HADIKIKÖTŐ
Temesi Ferenc
A ZSIDÓ ISTEN DEBRECENBEN
Az autó gyászfekete, ronda nagy Volga volt, amely jobban falta a benzint, mint
a kilométereket. Dávid vette, a zenekarvezető, két héttel ezelőtt az
autópiacon. Ebbe aztán belefért a háromtagú zenekar, a gitár, orgona, fuvola,
erősítők, hangfalak. Még egy dobfelszerelés is elfért volna a tetőn, de dobos,
az nem volt. Dávid spórolt – minek eggyel többfelé osztani azt a kis pénzt, ha
egy dobgép is megteszi.
A dobos helyét mi foglaltuk el Köbbel. Neki legalább volt valami alibije:
dzsesszkritikákat írt akkoriban. És mi éppen a Debreceni Dzsessznapokra
tűztünk.
Azt mondja Köb a puha arcával és az izraeli útja óta harciasabb pocakjával:
A zsidók ugyanolyanok, mint bárki más, csak egy kicsit jobban.
Ez az: a kibucban töltött év óta Köb szinte kizárólagos témája a zsidósága. A
zenészek nem tudják még, válaszolnak.
Én tizenhárom voltam, amikor megtudtam, hogy zsidó vagyok, mondja Dávid, aki
már nem is próbálja leplezni a kopaszságát – úgyse menne.
Tényleg? Én tizennégy, amikor megtudtam, hogy fiú!
Ez a késvékony orgonista kicsit szúrós. Ő és a basszgitáros vagy hússzal
fiatalabbak Dávidnál. Kuss a nevük. De az orgonista most a volánnál ül,
megengedhet magának ilyesmit.
Az Arany Bika Szálló portáján egy kicsit nyüzsögni kell, hogy ne lehessen
megszámolni az embereket. Mindegy: a zenekar egy négyágyas szobát kapott.
Gyufahúzás: Köb alszik a szőnyegen. Arcán méla lemondás (mintegy a zsidó fátumba
való beletörődés és a felháborodott csodálkozás keveréke: emberek, ti ezt
tűritek, hogy egy Köb a földön aludjék?!).
Maga a fesztivál az idén kicsit halványabbra sikerült, kevesebb volt rá a pénz.
Régi arcok, régi szemek vizslatják egymást. De aki számit, az itt van. Amikor a
terembe lépünk, épp Szabados Magyar Királyi Udvari Zenekara mutatja meg, milyen
is egy rögtönzésekre épülő szimfonikus költemény. Hát, szép.
A nők! A nők.
Mért van az, hogy a zenészek körül annyi nő forog? – kérdezem Köböt.
Mert a zenészek közel vannak a halálhoz. A nők is. Még egy vak kocsmai
zongoristának is van nője, magyarázza Köb.
Stage pass-ünk, szabad színpadi bejárásunk van, az étkezéseknél
egyszerűen odapofátlankodunk a sorba.
Másnap séta a városban: az antikvár becserkészése (a legjobb katolikus
könyveket a legolcsóbban a kálvinista Rómában kapni). Benézünk az Alföld
szerkesztőségébe is.
Már szürkült, amikor Köb így szólt: Te, nem nézzük meg a zsinagógát?
Hogy mért nem a Nagytemplomot mondta, nem értem.
De, mondtam beletörődőn.
És mentünk.
A zsinagóga sötét volt és üres, ahogy a poros ablakokon át látni lehetett, évek
óta nem jártak benne. Én meg voltam elégedve az eredménnyel, mert végül is
megtaláltuk a zsidó Isten házát, de Köb nem adta föl ilyen könnyen.
Nézzünk körül, mondta a sötétben. Hátha van itt a közelben egy imaház.
Mit ad Isten: volt. A kapu fölött egy lámpa égett.
Menjünk be, ha már eljöttünk idáig, mondta barátom.
Nem ellenkeztem. Volt nálam egy farmersapka. Köb fején kalap: mint egy
réges-régi vigécé.
Épp hogy megvan a minjan, mondta odabenn.
