Bálint Tibor
KELETRE NÉZNEK A BIRKÁK
Részlet a Bábel toronyháza című készülő regényből.
 
Mily hatalmas az ég, mily végtelen a csend, ha egyedül vagyunk és elhagyottak! – gondolta Sánta Mari egy szatócsüzlet lehúzott redőnye előtt ülve a kőlépcsőn, s beléremegett a szíve a sóhajtásba. Lábánál megint ott volt a fakoffer, s ő tudta, hogy életének egy újabb állomására érkezett; de azt még nem sejtette, merre viszi a sors, ha csak le nem maradt a szerencse és a lehetőségek utolsó vonatáról is. Retiküljében ott rejtőzött az ajakpír meg a púderpamacs, s voltak pillanatok, amikor tétován a zár felé babrált, hogy fölkattintsa s szépítkezni kezdjen, a kicsiny tükör fölé hajolva, mint mindig ebben az időben, amikor a férfivendégek fogadására kellett készülni; de aztán ismét az ölébe ejtette a kezét, s ült tovább tanácstalanul a vasárnapi alkonyatban, mert oly messze volt az elseje, mint amikor Buha Zsuzsi terhesen el akarta kergetni, s a hónap vége előtt sehova sem szegődhetett el szolgálni, még gyári munkára sem; de még ha felfogadná is valaki, bele tudna-e szokni a cselédsorba a bordélyházi élet után, tudnae úgy takarítani, főzni, mosni, s úgy rendben tartani a szobákat s a konyhát, hogy még a legkisebb pohár is ragyogjon körülötte, odahaza fogant szándéka szerint, vagy csak ímmel-ámmal fogná meg a seprűt, s lankadt unottan mozogna, mint a lányok a nehezebb éjszakák után?...
És az árvaság s az elhagyottság e nehéz, fájó perceiben egyszerre csodálkozva döbbent rá, hogy a nyilvánosház tarka ricsajgása, a csiklandós nevetés, sőt még a sírás, a jajgatás és a patefon tremoláló hangja is hiányzik neki, vágyik utána, mert több volt ennél az egyhangú és meddő várakozásnál, itt a kőlépcsőn!...
Jobbra pillantott, ahol egy utcai lámpa nagy, kerek fényfoltot hullatott az aszfaltra, mint egy kifakult sárga ernyő; elképzelte, hogy akár oda is állhatna az oszlop mellé, vagy a közelben föl-alá járva kellethetné magát, strichelhetne, hátha legalább erre az éjszakára befogadná valamelyik egyedülálló férfi, vacsorával is megkínálná, s reggel adna néhány lejt, hogy ne vágjon neki a városnak egy garas nélkül, mert a búcsúzkodás estéjén minden pénzét elverte a lányokkal. Felkattintotta a táskáját, elővette a pirosítót, s az ujjaival tapogatta ki ajka vonalát, de aztán elakadt a mozdulata; ahogy feltámadt, éppoly hirtelen ki is hunyt benne minden cselekvő szándék, kísértő csábítás. „Ha megkeresném a debellát, bizonyára adna szállást, és Poók Jani is jó szívvel volna hozzám!” – gondolta, de nem mert elindulni, mert csupán a városnegyedet sejtette, a Vízközt, ahol laktak, az utcának azonban a nevét sem tudta. A hölgyfodrászról a leányvásár jutott eszébe, arról pedig az ÜZLETHÁZ összeomlását idézte maga elé, amikor Buha Zsuzsi reggeltől estig könnyezett a mandarin-likőrje mellett a kicsiny asztalnál, valószerűtlenül apró zsebkendőt nyomkodott óriási bagolyszeméhez, s hüppögve bizonygatta, hogy anyjuk helyett anyjuk volt, védte és oltalmazta őket, mintha a saját lányai volnának, s bárhova veti őket a sors, ne gondoljanak reá rossz érzéssel, hiszen ő is tisztán őrzi meg az emléküket... Mint pompázás idején a fölrobbant virágoskert, úgy szóródott szét a sok kacat színes sziromlevele a szűk, betonozott udvaron, s összesodródott selyemharisnyák képezték a rózsák, liliomok, dáliák és orchideafélék szárait e művirágok között. Bácsikám eleinte nem akarta tudomásul venni, hogy elérkeztek a végnapok, amelyek így is két esztendővel túlélték Mihály király csúfos kiebrudalását, dühös undorral sepregetett az udvaron, mintha titkolni akarná a világ előtt a csomagoló lányok megtérését, végül izzadtan legyintett, elhajította a seprűt, és beült a Vén hordóba, hogy leigya magát. Némelyik lány zokogott, mintha végeladáskor döbbent volna rá elrontott életére, némelyik imádkozott a szoba sötétjében, Buksza Nuszi azonban énekelt, „kicsinosítom magamat, a fejemet jól feltartom, majd valaki belém szeret...”, és Szilvásgombóc, a kis Dömöcke Márta csípőre tett kézzel körbe-körbe forgott, táncot lejtett, s hangos fölszólítással mindeniküket meghívta közeli esküvőjére, amelynek immár semmi akadálya, és ő boldogan teljesíti vőlegénye régi óhaját...
