DISPUTA
 
 
Az itt közölt írások elhangzottak Debrecenben, az 1992. november 19–20-án megrendezett Irodalmi Napok keretében, amelynek témája a napló- és emlékiratirodalom megújulása és mai formáinak meghatározása volt.
Rövid áttekintés az új erdélyi emlékiratirodalomról
Magyar emlékírók című, 1988-ban megjelent könyvében Szávai János a XX. század erdélyi emlékírói közül egyetlenegyről tesz említést: Tamási Gáspárról és könyvéről, a Vadon nőtt gyöngyvirágról. Némiképp érthető ez, hiszen nem egészen 300 lapnyi terjedelemben helyet kellett szorítani nemcsak a magyar emlékiratirodalom négyszáz éves történetének – természetesen néhány kiemelkedő és tipológiailag is jellemző mű kiemelt elemzésével –, hanem bevezetőül a műfaj elméleti alapkérdéseit is felvetette több fejezetben. Azt hiszem, indokolt tehát, ha itt most kimondottan a XX. század, s ebből is a hozzánk legközelebb eső harminc esztendő erdélyi magyar memoárirodalmát próbáljuk meg áttekinteni, vállalva a szabott terjedelemben akár a leltárszerűség hátrányait is.
Az új erdélyi emlékiratirodalom első korszaka 1920-ban, Benedek Elek még Erdélybe való hazatérése előtt írt önéletrajzi regényével, az Édes anyaföldemmel kezdődik, majd inkább a műfaj határterületein bontakozik ki: az írói mozgalmakat közvetlen közelből felelevenítő kortárs-emlékiratokban (Tabéry Géza: Emlékkönyv. 1930; Szántó György: Fekete éveim. 1925), kulcsregényekben (Berde Mária: Szentségvivők. 1935), memorialisztikus elemekkel is telített irodalomtörténeti visszatekintésben (Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma. 1942), illetve a memoár-regény műfajában (Markovits Rodion: Szibériai garnizon. 1927; Kuncz Aladár: Fekete kolostor. 1931). Ez utóbbiak azonban inkább erőteljes önéletrajzi indíttatásuk, mint művészi megformálásuk révén volnának említhetők mai témánk összefüggésében.
A memorialisztikus művek viszonylag csekély száma, de még inkább határterületi jellege nyilván összefügg azokkal a sajátos körülményekkel is, amelyek között ezek a művek megszülettek: teljesen új történelmi helyzetében az erdélyi magyar író elsősorban a jelenre és a jövőre irányította figyelmét, s sokkal kevésbé a múltra. Különben ez volt az olvasói elvárás is, s innen nézve az sem lehet véletlen, hogy akár Benedek Elek említett önéletrajzi regénye, akár korukat tekintve hozzá közelebb álló kortársainak kisebb lélegzetű művel (Gyalui Farkas, Kovács Dezső, Nagy Péter önéletrajzi fogantatású novellái, karcolatai, anekdotái) nem támasztottak koruk erdélyi magyar irodalmában különösebb visszhangot, s pláne nem volt az irodalom arculatát meghatározó jelentőségük. Egyébként a szerzők – Benedek Eleket és a visszaemlékezéseit 1932-ben kötetben is megjelentető Bánffy Miklóst leszámítva – mind 50. életévük alatt vannak, s ez az életkor már magában is kevéssé indítja a szerzőt a múlt fölötti meditációra, sokkal inkább arra, hogy az átélteket a jelen szellemi párbajaiban a maga igazának bizonyítására felsorakoztassa.
1944 ugyanolyan történelmi korszakhatár az erdélyi magyarság életében, mint 1918 volt. Az újabb változást követő évtized irodalmi és politikai légköre viszont egyáltalán nem kedvez a memoár-műfajnak (még a kommunista múlt hiteles idézésének sem). Mindjárt az első években csupán a háború és a vele járó borzalmak, a legszélsőségesebb léthelyzetek kerülnek megörökítésre: születik egy-két háborús visszaemlékezés (Asztalos István könyve, az Író a hadak útján), lágerkönyv (Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam; Grósz Sándor: Három év kényszermunka – az előbbi Auschwitz rémségeiről, az utóbbi a romániai munka- és haláltáborokról). Az ötvenes évek elején csak Nagy István eleveníti fel munkásmozgalmi múltja egy-két epizódját (Minden jog a szerzőé, Egy év a harmincból), s majd csak az ötvenes évek derekán mozdul valami: ekkor veti papírra a Szamos-völgyi földbirtokosból íróvá lett, s annak idején két regényével, a Zátonnyal és a Csütörtökkel inkább politikai viharokat, mint írói babérokat aratott Daday Lóránd önéletrajzi regénytöredékét (A lápon át címmel jelent meg 1970-ben); ekkor íródik Szentimrei Jenő önéletrajzi regényciklusának majd csak 1973-ban megjelenő egyetlen kötete (Városok, emberek), és közben az akkor már Magyarországon élő Tamási Áron könyve, a Bölcső és Bagoly, na meg Tabéry Géza szintén töredékben maradt visszaemlékezése a harmincas évek erdélyi irodalmi életére.
A történelem fintora, hogy miután ezeket a műveket egy kedvezőre fordult irodalmi széljárásban sikerült – hogy Gaál Gábor kifejezését használjuk – „kihegedülni”, a széljárás fordultával (az 1956-ot követő szellemi terror légkörében) egytől egyig a süllyesztőbe kerültek, s csak egy újabb „olvadás”-nak köszönhetően kerültek nyilvánosság elé a hetvenes években, jóval szerzőik halála után. Annak tehát, aki majd – ezt a memoárirodalmat elemezve – a művek korhoz kötöttségét és korlátaikat vizsgálja, az irodalompolitikai széljárást már in statu nascendi számításba kell vennie.
A fordulat éve az emlékiratirodalom legújabb erdélyi történetében 1967/68. Ekkor, a hatvanas évek végén lát napvilágot Lám Bélának, Csinszka egykori vőlegényének, Reményik Sándor és Áprily Lajos benső jóbarátjának könyve, A körön kívül (1967), 8 rögtön utána Nagy István önéletrajzi ciklusának első kötete, a Sáncalja (1968). (Balogh Edgár 1965-ben Budapesten kiadott, Sarlós-múltját felidéző könyvéről, a Hét próbáról itt csak egy zárójelen belül essék szó.) Lám Béla könyve egyúttal a műfaj első sikerkönyve is lett, a Hatalom felé pedig az „vitte”, hogy a benne elbeszélt események egy része a háború és a forradalom alatti Oroszországban történik, ahová a könyv szerzője, a fiatal gépészmérnök hadifogolyként került, s ahonnan orosz feleséggel tért haza. Nagy István regényciklusának első kötete pedig ugyanazt a világot idézte, amelynek írói megelevenítése A szomszédság nevében és a Réz Mihályék kóstolója című regényeiben, vagy A Boldog-utcán túl című kötet novelláiban már a negyvenes évek elején – későbbi politikai státusától függetlenül is – rangot biztosítottak a szerzőnek a XX. századi magyar prózában.
Kettőjükkel az évtized fordulóján az erdélyi magyar irodalom „nagy öregjei”-nek nemzedéke is megszólalt, arról a világról, amelyet átélt, s amelynek emberi tapasztalatait semmiképpen nem akarta magával vinni a sírba.
Valóságos önéletrajz- és memoárhullám lódult meg a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az erdélyi magyar irodalomban: írók és költők, képzőművészek, sőt a közélet szereplőinek egy része szólalt meg, s a művek sorában sajátos rétegként bukkantak fel a parasztmemoárok (Tamási Gáspár mellett többen is) s a munkásmozgalmi múltjukat felidézők.
E hullámról részleteiben sokat elárulnak az évszámok is: felsorolásuktól akkor sem tekinthetünk el, ha száraz adathalmaznak veszi valaki. 1969-ben folytatja önéletrajzi ciklusát Nagy István; 1970-ben kerülnek kiadásra Daday Lóránd és Tabéry Géza tíz-tizenöt éve kéziratban heverő visszaemlékezésrészletei, ekkor jelenik meg Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirága, s a szakszervezeti mozgalomból ismert Kovács István, kolozsvári vasöntő visszaemlékezéseinek első kötete; 1971-ben következik Nagy István önéletrajzi ciklusának harmadik kötete, s indul el Kacsó Sándor visszaemlékezéseinek sorozata, ekkor jelenik meg egy kötetben Szemlér Ferenc két, önéletrajzi fogantatású regénye, s egy agrárszakíró, az ötvenes évek küszöbéig az EMGE élén is tevékenykedő Antal Dániel könyve; 1972-ben készen áll, de csak a nyolcvanas évek végén és Magyarországon lát napvilágot Bethlen Bélának, Észak-Erdély egykori kormánybiztosának visszaemlékezése, valamint az 1944 őszi elhurcolására és szökésére emlékező Kiss Jenő még ma is kéziratban lévő könyve, de gyarapítja a sort a kosályi bukolikák költőjének, Bartalis Jánosnak Az aki én voltam és a Helikon-teremtő Kemény Jánosnak Kakukkfiókák című önéletrajzi regénye, valamint a munkásmozgalmi múltjáért 1941-ben és 1949-ben is bebörtönzött Veress Pál első könyve; 1973-ban Szentimrei Jenő szintén több mint másfél évtizede szekrényben meghúzódó önéletrajzi regénye, a gyermekkora Nagyenyedét meg elevenítő Városok, emberek és Kovács István második könyve következik; 1974-ben Kacsó Sándor, Nagy István és Veress Pál sorozata folytatódik, s mellettük „új szerző” a kolozsvári festőművésznő, T. Karácsony Emmi; 1975ben veti papírra önéletrajzi töredékét Horváth István (tragikus halála után közel egy évtizeddel jelenik majd meg), de kiadói eseménnyé lesz egy széki parasztasszony, Győri Klára könyve a Kiszáradt az én örömem zöld fája, s részben új szeletébe világít be a múltnak az Erdélyi Fiatalokkal induló, majd a baloldalra került Demeter János visszaemlékezése; 1976-ban kerül hazai kiadásra a Tamási Áron-sorozatban az alaposan megcsonkított Szülőföldem, s újabb két visszaemlékezése, a Bölcső és Bagoly és a Vadrózsa ága, ekkor jelentkezik önéletrajzi regénnyel a munkásmozgalmi aktivistából íróvá lett Zimán József, és a költőként-prózaíróként a háború utáni első nemzedékkel együtt indult Majtényi Erik, s ekkor írja meg önéletrajzi emlékfüzetét A csendes Petőfi utca címmel Mikó Imre (ez a könyv is szerzője korai halála után jelenik meg); 1977-ben Kovács István és Veress Pál mellett az egykori korunkos Szilágyi András ad ki egy kötetnyi novellisztikus visszaemlékezést (A halhatatlan fűkaszás); 1978-ban folytatja memoárját – immár életének romániai szakaszát idézve – Balogh Edgár (Szolgálatban), s indít visszaemlékezést Bányai László, valamint a mezőgazdasági szakíróként és gazdaságszervezőként ismert Kozán Imre; 1979-ben az aradi Károly Sándor önéletrajzi regényei jelennek meg egy kötetben, a műfaj eseménye azonban a festőművész Nagy Imre Följegyzéseinek (már szintén posztumusz) kiadása, s egy kötetre való népi visszaemlékezés, Így teltek hónapok, évek címmel; 1980-ban Bányai László folytatja visszaemlékezéseit, 1981-ben Veress Pál; 1982-ben aztán Méhes György és a festőművész Incze János tulajdonképpen zárják is a romániai kiadásban megjelenő emlékezés-műfajú művek sorát. Kós Károlynak 1983-ra kész és kiadásra előkészített Életrajz című kötete majd csak 1991-ben jelenik meg, Balogh Edgár és Kacsó Sándor viszszaemlékezéseinek harmadik, a jelenhez közelebb álló kötetei pedig csak Magyarországon kerülhetnek kiadásra. A műfaj tulajdonképpen 1990-ig utolsó képviselője egy szintén széki parasztasszony, Kocsis Rózsa könyve, a Megszépült szegénység, a kiadói tervben a megjelenhetőség érdekében regénynek álcázva.