Aha, dünnyögtem, mert addigra már én is tudtam annyit a zsidó hitéletről, hogy
tíz férfi jelenléte nélkül nincs istentisztelet. Épp véget ért a szertartás.
Salom, köszöntünk. A hívek érdeklődve szemléltek: nem akármilyen kettős
lehettünk.
A rabbi egy pelyhedző állú fiatalember volt, afféle ejtőernyős rabbi, akit oda
küldenek ki, ahol épp csak létezik a hitközség. Beszédbe elegyedtünk; a fiúról
kiderült, hogy szegedi, akárcsak én.
Miközben beszélgettünk, látom én, hogy Köb nagyban susmusol a hívőkkel. Sűrűn
pillogtak felém, bizsergett a sapka a fejemen.
Végre odajött egy erős szemüveget viselő, idősebb úr.
Ugye maga keresztény, fiatalember?
Nem akartam bonyodalmat, nem hoztam szóba, hogy buddhista meg taoista is
volnék, ezért igent mondtam.
Mondja ráér?
Rá.
Csak bökné már ki, mit akar.
Szóval arról van szó, hogy van itt egy hitsorsosunk Amerikából, és kellene
nekünk egy sabesz goj.
Hogy, micsoda?
Egy nem izraelita vallású egyén, aki eloltaná utánunk a villanyokat, bezárná az
imaházat... Meg szeretnénk ünnepelni, hogy hazajött egy társunk. Segélykérően
Köbre pillantottam, de ő csak nézett a vizeskék szemével.
Hát persze, hebegtem.
Köb megszánt:
Egy zsidó nem nyúlhat a villanyhoz szombaton.
Hallgattam.
Hát, mondtam végül az öregnek, nem lehet valami könnyű zsidónak lenni.
Nekem mondja, fiatalember?!, felelt az öreg mély szomorúsággal a szemében.
A félhomályból előlépett egy alacsony, szakállas bácsi malomkeréknyi, fekete
kucsmával a fején, kaftánban. Nem szólt semmit, a szeme beszélt. Mellette
fiatalos felesége.
Bementünk egy szobába, az asszony megterített. Minden ételt-italt Amerikából
hoztak magukkal, termoszokban, üvegekben. A hal kitűnő volt.
Megtartottuk az ünnepséget. Egy szót sem értettem a szertartásból. Még
énekeltünk is. Szép volt. Meghatódtam a gondolatra, hogy a bácsi nélkülem nem
tudta volna megülni a hazatértét. Egy kicsi büszkeség is benne volt a
megilletődöttségemben.
Az Isten pedig Isten, akármilyen nyelven imádják is.
És végül is a bácsi el tudta végezni a dolgát Istennel, ez volt minden.
Leoltogattam a villanyokat, a kulcsokat beadtam egy szomszédos házba, és
zsebemben a bácsi és a néni útlevelével, pénztárcájával, értéktárgyaival Köbék
után eredtem. Útközben az asszonnyal beszélgettem; nyolc gyereket nevelt föl,
de arra volt a legbüszkébb, hogy az egyik lányának kilenc magzata van.
A szálloda halljában átadtam az öregeknek az értéktárgyaikat. Egy ortodox zsidó
nem érinthet pénzt házon kívül sábészkor. Én nem tudom, hogy egy ilyen kemény
Istent mért nem hagynak ott.
Köb annyit mondott erre:
Egyetlen zsidó sem olyan bolond, hogy keresztény legyen.
Kivéve, ha nagyon okos, mondtam én. Itt van például Einstein, a legnagyobb
zsidó Krisztus óta, ő is kikeresztelkedett.
Ezt nem nagyon feszegettük tovább, de elmerengtem, mért van az, hogy a többi
népnek nemzetisége van, a magyarnak-írnek-zsidónak félelmei.
Elbúcsúztunk az öregektől. A hasszid bácsi, akit a szakálla, kucsmája tett
olyan vénné, megkérdezte, mit csinálunk este.
Hát elmegyünk a zárókoncertre, utána haza.
