Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1996. január, VII. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Papp Sándor Zsigmond

Papp Sándor Zsigmond
A KÖVEKEN TÚL
 
Pályázatunkon első díjat nyert írás.
A történet nem változhat. Akár a falak vagy a csempék színe, csak fakul, penészedik, ha megcsapja a fürdőszobából kitántorgó gőz. A mondatokban elsorvadnak az igeidők, tisztázatlan fogalommá süllyed az alany. Mégis öntudatlanul peregnek a szavak, vesszők zuhannak a helyükre, és végül a pont: nevetve-gúnyosan fejezi be az elkezdhetetlent. Mindezt poharakban lustálkodó bor illata lengi át; ritkán lendül arra a kéz. A mozdulat a hiányjelek közé illeszthető, a félmondatok keltette félszeg csendhez idomul. Mindig ugyanez. Lekésett vonatokról beszél. Szűz kartonjegyekről, amelyeket nem rondított öszsze a folyosószag, az utazás keserédes lehelete. A végcél persze csak egy maszat, idegesen rángatózó cérnaszál, ahogy az utolsó pillanatban még ráfirkantaná az üveg mögé zárt kasszásnő. Már káromkodni sincs idő, hármasával zabálja a lépcsőfokokat. Odébb lök egy-két, a megérkezettek lomhaságával mozgó utazót, akik most nem pofáznak utána, a részvét láthatatlan nyomai siklanak át a vonásaikon. Az ütközők, mint a fuvar nélküli széplányok, ráérősen imbolyognak a kanyarban, a mozdony a kisállomáson csikorog. Aztán a papírgyár oldalán sebességbe kapcsol, felvisít a nyílt pálya torkolatában. Egyébként dél van, semminek sincs árnyéka. Szotyolahéjak kergetőznek a fény áztatta flaszteron.
Pedig ott, azon a semmilyen, megnevezhetetlen helyen biztosan várja valaki. A csomagmegőrző és a resti közötti peronsávon, pontosan az óra alatt. Ahová a rokkant koldus húzódik, ha nagyon vág a szél a talpfák fölött. De ez így túl nyálas. Kikerülöm a szavakat. Szemöldöke egyetlen vonallá torzul, szája sarkában pedig lekicsinylő mosoly fityeg, amely most is elodázza a történet lehetséges tanulságait. Vad kortyokban issza a fogpasztával dúsított natúrszeszt. Ma éjjel csak ez van. A fehérbort holnapra tartalékoljuk, akkor talán valami nők is jönnek. Legalábbis Krahovecz azt ígérte. Kétszer fordult vissza a folyosóról, úgy üvöltötte: „Jó kis seggek, apám! Olyan izomlázad lesz, mint ide Miskolc.” Sosem volt érzéke az igazán jó hasonlatokhoz. Majd megrázta hosszú, fénytelen szőrzetét és vigyorgott, ahogy a külvárosi vagányok szoktak, ha nem akarnak fizetni a kocsmában. A korpa beragyogta bőrdzsekis vállát, ideges mozdulattal seperte le, ki nem állhatta, ha bámulom. Mindenféle méregdrága sampont kipróbált már, még tyúkszarral is kenegette titokban, mégis mintha az ördög keze lenne a dologban, tavasz elején hullani kezdett. Makacsul és kitartóan, akár a januári hózáporok. Pontosabban működött, mint bármely meteorológiai előrejelzés. De nem volt annyi sütnivalója vagy pszichológiai ráérzése, hogy ebből erényt faragjon. Néha, a részegség egy bizonyos fázisában, amikor már túl nagy a csönd a dicsekvéshez vagy a bűnbocsánathoz, elbőgte magát. Hideg könnye a kézfejemre csorgott; olyan olajos tapintású, mint az olvadt kocsonya. Hosszú évekig nem tudtam ezt megmagyarázni.
Szóval a nőket Krahovecz harangozta be. Bár neki azóta nem hiszek, amióta nemes egyszerűséggel megzenésítette a legutolsó Doors-trikómat. Akkoriban épp ez jött divatba. Állítólag én nyomtam a kezébe, pár hónapos barátságunktól megszédülve egy elcseszett buli végkifejletében. Tágra nyílt szemekkel és baromi ártatlan pofával meséli el újra és újra. Nem emlékszem. A dátum is szemtelenül valószerűtlen. Hajnalban ébredtem meztelen felsőtesttel a szállodával szembeni padon, elgémberedett tagjaimba röhögni járt a nyár. Persze hogy felrúgtam a sörösüvegeket! Éles csilingelésük a merev betonon végképp kikergette az álmot a szememből. Összetöltögettem a fáradt maradékokat. Az üres sörösüvegekben mindig is bujkált valamilyen ösztönös szomorúság, akár a kielégítetlen szeretők tekintete reggel, az öltözködés közönyében. Iszonyatosan fáztam, de nem volt kedvem ezen gondolkodni. Kielemezni az eseményeket. A farmeromra filctollal két telefonszámot is felfirkantottak. Tele voltam efféle üzenetekkel: „Hozd vissza az LGT lemezt!” vagy „Szombaton klub Szerafinnál” és egy frissebb „Le akarok veled feküdni, Anna.” Percekig vájom az agyamat, mégsem sikerül összehozni egy arcot vagy legalább egy hangszínt. Más tollal írták. Az is elképzelhető, hogy réges-régen elavult már, csak most fedeztem fel. Lassan tér magához a város. A kóbor macskák után emberformájú lények hasítják a kora hajnali, ártatlan légteret. A legközelebbi utcán indulok el. Erre még véletlenül sem találnék telefont.
