Gulyás Miklós
Gulyás Miklós
STOCKHOLMI LEVÉL
Kedves Marika és Géza!
Ti kértétek ezt a levelet. Talán kérés nélkül is megírtam volna. Hiszen
magamnak írom elsősorban, mert az erdélyi Nagyhét élménye életem mérföldköve
lett, bármilyen nagy szónak hangzik is. Utazásom taglalása emberi szükségletem
lett.
Sokan úgy beszélnek Erdélyről, mint a keresztények a Szentföldről. Bennem is
van ilyen áhítat, pedig vigyázok magamra.
Annyira megszerettelek titeket, hogy fennáll annak a veszélye, hogy előjogokat
kaptok a kurdokkal vagy a dél-afrikai feketékkel szemben.
A levélíró
Nem tartozom a magyar néphez, hanem a magyar nép része vagyok. És a közel
negyven év itt északon: a svéd nép részévé is tesz. Ugyanezt mondhatom a
zsidóságról is, a fehérekről, az európaiakról. Mint dunántúli, a katolikus
kultúrához is tartozom, most már a kálvinistákhoz is, nem beszélve az
evangélikusokról, akik munkanapjaimat és családi életemet percről percre
befolyásolják. Mindez csak a nemzeti, kulturális és vallási identitásom része.
Tedd hozzá, hogy cigány is vagy, mondja a brassói itt Stockholmban.
Hozzáteszem, mert okom erre is van.
Erdélyben magyar vagyok, máshol esetleg valami más. Olvastam, hogy egy svéd
sétál a Brodway-n, és találkozik egy finnel, örömében, hogy honfitársával
találkozott (a távolság a finnt honfitársává tette), átöleli. A koppenhágai
repülőtéren a dánok már nem honfitársai, ő akkor svéd. DélSvédországban ő
észak-svéd.
Az élet, különösen nekünk, vándoroknak, az identitások hosszú sora. Bizonyára
akad olyan is, aki erre azt mondja, hogy ez az árulások hosszú sora. De ez az ő
baja.
A szolid hovatartozás csak egy teljesen izolált, minden idegen benyomástól
mentes világban lehetne lehetséges, ahol összehasonlításra nem volna lehetőség.
Egyedi példány vagyok, és nem akarok hozzátartozni, mert félek a csoportok
axiómáitól és tabuitól. „Az individualizmus és kollektivizmus kihegyezett
vitájában tehát az az igazság, hogy lelke és tudata csak az egyénnek van, ennek
az egyéni léleknek és tudásnak azonban nyilván semmi olyan megnyilvánulása
nincs, amely ne függne össze más egyének megnyilvánulásával, vagyis az emberi
közösség létezésével” – mondja Bibó.
Ti meg én
Ti ott álltatok Apáczai Csere Jánossal a Farkas utcában, Bolyai Farkassal a
Vártemplomnál, Tibetbe mentetek keresve a magyarság bölcsőjét. Ezekről úgy
olvastam, Óbudán vagy Stockholmban, mint mondjuk Csehovot vagy Shakespeare-t. A
nagy gondolkodókat mind egy néphez tartozónak tekintettem. Persze, ha valaki
rákérdezne, mondanám, hogy Apáczai Csere magyar is volt. Mint ahogy az
enciklopédisták franciák is.
Ti ezer éve éltek ott, én meg csak egy hétre mentem. A ti tárgyi tudásotok a
kolozsvári Refomátus Kollégiumból való vagy a kolozsvári egyetemről. Az enyém
csak itt-ott összeszedett morzsaszemek.
Ti vendéglátók voltatok, én meg vendég. Nem voltam példás, vendégszeretetetek
ellenére sem. Nehéz kisebbségi sorsotokat láttam persze, de annyit láttam már
ebből a portékából, hogy szinte csak szemlélő vagyok és nem igazi szolidáris
testvér. De ki tudja, talán szolidárisabb vagyok, mint sok hangoskodó.
A pap mondta virágvasárnap: nem elég, hogy hited legyen, meg kell kérdezni,
hogy hited az Isten ínyére van-e? Mentségemre az szolgál, hogy ez a párbeszéd
nálam mindig megvolt, és ráncaimat leginkább ez okozta.
Nem kérek bocsánatot, mert láttam, hogy néha beszédemet kicsit kedveltétek.
Csak az fájna, ha viselkedésemet lekezelőként fogtátok volna fel.
Hogyan is kell viselkedni a messziről odalátogatónak? Tudatlanságának,
neveletlenségének és máshol szerzett tapasztalatainak hallgatásra kell-e
kötelezniük? Csak a nehéz hitelesítésére mentem volna?
Vezérlő csillagom a szeretet volt. Isten engem úgy segéljen.
A Nagyhetet töltöttem nálatok. Három református istentisztelet és egy mise
körmenettel volt a keret.
Miért mentem?
Erdélyből menekült svédországi barátaim ébresztették fel kíváncsiságomat.
Történetük, sorsuk, kisebbségcentrikusságuk, humoruk, még el nem rontott
nyelvhasználatuk adott ihletet. Adták a parancsokat: kalauzolj ennek a
kolozsvári újságírónak, marosvásárhelyi könyvtárosnak, szerezz kottákat egy
csíkszeredai zenetanárnak.
Az is fontos volt, hogy vénségemre beláttam – talán ez is az ő hibájuk –, hogy
egyedül a magyar nyelvben mozoghatnék valamelyest biztonságban. Két évvel
ezelőtt kértem is ösztöndíjat háromhónapos marosvásárhelyi tartózkodásra,
melynek elsőrendű célja a magyar nyelv visszahódítása (meghódítása) lett volna.
Már magyartanárt is kinéztek számomra.
Budapesten nem akartam tanulni, mert féltem a barátok, ismerősök jól ismert
zsargonjától. Legyen inkább egy másfajta zsargon!
Az ösztöndíjat nem kaptam meg. De ti hívtatok, jöjjek mégis, ha csak egy hétre
is. Hogy mire vagyok én jó nektek, azt nem tudom.
Svédországi-erdélyi barátaim úgy örültek az utazásom tervének, mintha ők
nyerték volna meg a lottó főnyereményét. Én voltam a médiumuk? Miért menjen
labanc barátjuk Erdélybe? Hogy megváltozzon ott, és belássa, igazat mondtak?
Hogy hazaérve „Talpra magyart” kiáltson, és végre adja meg az erdélyi
magyarságnak kiérdemelt előjogát a világ kisebbségei között? Ha így lenne,
nagyon kicsit sikerült nekik. A budapestiek jó része már máshogy vélekedett.
Beszéltek az erdélyi út veszélyeiről. Meg a határról, meg arról, hogy nincs
élelem. A modorról és a piszokról. Erre csak azt mondhattam, hogyha azok ott
egy életet tudtak leélni, csak elvergődöm egy hetet.
Pestről Kolozsvárig a vonaton
Ötvenöt évet megvoltam Erdély nélkül. Mit keresek én ott? Egy új címkét a
bőröndömre talán? Mi lesz a határon?
