Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. május, IV. évfolyam, 5. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

IRODALOM ÉS ISKOLA
Reményik Sándor
Reményik Sándor költői útjának értelmezése, irodalomtörténeti helyének kijelölése végtelenül egyszerűnek tűnik. Ő volt a két világháború közötti kor kisebbségi költője, aki idejében felismerte tehetségének korlátait, s költői becsvágyát áldozatosan alárendelte az erdélyi magyarság szolgálatának, öntudata és önbecsülése ébren tartásának. Kortársai is költészetének ezt az erkölcsi tartalmát, példa-erejét tisztelték elsősorban, a jellemet, mely a francia író, George Duhamel szerint az irodalomban sokkal ritkább, mint a tehetség. Babits Mihály így írt róla Az erdélyi költő című esszéjében: „A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével... A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költői értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”
Ez az egyszerű értékelés – melyet a költő minden ars poeticája, minden szerepvállaló gesztusa hitelesíteni látszik – valójában egyszerűsítés. Elfedi azt a sohasem csillapuló belső harcot, mely a Reményik-líra mozgatója és fékezője, ihletének forrása és elapasztója egyszerre. E vívódás már gyermekkorában kezdődik; anyja jegyzi fel naplójában akkor nyolcéves fiáról, hogy jellemvonásaiból „egy Petőfi-szerű pályára lehet következtetni”. Az ilyen szülői jóslatok többnyire vágyálmot rejtenek, s feltehetjük, hogy Reményik anyja – aki Petőfi barátjának, Pákh Albertnek leszármazottja, német nyelven maga is verseket ír, fia több költeményét később németre fordítja – öntudatlanul talán, de a költői hivatás felé terelte gyermekét. Apai részről azonban épp ellenkező hatás éri Reményiket. Akárcsak egy századfordulón írott családregényben, a Reményik család nemzedékek szorgalmával és gyakorlatias józanságával küzdötte fel magát a jómódú polgárság körébe; az építész apa, ki a kolozsvári evangélikus egyház presbitere, ezt a puritán polgári kötelességtudást oltja örökösébe. Szinte törvényszerű, hogy Reményiknek fiatalon meg kell élnie a polgári és a művészi életforma közötti választásnak a századelőn oly mélyen válságérlelő dilemmáját. Hajlam és kötelesség összeütközését elmélyítik ifjúkori tanulmányai; az apai kívánságoknak megfelelően jogász lesz a kolozsvári egyetemen, de szívesebben hallgat filozófiát, mint jogtudományt, s különösen erkölcstani előadásokat. Tudatosan etikussá edzett gondolkodása számára a költői pálya csak akkor nem vétkes könnyelműség, ha kivételes eredmények, nagy művek nagy sikere szentesíti a letérést a kötelesség hagyományos útjáról, első lírai kísérleteit ezért munkálja titokban és gyötrelmesen, s csak viszonylag későn, 1918-ban, huszonnyolc éves korában lép első kötetével a nyilvánosság elé. E Fagyöngyök címen kiadott verseskönyv azonban, mely mint Pomogáts Béla írja, „Vajda János és Reviczky Gyula dallamát folytatja, mintha a Nyugat lírai forradalma nem ért volna el abba a kolozsvári villába, ahol zárt magányban élt”, nem igazolta ezt a várakozást. Paradox módon személyes válságából a nemzet válsága menti ki; ahogy a közeli barát, Áprily Lajos léleklátó megjegyzése is állítja: „Költői öntudatának és alkotó örömének legfelemelőbb perceit pedig akkor élte át, amikor az indulás szemérmes érzéseiből kibontakozva erkölcsi eszményét – nemzetszolgálat – és költői hivatását Erdély besötétedett ege alatt egyenesíteni tudta.”
Ne zavarja a mai olvasót, hogy ez az „egyesítés” a máig sokat bírált, Reményik által pedig egyenesen megtagadott Végvári versekben történt meg először. Reményik ekkor még nem volt – nem lehetett – kisebbségi költő; egy háborúban vesztes nemzet tagjaként a hazájára fegyveres foglalóként törő másik nemzetben mást, mint ellenséget, nem láthatott. Az indulat és gyűlölet kitörései mellett azonban olyan gondolatelemeket is olvashatunk e versekben, melyek később a transzilvanizmus alapelveivé váltak. Ilyen a szülőföldhöz való hűség, az anyanyelvhez való ragaszkodás, a szenvedés által történő közös megigazulás. És amikor a háborút lezáró békeszerződések Erdély sorsát is megpecsételik, Reményik – e gondolatok folytatójaként – természetes módon választja a kisebbségi magyarsággal vállalt szolidaritás útját, a bárd, az énekes szerepét, kinek legfőbb, talán egyetlen feladata megőrizni közösségének megtartó értékeit. A transzilvanizmus talán legnagyobb eszmei érdemének – annak a nemzettudatnak, mely a magyarságot erkölcsi és erkölcsös közösségnek kívánja látni elsősorban, s melytől idegen minden gyűlölet, agresszivitás és más nemzetek ellen irányuló indulat – ő lesz a legkövetkezetesebb és legnagyobb hatású költő-képviselője. Élete végén, mikor Európát ismét fegyverek dúlják, s Erdélyt kettéosztja az álsalamoni ítélet, ezért tudja „korszerűtlen” – mert a kor nacionalizmusával következetesen szemben álló – verseiben a humánumot hirdetni, az egymás ellen élés helyett az egymás mellett élést, s a békét a fegyveres hódítás lázának idején.
Költészetének leginkább megrendítő vonása, emberi-költői őszinteségének záloga azonban az, hogy erkölcsi magatartása, melyet ő maga nevez „sziklakeménynek” és „szirtmagasnak”, egy végletesen sérülékeny, mindig kételyekkel küzdő lélek öngyötrő erőfeszítésének következménye. Mindig megrendülő hittel kellett hitet plántálnia osztályos társaiba; reménytelenül hirdetnie a reményt, halálra készülve ígérnie a feltámadást. Szinte minden verse küzdelem önnön gyengesége ellen, hogy erőt adhasson másoknak, közösségének. Olvasójának éreznie kell, hogy ez a költő szüntelenül erejét meghaladó feladatnak gyürkőzik; nem az alkotó öröm, hanem a kötelesség „mázsás szava” parancsolja vissza újra meg újra a költészethez. Mely mégis egyetlen öröme és menedéke. „Sziszifusz boldogsága a kő”, mondta Camus; Reményik Sándor verseinek legjava erről a tragikus boldogságról ad hírt, ennek megszenvedett igazáról győzi meg a kételkedőket.
LÁNG GUSZTÁV

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék