Demény Péter
Ballada Rékáról
A lassú csönd szívemre permetez,
Mint esőcseppek szántóföld ölébe;
Úgy fogom össze kis jókedvemet,
Mint holmiját cselédlány a köténybe –
Egy pillanat, s tekeredik köréje
A rosszkedv, ígérve a közeli véget,
S csak egyvalaki kerülhet fölébe:
Réka, kiért szerelemtől égek!
Mint sínen a vonat, csikorog rajtam
E négy hét Debrecenben nélküle;
Hogy próbálgatta még otthon az ajkam,
Hogy milyen édes nyaka és füle!
Mint Istentől a gyarlók esküje,
Oly távol van tőlem s annyira félek;
Nem éri fel, csak a fák feslő rügye
Rékát, kiért szerelemtől égek!
Itt nem értik, mért piszkálom a számat,
S hogy mért írok, ha írok, verseket,
És nem érzik bőrömön a vágyat,
És értelmem sincs köztük senkinek,
És ágyamat senki sem veti meg,
És terhes nőként nem vajúdik érted,
És szeretnék lassanként veszni meg
Rékáért, mert a szerelemtől égek!
Ajánlás
Herceg, vannak még Erikák,
Helgák és más fehércselédek:
De nem formálja lánnyá az időt
Csak Réka, kiért szerelemtől égek!
 
Édesem
„– Édesem nevető holdfény?”
– Édesem sírokon gyertya,
Édesem galamb a sasnak,
Édesem csimbók a csonton,
Amit majd kettéharapnak.
„– Édesem sárga selyemsál?”
– Édesem fejemen abroncs,
Édesem nyakamon penge,
Édesem kaloda, kényszer,
Szurony szívemnek szegezve.
„– Édesem futó gazella?”
– Édesem kőszáli kecske,
Patkányok lenézte céda,
Édesem disznó a sárban,
Kukkoló levelibéka.
„– Édesem angyali démon?”
– Édesem kövér és csúnya,
Édesem penészvirágos,
Édesem mosdatlan bűzlik –
No, most már minden világos?
Leköpöttek
leköpött te leköpött én
leköpött hit leköpött álom
kopott utak kopott kövén
milyen nehéz tisztulva állnom
leköpött én leköpött te
leköpött toll leköpött szárnyon
kelepcébe csal leköpöttbe
leköpött ördög léha nyáron
leköpött te leköpött én
kopott arcomon kopott sárnyom
ki leköpött álljon körém
itt kell kopott Krisztussá válnom
 
leköpött én leköpött te
leköpött nő leköpött ágyon
leköpött ajtómon Te jöjj be
leköpött csókjaidra vágyom
Félrelépés
Ne nézd, hogy konyha, én imádlak,
Add ide már az édes szádat,
Tedd szabaddá gömbölyű melled,
Csókomra csókodat feleljed;
Most már az öledet is érzem,
Engedd, hogy ujjam jól beférjen,
Zubogsz, forrása minden jónak –
Apósodék nem gyanakvóak?!
Egy örökifjú dala
Szerettem nőt, bolondítottam,
Szúrtam le disznót, vérét ittam,
Imádtam bálványt, összetörtem,
Hajtottam hasznot, lefölöztem,
Faragtam széket, elhasználtam,
Jávorszarvas után vadásztam,
Kerestem Istent megéretten,
Hogyha meghaltam, feléledtem!
Csillagplafon
Kiültem a csillagok alá
Az egyik este múzsavárni.
(Mielőtt bárki beletrafál:
Az ötlet atyja Kosztolányi.)
Bálnak egyébként nyoma sincs.
Remélem, ezt amúgy is tudták.
 
Nem értem a költő sorait.
Hisz még a diszkóhoz is suták.
Fényt és formát az Úrtól kaptak.
(Ő az, ki mindent eltökél.)
Ki látott még ilyen vadat?
A Göncöl például kötél.
*
„Krisztus megmenti fiainkat...”
Lefogják. Hóhér áll mögé.
Tekeredik a kötél-csillag
Hideg hurka nyakam köré...
Tengerpart
XIX. századi apokrif
Tél van, hideg hó hull a földre,
Mindent befed az egek könnye,
Hull, egyre hull a földi ölbe,
Senki sem szabadulhat tőle.
Telik a föld öle, a tenger,
Fázik és fél, akár az ember,
Mérges, a partot sűrűn csapja,
Mint rossz kölyköt az édesanyja.
Meztelenül a parton fekszem,
Kiszámítottam minden percem –
Lassan emelkedik az égre
Isten bágyadt, bús szemefénye.
Nem melenget, nem csábít semmi
Egy sas szívet szeretne enni.
A homokot harsogva falja,
Mert szívemet lassulni hallja!
 
Megváltás
Nagy László-apokrif
Egyszer annyira szeretnélek
Fölmutatni a téli égnek:
Hajóként úszik három holló
Hullámzó fellegekbe botló,
Aztán tizenkét csodás vadlúd,
Mintha angyal lenne az apjuk;
Megállnak, lassan körülnéznek,
Nem látnak ott fönn semmi szépet,
Földre tévedt vadlúd-tekintet
Nézi havas, szép szemeinket;
Mellettem Mária-Magdolna,
Éppen a lábamhoz hajolna;
A vadludakat küldi Isten,
Leszállnak, megragadják ingem,
A többi hat meg a tiédet,
Minden mozdulatuk kímélet.
Fölvisznek Isten közelébe,
Maradjunk mindörökre élve!