Máskülönben fényképeket gyűjtöttem. Joe veszélyt jelző táblácskákat. Amikor férfias szemérmességgel megvallottuk szenvedélyeinket, már tudtam: egymásra vagyunk utalva. Mint egy ostoba kecskerím két szára. Két különböző szerkezet: az egyik elegáns hexameter, a másik formabontó jambustöredék. Mégis, valahol a hatásszünet és a sok felesleges jelző után összecseng, dallammá olvad. Ezek voltunk mi. Az összeférhetetlenségüktől megrészegedettek, ahogy azt Jolán egy emelkedett pillanatában ránk ordította. Azóta tisztelem a molett nőket.
Tölt. Aztán alaposan felrázza a flakont, a méz még nem oldódott fel teljesen: ujjnyi vastagságban pihen a szesz alatt. A szekrényajtón gonosz játékba kezdenek az árnyak, pillanatokig tart, amíg minden újra elcsendesül. Nincs függöny. Azt hiszem, sohasem volt. A hópelyhek kényelmesen hintáznak az arcunkon. Érezni a szél elevenségét a poharak szélén. Ilyenkor mozdul ő. Nem lehet visszatartani, belőlünk szivárog halkan. Ahogy az elnyomott csikkből az égett papír bűze, ahogy a hallgatás mögül a tompított indulat. A sarokba heveredik, onnan az egész szobát belátni, miközben a szemlélődő mindvégig rejtve marad. (Ebbe a televízió súlyos árnyéka is besegít.) Hosszú haja érinthetetlen lepelként úszik mögötte. Néha nehéz bársony, máskor vékonyka selyem. Ma is majdnem meztelen, testén a nyugtalan hajnalok ködfelhői, valamilyen áttetsző vászon. A réseken átsejlik a mellbimbó rózsaszín óceánja, combjai közül szerelemszőke háromszög világít. Óvatos fény, alig érinti a kezem, inkább megkerül. Visszafojtott lélegzettel lessük; hallani a megfeszített izom lázas csendjét, nehogy kipattanjon bár egy mozdulat. Hiszen végzetes lehet minden zaj, szellemtestét az ajtó alatt bekandúrkodó huzat is kikezdheti. Képzeletben megint gint töltök neki, a széthajigált könyvek között tegnap még láttam egy tasak almalevet. Addig keverem, amíg az ital halványsárga visszfényei át nem melegítik az ujjaim.
– Szörnyű lehet ez így – jegyeztem meg legelőször. Jópofának akartam látszani. Majd a jószándék álcáját magamra öltve kifejtettem: a gin tonikkal isteni, citromlével tűrhető, minden mással viszont kiábrándítóan szegényes italkultúrát feltételez. Elég szarul álltam akkoriban illem dolgában, önteltségből viszont bármilyen társaságban jelesre vizsgázhattam volna.
– Valahogy meg kell jegyezzenek maguknak az emberek – dobta vissza könynyedén. Fekete szeme végigtapogatta az arcom, beszédes vonásokat kutat, végül megállapodik izzadt kézfejemen. Sehogyan sem sikerül eldugnom foltos zakóm zsebébe. Szűk a kölcsönkért nadrág, abroncsként szorít a nyakkendő.
Joe sajtóigazolványával surrantam be a fogadásra, csábított az ingyenkaja, a márkás italok leheletfinom párája a levegőben. A svédasztalról már mindent lerámoltak, mire a közelébe gyűrtem magam. Nem kaptam fel a vizet. Igyekeztem példát venni Joe cingár alakjáról, ahogy elnyűhetetlen újságíró módjára lavírozott a tömegben. Hol itt, hol ott láttam felvillanni a diktafonját. Különböző szájak (keskenyek, szendvicstől zsírosak, érzékiek) böfögték bele jól szerkesztett véleményüket. Legjobban azt az újonc politikust élveztem, akinek egy-egy éles kérdés után kaján ráncok csillantak meg a homlokán. Ekkor ragadott karon városunk primadonnája, s émelyítő mosollyal érdeklődni kezdett az állapotom felől. Fél óra, amíg meggyőzöm, hogy legutóbbi alakítása csakis Jodie Fosteréhez fogható, a Bárányok hallgatásából. A pokolba kívántam az egész kulturális rovatot, amit én szerkesztettem akkortájt. Nem volt az egyéb, mint nagyképű udvariaskodás, jellegtelen csevely még jellegtelenebb eseményekről. Már majdnem elszégyelltem magam. Szerencsémre a pincér látótávolságra verekedte magát a sűrűben. Odaúsztam. Napóleon-konyak és Jack Daniels pöffeszkedett az ezüsttálcán. Laza tempóban tartottam a sorrendet; tudtam, egy órán belül úgyis kihányom az egészet. Egyúttal a férfimosdó pontos helyét is megtudakoltam. Lassacskán minden elviselhető árnyalatban ringott, táncolt előttem. Vissza akartam csörtetni a színésznőmhöz, hogy a fülébe ordíthassam körültekintő és cenzúrázatlan véleményemet. Valami belevaló, férfias tettet akartam elkövetni, ami igazán emlékezetes. Amire még az arctalanok is felkapnák a fejüket. És akkor jön ez a fekete szemű lány almalés ginjével, izzadtságszagú életfilozófiájával. Tűréshatáron túl...
– A lényeg az – akadozott a nyelvem –, hogy Koródiné harmatgyenge fazon a színpadon. Egy kínai agyagkatona is hitelesebb lenne szobalánynak...
– Tudom – majd, mikor látta elkámpicsorodott képemet, még hozzátette: –, egyébiránt Zselykének hívnak.
Úgy hiszem, ettől a tőmondattól készültem ki aznap este. „Tudom.” Kegyes füllentéseim végre utolértek, s egy boszorkányszemű lány képében ki is csúfoltak. Mégsem lennék vélemény-meghatározó kritikus? Rohamtámadás érte a hiúságomat, ugyanakkor felpiszkálta a már-már eltűntnek hitt önbecsülésemet. Hányás közben fogadtam meg, hogy a hét elején könyörtelenül beadom a felmondásomat. A kézszárító hálásan simogatta nedves halántékomat. Joe talált rám, ahogy felhúzott térdekkel, szende mosollyal ábrázatomon aludtam a budiajtók előtt.
Özvegy Reszlingné megint nem akar bejönni. A küszöbről panaszkodik azzal a csontig maró hangjával, amitől a virágok is lekókadnak. Joe persze minden kérdésére válaszol. „Nem, asszonyom, nem fáztunk az éjjel.” „Néha engem is megvisel a front, higgye el, de olyankor inkább beveszek egy aszpirint. Nem hinném, hogy a kakukkfüves borogatás többet érne.” „Legközelebb tényleg megpróbáljuk elsejéig összeszedni a pénzt, de tetszik tudni, az újságnál másképp...” és így tovább, megállás nélkül. Mintha az agyamon taposnának. A rúzs, akár a vér, lassan alvad cserepes ajkain. A púderszigetek felderítetlen foltok az arcán, a felfedezők máshol legeltetik a tekintetüket. Azért sem megyek ki, pedig az új ruháját vette föl a szomszédolásra. Tartok tőle, ma reggel nem lenne megkapó véleményem az összhatásról. Ki akar megemelt lakbért ebben a válságos szituációban? Az idő akár egy öngyilkosjelölt, még nem döntötte el, mit is kezdjen magával. Már nem ősz, még nem tél. Hullasárga falevelek verekednek az ablakpárkányon. Avas szalonna és fülledt cigarettabűz hullámzik át a szobán, a száradó ruhákban is ez. A szőnyeg rojtjai között kazetták, agyonjavított vagy félbehagyott anyagok eszményi összevisszaságban. Interjúk, beszélgetések, tudósítások. Megfáradt betűtengerek. Egy Chopin-szonáta félszeg maradéka a ventillátor örvényéből. Krahovecz szerint úgy élünk ebben a lyukban, mint a palesztinok a Gáza-övezetben. Ezen annyit tudok röhögni, hogy a hasam is megfájdul. Valami gyilkos erő szorítja össze a rekeszizmomat. Joe csak legyint, s tovább gyötri az írógépet, számára a munka még megőrizte szakrális jellegét. Kínosan tartja be a határidőket, a megszabott vagy kialkudott sormennyiséget. Én már rég nem gondolkozom azon, hogy mi lesz holnap, a következő öt perc sem érdekel. Nincs tétje; taszít, akár egy ápolatlan nő puszta jelenléte vagy a zsúfolt villamos kora reggel a szemerkélő esőben. Ilyenkor a szeretet mindenhatóságáról szónokol, és kezembe nyomja A kis herceget. Nem tudom kinevetni.
Menetrend szerint ébredek. Nem kell az órámra néznem, tudom, hogy pár perccel múlt egy. A tömbházak közé lapított csend nagyokat nyújtózik a jegenyék alatt. Közelebb szeretnék bújni a sötétséghez, mintha a kedvesem lenne, úgy hívogat. Önző álomfoszlányok szövik át az éjszakát, szinte lüktet ez a sok tompa gondolat. Kitántorgok a fürdőszobába, gonosz vigyorral hagyom zubogni a vizet, aztán olyan mohón iszom, hogy kétoldalt a pizsamámra fröccsen. Hetek óta nem alszom rendesen. Talán az eltévedt lelkiismeretem tesz villámlátogatást vagy az elbaszarintott szerelmi kapcsolataim emlékei üldöznek. Egy-egy komolyabb érintés, mondatnyi őszinteség rémlik fel valahonnan, aztán úgy suhan tovább, hogy megjegyezni sincs időm az arcokat. De most, mintha várnék még valamire, konok feszültség lappang a testemben. Kopognak. Halkan, de kitartó ritmusban, ha nem nyitnék ajtót, reggelig zörgetne. A boszorkányszemű áll a folyosóról bezuhanó fényben; a szemöldökén is látszik, hogy nem engem keres.
– János? – kérdi, hangjában puha türelmetlenség, kislányos félelem vibrál, alig tapintható kacérsággal elegyítve. Lehunyt szemmel hagyom, hogy átmossa a bőrömet, végelgyengült izmaimat. Nyomában mindenütt jóleső bizsergés. A túltöltött idegpályákat masszírozza ez a hang. Nem lehet tovább húzni, félreállok. Igyekszem sértődött, álmos pofát erőltetni, jobb, ha nem is sejti, hogy az álarc mögött élesre fent érzékszerveim lapítanak ugrásra készen. Kitapogatom a villanykapcsolót, nyúlós fény lepi el a tárgyakat. Motyogok valamit a rend és az agglegények közötti láthatatlan összefüggésről, ezzel is feltartom még egy-két másodpercig. Ruházata mindösszesen egy bő lebernyegszerű valami, alatta testszínű kosztüm. Két mozdulattal lekapható az egész hóbelevánc, csilingel az agyamban feltartóztathatatlanul, de mint egy rossz lemez, ahogy újra és újra játssza az utolsó barázdát. Aztán nem történik semmi, a lehető legszemtelenebb természetességgel tűnik el a barátom szobájában. Úgy zuhan rám a csend, akár egy titkos csapóajtó. A fejemre húzom a párnát, aztán a tartalék takarót is. A rugók diszkrét nyöszörgése a szomszédból tehervagonok csikorgása a fagyott síneken; az elfojtott sóhajok a huzatban becsapódó ablakok segélykiáltása. Kimenekülök a konyhába, a gázrezsóra égett olajfolt, akár egy arc, rám szegezi szigorú tekintetét. Levakarhatatlan. Többször próbáltam már. A sült krumpli esélyeit latolgatom. Végül minden átmenet nélkül röhögni kezdek. Bugyborékolva tör elő, akár egy gejzír. Már kétrét görnyedve vonaglok a linóleumon, mintha az ördöggel párzanék. Különös, különös tánc.
