Sebestyén Mihály
Sebestyén Mihály
SZABADULÁS A RUHÁSSZEKRÉNYBŐL
Lassan, módszeresen lökte félre a vállfákat a keresztrúdon. Kidobálta a
ruhákat.
Végre. Két év után erre is jutott ideje. Azt hitte, ő is abban az illúzióban
ringatta magát, ha majd nyugdíjba vonul, minden elnapolt, felgyűlt,
jaj-hogyutálom feladatnak a végére jár, de mindig közbenyomult valami
fontosabb, és a dolgok egyre fenyegetőbb hegyekké dagadtak. Ma reggel
eldöntötte, első dolga a ruhásszekrény kiforgatása lesz. Mi lehet ott, édes
istenem?! Évek óta csak bedobálták a kimosott holmit, vagy eldugdosták a
váratlanul betörő vendégek szeme elől azt, ami senkire, kizárólag csak reájuk
tartozik, aztán előhuzigálták, ásatásokat folytattak egy fehér ingért,
atlétatrikóért, és akkor előkerültek a gyermekek kinőtt tornaingei,
alsónadrágok, amelyekből a gumik kivénhedtek, megszürkült fehérneműk, senkinek
sem kellő zoknik, elfoszlott kombinék és elefántmelltartók... Alig várta, hogy
Dénes kitegye a lábát a házból. Nem is reggelizett, azonnal a szekrénynek
esett.
Egyetlen darabot sem hagyott ki, valamennyit alaposan átvizsgálta. Benyúlt a
zsebekbe, végigsimította a bélést, a selyem izgatottan zizegett a tenyere mögött.
Nem félt belenyúlni a Dénes zsebeibe: tudta, már semmit sem találhat benne, ami
kiborítaná. Férjhez menetele óta tiszteletben tartotta a férfizsebek
önkormányzatát. Nem kutatott bennük, még akkor sem, ha egy lejük sem maradt a
következő fizetésig. Megvárta, míg Dénes hazatér, hátha van nála valami abból a
tetemes, 10 lejes napidíjból, amelyet nőreborra-zenére kapott indulás előtt.
Néha akadt, banik, lejek, éppen elég egy fél kiló barna kenyérre.
Megnyomorodott, elcsempült, görcsös zsebkendők bukkantak elő a feledésből,
kemény domborzatú gubancba gyűrtek, melyeket soha nem adott oda, lusta volt
bedobni a szennyesládát helyettesítő fiókba. Utálattal, két ujjal emelte ki,
mintha tűzszerészként fel nem robbant bombát hatástalanítana, olyan óvatosan
húzta elő a nadrágok zsebéből, és ráejtette a folyton növekvő halomra.
Lecsúsztak, szétgurultak, lábbal rugdosta közelebb a zsebkendők
fogolyszállítmányához. Külön gyülekeztek az ingek, külön a fehérneműk, más
kupacokban azok a göncök, amelyeket végleg eldob vagy odaajándékoz valami
szeretetszolgálatnak. „Van most újra elég szegényember, aki kapva kap majd
utána”, mondta nemrég a szomszédasszony. Nem nagyon hitt neki. Dénes a múlt
heten kint volt az ócskán, és a nyakán maradt a teljes rakomány, pedig potom
áron kínálta. Tele táskával sündörgött haza, még a belépti díjat sem nyerte
vissza.