Hogyan, fiam? Az öregnek elkerekült a szeme. Sábeszkor utazni?! Az öreg
pontosan tudta, hogy Pestről jöttünk.
Izé, azt akarta mondani, hogy hazajövünk a szállodába, lányokat hajkurászunk
meg minden, mondtam én.
Az öreg búcsút mondott, a szemén láttuk, hogy egy szavunkat se hiszi.
A zárókoncerten Chat Baker trombitált, nem tudtam, hogy élő rádióadásban. Jack
Kerouac haverja volt a nagy időkben, öreg kokós, már methadonon élt. Csöpögött
az orra.
Nem voltak valami sokan a csarnokban. Egyszer közbetapsoltak, de rossz kor.
Chat Baker azt hihette, gúnyolódnak vele. A térdére tette a trombitáját, nagy
csönd lett. Mi vagy öt méterre ültünk tőle, odakiáltott neki szép, kaliforniai
angolsággal:
Folytasd, haver! Mi mind szeretünk téged.
És csodák csodája: folytatta.
Na, gyerünk, mondta utána Dávid. Hajnalra otthon akarok lenni.
Hallgattunk Köbbel, de mentünk. A basszusgityós arc már betankolt két üveg
vodkát a kocsiba.
Söpörtünk az éjszakában a nagy, hallgatag alföldön, és én azt énekeltem
vodkahangon:
Vigyázz kocsis, lyukas a kas...
Bár ne énekeltem volna.
Egyszer csak reccsent valami a kocsiban, és mi csúsztunk előre az úton. Az
orgonista keményen markolta a volánt. Égett gumiszag terjengett, és végre
megálltunk.
Köb iszonyú magas hangon nevetni kezdett. Azt mondta:
Látod, milyen erős a zsidó Isten?
A többiek nem értették, mért kezdek káromkodni, mért vágok életveszélyes
fenyegetéseket a fejéhez. Minél dühösebb voltam, annál jobban nyerített.
Amikor megbizonyosodtunk felőle, hogy képtelenek vagyunk beindítani a kocsit,
elindultam az éjszakában. Úgy Karcag magasságában lehettünk. Olyan hideg volt,
mintha késő ősz lett volna. Augusztus volt. Örültem, amikor kilométerek múlva
megláttam a benzinkút fényeit. Kihívattam egy magán autómentőt.
Amikor visszatértem a kocsihoz, Dávid épp annál a részletnél tartott, hogy
gyanús volt neki a hapsi, akitől a kocsit vette.
Gyanús? – kérdeztem én. – Tudod mi ez a gumiszag?
Na, mi?
Gumiport kevernek a kikopott bütyköstengely fogaskerekei közé, hogy simán
járjon. Aztán egyszer besül.
Köb már nem nevetett.
Honnan tudod? – kérdezte.
Autószerelést tanultam a gimiben, mondtam. Régi trükk, olyan, mint amikor a
rúgós tehénbe pálinkát töltenek a kupecok a vásárban.
Megjött a kocsimentő. A zenekar vele ment. Én közben megalkudtam egy taxissal,
hogy elvisz bennünket a szolnoki vasútállomásra. Köböt ott akartam hagyni az
úton.
Az állomáson legalább meleg volt. Hajnalodott, és mi ott ültünk a csavargók,
vonatlekésők között a reggeli gyorsra várva.
Várjál csak! – szólalt meg egyszer Köb. – Ismerek én itt egy zsidót – Elment
telefonkönyvet keresni.
Nem hiszem, ha nem látom: hajnalok hajnalán egy kocsi gördült az állomás elé.
Beültünk, és azon az éjszakán vetett ágyban aludtunk. Libamájas szendvics volt
reggelire.
Látod, ez is a zsidó Isten, mondta Köb teleszájjal.
Ki nem állom a libamájat, morogtam.
Délelőtt ötvenhatos filmeket néztünk a hapsi gyűjteményéből, aztán kivitt
bennünket az állomásra. Még integetett is.
Egyetlen szót sem szóltam hazáig.