– Holnap megdugom a szeplős titkárnőt – mondom ki hangosan. Senki sem tiltakozik.
A vállamra teszi a kezét (talán valamiféle szolidaritást szeretne sugallni), s újfent bebizonyítja, hogy nélkülözhetetlen vagyok. Szépen felfűzött ellenérveim, mint a gyöngyök, szétgurulnak a fényesre sikált főszerkesztői asztalon. A legelszomorítóbb mégis az, hogy hiszek neki. Valahol belül, valaki, egy másik én, egy törpe, szentírásnak veszi ezt a zöldséget. Hiszen rettenetesen hízelgő, hogy a lapnál nincs még egy olyan balek, aki képes volna mélyen szántó, egzisztenciális problémákat felvető kritikát írni, szerkeszteni. Mert nincs, magyarázza az a mosoly, ami szétterül az arcán. Aztán egy rendkívüli vállon veregetés következik, ismerem a repertoárt.  Pedig az ő szeme is kialvatlan, s ha nagyon akarnám, észrevehetném a friss horzsolásokat a vézna nyakán. De én lojális szolga vagyok. Hálás szereplő. A szeplős titkárnő fűzöld tekintete ellenben csupa kihívás az előszobában. Néhány jól irányzott tőmondattal vacsorázni hívom. Fejben már számolok is: taxi oda-vissza, virág, borravalók, kaja, gyenge aperitif plusz egy üveg bor, fizetésig kibírom. Még egy röpke pillantás a harisnyás combokra, s mindketten halálbiztosak vagyunk a felhőtlen szórakozásunkban. Hiába, a farkastörvényekben is van valami üde humanizmus. Az asztalomon a megnyugtató rendetlenség mellett tucatnyi meghívó páváskodik. Szerencsére a nagyját már lekéstem, csupán a holnap esti premier sántít. Koródiné mint Csárdáskirálynő. Nem bosszankodom, a főnök mesterien kigyomlálta az indulataimat. Gondolkodás nélkül papírt fűzök a gépbe, s nyomdakészre gyúrom a holnaputáni észrevételeimet. A régi írógép patinás csattogása betölti a termeket. Bezárom magam a jelzőim közé. Gyönyörűséges állapot.
Néha valóban kedvelem ezt a teret. Itt üldögélek, ha már minden filmet láttam legalább kétszer, vagy ha már elmajszoltam a szomszéd cukrászdában a heti piskótaadagomat. Nincs több ötletem. A pincérlány mosolya sem biztató a számla fölött, kitaposott cipőjével belegázol a délutáni napsütésbe. Haza nem mehetek, Zselyke és Joe vacsorakotyvasztás címkéje alatt kisajátította a lakást. A szobámat, a tányéromat. Valami olasz kajaszonáta készül pikáns fűszerekkel, és egy angol puding. Születésnapom van, állítólag. Pontban nyolckor kell kopogtatnom a saját lakásajtómon. Addig még van tíz év és hat hónap; a toronyóra is visszafelé jár. Kétszer bóbiskoltam el. Iskoláslányok kuncogására riadok fel, a kabátzsebemből kicsüngő csokornyakkendőn nevethetnek. Még őrzi a Koródiné parfümjével átitatott bemutató maradványait, az est átizzadt hangulatát. Nehogy megfázzak, félóránként körbejárom a névtelen katona névtelen emlékművét. A csontjaim úgy kattognak, mint egy elhanyagolt esztergapad. Önsajnálatba burkolóztam. A Nap olyan erőtlen, akár egy ténfergő részeg, néha belelép a pocsolyába, de nem melegíti föl. A fémkatona hallgatása sokkal barátságosabb, zord arcán harag és unalom, megmagyarázhatatlan páros. Ilyenkor özönli el a várost a szelíd őrültek, a homályos szemű alkoholisták rendezetlen regimentje. Minden sarkon a recsegő padokon vigyázzák a lassan tápászkodó meleget. Néhány történet még elmondható darabjait.
– Tudja, ha akkor Puskás tovább pöccinti Hidegkutinak, és az rögtön kapura fordul... – itt közbeszúr egy jelentőségteljes csöndet, szikár kezeivel furcsa íveket karcol a levegőbe. Szemében egy egész lelátó izzása. Mindjárt felpattan, s örömittasan beleüvölt a szürkülő délutánba: Góóóóóól! Megvan, testvérek! Berúgtuk, magyarok! Aztán nagyokat hallgat, a fantomok új meccsre készülődnek valahol. Az arca, mint a használt dörzspapír: halványsárga, telehintve szúrós, szénfekete sörtével. Pupillája körül a vérerek átláthatatlan hálót szőttek. A ráncok vonaglásai a cserzett bőrön, a Carpaţitól elgörbült ujjak, egy elrontott szerep ittragadt kellékei. A száj sarkában a megtört vigyor kifejezéstelen, senkinek sem szól. Ettől mindenkinek.