A zakókon és a barna nadrágon molyrágta lyukacskák. Amikor az ablak felé
tartotta, látta a szomszédos telken álló jegenyéket. Külön-külön minden
megmaradt levelet. Pedig be volt szórva az egész szekrény naftalingolyókkal,
mintha valaki tüzérségi csatát vívott volna a molyokkal, a golyócskák egy-egy
hevesebb mozdulatra folyton előgurultak. Mások máskor legyintettek: ugyan, menj
már, naftalin?! özönvíz előtti marhaság, a moly ma egyenesen imádja, zabálja,
hja, kérlek, a természet legyűrhetetlen ereje, életösztöne, ez az, amit a jó
öreg Darwin bácsi úgy hívott, hogy a-dap-táció, szótagolták a fülébe
kioktatóan, gúnyosan, vagy ezt a reakciós Mendel–Morgan mondta? mindegy, régen
tanulták, a lényeg, hogy a molyok zavartalanul folytatják fajfenntartó és
kabátrágó élvezeteiket. Az iskolában az újdonságok rabszolgái hatékonyabb
módszereket javalltak: szárított dohánylevél, aztán jött a kiszikkasztott
diólevél, beledugdosta a zsebekbe, a zakók gallérja alá gyűrte, a nadrágok
hajtókájába hintette.
Anyukánál régen a fehérneműs, csontszínű szekrényben – az is az előszobában
állott, érdekes, öntudatlanul is úgy rendezzük be saját lakásunkat, ahogy
gyermekként megszoktuk, van egy önmagát kíméletlenül érvényesítő belső rend,
parancs kényszerít erre, amely oly szívósan rögzül, hogy az újítások és a
divatok, a kor változása sem tudja elmosni, kiirtani belőlünk –, a csontszínű
szekrényben anyukánál apró vászonzacskók bujdokoltak a fehérneműk keresztmetszetben
látható, tökéletes földtani rétegei között: a levendula-zárványok. A szagukat
odahegesztették a szekrényhez, megmaradt azután is, hogy a zacskók tartalma
elporladt, széthullott, mint egy rosszul őrzött emlékkép, akár egy ósdi
újságkivágás, már csak régen volt illatával mutogatott vissza a
helyrehozhatatlan vétség felé. És a levendulát áruló regáti cigánynék
megritkultak, hiába keresne efféle igénytelen portékát a piacon, most valahány
külföldi cigarettákat árul, csiricsáré török bóvlit, mintha az élet egyre
tehetségtelenebbül utánozná önmagát: a régi kipróbált jóra új vacakot,
csillogóbb silányságot zúdít.
Vétségek? Honnan bennünk a bűntudat a természet rendjével szemben? Miért
hisszük, hogy látható, tapintható bűnök nélkül is vétkesek az utódok? Az elődök
talán tisztábbak voltak, patyolatfehérek, mint a damasztabroszok és
párnahuzatok abban az álombeli, csontszínű szekrényben? Alaposabban kellene
ismerni az apró családi históriákban az elhallgatott hibákat és az elődök előtt
járt szülők állítólagos bűntelenségét. Olyan viszonylagos ez: egymásra hárítják
a nemzedékek az el nem végzett dolgokat, és a mindenkori élőkben halmozódik fel
örökké a bűntudat, míg át nem adhatják a gyermekeiknek, a tanítványoknak, a mit
sem sejtő ártatlanoknak, hadd kínlódjanak azok velük, amíg a sor folytatható a
beláthatatlan végtelenségig.
Olyan nagy bűn, hogy el kellett adniok anyuka behemót szekrényét, mert ebbe a
tömbházbeli ketrecbe egyszerűen nem fért be? Ki hozta volna föl a hatodik
emeletre gyalog?
Van erre válasz? Nem kísérletezett soha a felelettel, mert... Mert ha
ártatlansága bizonyítására szavakat lelne, akkor a kérdés olyan értelmetlen
lenne, mint egy elhurcolt falióra fiók mélyén őrizgetett kulcsa.
Vissza a zsebekhez, a papírdarabkákhoz, a nevenincs telefonszámokhoz. Egy név,
egy töredezett névjegykártya valami svéd intézet címével, sürgős választ kérnek
angolul kérdőívükre. Válaszolt egyáltalán Dénes? Ahogy ismeri, késve vagy soha.
Ismét a kérdések. Közben az ív összetörött, a porba romlott a kíméletlen idők
rohamától. Semmi sem köt már össze bennünket a kérdezővel. Mi faggatjuk
önmagunkat, és éppen úgy nincsen időnk a feleletre. Kihűlt és
elszemélytelenedett szavak, tennivalók, amelyekből kiszállt az értelem.
Istenem, ha egy zseb ennyi keserű-sunyi filozófiát hordoz, bele sem kezd ebbe a
rendcsinálásba.
A selyemzsorzsett ruhájában – még Irénnél csináltatta –, vajszínű, mint anyuka
szekrénye, egy szál kettétörött cigaretta, még a szűrőtlen korszakából. Azóta
sem vette fel. Hová? Kinek? Hogy ünnepelték a gyermekei és Dencsi, amikor
áttért a füstszűrősre. Elmúlt ez is, ő a családon belül is a kisebbséghez
tartozik, hiszen egyedül ő dohányzik. A fiúk kimenekülnek, Dénes vénemberként
folyvást mizserál. Ma pontosan úgy utálják a füstszűrős cigit, mint a reform
előtt a mezítlábast. Az utálat is a-dap-tá-ció. Minden divatot túlél. Leszokni?
Abbahagyni? Túl egyszerű győzelem lenne önmaga felett. Ellenzéke üdvrivalgana.
Még nem szerzi meg nekik ezt az örömet. Hadd legyen legalább ez az ő
függetlensége.
Jaj, a téli ruhák. Elő kellene kotorni, hiszen a november menetrendszerűen
rájuk ragasztotta a kötelező náthát, s a nyáriakat zsákba gyömöszölve ki lehet
már tenni a beüvegezett balkonra. Dénes legalább egy fél éve ígéri, hogy üveget
vág a kitört ablakszem helyébe, de folyton valami dolgozatot ír a nemesített
vetőmagokról. Már nem olvassa föl neki a műveit, mert egyszer rápillantott,
éppen akkor, amikor nem tudott elnyomni egy hatalmas ásítást. Nyolc óra tanítás
után semmire sem képes odafigyelni, s ezt Dencsi nem akarja megérteni. Nem
mondja ő, hogy a nemesített vetőmagok nem fontosak, de őt, isten bizony, egy
fikarcnyit sem érdekli az egész. Hónapok óta csak újságolvasásra futja a
türelméből, belealszik a második-harmadik oldalba, amióta az újságok megteltek
hírekkel. Azelőtt olyan egyszerű volt: apróhirdetések, halálozási rovat, az
elvtárs látogatása és horkantásai, át sem kellett olvasni. Könyv? Könyv?!
Hónapok óta nincs lelkiereje folytatni a Varázshegyet, pedig anélkül, mondta a
rádióban valami túlokos filosz, „nincs huszadik századi műveltség”. És a
ruhásszekrény, és a téli holmik, és a nyugdíj beosztása, és a beszerzés, a
villanyszámlás kilesése, az talán a tizenkilencedik századi vagy a
huszonegyedik századi műveltség „elidegeníthetetlen tartozéka”?! Istenkém,
mennyi mindent összefecsegnek azok a bölcs pestiek.
Telefon.
Persze: hetedhét határon túl csereg. Át kell botorkálnia a halmokon, hegyeket
mászni. Nem lohol, azért se. Hadd csengessen. Akinek ilyen fontos, előbb-utóbb
rátalál. Nem hallgat el. Lehet, hogy Zsolt, most kapott szabad vonalat Pestről.
Már másfél esztendeje odaát számítógépezik. Becsületszavát adta, hogy
hazajönnek, nem maradnak végleg Magyarországon. Nem hiszi, hogy valaha is
visszajönnének Erzsikével. Előbb majd csak a gyerekeket küldik le karácsonyra,
húsvétra, aztán már csak egyszer egy évben jönnek, később inkább őket fogják
hívogatni, ha Dénes is nyugdíjas lesz, azután üres fehér szalag, blank, rövid,
kényszeredett telefonbeszélgetésekkel. Elvégre a saját életük. Nagy marha volt,
amikor nem mentek el húsz évvel ezelőtt. Dénes akart is menni, kínáltak neki
állást Martonvásáron az agrárkutatónál, de ő cirkuszolt, hogy akkor mi lesz az
iskolával, sehová sem megy, mi lesz a magyarórákkal, mintha rajta állna és
bukna az egész tanügy...
Erőszakos, makacs csengetés. Követelőző.
Felkapja a kagylót.
Nem Zsolt. Az iskolából. Az ő egykori iskolájából.
Arra szeretnénk kérni...
Lemondja. Visszautasítja, becsületszavára. Elege volt belőlük. Hagyjanak neki
békét. Más jó bolond már nincs is a városban?
... hogy vállalja el...
Nem vállalja, nincs semmire sem ideje, még ezt a marha nagy szekrényt sincs
ideje tisztességesen kirámolni.
... mert senki sincs, aki a franciaórákat megtartaná a három kilencediknek. A
tanárnak, tetszik tudni, Zsófi néni, Hollandiába kellett utaznia, elnyert
ugyanis egy ösztöndíjat...
Kellett. Nafene, mostanában már csak ott tudnak továbbképződni Bezzeg nekik még
jó volt Kolozsvár is, a zsúfolt bentlakás, ahová minden áldott vakációban
felrendelték őket. Még a szünidőben sem hagyták, hogy kialudja magát.
Mi az, jobbat nem találtak? Most annyi fiatal van, olyan flancosak.
Nem, ez erős. Ezt mégsem kellett volna mondania. Ez a szegény titkárnő semmiről
sem tehet, őt csak odatették, hogy hívja fel a vénséges vén és mélyen nyugdíjas
Zsófi nénit. Még szép, hogy eszükbe jutott.
Hány óráról lenne szó hetente?
Nem tudott elég kegyetlen lenni. A kérdés már egyenlő egynyolcadnyi,
egynegyednyi beleegyezéssel. Ennyivel kevesebb esélyt hagyott magának a büszke
visszavonuláshoz. Igaza van Dénesnek: ő a legnagyobb ellensége magamagának.
Heti hat óra délelőttönként. Csupán két hónapról lenne szó, tanárnő.
És a szekrények? A polcok? A jegyzetei, amiket ki fog dobni, hogy semmi se
emlékeztesse az eltöltött harminc esztendőre.
Mennyit fizetnek?
A szokott óradíj, adómentesen!
Mennyi lehet? Nem sok, az biztos, mert a parlamentnek a legkisebb gondja, hogy
a tanügyiek fizetésével bíbelődjék. Fogalma sincs, hogy menynyi lehet,
mostanában ugyanis magántanítványai sincsenek. Mindenkit elűzött, lemondott,
szélnek eresztett. Öreg és fáradt, unja, nincs megfizetve. Nem lehet sokat
kérni szégyenkezés nélkül. Lejárt a szabadrablás kora, igaz, ő nevetségesen
keveset kért az órákért, amikor mások már pirulás nélkül kétszázat, sőt hármat
is elkértek, ő még mindig csak százért tartott órát. Kiröhögték, de jöttek.
Hát, nem is tudom. Tudja, én már két éve nyugdíjba vonultam, nem ismerem az új
tantervet.
Az igeragozás biztos nem változott, a déclination is ugyanaz lehet, hiába volt
ez a felfordulás, forradalom, vagy mi a fene volt decemberben.
Istenem, új arcokat látni, amint felfedezik egy nyelv szépségét. Miért hazudik
önmagának is? Persze hogy szeretné megismerni a mostani kilencedikeseket. Hát
még mindig benne a régi kíváncsiság? A remény, hogy jobbak, mint a tavalyiak.
Javíthatatlan vén tanügyi csataló vagy, Zsófikám. Mióta nem látott új arcokat?
Csupa savanyú, panaszkodó körülötte.
Tessék ma délben bejönni, hogy megbeszéljük a részleteket...
Letette a kagylót.