Pesten vásárolt Montaigne-kötetet olvasok. Az egyik fejezet a népek butaságáról
szól. Valami olyasmi áll ott, hogy a franciák saját kemencéiket tartják csak
tüzelésre alkalmasnak, a német kemence szerintük mérgező. A német meg fordítva
véli. Lehet, hogy nem is kemence, lehet, hogy nem is német. De a könyvet
elkobozták tőlem, és ezért nem tudom ellenőrizni. Nem a vámos vette el a
könyvet. Hanem erdélyi barátaim, akikre minden ajándékot rá kell erőszakolni,
de Montaigne-t elkönyörögték.
Cegléd után már a fél kocsit ismertem. A nagyváradi kis Anitát, mamával és
nagymamával. Rokonoknál voltak egy Kecskemét melletti faluban. Az első húsvéti
tojást Anita kapta.
Mielőtt leszállnának, megkapom Anita fényképét, a hátoldalon váradi címük és
egy istenhozta.
Ha Nagyvárad van, akkor Ady is van! Istenem!
Olyan fehér és árva a sík
Fölötte álom-éneket
Dúdolnak a hideg szelek.
Vajjon mit álmodik?
A sík persze nem fehér Nagyhét előtt, de a havasok csúcsa az!
Egy fiatalember megy haza húsvétra Marosvásárhely melletti falujába
Szombathelyen tanul természettudományokat. Otthon, Erdélyben fog tanítani majd
fizikát és kémiát.
Szeméből sugárzik az okosság. Vagy csak én látom így? Hogy ő legyen Heltai
Gáspár vagy Apáczai Csere?
Beszédes néni száll fell, már a határhoz közel. Fél óra és tudom az életét.
Elvett földjüket, a kártérítés nehézségeit, meg azt, hogy nyolc kilométerre
lakik a magyar határtól. Kerékpáron ingázik, mert a gyalogosokat nem engedik
át. Néhány cigány egyszer megtámadott egy-két gyalogost, és még a román
határőröket is megverték. Azóta nem szabad gyalog közlekedni. Nyolc kilométer a
határig, nyolc kilométer vissza.
A román vámos elektronikus készülékek iránt érdeklődik. Az nincs, de soksok
magyar folyóirat, meg kávé, gríz, tea, csokoládé. Barátságosan vállamra teszi a
kezét, és tört magyarsággal nyugtat meg. Látszik rajtam, hogy kettőnk
találkozására már régen készülök. Akarom hinni, hogy nem svéd királyi útlevelem
a jó tündér varázspálcája.
A kolozsvári Magyar Opera volt csellósával beszélgetek. Pontosabban ő beszél.
Elegáns hölgy, férjéről szerzett neve Szabó Dezső székely falujának jegyzőjét
idézi. Pesten lakik, Brassóba megy özvegy édesapjához. Ezernyi jó tanáccsal lát
el. Mit nézzek meg Kolozsváron, mit Marosvásárhelyen.
A kolozsvári Magyar Operában töltött éveiről beszél. Talán nem a legfontosabb
történetei jutnak most eszembe.
Gyakran jártak Székelyföldre vendégszerepelni. Az előadás kezdetén egyszer üres
volt a nézőtér. Talán egy fél óra múltán jött egy néni, és értesítette a kedves
színházat, hogy most terelik be az állatokat, és addig a színháznak bizony
várnia kell. Éjjel kettőig játszották a János Vitézt.
A Ceauşescu-időkben a magyar operettek tiltva voltak. Verdi Attilája is „magyar
operettnek” minősült.
Közeledünk Kolozsvár felé. A vonat jóakaratú utasai voltak a vörös szőnyeg a
messziről jött vendég lába alatt. A gyarló embert nem tudtam látni bennük.
Kolozsvár
A kolozsvári állomáson várnak a barátok. Rendetlen állomás. Taxiút. Végre a
folyóiratoktól lehetetlenül nehéz bőröndömtől megszabadulok. A ház előtt folyik
a Szamos. Szennyes folyócska, de megbocsátok neki. A piszkos Tiberisnek is megbocsátottam,
mert a neve arra kötelezett.
Reggeli után városnézés. Nektek beszéljek a Kincses Városról? Mátyás király
szülőházáról, az egyetemről, a Nemzeti Színházról, a Szent György-szoborról, a
görögkeleti katedrálisról, a Brassai Líceumról, a Kakasos templomról, a
Református Kollégiumról?
Nemcsak spontán élményeim beszámolója ez. Az utólag szerzett tudás csirizeli
korsóvá az átéltek cserépdarabjait. Stockholmi estéken próbálom szegényes
könyvtáram és kölcsön kapott könyvek segítségével kikristályosítani a nálatok
látottakat.
A Főtér; amelyet rendületlenül csak Főtérnek neveztek és nem Egyesülésnek vagy
Szabadságnak, még Mátyás királynak sem. És a Szent Mihály templom is igaz volt.
E falak között iktatták be Báthory Zsigmondot harmadszor a fejedelemségbe, s
választották uralkodóvá Rákóczi Zsigmondot, Báthory Gábort és Bethlen Gábort (a
svéd király sógorát). A templom piacán volt Bocskai István ravatala...
Nyugati elkényeztetett szemem persze a többit is látja. Nincsenek magyar
feliratok. Az elcsúnyított Mátyás szobrot, a feketézők sokaságát. Meg hogy
nincs vaj meg disznóhús. És még kölnivíz sincs.
Kolozsvár, magyar utcanevek nélkül. Mert még jobban fájna,
ha nem volnának román utcanevek. Mert sértőbb azokra nézve, akik nem írják ki a
másik nyelvén, mint azokra, akik nem olvashatják a saját nyelvükön. Mert
Helsinkiben bizony fontos, hogy a postát ne csak a finn posti-val hanem a svéd
post-tal is jelöljék. És Helsinkiben alig hét százalék a svéd. Persze
Finnországban is van, aki szívesen levenné a svéd feliratokat, de hát a törvény
az törvény. Nem szeretet kell (bár az sem volna rossz), hanem türelmesség.
Tamási Áron
„Különben rokonszenvvel igyekszem nézni ezt a fiatalembert, s elgondolom
magamban, hogy az ő feladata sem lehet valami könnyű, mint ahogy mindenféle
feladat nehéz. Mondják ugyan, hogy kétszeresen fizetik az ilyen kultúrzónás
szellemi erőket, de ezen az én útitársamon nem látszik kereken mind a kettő. Ki
tudja, hátha szegény szüleit támogatja, vagy esetleg valamelyik testvérét
iskoláztatja! Bármelyiket is teszi, vagy ehhez hasonlót, csak emberi elismerést
érdemel. Ami pedig darabos úti modorát illeti, azt sem szabad szigorúan ítélni
meg, hiszen hányszor hallja az ember, hogy a nyers viselkedés csak jó szívet
takar.”
Ha Funar úrral találkoztam volna
Funar úrral például találkozhattunk volna két emelet között a megakadt liftben.
Beszélgettünk volna a biológiai élet rövidségéről, női fenekekről és bizonyára
oda is eljutottunk volna, hogy születhettem volna én románnak, és ő magyarnak.
Elmondhattam volna, hogy a fiam keresztneve Gyuri, mint az övé. Megpróbálnám
elmondani azt a csendet vagy vákuumot, amivé Kolozsvár válna a magyarok nélkül.
És idézném a párizsi románt: aki hazájáért rajong, szíve mélyén honfitársai
felét ki akarja irtani.
Elmondanám, hogy mennyi magyar identitást kapott a kolozsvári román és mennyi
románt a kolozsvári magyar. Azt, hogy a román nacionalizmus által száműzött
erdélyi magyar budapesti esti magányában román népzenét hallgat. Meg azt is,
hogy a kolozsvári magyar nő milyen szívesen beszélget románul Budapesten.
Lehetséges, hogy Funar úr kitartana elvei mellett, és szép álmának, az egy
kultúrájú Nagyrománia megvalósításának híve maradna, és szépen megkérne engem,
hogy segítsek neki ebben. „Így csinálnám, Gyuri, ha a helyedben lennék. Ha a
magyaroktól meg akarsz szabadulni, akkor...”
És itt álljunk meg egy pillanatra: Amikor Napóleon megtámadta Oroszországot,
összehívta a moszkvai főrabbi a hitközséget, és így szólt híveihez: Ez a
Napóleon szereti ám a zsidókat, míg a cár atyuska közismerten antiszemita.
Akarjátok-e, hogy legyen itt még évszázadok múltán is hitközség? Ha igen, akkor
támogassuk az orosz cárt.
Látod, Gyuri, amit te művelsz, az csak a magyar népi önérzetet erősíti. Ha
megnyitnád az egynyelvű Bolyait megint, ha támogatnád a magyar nyelvű
iskolákat, ha visszaállítanád a magyar táblákat, akkor megszüntetnétek a magyar
lét drámaiságát, és a magyarok észre se vennék, hogy a magyarság már csak az
ország fűszere. Ez történt a vallonokkal Svédországban, és ez történik a
finnországi svédekkel.
De ha ehhez nincs kedved, akkor is meg fog történni (ha nem történik valami
brutális, mint a szászokkal vagy a zsidókkal).
Remélem, az ellen nincs kifogásod, hogy Románia és a te Cluj-Napocád gazdag
legyen.
Ugyanúgy, mint ti a magyaroktól, az amerikai fehér protestánsok is elzárkóznak
a négerektől vagy a buziktól. Sok millió vevőt zártak ki a piacról. Minden
sértő szándék nélkül állítom, hogy kevésbé Martin Luther Kingé a dicsőség,
inkább a kapitalista szellemű gondolkodásé abban, hogy ezek bizonyos fokú
egyenlőséget kaptak.
Elképzelhetőnek találod-e, Gyuri, hogyha például csőd szélén álló kolozsvári
román kereskedő egy nap rájön, hogy a farmernadrág (így magyarul!)
kiírásával százezer lejeket kereshet, megkockáztatja-e kiírását. Még ha beverik
az ablakát, akkor is megéri neki, esetleg őröket alkalmaz. Sőt, még azt is el
tudom képzelni, hogy a biztosítótársaság hadjáratot indít az ablakbeverők
ellen, vagy miért ne, a magyar nyelv használatának létjogosultságáért? A
kisebbség felemelkedése nem szeretet kérdése, hanem a technikáé.
A múlt században volt nektek két nagy matematikusotok. Bizonyára büszke vagy
rájuk, különben városod egyeteme nem viselné az ő nevüket is. Farkas, az öreg,
büszkén mondja kisfiáról: „A múltkor Domáldon azt mondja: messze kell annak a
Jupiter csillagnak lennie, hogy Vásárhelyről és Domáldról ugyanott látszik.” És
állítom, hogy innen, az én Svédországomból és a többi bolygóról, Seselj, Csurka
és te szorosan egymás mellett álltok, honfitársak vagytok.
A ti közös bajotok, hogy nem tudjátok elképzelni a másik embert. Hogy a másik
embert tehetetlen bábbá változtatjátok. Bebeszélitek magatoknak, hogy a másik
csak karikatúra, befejezetten kész jellemvonásokkal.
Kicsit még Kolozsvárról
Kolozsvári könyvüzlet. Itt találkozhatna a két kultúra. De az üzlet nem híd,
csak két szegényes sziget. Nem azért beszélek a magyar részről, mert
fontosabbnak tartom, hanem mert abban vagyok otthon. A magyarországi
könyvkiadás talán soha nem volt olyan jó, mint ma, és ebből szinte semmi sincs
itt. Folyóiratok pedig egyáltalán nincsenek.
Képzeljük el a finnországi könyvüzletet svédországi könyvek nélkül. Ne értsetek
félre, provinciális lenne. Mert a finnországi svéd irodalom, bármilyen jó is,
túlságosan magában él.
Az erdélyi magyar kulturális téren előnyben van a románokkal szemben. Ugyanúgy,
mint a finnországi svéd a finnekkel szemben. Nemcsak azért, mert több
kultúrához tartozók. Elsősorban azért, mert a kultúra és az információ iránti
érdeklődésük vérükben van.
Az Állami Magyar Színház pénztárához odamegy egy kendős parasztnéni.
Kaphatna egy jegyet estére? Táblás ház. Megfordul és megy szomorúan.
Feltételezem, a néni látogatóban van Kolozsvárt, és ehhez a színházlátogatás
eleve hozzátartozik. Az esti előadás szerzője Camus.
Kisebbségnek lenni
A magyar rabbi – nem nálatok, hanem Magyarországon – azt állította, hogy a
zsidók nélkül a magyar kultúra csak bő gatya és fütyülős barack lenne. És el
lehet képzelni egy erdélyi papot is, aki azt állítja, hogy az erdélyi kultúra a
magyar nélkül csak bocskor és román pálinka lenne. A rabbi még meg sem említi a
német kultúrát vagy a bolgár kertészeket.
A szászokról és a zsidókról – gondolom – ti is csak azóta beszéltek annyit,
mióta alig vannak. (Nem így van! – tiltakozik a brassói felesége.) Magyarország
nektek inspiráció, mint Izrael a zsidóknak (már akinek). A könyvespolcotokon
Csurka és Esterházy, szemetekben egy néphez tartozna. Mint ahogy a zsidó sem
tudja rendszerbe rakni az izraelieket. Persze a kivándorlás után, a kisebbségi
sors látszólagos megszűnése után veszi csak számba, kik az őrült és kevésbé
őrült honfitársai.
Én, aki életem utóbbi harminc évét kisebbségi kérdésnek áldoztam, és ezért
aránylag jól meg is fizetett a többség (néha vesztegetési pénznek éreztem), már
réges-rég máshogy osztom fel a világot, mint ahogy a földrajzban vagy
néprajzban tanítják.
A legjobb példa erre Finnország megint. A magyarországi magyarok tesvérnépe a
finn.
Az ázsiai nomád élet, a nyelvrokonság, népdalaink és mondavilágunk a közös
bölcső. Nagyobb problémája van egy kisebbségnek, mint a bölcső. (Esetleg ez
akkor fontos, ha útközben a bölcső elveszett, és újat kénytelen faragni.) A
kisebbségben élő erdélyi magyarok sok közös témáról tudnának társalogni a
finnországi svédekkel.
A magyarországi magyar a jóságos nagybácsi. Egy anyaország a kisebbségnek
létkérdés. Az anyaország meg gyakran pitoreszk skanzennek fogja fel
kisebbségben élő honfitársait, és saját kisebbségét alig érti. (Az utóbbi
Magyarországra csak azért nem vonatkozik, mert Trianon után Európa egyik
leghomogénebb országa lett, amelyet a holocaust és a németek kitelepítése csak
megerősített. Nagyvonalúnak lenni alig létező kisebbséggel szemben is szép, de
nem kunszt).