Nem messze innen van egy lebuj, oda hívom. Egymás mellett baktatunk, mintha már évek óta. Léptei a gyalog járók ráérős ritmusában, nesztelenül koppannak az aszfalton. A kocsma nem több, mint egy kimeszelt kutrica, ha kiegyenesedem, meglibben a papírcsillár. Nem vetkőzik le, pedig a cserépkályha egyenesen a hátába döngöli a meleget. De még a vodka sincs a ragacsos asztalon, még kidobhatnak, még meggondolhatom magam. Még... Aztán a tiszteletemre újabb döntő, alaposan megrágott vélemény, hogyan kerülhettük volna el. Tizenegy név; cserékkel, a félszemű bíróval és a segédedzők beceneveivel körítve.
– Ma már minden le van beszélve, meglátszik a cseleken. Mi meg csak ordítunk, ahogy a torkunkon kifér, hátha megembereli magát valamelyik tróger. De minden le van beszélve... Tudja – csillan meg benne valami hamiskás melankólia –, két visszatérő betegsége van ennek a népnek: a foci és a történelem. Nem is tudom, melyik a súlyosabb...
Engem csupán a harmadik vodka oldoz el. Szórakozottan gyűrögetem az utolsó ezresemet, ebbe kapaszkodom.
– A konyhaasztalon nyomtam meg. A taxiban is folyton azt csicseregte, hogy őt piszkosul izgatja az ételszag, na ott aztán volt tonnaszám. Később azért nyivákolt, mert a morzsa csípte a seggét, de azt hamar elnyomta az asztal nyiszorgása. Szétspriccoltak a fasírtok. Az egyikre rá is léptem, elmaszatolódott a földön, majd beette magát a lábujjaim közé. Undorító lehetett, de azért is nyomtam... összeszorított fogakkal... egyre jobban. Aztán a zacskós tej borult fel, végigcsurgott a combjain, le a szőrös lábán a bokájáig. Összekeveredet a lihegésünkkel, mert én semmi mással nem törődtem már, valami teljesen bekattant a fejemben, csak nyomtam, nyomtam... Tudod, mennyire elkeserítő, ha cuppog a tej dugás közben?! A melle persze szeplős, a vállán is azok a randa foltok, mintha egy betegség... Zselyke jóval utána érkezett. Mégsem lehetett megmagyarázni... Istenem, olyan gyönyörű az a lány, és belém lát. Néha csak figyel, érted, csak úgy bámul, s mikor arra fordulnék, elkapja a fejét...
Ösztönösen érzi a bajt. Sejti, ha most belemasírozok valami világfájdalomba, veszélyesen ellenőrizhetetlenné válhatok. Az effélékben egy-egy pszichiáter rejtőzik valahol. Egyből kiszúrják a sebezhető pontokat: betokosodott rögeszmék, titkolt fóbiák, ilyen-olyan komplexusok; semmi sem marad rejtve. Olvasnak benned, akár egy kinagyított várostérképen. Majd felkutatják a széles sugárutakat, megbámulják a belváros fényűző kirakatait, a sikátorokat pedig nagy ívben elkerülik. Hiszen ki szereti az erjedt szemét, a lehúgyozott házfalak bűzét. A konténerek vad árnyékait? Szinte lehetetlen kipuhatolni, hogy a következő vendégvodkát félti jobban, vagy tényleg sajnál. Ezen az elhasznált pofán semmi sem árulkodó. Mindenesetre belső zsebéből albumnyi fényképet ráncigál elő. Nézem az elálló parasztfüleket, a fényképezőgép optikájától megdermedt baka-tekintetet. Az elvakart pattanások helyeit, a bajusznak becézett szőrcsomót az orrok tövén. Pelenkás gyereket, utazni vágyó asszonyt. Ez maghalt, az néha veri a feleségét, annak pedig totálkáros az élete. Le vagyok fegyverezve: nincs mit mondanom.
– Nekem ő tetszik – súgja végül bizalmasan, és a felszolgálólány felé bök. Gondolom, a kerületi szépségideál lehet. Még foga is van. Zsíros haja kifésülhetetlen csomókban vergődik a vállán, csípőjében a koraérett asszonyok szelíd undora. Mégis szinte megbabonáz. Gondolataim, mint a bárgyú kísértetek, a pultig követik. Aztán már csak a csillagok egyhangú hintázása a feje fölött.
A lépcsőházba besompolygott sötétséget nehezen szokja a szemem. Alaktalan, komisz foltok torzítják el az ismerős lépcsőfordulót. Megsaccolni sem merem, menynyi ideje fogózhatok a korlátba. Véletlenül rátenyerelek a villanykapcsolóra, az új neon hangtalanul robban a fejembe. Reszlingné anyáskodó pillantásainak egyikével bámul a küszöbéről. Mostanában minden mozgásra kikandikál. Határozott koreográfiát erőltetek magamra, a harmadik lépcsőn mégis meg kell állnom pihenni. Addig a fenekemet tanulmányozza aprólékos műélvezettel. Esküszöm, már a szabásmintát is lekottázta. Tudniillik én lennék a kedvenc bérlője, az ideális férfi, aki rendszeresen részesül a szombati süteményből. Kaján pofával vánszorognak a percek. Dühösen toporgok, hátha megunja és visszavonul végre a gobelinekkel kipaterolt magányába. A klimax egyre nagyobb darabokat hasít ki a testéből, egy éve már, hogy egyenlőtlen a harc. Biz’ isten bemennék, ha nem hánytam volna le útközben a nadrágomat. Így olyan vagyok, mintha nem is lennék. Árnyékba bújt árnyék. Lassan mindannyian megbolondulunk.