Lecsapta. Ilyenek ezek, mindig sietnek. Még szerette volna húzni az időt egy
kicsit. Jól esett volna hallani, ahogy kérlelik. Ezek természetesen azt hiszik,
hogy máris meg van főzve: csak erőteljesen kell kezelni az ilyen ócska
szatyrokat.
Nem is vagyok vén, mondta magának hangosan.
Felállt. Azonnal a tükör elé kívánkozott. Látni akarta magát. Megfordult,
megütögette a hasát, lesimította hátul a szoknyáját. Nincs pocakom. „Csinos,
ötvenéves tanárnő, vidám kedélyű...” Ilyen apróhirdetést tenne fel. Igen is,
csinos, sőt jó alakú. A tegnapelőtt is Dénes olyan tekintettel nézett végig
rajta, mint régen. „Nagy selyma, maga Déneske!” – mondta neki évődve. Selma,
selyma, pernahajder, link, szívtipró, szívrabló, egymást licitálták fuldokolva
a nevetéstől. „Maga Zsófia, olyan, mint egy prepa, mint amikor először
megpillantottam magácskát”, és Dénes, aki évek óta nem énekelt, valami régi,
együgyű slágert kezdett el harsányan. Még mindig milyen szép a hangja, gondolta
akkor, és Dénes váratlanul gálánsán meghajolt előtte, fölkérte táncolni,
forogtak a nagyszobában, olyan jó volt, tényleg, kérdezte, miért nem megyünk
évek óta táncolni, az egész olyan volt, mint egy film, amíg a férje meg nem
lökte a kisasztalt, és kiborult a kávé az abroszra. Menten elszállt minden
kedve, kiabált Dénessel a keresztszemes terítőért. Nagy marha voltam,
sajnálkozott most, mikor fog felkérni még egyszer keringőzni. Azt lesheted,
Zsófi... mama.
Visszavánszorgott a szekrény elé.
Azért sem megy be. Nem pattan akárki füttyentésére. Le vannak ejtve. A
nyugdíjazási cécó olyan kényszeredett volt. Pofoncsapás egész egyszerűen. Már
senki sem volt a tanári karból, akivel együtt indult, vagy akivel legalább húsz
évet húzott volna le. Ő volt sokáig a legfiatalabb, harmincéves volt, és még
mindig nem vettek fel új tanárt az iskolába. Aztán egyszer csak ott voltak a
fiatalok, hangosak, behozták a rádiójukat a tanáriba, nem érdekelte őket semmi,
csak a pénz, ültek vagy két évig, szemeszter közepén párologtak el, más nem
volt, mint bezzeg nyugaton, s egyszeriben kövületnek érezte magát, mert sorra
küldték nyugdíjba az embereket, már alig akadt valaki, akivel meg lehetett
volna beszélni egy receptet, egy kötésmintát, a pénteki tévéfolytatásost, nem
rettegett senki a tanári konferenciától, az inspekciótól, a tanügyi osztálytól,
folyton hülyézték az eddigi módszereket, a tanulókat, a tankönyveket, a
főnökséget. Biztos volt, hogy a háta mögött összeröhögtek rajta, a ruháin. A
kötött, loncsos pulóvereit gúnyolhatták leginkább, pedig az ő kedvükért vetette
le azt a jó és kényelmes köpenyt, amivel vígan le lehetett törölni a táblát, ha
nem volt spongya vagy rongy, az ő kedvükért mondott le a magas sarkú cipőkről,
amelyek egy életre elegánssá tették, a lábát szép vonalúvá, és modern akart
lenni, trottőrcipőkben járt, mert azok állítólag kímélik a lábat, de caplatóssá
teszik az ember járását, tulajdonképpen olyan semmilyen lett, ellaposodott,
leereszkedett a színvonalukra, meg akarta érteni, nevetni akart ízléstelen
vicceiken, az életfilozófiájukba szeretett volna behatolni. Van is ezekben
bölcsesség? Húzzák az orrukat az iskolától, jobb híján jönnek tanárnak. Ma már
ez nem hivatás.
