MÁRAI SÁNDOR
SZÁZADVÉGI JEGYZETEK
1980
MÁRAI SÁNDOR (Kassa, Abaújtorna vármegye, 1900. ápr. 11 – San Diego, USA, 1989. febr. 21.): író, költő. Budapesten, Frankfurtban, Berlinben, Párizsban, Lipcsében filozófiát és újságírást tanult. 1919-1923: Németországban, 19231928: Franciaországban élt, 1948ban emigrált. Állomáshelyei: Svájc (1948-1950), Posilippo (Olaszo., 1967-1980), San Diego (19801989). 1951 és 1968 között, Candidus néven a SZER levelezője. Regényíró és színpadi szerző, 1918 és 1948 között félszáz könyve jeleni meg. A Vendégjáték Bolzanóban, A gyertyák csonkig égnek. Egy polgár vallomásai, Föld! Föld!, Napnyugati őrjárat, Szindbád hazamegy stb. mellett az emigrációban írt, 7-12 évet átfogó Naplók jelentenek irodalmi csemegét. Életművét 1990től folyamatosan újra kiadják Budapesten.
 
Életünk hulladékai között válogatok: el kell dönteni, mit érdemes még őrizni? Fényképek, levelek, apró emléktárgyak között néha egy pillanatra megelevenedik a személy emléke, aki ötven vagy akár hatvan év előtt voltam. Ez a személy számomra idegen. Nem érzek azonosságot az ötven vagy harminc esztendő előtti magammal. A fényképekről idegen alak néz vissza reám, mint egy futó ismerős, akivel találkoztam valaha. A másik „én”, a személyiség, aki a valóságban vagyok, nem változott. De ennek nincs arca.
*
Levelek, amelyek ironikusan vagy őszinte részvéttel üdvözölnek, mert „a pátriárkák korába” értem. De a számok nem mondanak semmi érzékelhetőt. „Summa vitae”, ez csak fellengzős fontoskodás. Nincs summa vitae. Egy hosszúra nyúlt életből nem marad summázható tapasztalás – csak pillanatok maradnak, dialektikus, egymást logikusan kiegészítő, egymásnak irracionálisan ellentmondó pillanatok emlékei.
*
Az emigráció kategóriái: Aki hazájából emigrál idegenbe. Aki hazájában marad, és belső idegenségben rejtőzik. Aki az emigrációban emigrál a magányba.
*
Az olasz orvos, aki hónapok óta nem sok eredménnyel iparkodott meggyógyítani, szégyenkezve előhúz a zsebéből egy szalagra fűzött keresztet: Lour des-ban volt, onnan hozta. Lehet, hogy igaza van.
*
Búcsú Salernótól. Helyi szokás szerint, mindenki csókkal búcsúzott. A szomszédok, a nagymama, az unokák, aztán a pincér a kávéházban, a postás, a házmester és a carabinieri, aki a házban lakott. A carabinieri beretválatlan volt, borostás, és különös hévvel, tüzesen csókolt. Ez kellemetlen volt. Életemben nem csókolóztam annyit, mint utolsó nap Salernóban – az én életkoromban ez majdnem szexuális túlteljesítmény. De nem volt könnyű megválni a szép, szomorúan előkelő várostól. Az emberiesség egyik utolsó rezervációs területe Felix Campania, amely most nem éppen felix. Vigasztaló volt közöttük élni, az eszes, jó modorú és emberséges délolaszok között, Itáliában – amely most mocsaras, de bizonyos, hogy túléli a válságot, amiben vergődik, ha az egész, a Nyugat, aminek organikus tartozéka, túléli a Kelet áradását.
*
A szomszédban a Medical Center elnevezésű egészség-áruház. Valószínűleg jól képzett, ugyanakkor dermesztően bürokratikus orvosok minden emeleten, akik nem gyógyítanak, hanem „kezelnek”. És valószínű, hogy szakszerűen, sokszor eredményesen kezelnek. De az egész olyan, mintha nem is orvosi rendelők összessége lenne, hanem javítóműhely, ahol reparálják a gyomrot, a szívet, a szemet... Mint az órás a megbicsaklott órát. Nem könnyű megtalálni az egészségügyi műszerek között az orvost.