A kisebbségi ember sorsát szinte egyedül kisebbségi létével okolja. A többségi
élet természetes, és mentes a drámaiságtól. A többség etnikai neurózisát
félművelt ideológusok és hordószónokok keltik, mert tárgyi alapjuk nincs. A
kisebbség esetleges kiválasztott nép érzete csak ártatlanul hazug önvédelem, de
a többséget nemcsak hogy nem fenyegeti, hanem gazdagítja vagy legalábbis
gazdagíthatná.
Szerencsétlen kisebbségi sorsotokat egyedül megoldani nem tudjátok, hiszen
mások máshol se nagyon tudják. A megoldás csak globálisan történhet. Indiánok
és baszkok, vietnami kínaiak és japáni koreaiak együtt oldhatják ezt meg.
Boszniai megoldások úgy kellenek, mint púp a hátamra.
Higgyétek el, hogy prédikációm nem üres teóriákból fakad, hanem szkizofrén
kisebbségi létemből táplálkozik.
Mert bizony volt-e nálam kisebbségibb? Én, aki voltam zsidó a fasizmusban,
szkizofrén hálás és gyűlölő a kommunizmusban, és vagyok vendégmunkás a
kapitalizmusban. Mindig kívül álltam. Mért kellett annyi esztendő, amíg
magammal megérttettem, hogy „engem nem zavar, ha később derül ki, hogy ami
másság volt, az minőség is, fő az, hogy mindig tiszteletben tartassék a
különbözőség. Ha egyetlen személyről is van szó, akkor is. Mert itt kezdődik az
emberi méltóság. Egyetlen személy minősége ugyanis nem kisebb, mint sok
emberé”. (Cs. Gyímesi Éva)
A napokban egy kedves kollegám avval hízelgett nekem, hogy én svéd vagyok.
Tiltakozásomat nem értette, önmagam előtt nem emelkedem a ranglistán svéddé
való minősítésem által. Ezt nem mondtam, csak gondoltam. De megvigasztaltam,
hogy a svéd nép része vagyok.
Az utóbbi években Jászi Oszkártól sokat olvastam. A magyar mágnások, dzsentrik
és a magyarkodó zsidók embertelen kisebbségi politikájáról. Kollektív népi
bűnök persze nincsenek, de a parciális bűnöket nem szabad takargatni, mert az
akadályozza a párbeszédet (nem merek hídépítést mondani), és épp olyan őszintétlennek
tűnik, mint a többség képviselőinek (itt nem csak a románokéra gondolok)
arcátlan hazugságai a saját történelmükről.
Vonatút Marosvásárhely felé
A fülkében heten vagyunk. Kezdjük a két román lánnyal. Ők, mint két svéd
bakfis. Nem tudom, miről beszélnek, de biztos fiúkról, talán horoszkópról.
Érződik, hogy nem nagy egzisztenciális kérdésekről. Ők a többség. Nem a
fülkében, ahol öten vagyunk magyarok.
Tizenéves magyar szerelmespár katolikus zsoltárokat gyakorol Nagyhétre. Szépek
is, okosak is. Szerelmük nyilvánvaló; nem szégyenlősek, de nem is feltűnőek.
Nyugati szememnek irreálisan tökéletes pár, ha a tökéletesség és harmónia
szinonimák.
Velünk szemben egy jóképű fiatalember olvas. A könyv címlapja és papírminősége
magyarországi könyvre utal. Az írót nem ismerem, de tapasztalt könyvtárosszemem
minőségi árunak véli a tartalmát is. Persze, itt is megtörténhet, hogy a
Nagyhét ünnepélyessége űz velem tréfát.
Mért nem tudom magam teljesen átitatni evvel az ünnepséggel? Mért vigyázok
annyira a disztanciára? Mért csak szeretem őket, és mért vagyok ilyen nem
hozzátartozós fajta? Fecsegésem is sérti a fülke áhítatát.
Kocsárd
Majdnem egy hét van még Nagycsütörtökig, a vonat megáll Kocsárdon, ahol Dsida
fázva várt a bukaresti gyorsra. Nekünk nem kellett átszállnunk, pedig néhány
órás nyomorgás jól beillett volna az útinaplóba.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára
sors elől szökve, mégis szembe sorssal.
Marosvásárhely
Öt napot voltam Vásárhelyen. Már ezért sem jegyzeteltem, mert nem tudok. Csak a
magamban feldolgozhatót hallom. A jegyzetelés különben is sértő, a
beszédpartnerből alany lesz.
V Z. itt Stockholmban, kolozsvári lokálpatriotizmusában sértve veti szememre,
hogy annyit beszélek Vásárhelyről.
Kolozsvár volt találkozásom Erdéllyel, és búcsúm Erdélytől. A nyitány és a
zárókép. Igaz, ott is találkoztam csodálatos emberekkel, de a körülmények úgy
hozták, hogy a legtöbbjük csak statiszta maradt, elmélyülésre idő nem volt.
Marosvásárhely más volt. Végtelen beszélgetések írókkal, újságírókkal,
könyvtárosokkal. Magyarokkal és románokkal. Házigazdáim szinte minden percemet
megtervezték, és mikor lefeküdtem, izgalmas könyveik tartottak ébren.
Ha láthatatlan lehetnék, elmennék Vásárhelyre, kihallgatni, mit mondanak rólam.
Azt nem hiszem, hogy elfelejtettek. Olyan szemérmetlenül nagyképűnek
tartanak-e, mint amitől félek? Valamelyest szerettek, mert ha nem, mért
kérdezték volna, hogy mért csoszogok, és mért mondták volna, hogy csúnya a
nadrágom, és még azt is, hogy túl kövér vagyok egy hargitai kirándulásra.
Rádió
A rádióhallgatás, ha házigazdáim szokásai jellemzőek, az erdélyi magyarnak
létfontosságú. A marosvásárhelyi magyar adásokat, a bukaresti magyar adásokat
és a Kossuth rádiót hallgatják. Olyan nagy az információs éhségük és
tájékozottságuk, hogy egy többséghez tartozó ne is próbálja velük felvenni a
versenyt. Románul a Szabad Európát hallgatják, amelynek magyarázatát egy
finnországi svéd adta meg nekem egy rádióprogramban; a finnországi svéd és a finn
nyelv rokon, ugyanis ugyanazt a valóságot tükrözi mindkettő.
A BBC-t is hallgatják, de ez nem tartozik a témához.
Virágvasárnap
A baráti társaságomban, valaha, Óbudán, tudtommal nem volt egyetlenegy
kálvinista sem. A kálvinisták messze estének: Debrecen és Patak, meg a Károli
Biblia.
Vártemplom. Budapesti pap beszél. A szamárháton Jeruzsálembe vonuló zsidó
királyt még ünnepeli a nép, bár nem szamáron várta. És ugyanaz a nép, csak
néhány napra rá már halálát követeli. Beszél az olyan hit gyarlóságáról, amelyet
csak egoista motívumok vezérelnek. A virágvasárnapi istentisztelet alig volt
istenes, a rációhoz szólt, felelősséget követelt a hívőtől. Alig van
megbocsátás.
A görögöknek talán igazuk volt, hogy egy isten nem elegendő. Talán több
valláshoz kellene tartozni, mert akkor megkapnók a teljességet.