Igen, a búcsúztató ünnepség. Kínos. Ő akart kiszállni a vonatból. Egy hajnalban
a sötétben hirtelen megvilágosodott előtte a megoldás: nem szabad továbbra is
nevetségesnek lennie, EL KELL JÖNNI ONNAN, nem éri meg semmiféle majomkodás.
Pedig az igazgatónő, Böske még tartóztatta. Ugyan, ne hagyj itt minket, édes
Zsófikám, mézesmázaskodott, mórikált, de ő pontosan tisztában volt vele, hogy
Böske magában jubilál, mert a helyébe ültethette a keresztfiát vagy miféle
nyámját, azt, aki most Hollandiában fontoskodik. A nyugdíjazási bulira ő még
tortát sütött, nyolc tojásból, nyolcból!! – kőfaltortát, amit soha nem csinált
volna meg a családjának, hiszen eszméletlenül drága, felfalták, és csókolom,
mentek a színházba, felugráltak, mert elkésik a buszt. A bort – Dénes szerezte
valami szász pincéből – a férfiak eldugták, csak ők ittak, és az igazgatónő
búcsúztatója úgy hangzott, mint egy gyászbeszéd. Épp csak a zsoltárt nem
énekelték hozzá, pedig akkor már azt is szabad lett volna. Gájl, mondta a
kőfaltortára tele pofával Rózsika, az egyik új tanítónő, de azért még levágott
magának egy szelettel, amikor senki sem látta, és elpakolta, és nem azt mondta
az igazgatónő, hogy a Zsóka tapasztalataira szükségünk van, nem azt mondta,
hogy hiányozni fog a testületnek, hanem csak arról csacsogott, hogy becsülettel
végezte értékes, szép ésatöbbi munkáját. Nem várta el, hogy sírjanak utána, de
jól esett volna, ha valaki megöleli a hivatalos temetési aktuson túl is,
elmenetkor az ajtóban, ha valaki segít hazacipelni a virágokat. Ő telefonált
Dénesért a tanáriból, hogy jöhet utána, a telefon mellé odatett öt lejt is, s
kinn állt az iskolakapuban, amíg eldöcögött érte a 25 éves Skoda-Felicia. Ne
sirassanak. Nem kell. Az ő kedvencei régen végeztek, azok bezzeg ejtettek volna
érte egy könnyet. Török Gábor, aki most egyetemi tanár New Delhiben és a
Fülöp-szigeteken, és micsoda képeslapokat küld neki a kis Weiss Ilonka
Amerikából, na és persze Kincziszky, Inci-Finci, az orvosnő, kutatóorvos
Bochumban, meg kellene nézni már egyszer az atlaszban, hol van ez az egyetemi
város, vagy Giessen lenne? nem is tudja, a levélen, persze, rajta van a cím,
most el is nevette magát, mert az első napon Inci-Finci a folyosón hátbavágta,
azt hitte, ő is az osztályhoz tartozik, olyan filigrán volt még akkoriban, és
akkor... akkor mindenki szerette, hogy nyúzták a szülők, hogy még csak az ő
csemetéjüket vállalja el, Zsóka édes, magántanítványként, ám ő csak olyanokat
fogadott otthon, akiket nem tanított hivatalosan, mert a tanári etikett...
Az órájára pillantott. Te jó Isten, mindjárt dél van!
Mintha áramütéstől elevenedne meg. Máris visszalökdös mindent, ahogy éri, a
szétválogatott kupacok semmivé lesznek, a ruhák bombaként zuhognak be a
szekrény börtönébe. Isten veletek, drágáim, kiáltja utánuk gúnyosan, majd a hét
végén... talán, vagy két hónap múltán.
És keze magától rója a berögzült napi parancsot, mintha nem is telt volna el
két év, hétszáznál több nap:
„EGYETEK EGYEDÜL. ELMENTEM A BÁNYÁBA, ÓRÁM LESZ...”