Az előbbi felsorolásban inkább a szerzőkre vonatkozó információkkal próbáltam érzékeltetni az erdélyi új emlékirat-műfaj folyamának belső hullámzását. Talán kiderült belőle – s ezt egy részletekbe menő vizsgálat mind horizontálisan, mind időbeliségét tekintve igazolhatná –, hogy az erdélyi magyar társadalomnak milyen széles skáláján jelentkezett az önkifejezésnek, a történelmi tapasztalatok és tanúságok továbbadásának a belső kényszere, milyen sokban gazdagította – sőt az adott körülmények között az irodalomra háruló többletelvárások következtében pótolta – azt a képet, amelyet korábban a Trianon után romániaivá vált kisebbségi magyar társadalomról ismertünk, vagy egyáltalán ismerhettünk. A hatvanas-nyolcvanas évek új erdélyi memoárirodalmának ilyenfajta jelentőségét az sem kisebbítheti, ha számolunk azzal, hogy a tanúvallomásnak ez a belső kényszere a megszólalók részéről milyen belső cenzurális reflexek miatt termett olyan – néha joggal mondhatjuk: különös – gyümölcsöket.
A hivatalosan vagy álcázva, de hasonló intenzitással működő cenzúra szabta korlátok ugyanis egyrészt behatárolták a valóságnak azt a részét, amely egyáltalán felidézhető volt, s azzal együtt a felidézés lehetséges módjait és eszközeit, másrészt legalább olyan mértékben működött a belső cenzúra is. Aki megszólalt, az egyrészt átérezte az általa megéltek közösségi jelentőségét, másrészt vállalnia kellett a nyilvánosság érdekében azt is, hogy csak „szalonképessé téve” beszélhetett minderről, s még ha nem közvetlen megjelenésre írt, akkor is ott dolgozott reflexeiben a kézirat esetleges felfedezése esetére bizonyos önkontroll.
Hogy alkotó ember számára milyen feloldhatatlan belső dilemmát hordozott magában ez a helyzet, az minden különösebb elemzés nélkül is világos. De aki ezekbe az emlékező művekbe csak beleolvasott, alkalma volt érezni azt is, hogy milyen sokfélék a jelzett dilemmával való birkózás eredményei (és kudarcai).
Nyilván messze vezetne, ha itt most fölvetnők a megidézett múltból kirajzolódó kép történelmi hitelességének kérdését. Arra azonban még egy ilyen számbavétel keretében is érdemes kitérni, hogy az új erdélyi emlékírás művelői között alig van olyan, aki írásában átlépte volna az 1944-es korszakhatárt. A „nagy öregek” egy részének önéletrajzi regénye (Bartalis János, Kemény János, Kós Károly, Szentimrei Jenő) csupán gyermek- és ifjúkorukat idézi, s a történelmi időben alig jut el az első világháború végéig, az emlékezők másik része (Bányai László, a munkásmozgalmi memoárírók) legfeljebb a második világháború évéig, s a bűvös 1944-es korszakhatáron csupán kevesen lépnek túl (Balogh Edgár, Demeter János, Kacsó Sándor, Nagy István), kevés kivétellel ők is alig néhány hónappal vagy esztendővel (az utóbbi esetben azonban a történelmi hitelesség szempontjából nem valami nagy haszonnal). Persze ezt a megtorpanást lehetne a szerzők közben bekövetkezett halálával is magyarázni. De a történelmi időben 1944-hez közel levő kötetek műhelytitkainak, s a soron következők alkotási kínjainak ismeretében (én magam a felsoroltak közül több kötet kiadói szerkesztőjeként szerzőikkel közvetlen kapcsolatban is voltam) úgy érzem, nem alaptalan ez az állításom, hogy a két háború közötti erdélyi magyar közéletmemoárban megszólaló – s 1944 után is közéleti szerepet vállaló szereplői nem tudtak mit kezdeni az 1944-et követő korszakkal, amelynek arculata kialakításában részük volt. Nem tudtak akkor sem, ha 1941 után többüknek meg kellett ismerniük az elvtársaik által reájuk mért börtönt, meghurcoltatást, mellőzést. Ami pedig a „másik oldalt” illeti, a hatalomból eleve kizártakat, legtöbbjük visszaemlékezése meg sem született. S csak 1989 után bukkant fel innen-onnan egy-egy kézirat (Vita Zsigmondé, Kiss Jenőé), vagy íródott meg néhány új börtönmemoár (pl. a Gazda Ferencé, az egyik 1956 utáni politikai per szenvedő részesévé vált kolozsvári tanáré) vagy az oroszországi fogságra visszaemlékező írás (pl. a Bitay Lászlóé). Ezek, valamint az olyan naplófeljegyzések, mint a Sütő Andrásé vagy a Kiss Jánosé, önéletrajzi visszaemlékezések, mint a Horváth Imréé vagy a Pusztai Jánosé, legnagyobbrészt csak a lapokban, folyóiratokban láttak napvilágot, s alig egy-kettő lett kötetté. A romániai magyar könyvkiadás mai kilátástalan helyzetében így az esetleges memoárírók sem kapnak biztatást, s a virtuális szerzők kihaltával múltunkban tovább fognak terjengeni azok a fehér foltok, amelyeknek pedig berajzolására, nemzettudatunk torzulásait kiigazítandó, olyan nagy szükség lenne.
A megélt múlthoz való felemás viszonynak azonban nemcsak az a jele, hogy az új erdélyi emlékirat időben behatárolódik, itt kell keresnünk a magyarázatát annak a jelenségnek is, hogy írásaik műformájául a szerzők legszívesebben a regényformát választják, ahol a tényanyag, az események belső elrendezésén túl már azok kiválasztását is az adott műfaj belső ökonómiája határozza meg. Érdekes jelenség, hogy a „regényesítés”-nek ez az igénye a közvetlen és tényszerű valóságidézés helyett még azoknál a szerzőknél is működik, akik (mint a munkásmozgalmi visszaemlékezések írói) esetlenül téblábolnak ezen a terepen. Egyébként egy műelemző megközelítés számára is érdekes feladat lenne végigkövetni azt a folyamatot, ahogyan a múlttal szigorú (olykor fárasztó) adatoltsággal számot vető Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezéseinél eluralkodik a tényanyag az eredetileg szabadon választott „regényes” önéletrajzi formán, vagy ahogyan szépirodalmi formát öltenek Balogh Edgár börtönemlékei a (különben szintén Budapesten megjelentetett) Szárnyasoltárban, egy írói fikció régióiba transzponálva a megidézett, embertelenül kegyetlen börtönvilágot, s elmisztifikálva azt az alaphelyzetet, amely a szerzőt ezzel az élményanyaggal „megajándékozta”: a hithű baloldali sorsát saját rendszere börtönében.
Mindezek után az kellene következzék, hogy rátérjünk az új erdélyi emlékirat tulajdonképpeni irodalmi elemzésére. Be kell vallanom: erre itt nemcsak az idő rövidsége miatt nem vállalkozom. Egy, a mű belső világát, belső szerveződését kibontó elemzéshez a tipológiai csoportosításon túl, a kiválasztott, reprezentatívnak tekinthető művek sokoldalú tartalmi-formai vizsgálata lenne szükséges. Ahhoz pedig a jelenben rendelkezésre állónál sokkal több idő és tér kell. Mivel pedig ez alkalommal mindkettőnek szűkében vagyunk, elnézést kell kérnem, hogy csupán bevezetőnek tekinthető szövegem mégis ilyen hosszúra nyúlt.
DÁVID GYULA