HADIKIKÖTŐ
DOKUMENTUM
Bukarest – Kolozsvár, 1982–1989.
Mostanság nem divat a hídépítés. S bár a divatoknak (többnyire) nincs logikája,
ezt a divatváltozást meg lehet érteni, meg lehet magyarázni: a sok évtizedes
hídépítő kísérlet jórészt légvárépítésnek bizonyult. A tények ettől, persze,
tények maradnak. S van az önvédelemnek egy olyan formája is, amely találkozni
látszik ama untig idézett elkoptatott híd-szerep vállalásával.
Azok a levéldokumentumok, amelyek itt következnek, elsősorban a védekezési
reflexre vezethetők vissza. Hogy aztán szellemi kapcsolat, mondhatni barátság
alakult belőlük, amely meghaladja a Kolozsvár–Bukarest távolságot s a jelzett
(1989-es) időhatárt: gondolom, a mai értékrend zűrzavarban sem kárhoztatható.
Én mindenesetre nyereségemnek tartom, a nagy kiábrándulások és illúzióvesztések
korában is, a kritikus és irodalomtörténész Mircea Iorgulescuval éveken át
folytatott eszme- és tapasztalatcserét. Sőt, bízom benne, hogy ez a kapcsolat nem
csupán a múltba világít be.
1981-ben egy Írószövetségi konferencián találkoztunk először Bukarestben,
legalábbis így emlékszem. Akkor még szót kaphattam az országos tanácskozáson
(igaz, nemsokára az alkalmak is megszűntek, a Romániai Írók Szövetsége évekig
csak papíron és a hivatalban létezett, nem engedték összehívni vezető
testületeit sem). Egy magas fekete férfi jött oda hozzám a szünetben
felszólalásom után, hogy egyetértését fejezze ki az elmondottakkal
kapcsolatban. A következő évben, Ion Lâncrânjan hírhedt magyarellenes, uszító
könyvének megjelenésekor én fordultam levélben Iorgulescuhoz. Nem véletlenül
választottam őt (mások mellett) levelem címzettjéül: a România literară egyik
számában (1982. ápr. 22.) olvastam az Írószövetséget is támadó Lâncrânjannak
szóló válaszát, s e válaszcikk valóban a céh becsületére szolgált. A Cuvînt
despre Transilvania című Lâncrânjan-könyv mellett felhívtam a figyelmét
egy madridi nemzetközi irodalomtudományi kollokviumra, amelyen a romániai
küldöttek, legalábbis félreérthetően, fogalmazták meg a kisebbségi irodalmak
szerepét, „trójai falovat” emlegetve. Egyúttal elküldtem Iorgulescunak a Dincolo
de formă cím alatt frissiben megjelent, a román olvasóknak szánt romániai
magyar irodalmi antológiámat, a következő szavak kíséretében: „Szilárd
meggyőződésem, hogy ez a könyv több igazságot mond Erdélyről, mint azok a hamis
idézetek egy bizonyos Lâncrânjan felháborító, nagyon káros könyvében.” (Most
természetesen visszafordítom magyarra a szöveget – s a következőkben Iorgulescu
leveleinek szövegét is.) Április 24-én írtam a levelet – május 11-i dátummal
válaszolt Mircea Iorgulescu:
Tisztelt Kántor úr,
köszönöm az antológiát (és gratulálok: esemény ez a könyv!) és a hozzám
intézett szavakat is. A Marino úrhoz címzett szöveget nem ismertem;
érdeklődéssel olvastam, az ön által képviselt szemponttal értve egyet.
Az e heti „România literară” számára írtam Méliusz József úrról; idővel
kommentálni fogom – vagy ugyanebben a lapban vagy a „Romania liberă”-ban lévő
rovatomban a „Dincolo de forrnă”-t is.
Megkülönböztetett tisztelettel,
M. Iorgulescu
Négy év múltán, 1986-ból bukkan fel egy újabb levél (már nem emlékszem, hogy
közben személyesen találkoztunk-e, de az 1981-es és 1982-es kapcsolatfelvétel
nyilván mindkettőnkben nyomot hagyott). Ettől kezdve valóban levelezésről lehet
beszélni, oda-vissza mentek-jöttek az üzenetek. Sötét időkben, az általános
gyanakvás s az egyre fokozódó gyűlölet légkörében gondoltunk egymásra – s mi
több, le is írtuk ezeket a gondolatokat, abban a tudatban, hogy a másik nem
érti félre. Bármilyen hihetetlen, ilyen is volt a nyolcvanas években.
Igen Tisztelt Iorgulescu Úr!
Talán meglepi a mellékelt cikk és a kérésem, hogy közöljék a România
Literarăban, ha lát erre lehetőséget. Be kell vallanom, számomra rendkívüli
jelentősége volna, ha megjelenhetne az Önök lapjában, akár megrövidítve is
(amennyiben ezt szükségesnek véli). Jóllehet már túljutottunk bizonyos
évfordulókon, úgy tudom (legalábbis nálunk, a Korunknál így van), ezek
folytatódnak legalább augusztusig. Ezért ismételten kérem, figyelmesen olvassa
át, és próbáljon segíteni. A fordítást Gelu Păteanu végezte (jelen pillanatban
Etéden él, irányítószám 4189, Hargita megye, tel. 62.); úgy érzem, itt-ott túl
sokat őrzött meg a magyar nyelvű eredeti sajátosságaiból, kérem Önt – ha eljut
az anyag szerkesztéséig –, a szükséges stiláris javításokat (?) végezze el.
Önnek egy régebbi levele, pontosabban írásos válasza jogosít fel, hogy most
is Önhöz forduljak. Ha mégsem tudják közölni a cikket, kérem, értesítsenek a
szerkesztőség döntéséről.
Remélem, lesz még alkalmunk akár Bukarestben, akár Kolozsvárt találkozni;
biztos vagyok benne, hogy sok közös, alaposabb megvitatásra érdemes problémánk
van.
Előzetes köszönettel, őszinte tisztelettel
Kántor Lajos
Kolozsvár, 1986. május 13.
A szóban forgó cikket a Korunknak írtam, ám a cenzúra eltanácsolta. Én a România
Literară-beli közléssel azt szerettem volna bizonyítani, hogy a „mi
cenzoraink” (a magyarul olvasók) a megszokottnál is jobban visszaélnek
hatalmukkal, illetve hogy döntéseik a személyem ellen is irányulnak. Iorgulescu
megértett – sőt túl is értékelte a neki küldött szöveget.
Bukarest, 1986. július 14.
Tisztelt Kántor úr,
nagy késéssel, melyre mindenféle objektív és szubjektív magyarázatom van,
sikerül végre néhány sort írnom önnek, elnézését kérve ugyanakkor válaszom
mégiscsak megengedhetetlenül hosszas halasztásáért. Az Ön esszéje számomra
csodálatosnak tűnt, mind a gondolatok, mind a kompozíció vonatkozásában, mind
pedig a stílust illetően – bár minden fordítás maga az árulás: Lévén, hogy
sajnos, a magyar nyelv számomra nem hozzáférhető, akarva-akaratlanul a fordítók
kliense vagyok (a hatvanas évek elején, egyetemista koromban meg akartam
tanulni a nyelvet egy fakultatív kurzuson, de – az idő távolából nézve – meglehetősen
komikus körülmények megakadályoztak ebben, s maradtam az eleven sajnálattal,
mint ahogyan általában maradunk a teljesítetlen vágyak után).
Egyre vártam egy kedvezőbb pillanatra (a művészet nagy téma!), hogy
benyújtsam a vezetőségnek az Ön esszéjét. Azt hiszem, ennek a pillanatnak most
már megvan rá minden esélye, hogy sokáig várasson magára, s ezért elhatároztam,
mégis javasolni fogom a IX. Kongreszszus és Augusztus 23. évfordulója közötti
valamelyik számunkba. Én is izgatottan várok valamilyen válaszra – melyet
mihelyst megkapok, azonnal közlöm Önnel.
Sehol sem avatkoztam a szövegbe; kivéve két-három apróbb stilisztikai
módosítást.
Én is nagyon szeretném, ha találkozhatnánk, akár Bukarestben, akár
Kolozsváron, reméljük, az ősszel sikerül látnunk egymást.
Nagyrabecsüléssel,
M. Iorgulescu
A „magyar” cenzor a România Literară szerkesztőségében is utolért –
tudomásom szerint már a betördelt oldalból dobatta ki írásomat. Ez az újabb
közös ügy csak erősítette mindkettőnkben a barátságot, az összetartozás tudatát.
1986 végén tudhattam, kinek írjam le sanyarúságunkat – számíthattam a
megértésére.
Mélyen tisztelt Iorgulescu úr,
ezen az év végén (egy, nekünk sok kellemetlenséget, szomorúságot és
szenvedést, kevés örömöt hozó év végén) elhatároztam, hogy Önnek írok, mert Ön
volt az, aki meghallgatott, sőt válaszolt is. Természetesen meg sem kísérlem,
hogy összegyűjtsem mindazt a sértést, igazságtalanságot, ami személyesen engem
érint, inkább csak azokra fogok utalni, amelyek minket mint közösséget
érintenek – azokra, amelyeket Ön Bukarestben, a román irodalmi élet közepén
élve, talán kevésbé ismer.
Mégis néhány személyes problémával kezdem. Ez év július 14-i levelében
(szerintem meg nem érdemelt) elismerő sorokat írt a România Literară
szerkesztőségének küldött (G. Păteanu által lefordított) eszszémről. Nem lep
meg, hogy a szóban forgó cikk nem jelent meg; bár ünnepi (sőt itt-ott túlzottan
ünnepélyes) hangnemben íródott, kivették a Korunkból is, tehát ugyanarra a
sorsra jutott, mint sok más tanulmányom, esszém (sőt az Önök lapjáról írt egyik
recenzióm is) az utóbbi időben. Meg vagyok győződve, hogy ez a gyakorlat az Ön
számára sem ismeretlen, de a romániai magyar íróknak a jelen pillanatban még
egy hendikeppel kell szembenézniük: már nem írhatunk – nincs jogunk írni: –
múltunkról, sem a történelmiről, sem az irodalmiról. Azt mondják nekünk, hogy a
történelmi jellegű cikkeket előzetesen fel kell küldenünk (természetesen román
fordításban) Bukarestbe, egy bizonyos szervhez, jóváhagyás végett; a
jóváhagyást nagyon ritkán kapjuk meg, de még egy akármilyen (negatív) válaszra
is hónapokig kell várni. És ha valaki, mint például én, elveszti a türelmét a
várakozásban, hogy holmi hozzánemértők (túl finom a fogalmazás) válaszát
megkapja, és közöl valamit külföldön (nem ellenséges szöveget, épp
ellenkezőleg, az igazi barátság szellemében, a múlt reális megismerésére
törekedve), közvetlenül vagy közvetve megfenyegetik. De mit tegyen egy
irodalomtörténész, a hazai színháztörténettel foglalkozó ember, ha még azt sem
engedik meg, hogy megemlítse Kós Károly, Páskándi Géza, Kocsis István, Csíki
László stb. nevét (hogy ne szóljak Illyés Gyuláról); nem elemezheti színházaink
bizonyos periódusait, mert ezeknek a rendezői vagy színészei már nincsenek az
országban. Éppen velem történt meg az Utunknál, most néhány hónapja, hogy nem
közölhettem cikkemet Haragról (a Bukarestben is sokat dicsért rendezőről), mert
„valaki” (valószínűleg a „zseniális” Koppándi) azt mondta Létaynak, hogy már
túl sokat írtak róla. A Kós esete nem áll egyedül.* Egyébként érdemes volna
belelapoznia az új iskolai magyar irodalomtankönyvekbe: a magyar nemzetiségű
tanulónak már nincs joga (magyar irodalom órán sem!) anyanyelvén megnevezni
Tamási Áron székely szülőfaluját (Farkaslaka – Lupeni), megemlítenie azokat a
helyeket, ahol Ady Endre tanult és írni kezdett (Zilah, Nagyvárad – Zalău,
Oradea). Még az „Erdély” szót is kicserélték – a magyar szövegben! –
Transilvaniával. Néhány héttel ezelőtt el kellett tüntetni, pár nap alatt (a
megyei tanügyi hatóságok rendeletére) a folyosókról és az osztályokból a
kétnyelvű feliratokat (még a faliújságcikkeket is!), csak a román nyelvűek
maradtak. (Az utóbbi években ezek a feliratok már csak a tanári szobát, a
laboratóriumokat stb. jelölték, vagy idézetek voltak a párt főtitkárának beszédeiből.)
Vajon az illetékes fórumok úgy gondolják, hogy ezzel a honpolgári öntudat fog
növekedni – vagy a disszidensek száma?!
