MŰTEREM
MŰTEREM
Magamról
Incze nagymamának két asszonytestvére lakott Nagybányán, így történt, hogy már
hatéves koromban megkezdődött gyakori látogatásunk, és nem tudom megmagyarázni,
hogy miért szeretem módfelett most, nyolcvanhárom éves koromban is ezt a
várost… Igaz, ma úgy találom, hogy régen otthonosabb, kedvesebb volt! Különös
volt nekem a sok festő is az utcákon, a sétatéren. Csodálkoztam is: egy idősebb
néni a forgalomból kivett konyhakésével festett, ecset nélkül! Megkívántam a
festést magam is! Egyszer Incze nagyapám, amikor hozzánk jött, meglátott, hogy
festek. „Gyere velem haza, Janikám!” – mondta, és egy kemény-papír palettán 15
gombfestékkel (akvarell) ajándékozott meg… Nagyapám Nagybányán született, ott
nőtt fel, ott ragadt reá a festhetnék. Különös volt: végre, amikor tanító
diplomám volt, Ziffer mester járt be korrigálni, s egyszer jól megnézett:
„Incze úr! én önt gyermekkora óta ismerem, gyakran láttam a hátam mögött
álldogálni, mikor az utcán itt-ott festettem…”
Öt elemi után a szatmárnémeti gimnáziumba írattak be, Sarkadi tanár úr lett az
osztályfőnököm. Kémiát, rajzot, kézimunkát tanított nekünk. A rajz iránti
szeretetemet ő vette észre, és segített nekem „kibontakozni”. Nagyon érdekesen
tanított! Hagyott minket dolgozni vagy húsz-huszonöt percig, azután kezdte
sorbajárni a padokat, lássa, mit műveltünk? Mellettem is megállott; „Nini, kezd
mendegélni!” Leült mellém a padba. „Hogy is hívják magát, kisfiú?” És kivette a
kezemből a ceruzát: „Ha valamit rajzolunk, legelőször a legnagyobb formáját
tüntetjük fel halvány vonalakkal, ebbe helyezzük el a részleteket, mert már
látjuk, mi hová kerül, utána következik az árnyék-fények feltüntetése…”
Kijártam a négy gimnáziumi osztályt, és jó eredménnyel letettem az ötödik
osztályba a felvételit – de apámnak immár hét gyermeke volt, nem tudta az én
szatmári tartózkodásom költségeit fizetni. Otthon lettem fizetés nélküli
kertész-munkás. Később Kolozsvárra kerültem az Irisz porcelángyár festődéjébe. Az
itt megtakarított órabéremből beiratkoztam „rendkívülinek” a festőiskolába. Itt
rajzoltam életemben először élő aktmodellről. Nekem, aki eddig csak
gipszformákról dolgoztam, érdekes, izgalmas munka volt. Közben
ősszel beiratkoztam a nagyenyedi tanítóképzőbe, ahol az előmenetelem alapján
megkaptam egy teljes Bethlen Gábor-ösztöndíjat! Ezzel végeztem el a képzőt, a
rajzolás-festés itt sem hagyott békében… „Rosszabb ez, mint a
pálinkaivás!” – biztatott Dóczynó Berde Amál, a híres festőasszony, a
kollégiumi rektor professzor úr felesége, aki gyakran segített rajtam.
Sokszor kérdezik tőlem ma is: hogyan kell festeni? Magam sem tudom! Amikor „úgy
jön”, csinálni kell! Ezt szorgalommal nem lehet végezni, legalábbis én nem
tudom. De van kádencia ennek az ellenkezőjére is: „Még rossz képet is csak az
fest, aki az állványa előtt áll és dolgozik!” Én órarend szerint nem tudok
festeni. Különös: itthon vagyok, sokszor nem tudok ecsethez nyúlni órákon át –
csak rontok rajta! Adódik, hogy mennem kell valahova, már az
utcai kabátomat is felvettem, indulás előtt még ránézek a munkára, festékbe
mártom az ecsetem: ezt feljegyzem, nehogy közben elfelejtsem. Még itt is, ott
is igazítok rajta, belefelejtkezem, s egyszer észreveszem, hogy többet haladtam
előre a képen, mintha egész délelőtt bütyköltem volna… E momentumok
különlegesen értékesek nekem: szépek, felemelők, gondolom, így van bárki,
akinek sikerül valamit eredményesen létrehoznia…
Ziffer Mester mondogatta nekem: „Incze úr a jobbik részt választotta, mert a
pedagógus fizetéséből ad a festő kezébe kenyeret és feje fölé fedelet!” Ez így
igaz, mert nem a művészetből, hanem a művészetért élhettem! Nem kellett senki
ízléséhez, kívánságához igazodnom, s így sikerült a saját ösvényein járó
festőnek megmaradnom…
A képem nézői közül sokan megemlítik, hogy nincs rajtuk se fény, se árnyék.
Nincs! Észrevettem, hogy a napfény világos és árnyékos színeibe öltözteti a
világot. Kenyérkereső foglalkozásom miatt csak a délután második felében tudtam
festenivaló után nézni: láttam, milyen érdekes a naplemente utáni félóra... A
világ átváltozik! Rövid ideig egész környezetünk a saját színeit mutatja, amíg
aztán fokozatosan elsötétedik Nekem nagyon megtetszett ennek az alig 25-30
percnek a színvilága. Sokkal érdekesebbnek, színesebbnek látom a tájat, s a
piktúrámba ezt a színskálát veszem be. Ezért nincs fény-árnyék jelenség a
képeimen, de ez nem hiányosság, hanem tulajdonság…
Dési lakos maradtam, mert nagyon megszerettem ezt a városkát: érdekes, dombra,
hegyre menő utcáit, házait, s ezeknek java része szép, jó képtéma nekem… Mennyi
poézis, hangulat, groteszk kedvesség, rokonszenves vonás van egészen
jelentéktelen utcákon, embereken! Az utca maga az élet, a ki nem fogyó témák
sokasága… Nem a „nagy téma” határozza meg a kép minőségét: az én piktúrámban
kis emberek, kis dolgok, sorsok, eseménytelen hétköznapok vannak. Semmit sem
„festek le!” Csak azt, ami a valóságból megfogott, meglökött és „képcsinálásra”
ingerelt.
Egyedül szeretek festés közben lenni, még zenét sem tudok hallgatni. Ha valami
jó műsor van, például Monteverdi a rádióban, akkor leteszem az ecsetet, és úgy
hallgatom meg, mert annyira átélem a muzsikát, hogy nem tudok másra
összpontosítani.
Ha visszanézek letűnt évtizedeimre: sok baj, nehézség, vívódás volt bennük, de
nem tudtak letörni, mert a SANTA E MIRACOLA PITTURA mindig velem volt…
INCZE JÁNOS DÉS
Kövér standfigura
Strandfigura
Vasúti híd
Sorompó
Tavaszodik