Jánosházy György
Jánosházy György
Cicomátlan Hispánia
Egy véletlennek köszönhetem, hogy az elmúlt nyáron kezdtek könyveket küldeni
nekem olyan katalán írók, akikkel soha semmi kapcsolatom nem volt addig, legtöbbjükről
– jellemző kulturális információcserénk ázsiai elmaradottságára! – őszintén
szólva nem is hallottam, noha, amint nyomban kiderült, Világirodalmi Lexikonunk
is számottevő szerzőkként tartja számon őket.
A kapott könyvek között Víctor Mora kevéssel előbb megjelent, új regénye tűnt
első pillantásra a legérdekesebbnek. Talán azért is, mert róla mar tudtam
egyet-mást: Barcelonai platánok című regénye megjelent magyarul
(1977), sőt még előbb románul (1969) is – francia eredetiből készült
fordításban. Mert az író – különösen a Franco-díktatúra éveiben – felváltva élt
Barcelonában, Andorrában, Franciaországban, felváltva írt – spanyolul és
katalánul – regényt, novellát, újságot... és képregényt. Igen, első sikerét az
óta is sokszor újranyomott El capitán Trueno (Mennydörgés kapitány,
1956) című képregényével aratta – a legfrissebbet ezzel az új regénnyel, amely
márciustól májusig (!) három kiadásban került „piacra”.
Már a kötet címe is megragadó: La dona dels ulls de pluja (Az esőszemű
asszony). Ez a költői metafora egy vers megírására ösztönzött, és alighanem ez
volt a fő oka annak, hogy a magam számára is meglepően gyorsan végigolvastam a
könyvet, nyelvi nehézségeim ellenére – a katalán nyelvben ugyanis, amely
mintegy magától ragadt rám romanisztikai tanulmányaim során, nem érzem magam
egészen otthon.
A regény egyébként korántsem olyan költői, mint a címe – de az olvasó figyelmét
annál inkább leköti. A zolai naturalizmus, a Dos Passos-i montázs technika és
az olasz neorealizmus eszköztára mozgósul benne napjaink (1991) hispán –
közelebbről: katalán – életének bemutatására. Egy nyolc évvel korábbi gaztett
kapcsán összesodródott és most egy zsarolási kísérlet folytán ismét egymás
közelébe került sorsok tükrében ismerjük meg a katalán polgárság külső és belső
alakulásának irányát és problémáit. A hétköznapok cicomátlan, nyers nyelvén
szól erről a társadalomról a szerző, ábrázolásmódja is keresetlenül, néha
drasztikusan nyers (amikor például két ízben is naturalista aprólékossággal
írja le egy „vasárnapi erőszaktevő” támadását), de élesen megrajzolt alakjaival
eleven életet teremt, és az amerikai típusú kalandfilmen nevelkedett
cselekménybonyolítása izgalmas, jó lektűrré avatja a háromszáz oldalas könyvet.
De a mi számunkra más valami ad a regénynek igazi vonzóerőt: az a kísérteties
hasonlóság, amely a diktatúra bukása után a fejlett tőkés országok
piacgazdasága felé vezető úton csetlő-botló Spanyolország és Románia
társadalmi-gazdasági kínjai között mutatkozik: a káosz, bizonytalanság,
eszménytelenség, harácsolás. És mögöttük a visszarendezés bajnokainak
manipulációi. És a tetejébe – nyíltan vagy leplezetten – a nemzetiségi
probléma: cigánykérdés, katalán autonómia.
A könyv legérdekesebb része – „itt és most” – az a Dos Passos-trilógia
„híradóira” emlékeztető, de fejezetnyi rádióhír-kollázs, amelybe a hallgató
hosszabb-rövidebb asszociációi ékelődnek; e rész felfokozott gondolati-érzelmi
feszültsége azonban elsősorban a spanyol és katalán nyelvű mondatok/
mondattöredékek egymásba folyó váltakozásából adódik (a katalán átlagolvasónak
ez nyilván nem jelent nehézséget), amit magyar fordítás semmiképpen sem
érzékeltethet. Álljon hát itt ízelítőül a regény 10. fejezetének eleje: egy
írói gyorsfénykép a hispán világ mai arcáról.