Megemlíthetném az Írószövetség irodalmi díjainak az esetét; néhány hónappal
ezelőtt ítélték oda, pár napja adták át őket. Nem tudom, tudja-e, hogy ebben az
évben én voltam a kárvallott (legutóbb Beke volt az, az ő díjazását tiltották
le); „Vallani és vállalni” című könyvemnek ítélte a nemzetiségi zsűri mint az
év (1984) legjobbjának az illető műfajban az országos díjat, a „nagy” zsűri
viszont, pontosabban a „fentről” irányítottak megvétózták az előző határozatot.
Az ok? De hiszen nem is létezett az „eset”, mindent elintéztek a kulisszák
mögött. Ne értsen félre: örvendek annak, hogy Augustin Buzura barátomat
mégiscsak díjazták, hogy (feltehetőleg) akadtak emberek, akik nem engedték meg
az értékhierarchia felborítását. Fáj azonban – és nem a pénz miatt! –, hogy a
nemzetiséghez tartozót (jelen esetben engem) nincs ki megvédje. Nincs ki
megvédje, vagy meg sem próbálja védeni valaki? (Mégsem akarok igazságtalan
lenni, eszembe jut, amit Doinaşról, a tavaly vagy tavalyelőtti zsűri elnökéről
hallottam, aki nem akarta elfogadni Beke kihagyását az Írószövetség díjazottai
közül.)
Mindezt azért írom Önnek, mert bizalmam van Önben. Nem várok olyan konkrét
segítséget, amit nem adhat meg nekem, nekünk. A valóság megismerése
azonban nagyon fontos – túl a szocialista realizmus tézisein... Ez a valóság
sokrétű. Nem megyek bele a részletekbe, például a nagyobbik fiam
viszontagságait illetően, aki három éve nem tud közelebb jutni a színházi vagy
filmvilághoz, de még a Bábszínháznál sem dolgozhat – könyvet árul és fényképez
(reprodukciókat, színházi fotókat készít, néha még egy banit sem kap például a
Contemporanultól, a Teatrultól vagy a România literarătól); részt vesz – ha
engedik (jóváhagyják) – kiállításokon, olykor külföldön is (csak hivatalosan,
mert ő még túl fiatal ahhoz, hogy kockáztasson, mint az apja teszi néhanapján).
Nem szeretném, ha itt érne a szilveszter-éjszaka, ezért itt befejezem.
Boldog újévet kívánok – boldogabbat, mint az elmúlt volt. Őszinte tisztelettel.
Kántor Lajos
Kolozsvár, 1986 december 30.
A levelek időrendje itt felborul, a szövegekből kiolvasható okokból. Mégis
igyekszem (utólag) az összefüggések szerint rendezni őket, hiszen a feltett
kérdésekre – ha késve is – választ kaptam Iorgulescutól. (Mondhatnám, egyedül
Iorgulescutól!)
Bukarest, 1988. jan. 12.
Igen tisztelt Kántor úr,
Biztos vagyok benne, hogy levelem meg fogja lepni, még ha nem is egyéb
válasznál – igen megkésett válasznál.
Magyarázattal tartozom tehát.
Több mint egy éve írt nekem, pontosan 1986. december 30-án, amikor az
1984-es Írószövetségi díjakat adták ki; a levél, a posta pecsétje után ítélve,
1987. január 17-én érkezett Bukarestbe, és az én postaládámba bizonyára 20-a
körül. Azt mondom „bizonyára”, mert abban az időpontban én szinte két hónapja
külföldön tartózkodtam (1986. december 1-től), és hazatérésemig még hátra volt
kb. másfél hónap. Akkor találtam meg, amikor visszatértem Bukarestbe, 1987.
március 1-je felé, de akkor nem volt lelkierőm válaszolni; ráadásul a
távollétemben átadott díjak körüli huzavona annyira elkeserített, hogy bizonyos
döntéseket hoztam magammal szemben, ami a Céh vezetőségéhez való viszonyomat
illeti. Olyan történet ez, amire csak nagy szomorúsággal tudok visszagondolni,
és gyakran gondolok vissza, mert, úgymond, példázat értékű, legalábbis számomra
az.
Azután, hosszú feszültségben és nyugtalanságban töltött időszak
következett, különböző okok miatt, melyek közül némelyek kifejezetten személyesek,
mások nem – egyik gyermekem felvételizett az egyetemre, kilátásba helyezték a
ház lebontását, amelyben lakom, régi, de nem nagyon régi ház (36–37-ben épült),
a sajátom, azután, mert az utcámból, egyelőre, egy töredék maradt meg, sziget
egy végtelen pusztában, küzdelem a természeti csapást szenvedett tudattal stb.,
stb. Nem igazolom magam; azt próbálom megmagyarázni, miért késlekedtem oly
sokáig.
Most, hogy rendeztem 1987-es levelezésemet, megtaláltam (újra) az Ön
levelét. Ismét elolvastam. Tökéletesen megértem Önt, sőt. Ezért éreztem
parancsolóan fontosnak, hogy írjak – akár egy év késéssel is. Ha jön, ha
valamiképpen Bukarestben jár, nagyon örvendenék, ha újra találkoznánk. Addig
is, engedje meg, hogy 1988-ra pontosan azt kívánjam Önnek, amit magamnak is –
annyit, semmivel sem többet, de kevesebbet sem!
Nagy tisztelettel
M. Iorgulescu
Pár hónappal e szívet melegítő – sokat késett, de a legjobbkor jött! – levél
kézhez vétele után, amikor Bukarestben jártam (Domokos Géza 60. születésnapját
ünnepeltük, nagy titokban), saját szememmel győződhettem meg a Iorgulescu
levélben jelzett „természeti csapás” mibenlétéről. Ceauşescu álma, a
grandiózusnak szánt Palota építésterülete határolta, sőt veszélyeztette
Iorgulescuék házát. Többórás beszélgetésünk után együtt sétáltunk ki az utca
végére, az építkezéshez – és megértettem vendéglátóm lelkiállapotát (amelytől
az enyém korábban sem különbözött).
De ismét megszegtem a kronológiát, hiszen még az 1988. január
12-i válasz Kolozsvárra érkezése előtt – nem törődve előző
levelem (vélt) visszhangtalanságával – újra írtam Mircea Iorgulescunak, és most
már az oda-vissza levelek szabályos keretbe zökkentek.
Mircea Iorgulescu úrnak
Bukarest
Mélyen Tisztelt Iorgulescu Úr!
Ebben a pillanatban fejeztem be az Ön România literară-ban megjelent
krónikájának tanulmányozását (Egy teljesítmény); tanulmányozást írok, mert
kétszer olvastam el, nagy figyelemmel – és elhatároztam, hogy írok
Önnek, ahogy máskor is tettem, hasonló lelkiállapotokban. Balogh József románul
írt verseinek kötetéről van szó, a bukaresti magyar publicistáról és költőről.