Este házaspár látogat meg minket. A férj román, a feleség, Á., magyar. Jó érzés
látni, hogy a férfi nemzeti önérzetét nem sérti a magyar kisebbségi vádaskodás.
Sőt, szolidaritása a magyarokkal nyilvánvaló. Néha talán teóriát csináltam
nehéz sorsukból, s ezért megharagudtak rám. Akkor elszégyelltem magam, és újra
mondtam valamit, amire végérvényesen megharagudtak. A búcsú nem túl meleg, de
lehet, hogy ennek oka a sok órás beszélgetés és a vita fáradtsága. A témák:
régi históriák, ifjúkor, vidékek, de a kisebbségi sors mindig jelen van
Hétfő
F. G.-vel megyünk a Látóhoz. Irodalmi folyóirat, amelynek néhány számát már
Stockholmban is olvastam, és visszatértem után gyakran forgatom. Novellákat,
naplókat, verseket. Okos lap; erdélyi is, európai is, magyar is, román is.
Avantgárd is és hagyományőrző is.
Tóth István, a költő lép be. Hallja, hogy Svédországból jövök. Mondja: hallgass
svédül, beszélj magyarul. Tudok válaszolni: mert gondolataink nem érnek össze
végül, mert én magyarul hallgatok és ők svédül. Már megy is, de kár! Hallom,
hogy a középkori latin irodalom fordítója, a katolikus teológián tanít.
Tulajdonképpen a folyóirat egyik fiatal szerkesztőjéhez mentem. (Jaj, de kevés
fiatallal találkoztam.) A kísérletező vagy formabontó irodalmat ápolja.
Beszélgetéseink során Erdély szinte szóba se kerül. Véletlen?
F. G. mutatja a várost, mondja a város történetét, a házakét, a templomokét.
Úgy, mint Kolozsváron, de mégse úgy. Mintha érezném, amit persze tudtam, hogy a
kolozsvári gyerekkor a református kollégium bélyegét viseli magán. Itt lőttek a
tömegbe. Itt verték ki Sütő szemét.
Este magyar TV-adás Bukarestből, másfél óra. Ez a heti magyar adag. Van még egy
félóra is, de azt Vásárhelyen nem lehet fogni. Egyetlen itt töltött hétfőmön a
műsor többek között a magyar megyék élére állított prefektusok kinevezése
elleni sepsiszentgyörgyi tüntetésről szólt. A demokrácia a többség uralma, és
mert a többség etnikai értelemben román, ezt kapják a magyar megyék.
Kinek jó ez? Az a két szegény prefektus csak magyart fog látni maga körül, mint
ahogy egy angol kormányzó csak hindut. A magyar megyék lakói magabiztosak,
hiszen a hétköznapoknak ők az urai, mert nem úgy magyarok, mint a kolozsváriak
vagy a vásárhelyiek. Kulturális bizonyosságban élnek, bizonyára a románnak is
magyarul köszönnek. Ott magyar autonómia kellene. Mint a quebeci vagy mint a
svájci kantonok nyelvi és kulturális autonómiája.
A beszélgetésekből úgy éreztem, hogy a székelyföldieknek nehéz megérteni a
többi erdélyi nehéz helyzetét. A kolozsvári és a Kolozsvárhoz hasonló kultúra
virágzása döntő jelenségű az egész magyar kultúra számára. A magyar színházak,
magyar folyóiratkiadás, intellektuális tömörülések tudják csak garantálni a
romániai magyar kultúra létét. Paradoxális helyzet ez.
Senki sem mondta, de más tájakról szerzett tapasztalataimból érzem, hogy a
tiszta magyar területeken kissé sznobosnak tartják Kolozsvárt és
Marosvásárhelyt. Pedig ezek az ideggócos tájak a magyarság garanciái.
Erre tulajdonképpen Szlovákiában gondoltam igazán. Kassa és Pozsony kis
százalékú magyarsága tartja életben a felvidéki magyar kultúrát, és a tiszta
magyar vidékek, a nem elegendő neurózis hiányában, passzívak.
Legközelebb Székelyföldre kell mennem, és persze Bukarestbe. De akkor talán már
nem merek írni, mert az ellentmondásos képekbe, a sok de-de-be belegabalyodom.
Még valamit a televízióról. Az idegen kultúra damoklészi kardja ott lebeg
Románia népei felett, az amerikai szappanopera. Ha valamire nem hasonlítanak
Románia hétköznapjai, az: a Dallas. A hamis kultúra elkábíthatja persze a
konfrontáció jó részét.
Magyar házaspár látogat meg minket. A férfi író, újságíró. A stockholmi Erdélyi
Könyv Egyletnek ír olyan erdélyi magyarokról, akiket a diktatúra
meggyilkoltatott vagy öngyilkosságba hajszolt.
A svédországi kisebbségek könyvtárszolgálatáról kérdez, most én vagyok hazai
pályán. Svédország itt úttörő volt. Azt hiszem, imponál neki, hogy a stockholmi
városi könyvtárnak közel száz nyelven van anyaga. Megemlítem azért svédországi
szorongásainkat könyvtáraink jövője kapcsán.
Mondom a Torne-völgyi gyerekeket is, Észak-Svédországban, akiket még az ötvenes
években megpofoztak, ha finnül beszéltek az iskolaudvaron. És megint
visszatérek arra, hogy a kisebbségeket nem szeretni kell, hanem a jogaikat kell
megadni. A demokrácia igazságos törvények és jól működő hatóságok kérdése. A
második kupica után előveszi a jegyzetfüzetét. Az Erdélyi Naplónak ír.
Búcsúzkodunk, holnap befejezzük az interjút.
Most már tudom, hogy az erdélyi út sikerült, még ha a holnapok kudarcba is
fulladnának (nem fulladtak). Irigylem őket emberségükért, közösségi életükért.
Gondolom, nem élnek ugyanígy, amikor nincs ott nyugati vendég. De Patyomkin-fal
sem volt ez. Én is ún. intellektuális körökben élek Svédországban. Okos emberek
között, mint a vásárhelyiek, de a kultúra, mint a bélyeggyűjtés vagy
kosárlabdamérkőzés. Ám mindig van vaj vagy kölnivíz.
A párizsi román ezt így mondja: No, de őrizkedjünk a túlzott önsajnálattól: hát
nem erőt adó az a tény, hogy a világ káoszával nyomorúságaink és kudarcaink
koherenciáját tudjuk szembeállítani? És az egyetemes dilettantizmussal szemben
nem vigasztalódhatunk-e a megnyomorítottak és a bölcsek fájdalomból merített
tudásával?
Kedd
Könyvtárlátogatás. A közművelődési könyvtár a századforduló idején
épülő gyönyörű kultúrpalotában van. Elkényeztetett svéd szememnek mégis szomorú
látvány. A rokkantak a sok lépcső által ki vannak zárva innen, ez az első
gondolatom. A másik, hogy az emberek kölcsönözni járnak ide, vagy tanulni, de a
könyvtár mint tágra nyitott ablak a nagyvilág felé és mint szociális
-kulturális találkozóhely, kevésbé érdekes. A szaktermek egymástól függetlenül
szétszóródva a házban. Sokan vannak a szépirodalmi és természettudományi
osztályokon. Az olvasóteremben is sokan időznek. A gyerekosztály és a
társadalomtudományi osztály üres. Nyugati könyvtárosnak a toldozott-foltozott
könyvek látványa fáj, de hát ez bizonyára a szegénység jele, és nem annak a
felfogásnak, hogy könyveket kiselejtezni bűn. A rendszerváltozás után biztos
volt mit selejtezni.