Csüggedt mélázása közben nemsokára egy mongol szemvágású férfi állt meg előtte, zömök volt, akár egy zsák rizs, hátán festőállványt cipelt, széles karimájú kalapja olyan volt, mintha egy darab rozsdás bádogtető árnyékolná be a tekintetét; de ebből az árnyékból fürkészőn tapogatott meg tárgyat, embert – mindent, s az örök felfedezők derűs mosolya egy pillanatig sem tűnt el az arcáról. Kis ideig még gondolkozott, aztán a kedélyes, életkedvelő emberek hangján szólalt meg:
– Moly a ruhát, bánat a szívet falja! – így mondják... Látom, nagy gondban van: no, de mi a baj?...
Mari fölpillantott, és e hangból, e mosolyból megint azt tapasztalta, hogy Isten a hasonlót mindig a hasonlóhoz vezeti, s mindjárt megérezte, hogy ez az ember az ő fajtájából való: valahonnan vidékről sodródhatott fel ő is ide, és e sejtésében nem tévedett, mert a festő úgy rakosgatta egymás mellé a szavakat, ahogy falusi kőfaragó a köveket, mikor falat emel. Eszerint felelt hát meg neki:
– Szomorúnak nehéz víg arcot vágni...
A festő nevetett:
– Szomorúsággal jár az öröm; de a szomorúság is lehet hasznos – mondta; aztán csak nézték, méregették egymást szótlanul. Eke Kupa Márton egy mezőségi tanyáról jött be a városba, építkezéseknél dolgozott, később festeni kezdett, mellette kisebb asztalosmunkákat és bútordíszítést vállalt, hogy megélhessen, s bár betöltötte a negyvenet, nem is gondolt rá, hogy megnősüljön; tehernek elég volt számára a művészete is. Eleinte pálcák végére kötözött rongydarabkákat mártogatott a vízfestékbe, pénz híján krétával dolgozott, és később, amikor Gidófalvi tanár elvtárs, a földije ecseteket és olajfestéket is szerzett neki egy külföldi barátjától, a vászonra is úgy festett, mint az akvarellista, s ezzel különös hatást ért el. Erdőrészleteket, patakmedert, faluvégi házakat, földarcú parasztokat elevenített meg, mihelyt azonban a kommunista festők csoportjába keveredett, leszólták, hogy a képeinek nincs szociális tartalmuk, holott nemcsak a kompozíciónak, de még a csendéletnek is az új világot kell hirdetnie, és osztályharcosnak kell lennie! Ekkor Eke Kupa Márton megfestette a kollektív gazdaság birkapásztorát, amint mennyei fényben tereli az aranyszőrű birkákat, mint egymásra torlódó végtelen bárányfelhőket; ezt a munkáját fordulatnak tekintették a kollégák, és meghívták sörözni, de még két korsóval sem döntött magába, s épp a száját törölte meg a keze fejével, amikor a zsűri elnöke, Szaniszló rontott be a kocsmába, s dühös ijedtségtől magasra föllobogott vörhenyes haja, izzani látszott a bajusza:
– Nem röstellitek magatokat?! – üvöltötte. – Akkora baj van, hogy nagyobb nem is lehetne, és ti itt sziesztáztok, vedelitek a sört?!... Fizessetek egykettőre, és gyerünk, lássuk, mit lehet tenni!... Most volt itt a szalonban Kirila, a városi párttitkár, és istentelenül letolt, mégpedig Eke Kupa festménye miatt, amelyen keletre néznek a birkák!... Én is vak voltam, hogy nem vettem ezt észre, és az éberség hiánya annál súlyosabb, mivel szovjet kultúrküldöttség érkezett a városba: képzeljétek el, mi történt volna, ha ők fedezik fel Eke Kupa rejtett célzását!...
A festményt mindjárt a bejárattal szemben állították ki, most sietve levették a falról, Márton értetlenül és sértődötten toporgott mellettük, de biztatásra még azon az éjszakán új munkába kezdett, és hajnalra már készen is volt vele: „No, ebbe az Isten sem tud majd belekötni!” gondolta, miközben az ecseteit mosta ki; így vélekedett a rendezőbizottság is, amely örömében ismét elvitte sörözni, de Eke Kupának másodszor sem volt szerencséje, mert a megnyitást követő napon a helyi lap képzőművészeti kritikusa szétszabdalta a képet szavainak éles kacrával:
„Eke Kupa Márton a dolgozó parasztság életének egy új, jellegzetes mozzanatát ábrázolja. Ebédszünet végeztével a gépész a Scînteiát olvassa az őt körülvevő parasztoknak. A téma kitűnő, eszmékben rendkívül gazdag: a munkás-paraszt szövetség, a munkásosztály hegemóniája, a Párt irányító és nevelő szerepe egyrészt, másrészt a parasztság bekapcsolódása a világ dolgaiba; de még ennél több is lappang ebben a kitűnő témában. No, de nézzük, hogyan oldotta meg Eke Kupa Márton a feladatot. Sajnos, megmaradt annak általános elemeinél! Emiatt a kép szegény, hiányzik róla az élet. Alakjai nem végeznek közös tevékenységet. Némelyek mintha figyelnének, de látható rajtuk, nem azért, mert érdekli őket, amit a gépész olvas, hanem mert a festő parancsának engedelmeskednek. Eke Kupa parasztjai azért hallgatják közömbösen a gépészt, mert maga a művész is közömbös az olvasás konkrét tartalmával szemben...”
Első csalódásai a festőt felkészítették a későbbiekre, már valósággal büszke volt rá, ha egy-egy képét kizsűrizték, alattomosan mérlegelte, vajon mi lehet rajta az, ami az elvtársaknak szemet szúr, s merengő vizsgálódásai közben oly meglepő eredményekhez jutott, hogy néha ő maga is elámult rajta. Csakis jóindulatú titkos erők gondolhatják ki a témáit – kezdte hinni –, azok keverik ki palettáján a színeket, s fogják a kezét, mikor az ecsetet mozgatja. E meggyőződéstől virult ki lassanként kedélyes magabiztonsága, ha tehette, reggeltől estig festett, s látogatóinak először a „kiselejtezett” képeket mutatta meg, hogy tetszés vagy álmélkodás esetén bosszút álljon az Istenek tanácsán, ahogy ő nevezte a bíráló bizottságot.
– Csak nem akar itt éjszakázni? – kérdezte végül a lánytól? – Van egy díványom, azon elhálhat, s még meg is festem azt a szűzmáriásan szomorú arcát! No, adja ide azt a koffert!
Sánta Mariban valami meleg reménykedés suhant át, már emelkedett volna, már ment volna örömmel, de azért elutasítóan legyintett:
– Az úr sem különbözik a többi férfitól! – mondta félrefordulva. – Maga is csak arra gondol, arra áspirál: aztán megrázza magát, mint a kakas, elrendezi a tollait, és délcegen tovalépdel. Talán még kukorékol is a nagy megkönnyebbülés után. Vagy talán nem?...
A festő följebb lökte hátán az állványt, már ment volna, mielőtt besötétedik, a lány pedig megérezte rajta a parányi idegességet, s még csupán egy újabb biztató szóra várt.
– Ha gyanakszik, ha fél tőlem, akkor ne vesztegessük az időt, mert itt ér az éjfél! – mondta Eke Kupa Márton.
Ekkor Mária sóhajtott, mint aki kényszerűségből szegődik a festőhöz, de mindjárt követte őt a fakofferével. Hatalmas, vékony falakkal tagolt padlás volt a lakás meg a Műterem, ahova a nyikorgó falépcsőkön fölkapaszkodtak, s a lány félénk vizsgálódással nézte a sok képet, a festett kalotaszegi bútort, a hímzett terítőt az asztalon, a tálasokon függő bokályok százait, a hímzett falvédőket, a sok díszes párnát a magasra fölvetett ágyon, a székek hátára terített mellényeket. Miután a festő letette a festőállványt, elvette tőle a poggyászt, és a heverő közelébe vitte, ahol később meg akart ágyazni neki; utána összedörzsölte a kezét örömében, hogy ismét idehaza van, gulyást tett melegedni a csikókályhára, és Sánta Mari, amint figyelte a jókedvű buzgólkodását, ahogy az asztalt megterítette, s az ételt kitálalta, minden mozdulatán megérezte a nőtlen ember magányos életét, a merev pontosságot, amellyel az asszonyt igyekszik helyettesíteni.
– Úgy látom, maga sosem volt nős – mondta, és a kanál figyelőn megállt a kezében. – Pedig a nép azt tartja, hogy aki szeret, kétszer él...
A festő most komolyan elgondolkozott:
– Ahhoz, hogy szeressek, nem kellett okvetlenül megnősülnöm, és ha majd körülnéz, látni fogja, hogy az én szerelmeim a képeim voltak...
A lány oldalt a falakra pillantott, azt hitte, feslett nők vagy igéző menyecskék arcképeit fogja látni, de csak tájképek, kompozíciók sejlettek eléje a háttér homályából; megint a tányér fölé hajolt, s belemosolygott, mintha a különféle csontocskákon derülne:
– Ismerem én az efféle férfiakat, mint maga. Olyan, akár a pákosztos gúnár. Vagy ahogy felénk mondják: bagzó ebnek sok a lyuka...
Mari sokáig nem aludt el a lepedő fölé terített pokróc alatt. Várta, hogy a festő ágya mikor reccsen, s a zömök alak árnyéka mikor válik el attól, hogy hozzá lopakodjék. Rákészült erre, nem akart védekezni, mert kissé már kedvére való volt a művész, s ő úgy érezte, a vacsoráért s a szállásért hálásnak kell lennie... Egy idő után már szinte várta, hogy Eke Kupa odabújjék mögé, hogy miután örömét lelte a heves vagy akár kiszámítottan lassú ölelésben, mindketten megnyugodva elalhassanak, de nem történt semmi, s a hiábavaló várakozástól sokáig nem jött rá álom. Hogyan is hunyhatta volna be a szemét, hiszen nincs az a férfi, legyen fiatal vagy öreg, aki csak azért hív fel magához éjszakára egy nőt, hogy gyönyörködjék benne, mint a rózsaszálban, ez a festő pedig olyan, akár egy zömök bika, s talán ő volna az első férfi a fizetővendégek után, akitől nem viszolyogna, akinek kedvére adná oda magát, még ha első ízben nem teljesedne is be mindjárt az öröme, amelyben oly régóta nem volt része...
Később a hold bevilágított a hatalmas ablakokon, a megnyúlt muskátlik között, kékes derengésben kezdett lebegni minden, s a színekké dermedt csendben csupán az ingaóra ketyegése és a festő egyenletes szuszogása hallatszott. Eke Kupa Márton korán kelt, a törülközőt a derekára csavarta, mint a parasztok, s prüsszögve mosakodott, élvezte a hideg vizet.
– Jó reggelt! – köszönt a lánynak, miután felöltözött, s látta, hogy vendégének a szeme nyitva van. – Maga is megmosakodhat itt a spanyolfal mögött, aztán lesz egy kis munkánk együtt – mondta később. – Szeretném megfesteni, amint népviseletben pihen a mezőn, a kollektivisták déli ebédszünete alatt...
Sánta Mari nem értette meg azonnal, mit óhajt tőle a férfi, de nem is igen figyelt a szavaira, mert egy kis ingerültség bújkált benne, és fáradt is volt a többórai éjszakázás, várakozás után. Arra vágyott, hogy a festő legalább most reggel odamenjen hozzá, leüljön a heverő szélére, megsimogassa, mondjon neki egy-két kedves szót, vagy tréfálkozzék vele, mint ismerkedésük perceiben, s ne bánjon vele kovártélyosaként... De Kupa Márton ehelyett reggelit készített az asztalra, szalonnát, túrót, paradicsomot, tüzet gyújtott teavíznek ugyanazzal a buzgalommal és merev pontossággal, amellyel az asszonyt igyekezett helyettesíteni, s amelyet a lány már vacsorakor észrevett.
A festő fűzöld csergét terített a szőnyegre, annak közelébe vizeskancsót állított, s amellé nagy karimájú női szalmakalapot helyezett; aztán bokorként odaállított egy fikuszt is, majd felöltöztette a lányt, hímzett torockói blúzt s szoknyát adott rá, bár tudta, hogy mezőre sosem mennek így ki a lányok, s elhelyezte őt a takarón, amint patkóba görbülve, kezét párnaként a feje alá téve szundikál. Marinak ebben a helyzetben kellett feküdnie sokáig, s a kimerültségtől egy idő után el is aludt, és álmot látott: kinyílt ég kéklett fölötte, miközben illatos szél csiklandozta meztelen talpát, pitypang, szalmaszál és madárpihe szállt örvénylőn a magasba, ahonnan hirtelen angyal szállt alá, kezében levelet lobogtatva; de tőle oly messze ereszkedett a földre, hogy ő fektéből felszökött, mint kislány korában, s a karját széttárva szaladt felé; iramlása közben mély, iszappal teli árkon kellett átvergődnie, azonban elakadt, fuldokolni kezdett, s alig-alig tudott kikászálódni onnan; zihált és sírt a boldogan ijedt kimerüléstől, amikor az árokból előcsúszva az angyal helyén a halott édesanyját pillantotta meg, sötét ruhában, kezeit egymásba kulcsolva a melle fölött, sápadtan, s mindjárt meg is szólalt, s azt mondta:
„Marikám, fényes csillagom, látod, hova merített a bujálkodás, a romlásba taszító hiszékenység?!... Én megbocsátok neked, de őrizkedj a testedet, lelkedet kihasználó gonoszoktól!...”
Megébredt, oly kábult volt, hogy azt sem tudta, reggel van-e vagy este, s miután ocsúdni kezdett, hosszan tűnődött az álmán: a kinyílt ég azt jelenti, megmenekül a romlástól, az alászálló angyal jó hírt hoz, sárban fulladozni nagy örökség, s amit az anya mond, mindig beteljesedik... Mindez külön-külön megfejthető volt számára, hiszen még tenyérből is tudott jósolni, a sokféle álomkép mégis riadttá, tanácstalanná tette; miféle nagy örökség szállhatna rá, amikor koldusszegények ők is meg a rokonaik is, s milyen örömhírt hozhatott neki az angyal; talán azt, hogy még nincs teljesen elveszve?...
A festő épp befejezte a képet; nagyon elégedett volt vele, „ez szintén tetszeni fog majd az elvtársaknak!” – gondolta befelé mosolyogva, s jókedvűen, ráérősen kaparta le a festéket a palettáról, amikor észrevette, hogy a lány felébredt.
– Ejnye, valami különöset álmodhatott, mert hol mosolygott, hol meg sírt! – csóválta a fejét. – Csak nem forgott veszélyben?...
Mari föltápászkodott, megnézte a képet, de idegenkedve hamar el is fordult tőle, mert a fekvő alakok szerinte nem pihenő kollektivisták voltak, hanem mezei mulatságon lerészegedett s utána szerteszét heverő díszes parasztok, akikhez a művész úr utólag őt is odafestette mellékalakként. Eke Kupa halkan fütyörészve török kávét főzött, majd asztalhoz hívta a lányt.
– Ma éjszaka sajnos már nem hálhat itt, mert vendégem érkezik! – mondta, előhozva a csészéket s a cukrot. Mari kibújt a torockói szoknyából, levetette a blúzot is, hogy ismét hálóingben maradjon, de ezalatt minden összekeveredett benne: édesanyja intő szava, a festő célzása, hogy ma éjszakára egy dögöt vár ide, a mezőn fújdogáló szél menta és kakukkfű illata, az iszapszag és a terpentin meg az olajfesték párája, már-már rosszul lett, mint terhessége napjaiban, s még csupán az hiányzott, hogy az otromba fakofferre pillantva felidézze egész elrontott életét; ebből az ájulat-közeli állapotból egyszerre oly ingerültség és gyűlölet csapott fel a festő iránt, hogy miután odatámolygott az asztalhoz, belekapaszkodott a szék hátába, és az utcalányok bosszúsan csúfondáros, megvető mosolyával meredt a művész szemébe:
– Aztán te is férfi vagy, mondhatom! – szólt lefojtott hangon. – Egész éjszaka nem aludtam miattad; vártam, hogy odatotyogsz hozzám, és ha már fölcsaltál magadhoz, megsarkantyúzol, mint kakas a tyúkot; te azonban meg se mozdultál, csak fújtad a kását, akár a herélt kan!...
A festő meghökkent a váratlan tegezéstől, és zavart, kínos mosoly mázolódott szét az arcán. Most már sejtette, kit szedett fel az utcáról, de bölcs ember volt, s mint aki életében sokat tapasztalt, harag helyett csak szánalmat érzett a lány iránt. Mari mégis folytatta:
– Vagy talán féltél, hogy megtöltelek rosszbetegséggel?!... Én tiszta nő vagyok, az én testem még friss!... Én még melltartót sem viseltem!...
Egy mozdulattal leengedte a hálóinget a bokájáig, és ott állt meztelenül Eke Kupa Márton előtt: mellei tömötten, hegyesen előre meredtek. A festő kortyintott a kávéjából, s szelíden intett:
– Öltözz vissza, aranyom, öltözz vissza hamar, hiszen olyan ez a hodály, mint egy jégverem, és a tetejébe meg is igézel... Én sem tudtam aludni az éjszaka, hidd el, és már-már fölgyúltak alattam az ágy deszkái az izgalomtól, de végül le kellett győznöm a kísértést; hiszen ha minden nőt meglöknék, aki ide feljön vagy modellt áll, kuplerájt rendeznék itt be, és a lakók följelentenének vagy kiseprűznének a műtermemből: erre nem gondolsz, csillagom?...
Mari tudta, hogy a férfi szerepet játszik, hogy szelíden gúnyolódik vele; bizonyára azért, mert nem kívánja őt, és a barátnőjére vár, arra a hozzá való hitvány dögre; vagy pedig festő létére valami kopár, színtelen erkölcsiség hangjának engedelmeskedik, ami nem ritka az ilyen városba sodródott parasztembereknél. Mindezeket sejtette, mégsem bocsátott meg neki, mert első esetben történt meg vele, hogy fölkínálkozásában egy férfi visszautasítsa őt, s mikor később Eke Kupa Márton kikísérte, és az ajtóban egy százast vett elő a zsebéből, a lába elé köpött és szipogva, lefulladt hangon azt mondta.
– Tegye a szemére a pénzét, rohadt kommunista buzi!