Simó Márton
Egy versre vágyom…
Egy versre vágyom,
egyetlen őszinte, rövid beszédre,
melyben otthon lehetnék,
s szavaimban fénylene a szándék,
vezetne,
biztos kezével,
a hétköznapok vágányain.
Egy versre vágyom,
egy hangulatra,
melyre ébrednem kellene
a mély pillanatokból,
melyre az arctalan hiány
tekint vissza rám…
Egy versre vágyom,
összkomfortnyi biztonságot remélve
elősejlő melegétől,
hogy körbelebegjen,
mint társaságot a tárogatóhang…
De:
túl kellemes lenne így ez az út;
az ablakból csak mutogatnám:
de
szép! be szép! –
sok, amit e szándék rejteget,
jórésze elvész ujjaim között.
Még nem tudhatom,
hány állomáson állok majd,
türelmetlenül, járkálva, cigarettázva.
Még nem tudhatom,
hányszor látlak téged is,
 
ki bennem vagy,
anélkül, hogy lennél, néha.
Még nem tudhatom azt sem,
mi marad az évekből,
melyeket élek itt,
örökkön csak egy versre vágyón.
Ki vagy mi lép
elém a valóság ajtaján
e sebként fájó
hangulatban?
Megkérdezném
a halál határőreit
az aszott tűznyelőket,
de ők, mint megbolygatott álom,
omladoznak:
lét – – –
nemlét között
a dérben.
Így tétován,
mint, aki hazudni nem tanult még,
de igazat mondani fél,
érzem:
VALAKI EZER PRIZMÁN ÁT VIZSGÁL
ÉS SZÁMON KÉRI TARTALMAIM!
(Ti, akik itt vagytok e vonzáskörben,
ne tegyetek mást, csak nézzétek
mindennapi földrehullásom,
és bocsássátok meg nekem
a repülés hiányát!
Ha mindvégig figyeltek,
nem fogtok égre lázadni.
De zuhanni sem!)