A városnak jó fele magyar. A magyar könyvek, nem tudom, hány százalékát tehetik
ki az állománynak, de lényeges kisebbségben vannak. Aránylag sok magyar könyvet
csak a szépirodalmi osztályon látok. Magyar újságok és folyóiratok alig vannak.
Álmodjunk könyvtárat
Marosvásárhely nagyváros. Talán 170 000 lakosú. A városban laknak gyerekek,
rokkantak, alacsony és magas képzettségűek. Vannak, akik a város szélén laknak
tömbházakban. A 170 000 ember mindegyike egyéniség. Mondjuk, vak nyolcéves fiú,
mozgássérült ötvenéves nő, kínait tanuló diáklány, motorkerékpárfantaszta
tizenéves, földműves, aki most kapott földet. Minden lakos találjon mértékre
szabott könyvekre.
Hogy osztanám én fel az anyagot? A román és a romániai magyar állománynak
teljesnek kellene lennie. A nem romániai anyagból persze kell
Moldáviából, Magyarországról, a nyugati államokból, de Délvidékről és
Szlovákiából is. Elsősorban a szépirodalmat és a humán tárgyú irodalmat kell
anyanyelvi alapon vásárolni, de a természettudományi és műszaki részt se szabad
elhanyagolni (fontos a magyar terminológia ismerése, és persze, bizonyára
nagyon sok magyar könyv olyan információt tartalmaz, amelynek nincs román
megfelelője). Lényeges a magyar kultúra megismertetése a románokkal és a román
kultúra megismertetése a magyarokkal. Ha máshogy nem, kóstolóba. A
rendszerváltás után sajnos nagyon megcsappant a kölcsönös fordítás.
Új főkönyvtár is kellene, talán 10 000 négyzetméteren, lehetőleg egy szinten
zenei osztállyal, hangoskönyvekkel. Folyóiratokkal, nemcsak egész Keletés
Közép-Európából, de Le Monde-dal, Neues Züricher Zeitunggal, Nyezavisimaja
Gazetával és Washington Posttal is.
A szegényes külvárosokban, a gyerekek és az öregek közelében pedig legyenek
fiókintézmények.
A könyvtár nemcsak az információ és a kultúra terjesztője, de a civilizáció
jelképe is. Mint a templom, még az istentelen országokban is, a kereszténység
szimbóluma.
Szegények is vagyunk, meg jövőnk sincs, mondja valaki. És én erre azt
válaszolom, ha nem írjátok le a szebb jövőt, akkor még részletei sem
valósulhatnak meg. A legrosszabb esetben semmi sem valósul meg, de akkor nem
vádolhatnak némasággal titeket. Esetleg röhögnek rajtatok, mint ti rajtam.
A könyvtárigazgató úrnál
A budapesti Könyvtártájékoztató javaslatával jövök, hogy az szívesen cserélne
magyar könyveket románokra. Azóta történt már közeledés.
Kollégák vagyunk. Statisztika, könyvtár- és állománytervezés, gépesítés;
problémáink hasonlók, bár más fokon. Szakmai tudásunk azonos vagy hasonló.
Sokat beszélek a svédországi kisebbségek könyvtárellátásáról, elmondom, hogy a
román bevándoroltak könyvtárellátásának felülvizsgálatát én végeztem. Azóta
elküldtem neki a Stockholmi Városi Könyvtár román és magyar könyvjegyzékét.
Z.
Este meg Z.-hez megyek, a Látó fiatal író-esztétájához. Amikor becsukódik
mögöttem az ajtó, és elkezdődik a beszélgetés, elfelejtem a tömbházak
csúnyaságát, a folyosók reménytelen kietlenségét, lehetnék akár Párizsban is.
Két íróról beszél különösen sokat, Nádasról és Esterházyról.
Bocsánatot kérve mond el egy történetet a Talált cetliből (Stockholmban
elolvastam az elbeszélést, és felismertem Z. szavait: Hűség volt bennük és
tisztelet a szöveg iránt.).
Az élet egyik célja, avval foglalkozni, ami érdekli az embert. Ez az ember
mintha annak élne, ami érdekli. Nem úgy, mint én, aki csak egy ilyen erdélyi
úton vagy lopott percekben lehetek önmagam. Nádas szavaival: „A kényszeresen
elvégzett feladatok paravánja mögé húzódva szabadon ábrándozhassak arról, ami
valójában érdekelt.”
Akarom, hogy ő olyan szabad legyen, mint amilyennek látom őt. Ő engem nem
ismert, tehát nem tudhatta, hogy közép-európaiságával hízeleg nekem.
Szerda
C. korán reggel érkezik Csíkszeredából. Gitárt és angolt tanít ott.
Tulajdonképpen nem hozzám beszél, hanem gitárművész fiamhoz, akinek médiuma
vagyok.
Tanítványairól, a gitárzene titkairól, művészi álmairól. És nemrég tett kanadai
útjáról.
Délután megjelenik a marosvásárhelyi magyar rádió tudósítója. Életem első – és
utolsó – magyar nyelvű interjúja. Az esemény ünnepélyessége biztosan
modorossá tett. Ma már úgy bánom az egészet. De hát azóta már sok víz lefolyt a
Maroson, és remélhetőleg elfelejtettek. Beszéltem a svéd könyvtárakról megint,
meg a hídépítésről, ami valószínűleg agyoncsépelt szó. És a nüanszok hiánya, a
svédországi negyven év alatt elrontott mondatszerkesztésem és stílusérzékem!
Mért erőlködöm evvel a levéllel is?
Az értelmező és szinonima szótárak ellenére csúnya kompromisszumokra szorulok.
Ha így tudtam volna mondani a rádióba: „Mindkét oldalon el kell felejtenünk az
agyonbabusgatott sérelmek kronológiáját. Ki mikor kezdte, és kinek van több
sérelme nemzeti tarisznyájában.”
A hídépítésről a napokban olvastam Kosári Domokosnál: „Néha már – be kell
vallanom – szinte óhajtanám, hogy végre kerüljön napfényre olyan vitathatatlan
forrásadat, amely bizonyíthatná ezt a dákoromán kontinuitást. Akkor ugyanis
elismerhetnénk, hogy ebben vitapartnereinknek volt igazuk.” Az idézeten
stockholmi barátom jót nevetett. Én biztos vagyok, hogy Kosárit ez a kacagás
bántotta volna.
Este színházba megyünk. Telt ház, ugyanúgy, mint Kolozsvárt. Ott Camus, itt
Ödön von Horváth. A francia író bizonyára szokása szerint, erkölcsi és
egzisztenciális kérdéseket feszegethetett. A német vagy osztrák író, magyar
nevével, amely szláv származását tanúsítja, mesél a bécsi erdő sikkasztóiról,
gazembereiről és az ébredő nácizmusról. Hol a jóság, hol a megértés?
Jól érzem magam, már csak azért is, mert ott tapsol a közönség, ahol én akarom.
Tehát nem csak a magyar szóért jöttek.
Ödön von Horváthtól a műsorfüzetben ez áll: „Nem írok senki ellen, csak
megmutatom... mindenesetre senki mellett sem írok, és fennáll a lehetőség, hogy
akkor mindjárt úgy hat, mintha valaki ellen volna.”