Az Ön cikkét nagyon becsületesnek, jószándékúnak tartom – talán túl
elismerőnek, de ebben a tekintetben állításom nem lehet határozott, a román
költészet tekintetében az Ön véleménye az enyém fölött áll. Én Baloghot még
abból az időből ismertem, amikor magyar nyelven írt verseket és riportokat;
tegnapig ő egyike volt a sokaknak, de semmiképpen sem az igazi költők
fajtájából (mint például Horváth Imre, Kányádi, Székely János, Szilágyi Domokos
vagy Lászlóffy Aladár, hogy csak romániai magyar kortársainkról beszéljek).
Lehet, hogy az anyanyelve mostanáig megakadályozta, hogy más művészi
színvonalon fejezze ki magát. Egyébként nem ő volt az első, aki román nyelven
írt verseket jelentetett meg kötetben, hanem (hacsak nem tévedek) Lendvay Éva
(Szemlér Ferenc lánya); róla (volt kolléganőmről a Bolyai Egyetemen, a volt
Bolyai Egyetemen, Kolozsvárt, a volt Kolozsvárt, az ötvenes években) ugyanazt
mondhatnám... Mindazonáltal nem hinném, hogy akár Balogh, akár Lendvay azok
közé a kiváló esetek közé fog tartozni, amelyeket említett Ön (Conrad, Istrati,
Nabokov, Cioran)...
Egyébként egyetértek Önnel, ami egy új kifejezési nyelv választásának a
motiválását illeti: „nagy nemzetközi elterjedtségű nyelvek választását, önként
vagy a körülményektől kényszerítve”. Én személyesen nagy tisztelettel
viseltetem a román nyelv és irodalom iránt – amit évek során át
cikkekkel, esszékkel, fordításokkal, irodalmi és színházi krónikákkal stb.
bizonyítottam –, meg kell azonban mondanom, hogy a jelen választás valamiképpen
konjunkturálisnak tűnik, különösen a mi mai helyzetünkben, amikor már alig
jelennek meg nálunk magyar nyelvű könyvek (beleértve a Kriteriont), amikor
iskoláink eltűnőben vannak (tankönyveket magyarul már nem nyomtatnak, a
Pedagógiai Kiadó kolozsvári fiókszerkesztőségét felszámolták) – és amikor más
romániai magyar költők, színészek, orvosok más utat keresnek a maguk számára: a
kivándorlásét. Én személyesen nem értek egyet ezekkel – de Baloghgal és
Lendvayval sem, 1987-ben, bár mindenkinek a választása személyes lelkiismereti
probléma (de kollektív is!). Én – nem sok reménnyel – más utat próbálok
keresni. Elküldöm Önnek egy esszémet, amely a budapesti Valóságban jelent meg
(sajnos, nem nálunk!), mint bizonyítékot e vonatkozásban – és egyúttal a
tiszteletadás jelét (az őszinte, igazi tiszteletadásét) a kortárs román
esszéről. Türelmetlenül várom az Ön válaszát – és a másokét is, az esszében
említettekét.
Nagy tisztelettel
Kántor Lajos
Kolozsvár, 1987. december 5.
Ui. Most tudtam meg Noica halálát; róla is írok, részletesen. Egyébként az
ő egyik esszéje is megjelenik magyarul (feleségem fordításában) a budapesti
Európa Könyvkiadónál, más reprezentatív román esszékkel együtt. Remélem, hogy
küldhetek majd egy példányt ebből a kötetből – az élőknek, az életben (és
embernek) maradottak nevében.
Kántor Lajos
Bizonyos vonatkozásokban naivul optimistának bizonyultam: az Európa (még
Domokos János) által kért román esszégyűjtemény a mai napig sem jelent meg,
noha már nyomdai levonatban áll évek óta. Sokba kerül, és nincs érdeklődés
iránta – mondják az „illetékesek”. Gazdasági szempontból biztosan igazuk van. A
lényeget illetően – katasztrofálisan tévednek. És vétenek. (Persze, nem ellenem
vagy a fordítók ellen – a mi tiszteletdíjainkat szabályosan rendezték...)
Nem tévedtem azonban, nem voltam naiv, amikor Iorgulescunak leírtam a dolgokat.
Pár nap különbséggel megkaptam tőle a második válaszlevelet is.
Bukarest, 1988. jan. 16.
Tisztelt Kántor úr,
Valóban vannak véletlen egybeesések (nem csupán idegek, ahogy Marin Sorescu
mondja)! Tegnap, néhány nappal azután, hogy postáztam önnek egy igen megkésett
levelet, megkaptam új levelét, véleményével a Balogh J.-ről írt recenzióról.
Azt hiszem, sok szempontból igaza van, még ha ezekből a „szempontokból”
némelyik a kontextusra (hogy ne mondjam, konjunktúrára) utal, némelyik pedig
félreértésen alapszik. Például: én nem azért idézem Conradot, Istratit,
Nabokovot, Ciorant, hogy B.-t ezekhez hasonlítsam, még csak azért se, hogy egy
kategóriába soroljam velük, hanem hogy azt sugalljam (egyenesbe lehetetlen lett
volna – jól tudja ön, miért!), az ő helyzete teljesen más: kisebbségi, aki
olyan döntés előtt áll, amelynek megítélése nem az én hivatásom – vagyis, hogy
idegen nyelven, a többség nyelvén ír. Persze, szükséges lett volna szóba
hoznom, miért érezte szükségét B. ennek az átváltásnak: de tehettem?! Arra
szorítkoztam, hogy sugalljam a kérdést, remélve, hogy az olvasók bizonyos része
megérti. Példákra utalhattam volna, de aszerint B. számára túlságosan kedvező
hasonlatokkal kellett volna élnem, mint például Florica Ştefan és Vasile
(Vasco) Popa Jugoszláviából, akik – az előbbi hosszú pályával maga mögött –
először románul írtak, aztán áttértek a szerbre, feltételezem, hogy ugyanazon
okokból, mint az Ön nemzettársa; s még valami: az, hogy Romániában nem
tartották számon őket román írókként, míg tudtommal, az itteni magyar írókat
legalább név szerint nyilvántartják Magyarországon.
Nem tudtam az előző esetről, amelyet Ön jelez Lendvay Éváról, de kétlem,
hogy B. és L. azonos volna mint irodalmi érték. Mindössze: kétlem! Annyit
mindenesetre elmondhatok, hogy magamnak is erős belső fenntartásaim voltak B.
gesztusával szemben, az esetleges erkölcsi jelentésével szemben, „a jelenlegi
körülmények között” – ahogyan Ön mondja, melyeket úgy ítélek meg, ahogyan Ön
is. Ha írtam róla, azért is tettem részben –, mert fordított néhány kortárs
román költőt, jól választva ki a szerzőket (bár Balogh vonzódása Toma George
Maiorescuhoz nem válik előnyére!); s még valamiért tettem: hogy hangsúlyt adjak
egy gondolatnak – egy dédelgetett vágynak-gondolatnak: hogy nekünk,
keletieknek, tulajdonképpen jobban meg kellene ismernünk egymást, többet
kellene beszélnünk arról, ami összeköt, arról, ami akarva-akaratlanul bizonyos közös
vonást jelent stb. De talán lesz alkalmunk közvetlenül beszélni erről,
mindenképpen alkalmasabb ez ilyenfajta kérdések esetében, mint levélben.
Ahogy valamelyik magyarul tudó barátom lefordítja nekem az Ön esszéjét
(mert sajnos nem tudok magyarul), közlöm benyomásaimat. Különös
nagyrabecsüléssel
M. Iorgulescu
Kolozsvár. 1988.jan.25.
Mélyen tisztelt Iorgulescu úr,
ma kaptam meg jan. 12-i levelét, tegnapelőtt a jan. 16-it, így bizonyos
kérdőjelek tisztázódtak (nem így a posta működését illetően, akár az országon
belül!). Ez a két levél (különösen a második, a mai, vagyis az első...)
számomra új reményt hozott – őszintén szólva, már-már elvesztettem a reményt –,
hogy vannak még emberek, akik nem veszítik el józanságukat, akiknek van
bátorsága valamiképpen (tisztességesen!) válaszolni kényes kérdésekre (nem
felejtve el itt a napjainkban kedvelt, használt eufemizmusokat). Én is várom az
alkalmat, hogy ismét beszélgessünk, fehérasztal mellett kávézva (ha még lesz
kávé) vagy egy pohár bor mellett. Hasonlóképpen várom az Ön véleményét az
elküldött magyar nyelvű esszéről, valamint a megjelenés előtt álló kötetről.
Ami a Balogh verskötetét illeti, azt hiszem, jól értettem az Ön cikkének
szándékát, csak azt akartam, hogy Ön is értesüljön az én véleményemről a
szerzőt illetően, a hazai magyar írók és olvasók többségének a véleményéről az
ilyen átváltozási kísérletekre vonatkozólag (a fent említett eufemizmus!),
amelyeket aztán példának állíthatnak (volt is rá példa színházainkban stb.!).
Ismételten ki szeretném jelenteni, hogy rendkívüli módon tisztelem Önt
őszinteségéért, bátorságáért (amelyet a Lâncrânjan-ügyben is bizonyított) és
minden egyébért – természetesen nem utolsósorban kritikai cikkeiért, esszéiért.
Remélem, hogy ezeket az – irodalmi, közéleti és baráti – eszmecseréket
folytathatjuk majd jobb feltételek között.
Nagy tisztelettel
az Ön
Kántor Lajosa
Bukarest, 1988. febr. 5.
Igen tisztelt Kántor úr.
Ma, tehát viszonylag hamar kaptam kézhez január 25-i levelét; szokás szerint
a belföldi levelek körülbelül 15 nap alatt jutnak el hozzám, a külföldiek pedig
úgy 30 nap alatt. Marin Preda kifejezésével élve: eh!
Bennem is bizonyos – intellektuális, emberi – rezdületet vált ki
párbeszédünk, még így, megszakításos, fatálisan hézagos mivoltában is. Sok
olyan belső, külső küszöb van, amely előtt megtorpanunk, olyan szégyenérzet
gyötör, mely tulajdonképpen nem minket, elmagányosodott egyéneket illet, akik
olyan elszigeteltségben élünk, amely nem oltalmaz bennünket – mint ahogyan
olykor hajlamosak vagyunk ezzel ámítani magunkat. Nem sikerült találnom
valakit, aki lefordítsa nekem az ön esszéjét; holnap telefonálok, kedves
meghívásának eleget téve. És nemsokára elküldöm Istratiról írt, 1986-ban
megjelent könyvemet is – ebben a „beleérző kritika” mellett állok ki (másrészt,
a dolog prózai vonatkozása, hogy ebből a könyvemből csupán néhány példányom
van, jól kell gazdálkodnom vele!).
Nemegyszer, különösen az utóbbi 10–15 évben, olyan helyzetbe kerültem, hogy
utópikus (csak egyelőre utópikus?!) lehetőségekre kellett gondolnom, amelyeket
az értelmiségiek, függetlenül bárhova tartozásuktól, megtalálhatnának, hogy
elkerüljék szerencsétlen, mindenikük számára szerencsétlen bezárkózásukat olyan
falak mögé, amelyek kevésbé láthatóak ugyan, mint a berlini Fal, de talán annál
is gyászosabbak. Amikor egy hajóban evezünk, mi értelme van arra emlékezni,
hogy nagyapáinknak vagy szüleinknek, ki tudja, miféle osztani valójuk volt?!
Annál hamarabb elsüllyed a hajó... De azt is tudom, s ez végtelenül szomorú, hogy
akik egyszer elindultak ezen az úton, azok közül kevesen vannak, akik nem
hagyják magukat – érzelmileg – belesodorni abba, amit „a viszály áramának”
neveznék. Íme, miért érzem az Ön soraiban – engedje meg, hogy ezt bevalljam –
testvérszív lüktetését, s miért ismerem fel bennük jelképesen a barátian
kinyújtott kezet. Engedje meg, hogy örömmel megszorítsam.
Ha pedig Bukarestben jár, van kávém, borom is (valódi – szőlőtermelő
vidéken születtem, és édesanyámnak, aki termelőszövetkezeti nyugdíjas, 10 lejt
– tíz lejt – kap havonta, van még ott egy 1500 m. parcellája), én meg várom
Önt!
Őszinte barátsággal
M. Iorgulescu
Mélyen tisztelt Iorgulescu Úr!
Rég nem írtam, jóllehet sokat gondoltam Önre; talán májusban (két hét
múlva) jövök Bukarestbe és fölkeresem, hogy egy kicsit közvetlenül is
elbeszélgessünk. Valószínűleg sok mondnivalónk lesz egymásnak, kölcsönösen.
Abban reménykedtem, hogy nemsokára elküldhetem Önnek azt a román
esszékötetet, amelynek a bevezető tanulmányát (a Valóságban jelent meg) már
elküldtem; sajnos azonban az Irodalmi Alap mindmáig nem adta meg a szerzői
jogot (amelyet a budapesti megfelelő fórum már két éve kér); így a kötetet
kivették az 1988-as kiadói tervből, s a jövő évben kell megjelennie. (Mindegyik
beválogatott esszé megjelent már nálunk románul. Igaz, hogy közben néhányan
eltávoztak az országból. Válasz, állásfoglalás persze nincs. Nekem személyesen
van aláírt szerződésem, a mi Alapunkon keresztül, a válogatásra, előszóra,
fordításra.) Mindezt azért írom Önnek, hogy tudomása tegyen arról, miképpen
néznek, segítenek egy bemutató, kölcsönös megismerést szolgáló stb. kísérletet.
Az utóbbi időben még inkább elfog a mély szomorúság; nagyon sokan (hazai)
magyar írótársaink közül végleg eltávoznak tőlünk, elhagyják a szülőföldet,
rokonokat, mindent, amijük volt itt (és amijük nem volt!). Megérem őket, és nem
értem meg, nem tudom elfogadni. Természetesen az én indoklásom más, mint a
hivatalos. Noha már nincsenek iskoláink (mint ahogy a románoknak mégiscsak van
még, vagy legalábbis a gyermekek anyanyelvükön tanulnak), nem használhatjuk
városaink és falvaink nevét (irodalmunkban sem!!!), nem nyomtatják ki a
könyveinket, nincs akinek elsírjuk panaszainkat – egy más (valóban közös és
emberi) jövő reményét mégis itt kell megálmodnunk, sőt próbálnunk megvalósítani,
közelíteni egyetlen és szerencsétlen életünkhöz. Gyermekeinknek azonban nemigen
van már türelme – és lehet, hogy igazuk van. Mit válaszolhatunk nekik, mondja
meg Ön? A hatvanas, sőt a hetvenes években még volt mit mondanunk. De most? De
nem akarom folytatni, tele vagyok keserűséggel. Igyekszem ezeket az érzéseket,
lelkiállapotot művekké formálni, legalább ama remélt, álmodott jövő számára. Az
Ön levelei megerősítenek abban, hogy maradtak még néhányan, akik valamit
megértenek a mi sajátos, kínzó problémáinkból – amelyek hozzáadódnak a
közösekhez (a majdnem olyan szégyenletesekhez).
E párbeszéd (térben és időben történő) folytatásának reményében küldöm
Önnek ezeket a gondolatokat,
Őszinte barátsággal,
Kántor Lajos,
Kolozsvár, 1988. ápr. 30.
Eljutottam Bukarestbe, Mircea Iorgulescu házába; ittam a kávéját, borát (vagy
pálinkáját), hallgattam okos szavait. Kölcsönösen kipanaszkodtuk magunkat. A
kölcsönösség azonban nem csupán a panaszkodásra volt érvényes.
Mélyen Tisztelt Iorgulescu Úr!
Utolsó találkozásunk számomra nagyon kellemes emlék marad; visszaadta
reményemet, hogy létezik az igazi dialógus esélye a román kultúra számottevő
embereivel. Azért mondom ezt, mert román barátaim többsége egészen a tegnapig
megkerülte a tárgyszerű vitát, azzal válaszolva, hogy ugyanabban a katlanban
fövünk. Ez részben igaz, de sok sajátos kérdés van. A dialógust nem lehet
elkerülni. Ehhez az oly szükséges párbeszédhez (amelyet már nem lehet tovább
halasztani!) próbáltam én is hozzájárulni a mellékelt esszével (amelyet az Ön
számára feleségem lefordított); rendkívül szeretném, ha minél több román
kolléga elolvasná, azok is, akik nem tudják elolvasni a Valóságban.
Türelmetlenül várom a választ az itt megfogalmazott kérdésekre.
Persze, más kérdésekre is várok választ. Saját magamtól és másoktól. Nem
tudom, mások érzik-e ezt vagy sem, de én már nem tudom elviselni a hallgatás
szégyenét. Csak arról beszélve, amit ezekben a napokban hallottam: ki fogja
megkérdezni, miért állnak az emberek sorban (itt, Kolozsvárt) férfi alsónadrágért
– amit (így mondják) csak lista alapján osztanak (a Central Áruházban)? Ki
fogja megkérdezni, miért hoznak ide – a kolozsvári Nehézgépgyár Iskolájába –
100 gyereket Teleormanból? Miért nevezik ki a mi gyermekeinket (most a magyar
nemzetiségűekről beszélek), az egyetem abszolvenseit és az érettségizetteket
Olténiába és Moldovába? Miért adták ki az utasítást az aranyosgyéresi
művelődési otthonnak (bocsánat: Megéneklünk Románia Központnak), hogy vonják ki
a könyvtárból az ott található magyar könyveket, és semmisítsék meg őket? (Itt
a mi könyveinkről is szó van, az általunk, a Romániái Írók Szövetsége tagjai
által írt könyvekről!) Már nem is kérdezek rá falvaink, általában kultúránk
jövőjére – közös kérdés ez, amely mindannyiunknak fáj, és amelyről annyit
beszélnek és írnak szerte a világban (a kapitalistában és a szocialistában)...
Írnom kell viszont két könyvről (az egyik régebben, a másik most jelent
meg), amelyek aggasztanak (van több is, persze), mert nem (csak)
propagandisztikus céllal írták őket. Mostanában a Hamlet-kérdéssel
foglalkozván, ráakadtam Aurel Curtui kötetére („Hamlet” Romániában), a
Minervánál jelent meg (1977-ben). A tanulmány doktori értekezésként készült,
Kolozsvárt (!) volt a védése 1974-ben. „A shakespeare-i mű befogadása a román kultúrában”
c. fejezetben, a 15. oldalon megtaláltam Kazinczy nevét is, a magyar irodalom
klasszikus írójáét, aki (még németből) lefordította Shakespeare tragédiáját,
amelyet Kolozsvárt mutattak be 1794-ben (lehet, hogy 1793-ban). Aurel Curtui
említést tesz erről a bemutatóról (sajtóhibákkal), elfelejti viszont
megmondani, hogy az előadást magyar nyelven tartották. Mi több, a 253. lapon
találok egy kimutatást: „Hamlet” a román színpadon; itt, három német után,
szerepel a mi kárvallottunk, Kazinczy is (aki a pallérozott magyar nyelv
jogainak harcosa volt a Habsburg-birodalomban); Curtui szerint ő „játszotta”
Hamlet szerepét Kolozsvárt és Marosvásárhelyt. (18141829 között, illetve
1841-ben), természetesen románul; legalábbis így következik a többi adatból (C.
Nottara, Tony Bulandra, Zaharia Birsan, Ştefan Iordache...). Miféle tudomány,
miféle történelem ez? Mostantól létezik egy hivatkozási alap, hogy az első
román Hamlet-előadást Kolozsvárt tartották, Kazinczyval...
Meg kell mondanom – bár meglepi Önt –, hogy Francisc Păcurariu „grandiózus”
kötete (amelyről ma a România literară-ban egyoldalas recenziót olvastam), a
„Románok és magyarok az évszázadok folyamán” (Românii şi maghiarii de-a lungul
veacurilor) hasonlít (legalább számomra) Curtui Hamlet-könyvére. Jóllehet G.
Ţepelea megdicséri a szerzőt „magyar eredetű információs apparátusának
gazdagságáért”, én magam egy sor hamis adatot, hazugságokat, megcsonkított
idézeteket találtam benne, amelyekből az idézett mű ellenkezője következik.
Hogy csupán a kolozsvári nagy színészt és színházigazgatót, Janovics Jenőt
említsem: ez az ember egész életében a kolozsvári magyar színház megmentéséért
harcolt (többek között nyílt levelekkel, melyeket O. Gogához intézett –
közölték őket a korabeli román újságok is!!!); számos román darabot adott elő
magyarul; kitűnő Hamlet volt a maga korában; ellensége volt a nacionalizmusnak
(elsősorban a románnak, minthogy Romániában élt a két világháború között). Ezt
a Janovicsot Păcurariu (364–366 l.) érvként idézi a magyar színház határtalan
lehetőségeinek bizonyítására Romániában (a két világháború között) – érvként
használja, hogy leleplezze a nacionalista Sütő Andrást!!! Ezt a módszert
használja F. P. akkor is, amikor Nagy Istvánról, Balogh Edgárról és másokról
beszél... A recenzens idézi Bessenyeit (aki csak felvilágosító volt – mint a
korabeli franciák – és nem szocialista is, vagy úgynevezett kommunista!):
„Magyarokká kellene tennünk a köztünk élő németeket és szlovákokat is”, és
idézi még a „magyar politikai nemzet” doktrínájának meglepő koncepcióját. Vajon
ugyanaz a doktrína 200 év (!) után jó lesz, szocialista, forradalmi – ha mások
mondják? Mennyire szeretném föltehetni ezeket a kérdéseket mai román
társainknak...
Itt befejezem (a papír aljára érve – de nem a dialógus végére is, remélem).
Várom az Ön sorait.
Nagyon nagy tisztelettel
Kántor Lajos
Kolozsvár, 1988. július 18.
Bukarest, 1988. szept. 30.
Tisztelt Kántor úr,
Barátian aggódó (s hozzá kell tennem: jólesően aggódó!) sorait jókor kaptam
kézhez, jó ideje gyakorlatilag szükségem volt erre az impulzusra.
A posta tökéletlenül működik („tökéletlenül”, mondjuk mi; tulajdonképpen –
attól függ, honnan nézzük! – igenis tökéletesen működik!) de az igazság az,
hogy nem írtam Önnek – bár sokszor éreztem belső igényét az írásnak, bár adós
is voltam a válasszal. Az okok többfélék, objektívek és szubjektívek (hogy
szokványos kifejezésekkel szóljak). Objektív okok: talán tudja, talán nem,
júniusban nagyon beteg voltam, kényes operáción mentem keresztül,
tulajdonképpen in extremis, kettős bélelzáródásom volt (=csináltam magamnak),
egy szerencsére jóindulatú – daganat következtében.
Aztán valamiféle lábadozás következett, egész július havában; az
augusztus, a vakáció hasonlóképpen lábadozó-vakáció. Augusztusban
el tudtam olvasni, az ön felesége fordításának hála (s amiért végtelenül
lekötelezettnek érzem magam), az esszét az esszéről – nagyon tetszett, sok
mondanivalóm volna róla, kiegészítés, pontosítás, itt-ott apró helyesbítés. De
augusztusban semmit sem tudtam írni. Ezt, ahogyan már mondtam, a lábadozó
vakációs hónapot nagyrészt Menyházán töltöttem (Arad megyében) ottani barátok
házában (nem értelmiségiek, hanem gyakorlati mesterségekkel foglalkozók),
amelyet nagylelkűen rendelkezésemre bocsátottak. Célom (de a feleségemé is, aki
őrzött/ápolt) az volt, hogy felépüljek, a lehető legrövidebb időn belül (a
kórházban vagy tíz napon keresztül csak perfúzióval éltem, s olyanná váltam,
mint aki éhségsztrájkon ment keresztül). Következezésképp, jócskán tespedtem.
Gondolatban írtam Önnek kétszer-háromszor, de nem volt erőm gyakorlatilag is
kivitelezni.
Szeptember 1-je felé visszatértem Bukarestbe. Felépülve, munkakedvvel és a
visszakapcsolódás szándékával. Menyházán (ez tulajdonképpen a Bánság nyúlványa:
Slavici világa, a lakosság sokféle nemzetiségű, tökéletesen megértik egymást,
toleránsak, tisztelik azt, ami egymástól megkülönbözteti őket; érdekük, hogy
valamennyien normálisan éljenek stb. Bizonyára ön azért jobban tájékozott, mint
én, hogy is mondjam?!, már ami a Bánság sajátosságát, „szociabilitását”
illeti), Menyházán tehát felerősödtem. De Bukarestben lebénított két dolog: 1.
Caragiale világáról szóló könyvecskémre hosszú ideje megvan a BT („Nyomható”,
azaz a jóváhagyás jele – K. L.) de nincs papír –
s azzal akartam némiképp jóvátenni késésemet, hogy a könyvet a levéllel
egyidőben küldjem; ezért halogattam az írást; 2. A szerkesztőségben, Ivascu
halála után háromszoros erővel kell dolgoznom – s ráadásul különböző
területeken, mert nemcsak írnom kell és olvasnom cikkeket, de „verekednem” is, bizonyos
lapterv-javaslatok mellett vagy ellen stb., ami irtózatos megterhelést jelent
számomra, az eredményhez viszonyítva. És mégis, azt hiszem, érdemes... Vagyis:
nem feledkeztem meg Önről. Gyakran gondolok Önre, és sajnálom, hogy a (fizikai)
távolság akkora, hogy csak oly nehezen és ritkán válthatunk szót közvetlenül.
Nem udvariassági szólam, ha azt mondom, hogy különböző pillanatokban, végtelen
belső monológjaimban, legközelebbi beszélgető partnerem Ön volt; olyan vagyok,
mint minden valamenynyire normális ember, ezekben az időkben, ezeken a tájakon,
gondterhelt, feszült, irányt vesztett, nyugtalan, párbeszédre vágyó, és arra,
hogy a bizonytalanságból és a közömbösséget megjátszó hallgatásból kilábaljon
stb.
Mindenesetre tudom, hogy megért engem
Meleg barátsággal
M. Iorgulescu
Levélváltásunk 1989 nyarán zárult – úgy vélem, jelképesen és sokat ígérően.
Június 16-án, Nagy Imréék (újra)temetésének napján volt egy olyan érzésem, hogy
meg kell osztanom ezt a rendkívüli – rádió és televízió közvetítésével szerzett
– élményt, mégpedig éppen Mircea Iorgulescuval. Íróasztalomon találtam a közel
négy évvel korábban betiltott Korunk Galéria Kalevala-kiállítására készült
grafikai lapból egy példányt, Baász Imre képeslap-grafikája (Korunk Galéria
felirattal) két kinyújtott és egymásba kapcsolódó kezet láttat a rajz
tengelyében. Erre a lapra írtam a következő sorokat (románul persze).
Szerencsére lemásoltam egy papírdarabkára – úgy látszik, mégis bíztam benne,
hogy lesz folytatás.
Mélyen tisztelt Iorgulescu úr, az utóbbi hetekben nagyon sokat gondolok
Önre, és régóta készülök írni Önnek, semmi hírem nem lévén Öntől és Önről.
Remélem, egészséges, és csak a szerkesztőségi gondok, a mesterség problémái
akadályozták meg az írásban. Minthogy erre a nyárra nem terveztem utat Bukarestbe
(és a Szövetség nemigen hív minket tanácskozásokra az utóbbi időben), csak itt;
nálunk, Kolozsvárt találkozhatnánk. Bármikor nagy szeretettel várom.
(Valószínűleg július 15. és augusztus 1. között hiányozni fogok itthonról,
máskor itthon talál.) Nagyon lényegesnek tartottam, hogy megírjam Önnek ezeket
a sorokat, éppen ma, 1989. június 16-án. Határozott meggyőződésem, hogy nagyon
szép nap volt, sok napsütéssel (bár délután esett). Nagy rokonszenvvel és
tisztelettel, barátsággal,
Kántor Lajos
(Galériánk három éve nem működik, tőlünk független okokból; ez a grafika
viszont érvényes marad, remélem, az elkövetkező évekre is!)
Nyílt lapon ment az üzenet (de ha lezárt levélben ment volna – az is ugyanaz),
ezért a dodonai szöveg. Iorgulescu, Bukarestben, pontosan értette.
Bukarest, 1989. július 5.
Tisztelt Kántor úr,
köszönöm a képeslapot: több, mint szép, mint
más esetekben is, az esztétikum igen bensőségesen összekapcsolódik az
etikummal. Köszönöm a meleg szavakat is, valamint a meghívást, hogy ne kerüljem
el, ha Kolozsvárt járok. Nem, nem fogom elkerülni, csak juthassak el az Ön
városába. Nem tudom még, hogyan töltöm ezt a nyarat, augusztus 1-ig
mindenképpen biztosan Bukarestben leszek. Azután valószínűleg egy időre falura
megyek, édesanyámhoz, ahol van még egy befogadó ház, udvarán sok a zöld.
Bukarestben is vegyes volt a júniusi hónap: meleg, napos reggelek, aztán –
derült égből záporok, zivatarok. A július, egyelőre, zavaros, majd meglátjuk,
bár az égbolt egyáltalán nem tűnik ígéretesnek: most reggel is, amikor a
levelet írom, meteorológiai káosz hatását érzem, amiből bármi lehet.
Valóban régen nem írtam. De nem feledkeztem meg Önről. Bizonyára tudja,
hogy az év elején hosszú ideig voltam kórházban, vagy másfél hónapig. Hosszú
lábadozás következett, egy olyan időszak, amelyet nehezen viseltem, a
nyomottság és tehetetlenség, a tökéletes kedvtelenség, a hiábavalóság nyomasztó
érzése.
Egy ideje viszont jobban vagyok. Az Istratiról szóló könyvem második
kötetén dolgozom, amelyet az utóbbi három évben többször félretettem különböző
okokból – és olyan szenvedéllyel dolgozom, ami örömmel tölt el, bár a téma,
hogy is mondjam?, nehéz és kényes. De vajon nem unatkoznánk, ha nem volnának a
nehézségek?! Különösen, amikor azt reméli az ember, hogy előbb-utóbb leküzdi őket.
A fontos az, azt hiszem, hogy ne szokjon bele az ember abba, ami kezd
megszokássá válni, vagy már azzá is vált, és hogy tudja, van valami emelkedett,
és amit nem fog a rozsda, hogy a barátság (Istrati-téma) nem szélnek eresztett
szó, még akkor sem, ha szerencsétlen metamorfózisban a szómalom annyi érzelmet
és tudatot kíméletlenül felőröl.
A régi barátsággal, az Ön
M. Iorgulescuja
Azt már a rádióból – természetesen nem a bukarestiből, hanem a Szabad Európa
román adásából – tudtam meg, hogy 1989 nyarán Mircea Iorgulescunak is elfogyott
a türelme, és sok barátját követve, elhagyta az országot Párizsban telepedett
le. Hallottam néhányszor a hangját az éterből.
Aztán: 1990 márciusában közvetlen közelből. A párizsi
könyvszalonra – a franciák által – meghívott romániai küldöttségben vehettem
részt, Gabriel Liiceanu, Octavian Paler, Marin Sorescu, Andrei Pippidi
(történész), Sorin Mărculescu és a szász Franz Hodjak mellett. (Mircea Dinescu
és Domokos Géza is a meghívottak közt volt, de nem tudtak eljönni; ők budapesti
együttlétünk után visszamentek Bukarestbe.) Úgy hallottam, hogy a meghívottak
listájának összeállításában Mircea Iorgulescunak is szerepe volt.
KÁNTOR LAJOS
* Kós – mint sokan mások (Reményik, Kuncz stb.) – nem hagyta el az országot,
sőt a normális együttélés lehetőségeit kereste, amiért magas kitüntetést is
kapott (még 1973-ban is!)