A méz időközben befurakodott a szesz és a fogpaszta aromája közé, mégsem fogy úgy a koktél, ahogy kellene. Rezzenéstelen tekintettel nézik egymást. Mint két kisgyerek, akik egyszerre merészkedtek be a csúf Alagútba. Az egyik rendes, a nagymama szemefénye. Cipőfűzője állandóan bekötve, óvatosan tapogatja a következő lépést. Sosem vallaná be, hogy ő is fél, csak a tenyere nyirkos. A kisebbik a fiúkat is megveri, ha felbosszantják; boszorkányszeme kineveti a sötétség lomha urait. Egyedül a denevérektől retteg, ha valami furcsa hangot hall, ijedten karolja át a társát. Az Alagút közepén, legalábbis ott, ahol a középpontot sejteni vélik, táncolni kezdenek. A keringő lepkekönnyű íveivel elvarázsolja a láthatatlan őröket. Ezt az egy mesét ismeri. Kérés nélkül is elmondja, amikor már szinte érteném, új részekkel bővíti. Mozdulnék, hogy betakarjam, hiszen majdnem meztelen. Csak az az áttetsző vászon, ahogy kilépett belőlünk.
– Nem fázol? – kérdem bizonytalanul, próbálom leplezni a rám tört zavarodottságot. Védekezésképpen magam elé tartom a cetlit, mintegy jelenlétemet igazolandó bizonyítékot. „A tetőn napozom. Hozz fel egy kólát vagy limonádét, Zselyk.” Rám se néz, a fejét sem mozdítja. Egyre kínosabb a jelenet. Bikini sincs rajta, semmi rongy, ami legalább tenyérnyit takarna belőle. Fél kanál cukorral, ahogy szereted... – szólok hozzá, hangom a megszeppent kisiskolásé, pedig reszket a visszafojtott indulattól.
Legszívesebben a tűzfalhoz csapnám a poharat, hogy onnan nyalja le a hűsítőjét. Tudom, hogy nem merem megtenni. A szemgolyóim, akár egy jól nevelt kaméleon, egyszerre tapogatják le a környező házak esőszürke cserepeit és a téli álmából ébredező bőr sápadt kiszolgáltatottságát. Még mindig a limonádét szorongatom elfehéredett ujjakkal, torkomban harci dob pörög. Az ösztöneim kivégzésre készülődnek valahol. Ő persze a jóistenért sem fordulna hasra, lehunyt szemhéjai mögött az utolsó csöppig élvezni fogja az attrakciót. Mint a hüllők, a bőrén keresztül érzi a zsákmány utolsó elgyengülését. Zúgó fejjel ereszkedem le a vaslétrán: tenyeremben a fém megfellebbezhetetlen szigora. Azt hiszem, elegem van. Három hete – a születésnapi gikszer után – nem szólnak hozzám, gránitmerev pofával sétálnak el mellettem. Csupán éjjel elevenednek meg; az a rengeteg apró zaj, kicsi nesz, ott tobzódnak az ágyam körül. Közlendőjüket kattogó tőmondatokban szarszínű fecnikre firkantják fel. Tele van a lakás utasításokkal, mint egy kaszárnya, olyan az életem. Pedig már kétszer elmosogattam, szó nélkül rendet raktam a cuccaim között. Még porszívóztam is! Úgy vedelem a csapvizet, mintha egész életemben mást sem ittam volna. De most már nem bírom tovább. Hát nem. Elköltözöm... Az elhatározást hideg konyakkal pecsételem meg. Már tegnapelőtt kiszúrtam, a sajt mögött rejtőzött a hűtőben. A házban akkora a csend, mint atomrobbantás után.
Álmomban vele szeretkeztem. Az ágy, akár a homok, tovább őrzi bűneink bonyolult rajzolatát. Még eleven csókjaiba menekülök, a csontokig simogatva a bennem tomboló, másképp oly suta érzéseket. Illata a folyók lustán hömpölygő akarata, áttöri a szavakkal körülzárt termeket. Csupa mozdulat most a holdfénnyel kivert éjszaka. Aztán a vállamon szundít el, hajszálai a testemben lüktető erek, szívemig hordják a gondolatait. Csatakos pizsamában esek be a fürdőbe, az óracsörgés új életre kelt a fülemben. Valami azt súgja, hogy szerelmes vagyok, méghozzá előrehaladott állapotban. A csempének dőlve, fáradt vigyázzban rontást űző versikéket mormogok magam elé. Aztán háromszor megpördülök a sarkamon. Semmit sem használ, csak a szarkalábak mélyednek jobban a húsomba. A vécé felől alattomos illatfelhő közeleg, a szomszéd idióta kölyke megint megpiszkálhatta a lefolyót. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy mindenhez értenek, és módszertani könyvet írnak a hosszú élet titkáról. Ürülékszagú a kisablakon becsurranó hajnal. A víz is hideg. Régi vicceket dünnyögök hangosan, hátha maradt még odafönt valakinek némi egészséges humorérzéke. Éles vihogás buggyan elő a vécétartályból.