Az előadás után, már a színház lépcsőjén, odajön hozzám Á., aki hétfőn volt
„nálunk” látogatóban. Arcon csókol jobbról is, balról is. Búcsúzunk.
– Mondd, Miklós, ugye nem vagyunk hülyék, hogy itt élünk?
Csütörtök
Megyünk a Teleki Tékába. Zirc, Sárospatak, Gyöngyös, Pannonhalma és Eger után.
Az emberi tapasztalatok újabb temploma. Megint olyan vonatos az áhítat. M. a
Teleki család történetét ismerteti velem, tudatlan óbudaival. Talán az agyam
legmélyén még emlékszem valamilyen Sámuelre. Pál az bennem van.
M. Oláh Miklósról beszél, az esztergomi érsekről. A könyvtárban függ portréja.
Ezt már Stockholmban gondolom: vajon érseki palotájában gondolt-e ez a magyarrá
kényszerült Oláh anyja román meséire és dalaira?
Egy diáklány Füst Milán egyik könyve iránt érdeklődik. Fiatal, szép és okos.
Neki már Füst Milán is, Teleki Sámuel is történelem.
Füst Milán diákkorom bálványa volt. Szombat esténként mentünk az előadásait
hallgatni, le nem vettük agyvérzéstől rángatózó szájáról a szemünket.
Csodáltam, pedig bálványaimat ocsmárolta; József Attila rossz költő volt. Nyisd
ki az Ady-kötetet, és rossz versre lelsz. Ha nem véletlenül az Ádám, hol
vagy-ra nyitsz. Meg Csehov nem tudott drámákat írni, és az Oliver Twist első
fejezete jó. Fájt, amit mondott, de a szabadság áradt belőle, segített kiverni
belőlem a konformistát. Ma már nem vagyok olyan hű hozzá, de hálás.
A Bolyai Múzeum is a Teleki Tékában van. Leopold és Wolfgang. De rosszabbak.
Makacs, meg nem bocsátó fajták. Hány hozzájuk hasonló tudós, író és művész van,
akik formáltak és neveltek engem, de nem hagyták megszerettetni magukat. Bolyai
János szidta az apját, de dedikációt írt neki halálos ágyánál.
„Nem a hibás embernek. – Annak, aki a magasabb valóságok világába engem
bevezetett, s akit én is magammal emelek az emberi emlékezetből ki nem fonnyadó
nevek közé. Ez lesz az ő apai dicsősége.”
Fel a Vártemplomhoz megint. Az egyházközség alig egy hete nyitotta meg
könyvtárát. Ott magyar könyvek sincsenek, románok se.
Szorgalmasan katalogizálnak, hamarosan számítógépesített lesz az állomány. Az
első héten már nyolcan beiratkoztak a könyvtárba, amely angol, német és francia
könyvekkel szolgál olvasóinak.
Esténként angol nyelvtanfolyamokat tartanak.
Ebéd után egy magyar óvodába megyek. Nem akármilyen óvoda. Az egyik csoportban
számítógépek segítségével, játékosan tanulják a betűket, a másikban pedig
angolul tanulnak, szintén számítógépekkel. Egy éppen besorozott fiatalember
kétszobás bútorozatlan lakását vették igénybe.
Játékos tudásszomjuk imponál. Mindenki mutatni akarja tudását. A felnőttek nem
parancsolgatnak, hanem együttműködnek. Túl sokan vannak egy csoportban. Ha jól
emlékszem, összesen hetvenen járnak az óvodába, és ezenkívül száz vagy kétszáz
szeretne. A szervezők mégis panaszkodnak sok szülő érdektelenségére.
Szívemhez szóló, okos és szociális világ ez itt. Sok pénzre van szükségük, mert
sok az eszkimó. Alapítványuk neve: Talentum.
Smaranda Enache
Férjével jön látogatóba.
Smaranda politikus, pártja, az Alianţa Civica az emberi jogokat védi, az
európai humanizmust akarja. Maros megyei liberális folyóirata, a Gazeta de
Mureş már egyszer tönkrement, most újra indítja.
Az Alianţa Civica kis párt, de országgyűlési. Alig 800 000 szavazatot kapott.
Azt hiszem, Smaranda rábólintana Görgey Gábor szavaira: „A civilizált polgári
társadalmakban a jog egyszerűen állampolgárság kérdése. Azt is mondhatnám:
adólap kérdése. Aki adójával befizet az ország működtetésébe, annak joga van
véleményt mondani arról, milyen országot szeretne. Melyben nincs nemzetebb
nemzet. Hanem demokrácia van, pluralizmus van és szabad választás van.”
A Smaranda-félékről sokan azt mondják, hogy ők kivételek. De kisebbség és
kivétel nem szinonimák. Akik a vátrásokból román népet csinálnak, vagy a Magyar
Útból magyar népet, saját fájdalmaikra és nem a valóságra építenek. (A zsidók
is halottaikról és gyilkosaikról beszéltek, kevésbé például az életmentő apácákról.)
Smaranda Washingtonba készül egy konferenciára, az emberi jogokról. A dalai
láma fogja megnyitni. Mondtam, hogy itt a lehetőség átadni Körösi Csoma
üdvözletét.
Cs. Gyímesi Éva írja: „És társa csupán azoknak óhajtok lenni, akik a gőgös
többségen belül egyelőre még ugyancsak kisebbségben vannak, és ezeké is csak
akkor, ha úgy látom, valóban elfogadnak, bízhatom bennük.”
Nagypéntek
A Vártemplom nem annyira zsúfolt, mint virágvasárnap. Nagypéntek ugyanis
munkanap. A prédikáció szép, de bizonyára idegeimben vannak a nagypénteki
vádak, hogy én kiáltottam a „feszítsd meg”-et. Most már a helyi pap beszél a
Megváltó és a magyar nép szenvedéséről. Nagypéntek nem az én ünnepem. Félek,
hogy az ilyen napok felosztják a világot gyilkosra és áldozatra. Ami lehet egy
adott pillanatban igaz. De megmérgezheti az áldozatot.
Remélem, hogy akik minden évben meggyászolják Krisztust is, meg magukat is,
természetesebben fogják fel Nagypénteket.
Az istentisztelet után sétálunk a város felé a kolozsvári Református Kollégium
nyugdíjas tanárával. Humoros, szépbeszédű ember, akit csak magázni
lehet, mert ezt követeli az illem és a respektus.
Másik sétatársunk volt tanárnő. Egyik tanítványa rendszerellenes verset írt,
amit ő nem árult be, és azért őt árulták be. Éveket ült.
Utána a Látóhoz mentem, kaptam két évfolyamot a folyóiratból. Megkértek, hogy
vigyek még kétszer két évfolyamot svédországi barátaiknak, de ezt megtagadtam,
mert elég volt a folyóiratcipelésből egyirányba. Megígértem, hogy továbbadom az
enyéimet. Félek, hogy nem tartom be nagypénteki szavam.
Délben megint a könyvtár igazgatójához megyek, befejezni a keddi beszélgetést.
A román igazgató úr és én, egy néphez tartozunk, a könyvtárosokéhoz. A
szakmámmal minden héten negyven órát foglalkozom, és több mint harminc éve űzöm.
