|
|
Simonfy József
szivárvány
a költőnek nincs barátja
az esőben egy halom
gilisztát sétáltat
s várja hogy a jövő tükrébe
a múlt madarai visszatérjenek
de most valami szokatlan történik
a költőt asztalukhoz ültetik
lótetűképű pökhendik
saját edényeikből
etetik itatják
mint valami bányapatkányt
valóban szörnyű lehet a baj
fejük fölött égetett
szalonnabőrként
zsugorodik a szivárvány
egy tiszta ablakot
az állatok összebújnak én egyedül alszom ha irataimat nem kéri a rendész meg se tudom születésnapom van ma nyakamba kapom a lábam az éjszaka vizes őszikabátjában s verni kezdem a holddobot szeretteim szeretőim miért nem vagytok sehol
63
bánatos vagyok félőrült vagy tán maga a a hold keresek egy tiszta ablakot hol beragyoghatok
évek
lakatok
rajtam
az évek
a kulcsok karikára
nyakam köré fűzve
ahány kulcsot próbálok
inkább beletörik nem nyitja egy se
csak leverni lehet
csak lefűrészelni lehet
mint a győztes katona
elüszkösödött lábát
lakatok rajtam az évek
itt lakott
a ház fölött a holdkopoltyú mintha kábelen lógna életben tartaná a ház lakóját mint fulladót a levegőpumpa halom csönddé omolt össze a ház kijönni nem látták mindenfele csöndbokrok csöndfák hova tűnt
64
senki se tudja nézd csak az ajtón ő maga a zár
mint riadt macska
az emberek kicsi lakatok éjszaka magukra zárják hajnalban ébrednek gyűrötten koszosan a kulcsot nem találják magukra záródva osonnak végig az utcán utat keresve mint riadt macska a kutyaugatásban
öregedő
égő cigaretta saját számra égek rohamosan felejtek a kutyának adtam-e enni egész nap nem szólok hozzá teljesen néma lett rohamosan felejtek vackom ha kigyullad nem fogják megtudni benne én égek
félelem
üldözött állat szalad végig a félelem az utcán jaj lelövik eltapossák ki se merek mozdulni a házból mint lakat záródok magamra
cinegék
űrhajóm most
ért földet
egy halom
dermedt cinegével
töpörtyűvé égetett
szivemmel etetem
hallgat valaki cinegét?
arcom hullaházába
ki-be jártok
mosolyom köpőcsészéjét
tartom hogy ne
a lelkembe köpjetek
megint
fövő víz a fazékban kedvem lefedve a koponya fedő dob és cintányér egész nap berregnek
érzem percről percre öregszek arcom hullaházába kit hoztok megint
fehér csontjával
az isten az ördöggel most az én vizemben horgászik csak nehogy elköhögjem magam tüsszentenem kell gyötör a fingás miközben állok dermedten a tél fehér csontjával a számban odafagyott ujjaimat cibálom ahogy a tébolyult hangot kapar a furulyából
mindenki párzik mindenkivel
gágognak a kendermagos varjak csúf fekete gyöngytyúkok kárálnak mindenki párzik mindenkivel
lovakra nőtt szitakötő-szárnyak bivalyok a sírok temetőbogárja mindenki párzik mindenkivel
az aggmenházak szentjei
az árvaházak angyalkái
kanálisból a szenny ömöltök bele az éjszakába véretek fekete gyémántja eget hasítana üveget vágna mindenki párzik mindenkivel
úri kutyák
az ember az űr egyre nagyobbra fújható hólyagjában ahol a gyönyörű macska a dísztelen versmadár hangtorkát átharapja - tollat növeszt a fájdalom a nyugtalanság tetvei naphosszat bagzanak csúf petéikkel telerakják az életet
megírni nem is érdemes a hiány gödreivel telten úri kutyák... ugat ki az egyedüllét
|
|
|
|