*
A szomszédos templom udvarának kerítésén tábla, amely figyelmezteti a híveket, hogy a parkolóhelyre tilos kocsival behajtani, csak „a püspök és a segédpap parkolhatnak a kertben”. Jézus Krisztus ezt nem így gondolta.
*
1981
Egy német nyelvű svájci újságban ismertetés a magyar emigráns irodalomból. Különös módon, senki nem veti fel a kérdést, mért félnek a kommunista államokban, így Magyarországon is, a külföldre távozott írók műveitől? Miért küldi vissza a postai cenzúra a külföldi magyar írók könyveit? Miért félnek ezek az állig felfegyverzett csatlós országok a külföldi magyar lapoktól, folyóiratoktól, a nyomorúságos körülmények között írott és külföldön kiadott magyar könyvektől? Ha a külországi magyar írók könyvei ellenséges propagandát hirdetnek, a hazai olvasó a helyszínen könnyűszerrel ellenőrizheti, mi a valótlanság ezekben a könyvekben? És akkor az író hitele megsemmisül. Attól félnek, ezek a kevés példányban közzéadott könyvek elindítják a hazai olvasóban az eszmélést, hogy a kommunista rendszer nem olyan feltétlen és végleges, mint ahogy a kormányzatok hirdetik? Kizárják az ország területéről ezeket a könyveket, mert a tény, hogy egy író szabadon, hatósági engedély nélkül leírhatja és kiadhatja gondolatait, megrendítheti a parancsuralmat? Ilyen könyvek fellobbanthatják a pincetüzet abban a fojtott sötétségben, ami ezeknek az országoknak szellemi életét jellemzi. Félnek, hogy az emberek a külföldi magyar könyvek olvasása közben feleszmélnek, mert a „szabadság” – ez a sokszor eltorzított fogalom, amellyel nemcsak a független szellemek élnek, hanem gyanús vigécek is házalnak – eszmélkedésre készteti az embereket, hogy a szabad vállalkozás rendszere, ha azt a közteherviselés törvényessége ellenőrzi, gyorsabban és eredményesebben tud a tömegek számára magasabb életszínvonalat biztosítani, mint a kommunista tervgazdálkodás? Ettől félnek, amikor kitiltanak az országból minden könyvet, amelyet szabad emberek szabadságban írtak?
*
Hosszú idő után a homályos ösztönzés: távozáskor megköszönni a szíves vendéglátást; mindazt, ami ebben a században „mindenek dacára” csodálatos és egyedülvaló volt. A globális időszerű siránkozás közepette hálát adni azért, amit „a század gyermeke” – aki vagyok – megélt: megköszönni, hogy a Föld kivilágosodott és összezsugorodott, az érintkezés ember és ember között belefér a kontinensek távlatában a másodpercbe, az életet meghosszabbították, az embernek végre módja van félretenni az illúziók protéziseit és szembenézni a sötétséggel, ami az Univerzum. Írni egy „hírlapi köszönetet”, nyugtázni a század ajándékait. De ez is csak képzelgés.
*
Az európai federációs kísérlet etnikai, történelmi, gazdasági ellentéteit talán lehet szinkronizálni. De az is lehet, hogy az európai federáció egyik alapvető problémája lingvisztikai kérdés. Amíg nincs közös európai nyelv – ahogy nincs és nem is lehet (az eszperanto szintetikus nyelv, az élet kiköpi) –, nincs Európai Egyesült Államok. De mi legyen ez a nyelv?... Az angol kontinensen kívüli, idegen. A francia arrogáns és bonyolult. A németnek hatalmi, imperialista stichje van. Még a gyönyörű olasz lenne talán alkalmas, hogy az Egyesült Európa közös nyelve legyen, mint ahogy a latin volt a törzsi nyelvek mellett az európai nyelv. Amikor rövid időre volt még Európa.
*
Proust. A zseniális olyan erővel lobban fel a majdnem-nyomorék testben, hogy letiporja azt, ami beteges, és a legnagyobb szellemi erőfeszítésre készteti. Proust halála, mintha egy beretválatlan angyal halna meg, aki utolsó pillanatig asztmás melléhez szorítja a hárfát.