Egy Eminescu-könyvet kapok búcsúként, és elindulok először egyedül „haza”, mint
egy kisiskolás.
Tóth István, a költő jön velem szembe. A katolikus, a latinos. Aki a Látónál
kért meg, hogy hallgassak svédül.
Ismerőssel találkozni a vásárhelyi utcán, infantilis örömet szül: egy kicsit
itthon vagyok.
Meghívom kávéra, el is fogadja, ha ő fizethet. A középkori magyarra le nem
fordított latin versekről beszél, meg Kányádiról, Juhász Ferencről, József
Attiláról és Arany Jánosról. A hatalmában vagyok ennek a legjobb értelemben
vett diktátornak, ő a magiszter, én meg a tanítvány. Csak egyszer volt kicsit
elszomorító a mester fölénye.
Egy vidéki fiú, húszonegynéhány éves, hallja beszélgetésünket. Írójelölt, vagy
talán már az is. Itt van a nagyvárosban, és szeretne velünk szóba állni. De
nem, a mesternek én elég vagyok. Pedig jól esett volna megtudni ennek a fiúnak
az álmait is. De a mester bekebelezett engem.
Jézus Krisztus a minoriták templomába van eltemetve. Megyünk (visz) a
barátokhoz. Mondja, hogy a legnagyobb ember halálára emlékeznünk kell. A
ferencesek kolostorában tényleg ott van Jézus sírja. Ez a látványos áhítat
ismerős. Itt hinni kell és nem gondolkodni. Átlátszó, valószínűleg
üvegkoporsóban fekszik Jézus.
Tóth István verseit már Stockholmban olvasom. Az üvegről azt írja:
Tömör vagyok és hűvös,
int a gyémánt.
Nem engedem, csupán a
tiszta fényt át.
Nagypéntek estéjét osztálytársam, barátom unokatestvérénél töltöm. Nőgyógyász.
Régi olaszországi útjukról meg Sütő Andrásról beszélnek.
Már sötét van. Megyek hazafelé. Többet talán nem is szabadna idejönnöm.
Megismétlődhet-e ez a nagypénteki áhítat?
Nagyszombat
Korán reggel megyünk Kolozsvárra.
Kolozsvári séta, idegenvezetés nélkül. Tulajdonképpen ezt szeretem a legjobban;
én nem tanulni jöttem, hanem érzékelni. Ezért olyan jó ez az igénytelen,
nagyszombat délelőtti séta. Elvegyülni, mintha csak karalábéért küldött volna
le a feleségem.
Este. Nagyon hideg van, és javaslatomra taxit rendelünk. Fecsegő kedvünkben
vagyunk. A Szent Mihály templom mellett kiszállunk, fizetünk, és az addig
hallgatag taxis mond valamit. Kérdem, mit mondott?
Boldog húsvéti ünnepeket kívánt.
Persze, ezt tartja az illem. De nagyon fontos volt, amit mondott. A Szent
Mihály templom. Itt szentelték fel Márton Áront püspökké. E szószékről ítélte el
1944-ben a zsidók üldözését.
Tele van a templom. Négyünkből kettő nem katolikus.
Tömjénfüst, gyertya, kórus. A feltámadás várása ótestamentum olvasással. Fájóan
gonosz ez a kettévált Vörös-tenger regéje. Szebbnél szebb énekek, itt a hit a
fontos. A gyóntatószék előtt hosszú sor.
Egy mondat a prédikációban felráz. Testvéreink térjenek vissza az
anyaegyházhoz. Valami ilyet mond a pap. Nem mondja, hogy az eretnekek.
Lehet, csak én vettem észre, hogy az ellenreformációnak még nincs vége?
Talán ez a reformáció-ellenreformáció játék a történelmi egyházak egyik
varázsa. Ez a játék, ha valakinek, nekem akkor ismerős. Felnevelkedtem a
jezsuiták tájain, élek a harmincéves háború katolikusgyilkoló országában.
Gondolok a norvég püspökök egy részére, akik nem voltak hajlandók a pápa
fogadására elmenni.
Gondolok továbbá az ellenreformáció bosszújára, Buda felszabadulása után. Mert
ez a felszabadulás a reformáció vereségévé vált. Mert sokszor jó volt a
protestánsoknak, hogy a török volt Erdélyben és nem a Habsburgok. De a sors
időlegesen vagy véglegesen az erdélyi magyart egy néppé tette, és már nem úgy
kálomista vagy pápista, mint régen.
Papjaink bent még ősimód dörögnek,
de kijövet az utcán átköszönnek
s ujjon mutatják, hogy hány órakor
s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor
s egy kis ital.
Körmenet. Életemben az első. Járunk a templom körül – a sor több száz méter.
Talán fagypont van, a szél is gyakran elfújja a gyertya lángját. Hirdetem a
római egyház örök szentségét.
Húsvét első napja
A Kakasos templomban lélegzeni is alig lehet, olyan sok az ember. Az emmausi
útról, a tanítványok kételyeiről szólt a prédikáció. A bizonytalanság érzését
ilyen szépen aligha hallottam. Talán nem is Jeruzsálem mellett történik mindez,
hanem fent az erdélyi havasokban.
Talán két székely legény beszélget kételyeiről.
Szeretem a bizonytalanságot, mert a kétségben élő nem fundamentalista. A
bizonyosság után csak vágyni szabad, elérni: fanatizmus.
Baráti látogatások, húsvéti ebéd. Felszabadult nevetések, talán a feltámadás
adta ezt a megkönnyebbülést.
A kolozsvári egyetem négy finn tanára ünnepeli a húsvétot. A találkozót
tréfásan a Kolozsvári finn tanárok világkonferenciájának nevezik. Ezek
a finn asszonyok itt, Kolozsvárott honfitársaim. Hazájuk kisebbségének nyelvén
beszélünk egymással. Az egyik tanárnő mond valami lekicsinylőt közös
nyelvünkről. Tréfásan mondja, de nem kellett volna. Hinni akarom, hogy
félreértettem.
Persze magyar a lingua franca, azt mindannyian tudjuk. Ég és föld között
mindenről beszélgetünk. Mi a különbség a mocsár és a láp között?
Sétálunk a Szamos mentén. Ez az utolsó estém Erdélyben. Csomagolás,
búcsúvacsora.
Húsvét másodnapja
A vonatfülkében magyar ismerősök ülnek és egy fiatal román parasztember. Tört
magyarsággal mondja, hogy Pesten dolgozik, egy svéd vállalatnál. Kolozsvár
melletti román faluban lakik. Most kapta vissza földjét, és Pesten már
összekeresett egy villanyfűrészre valót.
Előveszi a magyar-román és román-magyar szótárát, meg egy kiszótárazott magyar
uborkareceptet. A felesége próbálkozott vele, de vagy a recept hibás, vagy ő
értett félre valamit. Mi az, hogy borkősav? Barátom, vásárhelyi vegyész,
elmagyarázza románul.
Mert hasznos neki, tanulja a magyart. Ugyanolyan szorgalommal, mint ahogy
kőműveskedik Pesten, vagy ahogy műveli a földjét otthon.
Szorgalmas, pragmatikus, kíváncsi.
Mint Kozári Pista volt Säfflében, Anders Lund Elofsbyben, a Wern nővérek
Nivalában vagy Kovács bácsi Paláston. Az ő történetüket elmondom egyszer.