorral érkezik, s mindenkit a keresztnevén szólít.
A kapus szerint mégis fatökű firkász, aki csak ünnepnapokon bújhat zakóba. Ezt
soha nem mossa le magáról, ebben a szakmában a büfélányok és a portások
véleménye a legmaradandóbb. Reszlingnének új albérlője van, egy zsírpapír színű
kishivatalnok. A múltkor engem faggatott, hogy milyen nyakkendőt vegyen a pasas
születésnapjára. Betonszürkét, javasoltam, apró halszálkákkal. Sütemény sem
járt a tippért, pedig néha szívesen becsengetnék egy rigójancsiért, bár tudom,
úgysem merném megtenni. Túl sok bennem a bizonytalansági tényező. A főnök
szavai, mint a hűséges kutyák, mindenhova követnek.
Krahovecz tényleg három nővel érkezik. Meglepődni sincs időm, a kötelező
árnyékpuszi után már nyomulnak is befelé. (Krahovecz arcán díjnyertes mosoly.
Talán mégsem ő lopta el a Doors-trikómat?) Joe rögtön kapcsol: szemhunyásnyi
idő alatt felrángatja a szőnyegeket, a cipőket a többnapos zoknikkal együtt a
jégszekrény mögé rámolja, majd valami kazettát is begyűr a gépbe. Rend van. A
hangfalakból ellenállhatatlan izzással bömböl egy ősrégi Jerry Lee Lewis-nóta.
A tévéről lekapom az üvegvázát – a kégli egyedüli díszét –, s a szekrénybe
hajítom a dunyha közé. Alszom egy kicsit az ajtónak dőlve, a fáradtság
kibélelte a csontjaimat. Megbénít.
Reflexből startolok rá a szőkére, a beceneve után már semmi sem érdekel. A
hangulatvilágítás ellenére is látom, hogy Krachovecz körültekintően válogat a
lepedőim között. A farzsebét kinyomja a pakli óvszer, sörhasán elegáns ráncot
vet a frissen vasalt trikó. Táncolok, illetve próbálom tartani a ritmust, de
már úgyis a szőke vezet, csak ténfergek utána. Éjjelig fokozatosan szétesik
minden, megzabáljuk az alibinek kent szendvicseket. A fehérbor, akár egy ravasz
guru, kiszabadítja az unalom, az undor mögé zárt érzéseimet. Csak most látom,
mennyire darabosak, nehezen irányíthatók. Krahovecz Joe szobájában matat, talán
a fogást keresi az ágyon, a széken, a mozdítható tárgyakon. Joe a konyha
irányába kandikál, ezek mindent megbeszéltek. Aztán, mintha végszóra, a nő a
sliccem körül kezd kotorászni, én a bugyijában kutakodom könyékig. Feldöntött
borosüvegek között navigálunk az ágy felé, összekapaszkodva, akár a didergő
állatok. Aljas kis zajokkal telítődnek a sarkok.
Most jó. Most nem gondolok semmire. Mint a hűvös dzsessz, olyan a hangulat.
Előbb a gitár érces hangjai, majd megszólal a zongora. Semmi ütőhangszer, semmi
ének. Felesleges. A lány békésen alszik mellettem, már nem hallja a zenét, a
teste mégis össze-összerándul. Haja a párnán, akár egy hamarjában kihajtott
vadvirág, mégsem szeretnék hozzáérni. Elpattanna, mint a forró vízbe merített
hideg pohár. Az ágy szélére kuporodom. Ringatom magam valami furcsa ritmus
szerint. Az álom lassan elnehezít: belém csimpaszkodnak a túlsó világ ártatlan
lényei. Tálán mégis repülni készülődik bennem a nappali láz, a szavak mögötti
tudattalan. Már mozdulnék, csak megvárom a szaxofont. Hátha történik még
valami, valami sokkal fontosabb.