Demény Péter
HÁROM BAGATELL
A megcsalt férfi monológja
Jössz,
és arcodon az ő arca van, és melleden és öleden az ő simogatása, és hüvelyedben az ő hímvesszője, és amikor szeretkezünk, arcomban az ő arcát igyekszel felkutatni, és simogatásaimban az ő simogatásait érezni, és hüvelyedbe hatoló hímvesszőm merevségét az ő hüvelyedbe hatoló hímvesszőjének merevségéhez mérni, és persze, mindig könnyűnek találtatom, és természetesen már csak kényszerből fekszel le velem, mert úgy gondolod, hogy a vele való lefekvés tested megszenteltetése, a velem való lefekvés pedig tested meggyaláztatása, és nem veszed észre, hogy erre én is rájöttem, mert tudom, sőt, érzem, hogy van valakid, és már én is csak kényszerből fekszem le veled, abból a csökött meggyőződésből kiindulva, hogy a vele való lefekvés tested meggyaláztatása, a velem való lefekvés pedig tested megszenteltetése; no meg az sem mellékes, hogy esetleg tényleg így van, és akkor az én testem is megszentelődik; közben azzal bíztatom magam, hogy a szenvedésünk által (mely esetedben a velem, esetemben a veled való lefekvésből származik) megváltjuk bűneinket, és ha időnként Gabi jut eszembe, aki egy ilyen játszma végén felakasztotta magát, és így minden esélyét fölrúgta, hogy valaha is a Paradicsomba jusson, szóval olyankor bőgök, ha nem vagy itthon, és mikor hazajössz, agyonvernélek, de ahelyett ledöntetek, és látom arcodon az arcát, és érzem melleden és öleden a kezét, hüvelyedben a hímvesszőjét, de mégis a magamévá teszlek, és arra gondolok, mennyivel fontosabb lettél nekem, mióta már nem szeretlek, sőt, utállak, mi több, gyűlöllek, de a megváltásom eszközét faragtam belőled, és lehet, hogy most már akkor vernélek agyon, ha nem látnám arcodon, nem érezném melleden, öleden és hüvelyedben Őt – a Gonoszt–, akit el kell pusztítanom.
Szeretkezés
Az új analízistanárnő, aki most lépett be a harmadévesek termébe, egészen másképp nézett ki, mint a régi. Az vén volt, szőrös fülű, fogatlan – ez kívánatos, mint egy alma. Középtermetű, barna hajú, mélybarna szemű, feszes, ruganyos a melle, a lába formás, az arca pedig!... Elég, ha annyit mondunk: görög. Egyenes orr, ívelt ajkak, sima bőr – egyszóval olyan, amilyennek azt a görögök elképzelték –, az utolsó emberek, akik értettek a nőkhöz... Gabi rögtön beleszeretett. Szinte megdermedt az utolsó padban. Elhatározta, hogy nem fog írni semmit – őt úgysem érdekli ez az egész, az irodalmat imádja, csak a szülei kedvéért jött mérnökire –, egész órán a tanárnőt figyeli. Sssz – sziszegett, mert lassacskán, alsónadrágját repesztgetve felállt a hímvesszője, majd riadtan nézett körül, észrevette-e valaki. De a többiek buzgón jegyzeteltek, egy exponenciális függvény – állt a táblán, csak Jancsi, a padtársa bámult kiguvadt szemmel, ennek a nyavalyásnak is minden kéne, de nem, pajtikám, ez a nő az enyém most és mindenkorra...
Hirtelen rettenetes éhség vett erőt rajta. A táskájába nyúlt, még maradt egy almája, azt kezdte rágcsálni. A tanárnő abbahagyta az írást, magyarázatba fogott, közben odahúzta a székét a katedrasarokhoz, és rátérdelt, majd hintázni kezdett rajta, mintha a katedrasarokkal szeretkezne, s csak a diákokra való tekintettel nem hallatna kéjes nyögéseket. Gabi elképzelte, amint az ágyon térdel mindkét lábával, alatta pedig ő van – ó, ez csodálatos lenne...