*
L. most látási nehézségeit álmokkal pótolja. Minden reggel elmeséli álmait, melyek néha különösek. Ma éjjel azt álmodta, hogy egy kínaival beszélt, és sírt. A kínai ezt mondotta: „Örüljön, hogy még tud sírni.” Az újraépített San Diego-i villamosvasúttal kirándulás Mexikóba. A 19. század nagy találmányainak egyike volt a villamosvasút. Raktárba tették, de most előveszik, mert olcsóbb, mint az autóbusz. Ha most még feltalálják a nadrágtartót és a hálóinget, az élet megint emberszabású lesz.
*
Tetemrehívások a magyar forradalom negyedszázados gyászünnepén. Huszonöt év távlatában kitetszik, milyen rendkívüli jelentősége volt ennek a forradalomnak – nemcsak a magyarság, hanem Európa egészének történelmében: a század tragikus botlásai között a magyar forradalom cserbenhagyása a jóvátehetetlen mulasztások egyike. Volt három nap – 1956. október 30. és november 1. között –, amikor beavatkozás, háború nélkül vissza lehetett szorítani a Szovjetet az erőszakkal elfoglalt európai területekről. A moszkvai deklaráció, amely fogcsikorgatva elismerte a magyar forradalom követeléseinek jogosságát, október 30-án hangzott el: ha ezt követően felelős nyugati államférfi berepül Budapestre (aminek nem volt technikai akadálya, mert a nyugat-magyarországi repülőterek a magyar kormány felügyelete alatt voltak), és felajánlja diplomáciai „jószolgálatait” a békés kibontakozás érdekében, feltehetően meggondolja a Szovjet, hogy Budapestet és az országot fegyveres erővel rohanja le. Megvalósul egy méltányos semlegesség, normalizálódik a Szovjet és a Nyugat viszonya. A mulasztás végzetes volt, nemcsak a magyar nép számára.
*
Kommunizmus. Egy újságíró beutazza a csatlós országokat, és elmondja, mit látott – mi az, ami az elmúlt három évtizedben, pontosabban a magyar forradalom óta eltelt negyedszázadban változott? A kommunizmust mint egészségtelen táplálékot, iparkodnak porhanyósra pácolni. A népek, melyeket így táplálnak, jobb híján savanyú szájízzel fogyasztják ezt a standardizált tápanyagot, és az újságíró megállapítja, „ez van a gyomorban, de nem lehet tudni, mi van a szívekben?” Nem beszél arról, ami nem változott: például Magyarországon a szovjet katonai megszállás, fülig eladósodott pénzügyi kormányzat (a Lenin-féle kötél, amit a kapitalisták eladtak a kommunistáknak), a szabad írás, politikai szervezkedés, véleménynyilvánítás teljes hiánya, a szabad választás groteszk meghamisítása, parancsuralom. Mindez nem változott az elmúlt három évtizedben.
*
Nincs „népszabadság”. Csak egyéni szabadság van. A nép csak akkor szabad, ha az egyén szabad.
1982
Lengyelországban a csődbe jutott kommunista garnitúrát felváltja a katonai diktatúra, amely bevezeti a szükségállapotot, és azt ígéri, hogy pellengérre állítja, és megbünteti a csőd felelőseit, a kommunista privilegizáltakat. Minden társadalomban vannak privilegizáltak, de csak a kommunizmusban hivatkoznak a privilegizáltak arra, hogy a nép érdekében tömik a zsebüket.
*
Közzéadják a „fekete doboz” szövegét, az utolsó szavakat, melyeket a pilóta és a segédpilóta váltottak, amikor két hét előtt Washingtonban egy utasszállító gép hetvennél több utasával a jeges Potomac folyóba zuhant. Mind elpusztultak. A segédpilóta a veszély pillanatában ezt mondotta: „Larry we are going down.” A pilóta ezt felelte: „I know.” Többet nem beszéltek, a gép már zuhant. A jambus és a ditirambus soha nem „drámai”. Elég, ha a tragikus hős ennyit mond: „I know.” Az igazi dráma mindig szűkszavú.