Az angol valcer már tűrhető. Nem esnek ki a ritmusból, a derék feszes, a karok elegáns hurkokat rajzolnak a hagymától terhes éterbe. Valami amatőr táncversenyre készülnek, Zselyke két napig rágta Joe maradék idegsejtjeit, amíg benevezett. Naná, hogy nem fognak nyerni, hiába is magyarázom. Ennyi kritikai érzékem még nekem is maradt a ferdítés évei után. Önkéntes alapon én főzöm a vacsorát, a pirított hagyma már kivájta a koponyám. A tangón fognak elcsúszni, olyan mereven járják, akár a magányos társkeresők a hónap végi ismerkedőbálon. Tegnap, bevásárlás közben megtört a jég. Az egész lomha délutánt átbeszélgettük egy külvárosi kávézóban, ahol nem lehetett levetni a kabátokat, mert mindent ellopnak. Kölcsönösen meggyóntuk egymásnak bevallhatatlan vétkeinket. Aztán megcsókolt, baráti gesztusnak indult, amolyan föloldozásnak, végül egymás ajkait harapdálva zuhantunk be egy bérházszagú kapualj alá. Nem találom a helyem, mintha kiűztek volna önmagamból. Mintha görcsösen várnék valakire, aki soha nem jöhet el, mert egész egyszerűen nem létezik. Én találtam ki: agyoncsapni vele az időt, elfelejteni a megnevezhetetlent. Nem ismerem ki magam a saját gondolataim között, bármelyik pillanatban szétrepedhetek a hajszálereim mentén. Hiszen semmi sem tart már össze. A bontásra ítélt házak kipárolgása az enyém, ezen még röhögni is lehet. Egyébként vettem egy leértékelt falinaptárt, azon huzigálom a napokat. Alig várom a hét végét, akkor az egész oszlopot be lehet feketíteni. Vonaltól vonalig. A főnök ma barátságosan oldalba bökött, s a fülembe köpködte, hogy engem javasolt Nívódíjra. Komoly esélyeim vannak, hiszen már országszerte jól cseng a nevem. Máskülönben az egész bizottságot ismeri, mármint az ízlésüket. A reláció a legbiztosabb tőke ezen a pályán, szokta mondogatni, ha épp nem gondolkodik. Ezt több nyelven is tudja. Bólogatok, mint a barázdabillegető. Ha itt lenne a naptárhuzogató tollam, nagy harcsabajuszt mázolnék az orra alá.
A vasárnap délután a legmegfelelőbb a Portya szempontjából. Mikor az a jól ismert álmosító tehetetlenség elfekszik az utcán, az andalgó párocskák és a kutyát sétáltató nénik mögött, útnak indulok. A nyakamba akasztott géppel becserkészem a várost. Nem használok térképet, az túlontúl leegyszerűsítené a dolgot. Ahol elmaradnak a sugárutakat kísérő vadgesztenyék, ahol a sarokház vakolatlan, vagy rozsdás a befordulni tilos tábla, már biztos az eredmény. Otthon Joe most borítja ki a szőnyegre féltve őrzött gyűjteményét: a veszélyt jelző feliratokat és táblákat. A kollekció kétharmada vagonokból kiszerelt alumíniumvacak: kihajolni veszélyes vagy dohányozni tilos. Akkoriban minden kiszállásunkra izmos csavarhúzókkal felfegyverkezve mentünk. Én falaztam, ő pedig két roppantással leszerelte a legszebb példányokat. A legbüszkébb a Münchenben elcsent Fűre lépni tilos!-ra. Kész műalkotás. Aztán akad egy-két igazi kuriózum, mint például a Ne öntsék az italokat a virágokra! három nyelven, vagy ami Zselykének is nagyon fog tetszeni: Szent hely! Őrizzük meg a tisztességet! Tekintélyes apácanevelde faláról csórta, valószínűleg a csókolózó turisták miatt tehették ki. Én egyszerű fekete-fehér fotókat gyűjtök, néptelen utcákat ábrázoló fényképeket. Ahol senki sem jár, ahol nem is érdemes. Kilesem a legmegfelelőbb pillanatot, s lekattintok pár házat, az utca elejét és végét. Ha a képekből sejteni lehet azt a semmihez sem hasonlítható mozdulatlanságot, a hegyekre jellemző, már-már rideg hallgatást, boldogan ragasztom be a többi közé. Igazából nem is a ház vagy az utca érdekel, a fák ágain csüngő torz szárnyú madarak sem fontosak, hanem a köveken túli tér, amit már nem fog be a gép optikája. Ami létezhetetlen. Mégis ott lebeg, talán a fényérzékeny papiros mögött, talán a korhadó kerítések fűcsomói közt. Ki tudja. Még senkinek sem mertem megmutatni.
Napok óta rossz előérzet gyötört. Eleinte az erőtlen tavaszra fogtam, a felzavart tesztoszteronokra, ezért a szokásosnál is jobban ügyeltem a zebrán, s alaposan végigszámoltam minden visszajárót. Mégsem történt semmi, senki sem akart elütni vagy becsapni. Ettől még inkább feszült lettem, azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban tekintgetek a hátam mögé, hátha megleshetem az engem követő alaktalan gonoszt. Csupán akkor nyugodtam meg valamelyest, amikor a szerkesztőség áporodott büféjében ihatatlan kávémat szürcsölgettem. Ilyenkor Zselyke egyetlen csókja kötötte le a figyelmemet. Minden korty után lejátszottam magamnak a pillanatot: a poroló csodálkozó tekintetét, a folyosót övező korlátok pattogzó magányát. Néha hozzácsaptam a napozó-jelenetet is. Nem lehet messze a fordulópont, okoskodtam ki az emlékeimből a nekem legjobban tetsző tanulságot. Aznap korábban értem haza. Már a lépcsőháznak is fenyegető, idegen hangulata volt. Reszlingné ajtaja előtt hosszan elidőztem, hátha onnan szivárog ez az ellenséges csönd. Mintha halottat rejtenének a penészzöld falak. Joe az ágy mellett heverészett, és kanasztázott a meztelen nőket ábrázoló kártyáival. Egyedül, négy ember helyett. Első ránézésre rendben találtam mindent, nem hiányzott semmi feltűnő. Zselyke, akár egy nagyúri dáma, sosem felejtette kint a ruhadarabjait; a papucsát is gondosan az ágy alá rejtette, valahányszor pár napra elhagyott bennünket. Talán a levegőben remegett valami állandó jelleggel, az általa megérintett tárgyak milyenségében. Onnan lehetett kitapintani a jelenlétét. Csak a falinaptáram tűnt el a koromfekete kockáival. Már nem is akarom megkérdezni.
