KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
A szépség vadászata
Víg keresztény ő.
Örülni tud az élet ízes pillanatainak, s másokat is felszabadult vidámsággal biztat a keresztény lakomán az élet nyújtotta derűlehetőség megélésére, mert prófétai magabiztossággal hirdeti: „nem bűn örömben élni”.
Nem vágyódik a szentek tökéletességére, jól tudva, hogy ő csak az árnya egy lila szárnyú mennyei angyalnak, és nincs fénylő glóriája, ám ha volna is – azt felakasztja a fogasra, ha kedvese szobájába lép. Könnyedén játszik a gonddal: a megtalált öröm eufóriájában a törvények számára átfogalmazódnak és új jelentést nyernek.
Teheti mindezt annak tudatában, hogy az Isten nem egy félelmetes, szigorúan ítélkező Úr, hanem egy kedves, messze levő ismerős, aki „derűs magasából” boldogan néz le örülő teremtményeire.
S ez „távoli barát”, akárcsak az ember, a teljességet keresi, énje kibontakoztatásának lehetőségét, aki földi hasonmásának ugyanazt a körkörös utat jelöli ki, amelyet ő maga is jár: „célod, hogy rálelj önmagadra”. A maga identitását keresi ez az Isten, akit zarándokló magányában az vigasztal, ha kreatúráit olyanoknak láthatja, akik az örömben magukra találnak... Ezért még a tízparancsolatot is az élet és boldogságigenlés szellemében fogalmazza át
Bár eme „második Mózes” csak töredékben juttatja el hozzánk az új tízparancsolatot, így is kirajzolódik benne Isten mosolygó arca, amint a magasból ránk tekint valahogy úgy, ahogy a költő nézi a tej körül ugráló bolondos kiskutyákat.
Az új törvényben átértelmeződik a bűn fogalma, a tiltások sokasága, az egyik legfőbb parancsolat pediglen így hangzik: „ne hazudozzál önmagadnak”. Keresd igazi éned, és ha megtaláltad, légy hű hozzá, hisz ebből, mint napra éj, következik, hogy másokhoz sem leszel majd te hűtlen (Shakespeare). Íme, a megtalált archimedeszi pont, amelyben a lélek felszabadul, könnyűségre biztatván önmagát: a korlátok közötti szabadság meg-, illetve átélésére.
Ez az önmaga azonosságára lelt és ezáltal szabaddá váló lélek képes fölfedezni az illanó szépséget – mint célt, mint a vadászat egyetlen zsákmányát. De a Szépség csak örök lesben állva pillantható meg, hiszen idegen vándor e világon: nincs hova lehajtania a fejét, akárcsak az Ember fiának.
Így lesz a földi lét célja a szépség vadászata.
A Szépség hó cica, bohó vers, amely az érzéki és a transzcendens, a profán és a szent között bujkál, a vadásznak viszont nem szabad határokat ismernie, ha valóban rá akar bukkanni. Ezáltal válik átélhetővé a szépségben a hit és a hitben a szépség. S ami még szerencse is – a vadászatról nem kell számot adni csak az Úr márvány trónja előtt. A víg keresztény poétát boldogsággal tölti el az a tudat, hogy örömmel mondhatja majd. sikeres volt a vadászat: rálelt önmagára és a Szépségre, s a végtelenné táguló pillanatok mámora, az illat, a fény, csókok íze és a lombok nyugalma el-tulajdoníthatatlanul az övé, hiszen: „amit látott, gyönyörű volt,/ (...) És övé marad mindörökre”.
BENŐ ATTILA