Már a nő is belejött a dologba, most úgy csinálták, mintha mindig is együtt csinálták volna, a logaritmus az, amikor, ugyan, tanárnő kérem, hagyjuk ezt a bánatba, inkább foglalkozzék velem, igazán kár lenne ezt az alkalmat kihagyni, magának – mit! –, neked csodálatos melleid vannak, a hüvelyedről pedig, hát arról trilógiát lehetne írni, de én is félrebeszélek, gyere, édes, imádlak, még, még, közel vagyok hozzá, és óóóh, megjött, fáj, de élvezem, élvezem, de fáj, és mégis, jó, jó, jó, és beleharapott a vállába...
– Hah! – a sikoltás rövid volt, de éles, az évfolyam rámeredt a tanárnőre, Gabi dermedten kapta föl a fejét, Jancsi gyanakodva nézett rá, és Tibi, a mindenkori legjobb tanuló megkérdezte: – Mi történt, tanárnő kérem?
– Megharapott – mutatott a fiúra és a kollégák megrökönyödött nyögése hallatszott, ahogy visszaszívják a levegőt, Jancsi pedig nekiugrott: – Te szemét, elcsábítanád őt is! – és már csak a záporozó ütéseket érezte...
Bűnbeesés
Boldogan sietett haza a megjavított lemezjátszóval. Még volt vagy két kilométer, amíg beér a fenyőerdőbe, ahol a nagyszüleivel laktak, teljesen elszigetelődve a világtól. Nem olvastak, nem néztek tévét, nem hallgattak rádiót, s mióta anyja meghalt – körülbelül három éve lehetett –, a rendre, tisztaságra sem ügyeltek. A két öreg ennie adott, s mindent elvégzett a ház körül, de beszélgetni, egymás felől kérdezősködni nem szoktak.
Nem szerette nagyszüleit, s ők sem az unokájukat. Eltartották, talán néhai imádott lányuk iránt érzett kötelességből. Már születésétől fogva kinézték a családból, „kis bitangnak” titulálták. Mikor kétéveske volt, nagyanyja felkiáltott: – Nézd meg, milyen hideg szeme van ennek a gyalázatosnak! Akár a kígyóé! Olyan, mint Lucifer!
Nem bánta. Elviselte őket, mert ennie adtak – ennyi volt az egész. Egyáltalán senkit sem szeretett. Remekül tanult, de csak az eszét használta. Nem értette, mit jelent, hogy „Vesd reám sugarát kökény szemeidnek”, illetve azt értette, hogy mit jelent, csak azt nem, hogy minek kell ezt leírni. Laci (aki a lemezjátszót megjavította) sokszor bökte meg a suliban: – Ni, de szép lány ez az Erzsi! – Tényleg szép – mondta ő, bár nem tetszett különösebben.
Ahogy belépett, majdnem beverte a fejét a fenyőágba, ami jól benőtt az ablakon. A nagyszobában voltak az öregek: nagyapja bóbiskolt, nagyanyja a falat nézte. Letette a gépet az asztalra, s az ágy alól elővette a korongot. Vigyázva föltette a lemezt, azután a sarokba húzódott, hogy figyelje a következményeket.
Sokáig semmi sem történt. Az öregek éppen csak fölkapták a fejüket a zajra, de egyikük sem mozdult – szótlanul, mereven maradtak a helyükön, szemük a semmibe révedt.
Aztán – „Alma a fa alatt...”, kezdte az énekesnő – nagyapja megmozdult. Fémesen, fiatalosan csillogott a szeme (és nem a dühtől, nem, ez egészen más volt, nem tudta volna megmondani, hogy mi, de nem düh), odalépett a nagyanyjához, aki, nicsak, mintha kacsintott volna, és letépte róla a ruhát. Fölemelte az öregasszonyt, s hanyatt az asztalra fektette (elállt a zene, az óra leesett, és újra megindult), miközben a nadrágját gombolta ki. Később már nem látott semmit, de hallotta, hogy a nagyanyja furcsán nyögdécsel, a nagyapja pedig suttog valamit...