Reviczky Gyula
Perdita
(Részletek)
I.
Rózsakinálás, zene mellett
Az ördögé lett ifju lelked,
És kezed most virágokat,
Ajkad meg csókot osztogat.
Náladnál semmivel se jobbak
Neveztek csúf szóval bukottnak.
Kimondtam én is azt a szót,
S nem volt rá semmi válaszod.
Csak rám hajoltál, hogy ne lássam
két arcod kipirulni lázban.
Félénken súgtad s reszketőn:
„Rád haragudni nincs erőm!”
Koldusa koldusabb világnak!
Borulj reám én szánva szánlak.
Lelkem a porban is megért,
Szeret s megáld hű szivedért.
 
III.
Szivem igaz és jó tehozzád,
Szeretni könnyed, árvaságod,
S bár nem ígér örök hűséget,
Bár gyönge, elhiheted, nem álnok.
Nem, nem ámítlak. Bevallom,
Csak ölelésedet kívánom.
Nyújtsd csókra haragos kis ajkad,
Kedves kis mezei virágom.
Lásd, úgy szeretik a napot, bár
Ettől hervadnak a virágok.
Jer elhervadni a keblemre,
Legyek és a te napsugárod.
A hevülések mind mulandók,
Az ifjúság csak egy lehelet.
Nem, nem ígérek én hűséget,
hanem gyönyörrel megölellek.
V.
Lelkedbe ádáz végzeted,
Rút szégyenfolt égetett.
Hiába élsz, virulsz, mosolyogsz:
A nagy világon nincs helyed.
Légy céda, kéjsóvár, ledér,
Légy szűzi tiszta: egyet ér.
Imád, átkod nem érdekel mást,
S csak kicsúfolnak könnyedén;
Nincs remény, nincs irgalom.
Nem kérdi a világ, vajon
Selyemben halsz-e meg vagy éhen,
Átokkal hervadt ajkadon?
Légy vidám vagy kétségbeesett:
Pokolban élni végzeted.
Zárdába vagy kórházba menni:
Egyforma vétek s bú neked.
 
IX.
Szeretlek, mint egy elhagyottat
Egy másik elhagyott szerethet.
Ahogy a vergődő fájdalom csak
képes szeretni: úgy szeretlek.
Nem a gyönyörnek tiszta mézét
Szomjazza ajkam, hogyha csókol,
Az ami hozzád vonz, a részvét,
Szeretlek, édes szánalomból.
Szeretlek, mert mint én, lányka,
Te is jobb sorsot érdemelnél.
Szeretlek, mert reád találva
Látom, van árvább szív szivemnél.
Szeretlek önzésből, kimondom;
Mert amidőn szemedbe nézek:
Egyszerre tűrhetőbb a sorsom,
S én kezdtek vigasztalni téged.
XI.
Rajta, rajta! Éld világod!
Csak így lehet igazságod.
Nevess, légy víg, bármi érjen,
Szomorúnak lenni szégyen.
Ismered a földi rendet?
Le van győzve, aki szenved.
S aki sebét nyitva hagyja:
Elvérzik az istenadta.
Két útitárs
A bölcsőtől egész a sírig
két útitárs megyen velünk:
Démon, világi gyönyörökben
És angyal, hogyha szenvedünk.
A démon örökös kacajjal,
Csábítva, nyeglén jár elöl.
Nézése inger, szava bűbáj
S szorongatása majd megöl.
 
Bor, zene közt, vad orgiákban
Ott lebeg láthatatlanul;
Ott esik a legjobb mulatása,
Ahol a szív mámorba ful.
S mikor a rosszat elkövettük,
S megbánjuk, gúnyosan nevet.
Szivek vérzése, jajgatása
Neki a legfőbb élvezet.
Az angyal némán jár utánunk,
Őrjöngve nem halljuk szavát.
Siratja tévedt útitársát,
És ajakán nincs durva vád.
Mosolya bánat, hű szemében
Nagy mennyei malaszt ragyog.
Megsimogatja homlokunkat,
Mikor mindenki elhagyott.
Nála az irgalom, bocsánat.
Ő szánakozva ránk tekint:
Keblére zár, csitít, vigasztal
S lecsókolgatja könnyeink.
Magammal évődöm
Magammal évődöm: Te kába!
Meddig leszel még vágy-beteg?
Mikor szűnik meg sorsod átka
Megbabonázni véredet?
Küzdelmeidnek pihenése,
Kétségeidnek nyitja nincs.
Hiába szállnál föl az égbe:
A röghöz láncol rabbilincs.
Szomjas vagy csókra, szerelemre,
S ha megízlelted undorít.
Dicsőséget kergetsz lihegve;
Meddig? Rogyásig? Holtodig?
 
Mindig a messzeségbe vágyol,
A távolban tündér a rém.
Dib-dábot elrejt a rózsafátyol,
Halottat csókol a remény.
Tömérdek már a veszteséged,
Ráncos lesz tőle a homlokod.
Oly nyomorult az emberélet!
S mégis dicsőnek álmodod.
Magamról
Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszúságod,
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Felpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók reménye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, buborék.
Oh, pedig hány perced, órád
Volt midőn sujtoló vád
Könnyeidben elviharzott,
S kiderült rá szived, arcod:
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed,
Rózsák közt jársz azt hived,
S mi okozta?... Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szived,
Semmiségek idvezítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhítod,
S holnap küzdve élni jobb.
Ember, önző vágy vezérel
Bánatával, örömével.
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
 
Hogyha gondok elcsigáznak,
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szived,
Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen,
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van,
Míg ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve,
Télen is jársz rózsakertben,
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak angyalok.
Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod búban éled;
S ha lelked szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődve a világgal,
Szenvedő szív sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen...
Úgy tekints az emberekre,
Hogy e föld se jó, se ferde,
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat,
A világ csak – hangulat.