*
Goethe szava („az irodalom és a tudomány nem lehet hazafias, vallásos... Mindig csak az emberség egészéhez szólhat, nem egyes népcsoportokhoz”). Nemzeti nyelven az emberiségnek írni... Ez az irodalom.
Éjféltájban teljes holdfogyatkozás. A telihold fényes arcát elfedi a Föld árnyéka, mintha egy csalfa nő szemérmesen fekete fátylat húzna arca elé. A fenomén száz év előtt esett meg utoljára, és újabb száz év telik bele, amíg megismétlődik. Az elsőt elmulasztottam, a másodikat már nem élem meg. Figyelmesen nézem a kozmikus közjátékot, mint aki előadás közben belopózik a világcirkuszba, és most potyázik.
*
1983
Egy irodalomtanár nyilatkozik az írásról, mint az ember közötti érintkezési lehetőség egyikének elavultságáról. Az írás kezd „abnormal, obsolet” lenni – írta –, az elektronikus korszakban az emberek már csak szükségből élnek vele. Sok ember számára az írás már időpazarlás, megszokták a telefont, aztán a diktálást, a hangszalagra beszélést. A kézírás még személyes testi közeledés volt... – ma nem az többé. Madame de Sevigné ma nem írna leányának remekbe stilizált hosszú leveleket, inkább felhívná vasárnap, mert az olcsóbb. Az írás halódik, a fecsegés él.
*
Az emberek hajlandók összetéveszteni a tehetséget a képességgel. A tehetség alkot. A képesség kivitelez.
*
Az emigráns, aki átlép az országhatáron, megborzad és azt mondja: „Iszonyú. Elvesztettem egy világot.” A másik emigráns, aki ugyanabban a pillanatban szemét dörzsöli, és ezt mondja: „Különös. Találtam egy világot.”
*
Az író nem élhet emberi közelség nélkül, de feltétlenül távol kell tartsa magát a „társaságtól”. Proust úgy járt „társaságba”, mint a zoológus az állatkertbe.
*
Ha ezt hallom vagy olvasom: „marxista-leninista világnézet”, „keresztény nemzeti kurzus” – körülnézek, hol a kijárat? Ezt már ismerjük.
*
Az Őszikék egyik rosszkedvű verse a Régi panasz. 1877-ben írta Arany. „Mennyi seprő a pezsgésben/ s mily kevés bor... Volt elég/ Kit nagy honszerelem vonzott/ Megragadni minden koncot/ Nehogy más elkapja még...” Egy nemzeti tragédiából sinecurát csinálni, néha óvatosan morogni a Rendszerre, de minden hónapban illedelmesen átvenni a Rendszertől a dúsan bélelt borítékot, az irodalmi díjakat, a külföldi utazásokat, a privilegizáltság minden kellemességét... Arany bevallja, hogy minden között, amit a szabadságharcot követő időben tapasztalt, leginkább ez émelyítette.
*
Az Úr rákiáltott a bűnbe esett Ádámra a Paradicsomban: „Ádám, hol vagy?” Az Ember most felocsúdik, körülnéz és felkiált: „Isten, hol vagy?”
*
Egy hazalátogató lelkendezve jelenti, mennyire javult az élet Magyarországon. Mindenütt javul az élet, ahol lazítják a kommunista gazdálkodást, és helyet adnak a magánvállalkozásnak. De a látogató nem beszél arról, hogy ez a háztájasított, maszekosított és dollárkölcsönök milliárdjaival vitaminozott, kacsalábon forgó tündérkastély, melyet „új gazdasági mechanizmusnak” neveznek, nem annyira kacsalábon, mint inkább kamatlábon forog. A tehetséges magyar értelmiség, munkásság és szorgalmas parasztság minden iparkodása csak akkor eredményes, ha az ország törleszteni tudja a külföldi adósságokat, különben nem kap a beruházásokhoz újabb hitelt. A lazításról érkező hírek emlékeztetnek a második világháború vége felé közzéadott német hadijelentésekre, amikor a teuton vezérkar „rugalmas elszakadó mozdulatokról” adott hírt. Hogyan és meddig lehet rugalmasan elszakadni a kommunizmustól, ezt világszerte figyelik.
 
Utóirat
Az Olvasó számára, aki ismét elolvasott valamit, bizonyára ebből a kevésből is kiderült, miért éreztük annak szükségét, hogy bemutassuk az Irodalmi Ujságot. Kitekintés, bizonyos párhuzamosság és a belőle fakadó tanulság, másfajta levegő...
Az egybekötött Irodalmi Ujság kb. fél méter vastag, bő tizenhat kiló betű és papír – ebből kellett megtöltenünk egy fél centi vékony, kétszáz grammos lapot: az arányokat tekintve könnyűnek tűnő feladat. És valóban az volt, könnyű, élvezetes munka, sok-sok olvasás, kevés vita a szerkesztés körül.
Alkalmasint az Olvasó is kipillanthatott egy ablakon. Mert más ez az Irodalmi Ujság, mint az erdélyi irodalmi lapok, a Pásztortűztől az Erdélyi Helikonon át az Árnyékhatárig. Minden lapszámának arca van, nem címkéje, irányelvek helyett elképzelések és gondolatok működtetik, lazaság és derű veszi körül, nem kapkodás meg ünnepélyesség. Mi módon történik? Valószínűleg a személyesség az oka, vagyis sikeresen megőrzi a személyes erőtereket. Általánosabban pedig az is hozzátehető, hogy egy irodalmi lap akkor képes betölteni intézményes szerepét, ha előbb irodalmilag realizálódik (a szó Hamvas-féle értelmében). A személyesség hiányánál csak a kéziratok elmaradása okoz nagyobb károkat.
LÁNG ZSOLT
Marosvásárhely, 1994. december 1.
*
A FAKSZIMILÉK SZERZŐINEK ÉLETRAJZI ADATAI:
FALUDY GYÖRGY (Bp., 1910. szept. 22.): költő, író, műfordító. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen és Ausztriában (Bécs, Graz), ill. Berlinben végezte. Főbb állomáshelyei: 1938-tól Franciaország, 1940: Algéria, 1941-től USA, 1946-1956: Magyarország (1950-1953: a recski kényszermunkatábor foglya), 1956 októbere után: Bécs és Párizs, 1957-1962: az Irodalmi Ujság szerkesztője (London), 1963 után Firenze majd Málta, 1967-től: Kanada. 1989-ben hazatelepült. Közel húsz kötete jelent meg (vers, fordítás, emlékezés, esszé), nálunk elsősorban Villon-átköltései révén vált ismertté.
HORVÁTH ELEMÉR (Csorna, Sopron vármegye, 1933. ápr. 5.): költő. Budapesten bölcsészkari diák, 1956-ban emigrált Tanulmányait Firenzében és Rómában (1962-tól az USA-ban) folytatta, a Vatikán könyvtárában fordítóként dolgozott. Jelenleg az USA-ban él. Válogatott versei 1990-ben jelentek meg: A szélrózsa gyökerei. Bp.
THINSZ GÉZA (Bp., 1934. jún. 9. – 1990. júl. 14.): költő, műfordító. 1956-ban emigrált Svédországba; az uppsalai egyetemen filozófia szakon szerzett oklevelet Stockholmban kiadói szerkesztő volt, a magyar irodalomról írt tanulmányokat svéd lapoknak, Petőfi-, Weöres-, Pilinszky-köteteket fordított és adott ki svéd nyelven.
TŰZ TAMÁS (Családi nevén: Makkó Lajos; Győr, 1916. ápr. 18.): katolikus pap, költő, író. Győrött végezte a hittudományi főiskolát, 1939-ben szentelték föl. 1956-ban nyugatra szökött, Kanadában, Kaliforniában, Olaszországban élt. Nyugati kiadóknál 17 kötete jelent meg. Válogatott versei: Hét sóhaj a hegyen. Bp., 1987.
VITÉZ GYÖRGY (Bp., 1933. ápr. 10.): Kanadában élő magyar költő. 1973-ban klinikai pszichológiából doktorált. Tagja az Arkánum c. Washingtonban megjelenő irod. folyóirat szerk. bizottságának. Művei: Amerikai történet (Versek, Párizs, 1975.), Jel beszéd (Versek, Párizs, 1982.).