– Elment?
– El – olyan természetességgel jelentette be, mint máskor a telefonszámla érkeztét. Hullámokban tört rám a harag.
– Összevesztetek? Megütötted? Miért? – évek óta nem emeltem meg a hangom. Tehetetlenül figyeltem, ahogy kimérten nemet int a fejével. A kártyalapok csattogása beszélt helyettünk, a szobákban sétáló csupasz hiány. Aztán cinkos vigyorba torzult az arca, s kibökte azt a félmondatot, amit csak én használhattam, én biggyesztettem minden ütődött sztori végére, ha nagyon idegesített a bennem vagy a környezetemben lappangó átkozott cinizmus.
– Tudod, ha akkor Puskás tovább pöccinti a lasztit...
Akaratlanul néztem le a lábára: mindkét cipőjén elegáns masni hízott, s még fekve is ügyelt, nehogy meggyűrje a nadrágja élét.
Abban az évben elmaradt a nyár. Véget nem érő esők kergették egymást a házak fölött, a flaszteren. A Nap csak percekig sütött ki, akkor is csupán azért, hogy kigúnyolja a csuromvizes járókelőket. A pocsolyákban az ég kávébarna, a fellegek otromba kődarabok. A dolgok a saját törvényeiknek engedelmeskedve rendezték át az életünk. Nem volt különösebb beleszólásom. A lapnál végre beadhattam a felmondásomat, amiért ma is hálás vagyok a sorsnak. Mostanában használt kocsikkal csencselek, itt dicsőségnek számít átverni valakit. A rangsor is eszerint alakul. Joe feljebb kapaszkodott a ranglétrán, a kultúrrovat vezetője valamelyik időszakos kiadványnál. Én mutattam be Koródinénak, azóta a bemutatókra virágcsokorral érkezik, s mindenkit a keresztnevén szólít. A kapus szerint mégis fatökű firkász, aki csak ünnepnapokon bújhat zakóba. Ezt soha nem mossa le magáról, ebben a szakmában a büfélányok és a portások véleménye a legmaradandóbb. Reszlingnének új albérlője van, egy zsírpapír színű kishivatalnok. A múltkor engem faggatott, hogy milyen nyakkendőt vegyen a pasas születésnapjára. Betonszürkét, javasoltam, apró halszálkákkal. Sütemény sem járt a tippért, pedig néha szívesen becsengetnék egy rigójancsiért, bár tudom, úgysem merném megtenni. Túl sok bennem a bizonytalansági tényező. A főnök szavai, mint a hűséges kutyák, mindenhova követnek.
Krahovecz tényleg három nővel érkezik. Meglepődni sincs időm, a kötelező árnyékpuszi után már nyomulnak is befelé. (Krahovecz arcán díjnyertes mosoly. Talán mégsem ő lopta el a Doors-trikómat?) Joe rögtön kapcsol: szemhunyásnyi idő alatt felrángatja a szőnyegeket, a cipőket a többnapos zoknikkal együtt a jégszekrény mögé rámolja, majd valami kazettát is begyűr a gépbe. Rend van. A hangfalakból ellenállhatatlan izzással bömböl egy ősrégi Jerry Lee Lewis-nóta. A tévéről lekapom az üvegvázát – a kégli egyedüli díszét –, s a szekrénybe hajítom a dunyha közé. Alszom egy kicsit az ajtónak dőlve, a fáradtság kibélelte a csontjaimat. Megbénít.
Reflexből startolok rá a szőkére, a beceneve után már semmi sem érdekel. A hangulatvilágítás ellenére is látom, hogy Krachovecz körültekintően válogat a lepedőim között. A farzsebét kinyomja a pakli óvszer, sörhasán elegáns ráncot vet a frissen vasalt trikó. Táncolok, illetve próbálom tartani a ritmust, de már úgyis a szőke vezet, csak ténfergek utána. Éjjelig fokozatosan szétesik minden, megzabáljuk az alibinek kent szendvicseket. A fehérbor, akár egy ravasz guru, kiszabadítja az unalom, az undor mögé zárt érzéseimet. Csak most látom, mennyire darabosak, nehezen irányíthatók. Krahovecz Joe szobájában matat, talán a fogást keresi az ágyon, a széken, a mozdítható tárgyakon. Joe a konyha irányába kandikál, ezek mindent megbeszéltek. Aztán, mintha végszóra, a nő a sliccem körül kezd kotorászni, én a bugyijában kutakodom könyékig. Feldöntött borosüvegek között navigálunk az ágy felé, összekapaszkodva, akár a didergő állatok. Aljas kis zajokkal telítődnek a sarkok.
Most jó. Most nem gondolok semmire. Mint a hűvös dzsessz, olyan a hangulat. Előbb a gitár érces hangjai, majd megszólal a zongora. Semmi ütőhangszer, semmi ének. Felesleges. A lány békésen alszik mellettem, már nem hallja a zenét, a teste mégis össze-összerándul. Haja a párnán, akár egy hamarjában kihajtott vadvirág, mégsem szeretnék hozzáérni. Elpattanna, mint a forró vízbe merített hideg pohár. Az ágy szélére kuporodom. Ringatom magam valami furcsa ritmus szerint. Az álom lassan elnehezít: belém csimpaszkodnak a túlsó világ ártatlan lényei. Tálán mégis repülni készülődik bennem a nappali láz, a szavak mögötti tudattalan. Már mozdulnék, csak megvárom a szaxofont. Hátha történik még valami, valami sokkal fontosabb.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék