Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. október, III. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Könyörgés képzelt pártfogóhoz

Könyörgés képzelt pártfogóhoz
Tisztelt és kedves pártfogóm,
kérem, engedje meg, hogy mindenekelőtt bemutatkozzam. Székely János vagyok, író, az Igaz Szó versszerkesztője, mintegy tizenöt önálló kötet szerzője. Az ötvenes évek elején publikáltam először, azóta többé-kevésbé rendszeresen jelen vagyok az irodalmi sajtóban. Kezdetben csak verset, később már prózát, esszét, sőt drámát is írtam, nem az én dolgom megítélni, milyeneket. Tény, hogy némelyik drámámat külföldön is játsszák, három könyvem pedig megjelent románul is. Ennél sokkal többet még beajánlkozás végett sem tudnék írni magamról, talán csak annyit, hogy ősidők óta Marosvásárhelyen élek, itt éltek a szüleim, itt neveltem fel a gyermekeimet, s most mér aligha tudnék másutt meggyökerezni.
A megzavarodottság pereméről vagy talán már magából a megzavarodottságból küldöm ezt a levelet – az orvosok tartják bennem a lelket. Mert problémáim vannak, nem is egy, egész sor súlyos probléma nyomaszt, amelyeket a magam kicsi erőivel sehogy sem tudok megoldani. Mindenkihez fordultam már, mindenki segítségét kértem, aki csak számba jöhet, de senki sem segített: mint valami visszarúgó gumicella, vesz körül az elutasítás. Ezért fordulok önhöz, tisztelt és kedves pártfogóm, mint végső mentsvárhoz, megkérve, hogy segítsen rajtam.
Úgy látszik, öregszem, mert semmit sem kívánok már önmagamnak, mindent csak a gyermekeimnek. Törvényszerű ez: amikor az ember túljutott élete csúcsán, s úgyszólván kifogyott a jövője, már csak az utódok sorsa érdekli – ez az a jövő, ami számára reálisan még adatik.
1) Van nekem egy fiam, akiben mindeddig igen sok örömöm telt. Székely János Jenőnek hívják, szobrász, tavaly végzett a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán. Nem is akárhogy: országos elsőnek (sef de promoţie) bizonyult. Ez a fiú, noha az államvizsgát követő álláselosztás (repartiţie) során legelsőnek választhatott, nem tudott magának jobb és közelibb munkahelyet választani, mint a marosvásárhelyi ILEFOR vállalat marosludasi részlegét (a tavaly végzettek közül senkit sem helyeztek nagyvárosokba). Most tehát Marosludasra ingázik, a bútorgyárba, ahol tulajdonképpen nem tudnak neki képzettségének megfelelő tennivalót adni, viszont egész napja (napi 15 órája) rámegy az ottlétre meg az utazgatásra. Eredeti képzettségét nem hasznosítja, igazi mesterségét nem gyakorolja, mivelhogy három évig, a kötelező termelési gyakorlat (stagiu) idejére, be kell töltenie egy távoli állást, ahol semmi hasznot sem hajt. Ha jobban meggondoljuk, mindez teljesen irracionális: nemcsak neki, hanem az ő „célképzését” négy évig finanszírozó államnak is kész ráfizetés. És még az sem segít a dolgon, hogy a vállalat igazgatója tulajdonképpen megérti a helyzetet, s merő jóindulatból olykor vásárhelyi szolgálatra rendeli őt be.
A nagy öröm tehát, hogy a fiam kiválónak bizonyult választott hivatásában, így vált számomra valóságos sorscsapássá. Aggódom érte, el vagyok keseredve miatta, mert tehetséges fiatalembernek tartom, aki valami jót és eredetit tudna csinálni, de az adott körülmények miatt nincs módja erre, s ha helyzete nem változik, talán végképp elsik-  kad mint szobrász.
2) És ez még nem minden. Miután elvégezte az egyetemet, az én kedves fiam ráadásul meg is nősült. Szabó Géza kolozsvári zongoraprofesszor lányát vette feleségül, név szerint Szabó Évát, aki tehetséges hegedűs, és szintén tavaly végzett a főiskolán. Ez tulajdonképpen újabb ok volna a családi örömre, de – mintha csak meg volnánk átkozva – lassanként ez is sorscsapássá változik át.
Mert a tavalyi „repartición” a menyem sem tudott közelebbi munkahelyet választani, mint Szászrégent; oda kapott hegedűtanári kinevezést. Igaz, kínálkozott egy lehetőség: épp ebben az időben a marosvásárhelyi Filharmónia versenyvizsgát hirdetett egy hegedűsi posztra, s ezen (a helyi pártszervek tudtával és egyetértésével) részt vehettek a frissen végzett hangszeres művészek is. A menyem, Szabó Éva nyerte a vizsgát. Csakhogy a Filharmónia mégsem alkalmazhatja őt, mert a Tanügyminisztérium, mindaddig, míg hároméves termelési gyakorlata (stagiu) le nem telik, nem engedi ki saját kötelékéből. Adva van egy filharmóniai zenekar, amelynek hiányzik egy hegedűse, adva van egy drága pénzen kiképzett, versenyvizsgázott hegedűs is, akinek minden vágya, hogy a zenekarban muzsikálhasson – és mégsem tölthető be az állás, őszintén szólva számomra ez a helyzet sem racionális. Hiába próbált segíteni a dolgon mindenki, aki csak tudomást szerzett róla, a Tanügyminisztérium ellenállásán megtörik minden kísérlet. Úgyhogy a menyem jelenleg fél tanári normát teljesít Régenben (fél fizetésért), a zenekarban pedig szintén fél fizetésért, de egész emberként hegedül.
Most már itt vannak az én fiataljaim: egyik Vásárhelytől 40, a másik 30 kilométerre, egyik Ludasra, a másik Régenbe ingázik, alig látják egymást, s ami a legrosszabb: nem végezhetik saját munkájukat, amire valók, amiben produkálni tudnának valamit, amire államköltségen kiképezték őket. Én csak őróluk, kettőjükről beszélek, de tudok arról, hogy igen sok „célképzett” fiatal találta magát tavaly hasonló helyzetben, például balett-táncosok is. Minden feltétel együtt van, hogy elveszítsék szakmai készségüket, sőt életkedvüket – szóval, hogy haszontalanul elkallódjanak.
Nem tudom, kedves pártfogóm, nekem magamnak sikerült-e létrehozni valami érdemlegeset a saját szakmámban, de olyan helyzetben, amilyenben a fiataljaim vannak, biztos nem sikerült volna. És amíg ők így vannak, most már nekem sem sikerülhet. Mert amióta ez a családi probléma felmerült, azóta folyton-folyvást ezt igyekszem megoldani, emiatt őrlöm magam, ezen töröm a fejemet – gondolni sem tudok egyébre. Most már ott tartok, hogy orvoshoz járok, marokszám szedem a gyógyszert, mégsem vagyok képes dolgozni, de még csak aludni sem.
Tisztelt pártfogóm, aki véletlenül elolvassa ezt a könyörgést, s kellő befolyása és talán jogköre is van, megkérem, segítsen szorultságunkon. Ezt természetesen a fiataljaim érdekében teszem, de tulajdonképpen önmagamért. Szeretnék még életemben egy-két munkát tisztességgel megírni, ám ekkora szorongás és aggodalom közepette hozzáfognom sem sikerül. Azt volna jó elérni, hogy a fiam, ha már semmiképp sem lehet kiemelni a faiparból (amihez semmit sem ért), legalább Vásárhelyre járhasson munkába, a menyem pedig kiszabadulhasson a Tanügy keretéből, s elfoglalhassa versenyvizsgával kiérdemelt teljes állását a Filharmóniánál. így aztán legalább ők ketten idővel saját otthont is alapíthatnának, mert amíg egyiküknek sincs vásárhelyi munkahelye, addig természetesen lakásuk sem lehet itt.
Attól tartok, kedves pártfogóm, hogy mindezek a problémák nem tartoznak az ön kompetenciájába, s én ismét rossz helyen „kopogtatok”. Mégis megteszem, mert bízom segítőkészségében, s mert szükségem van a reményre; ebben a kilátástalan helyzetben szinte nem is kívánok már élni. Kérem, igen szépen megkérem, segítsen, ha tud.
Szívességét előre is megköszönve, tisztelettel üdvözli:
SZÉKELY JÁNOS
 
A madár, fiához
Sikoltoztam, mint az a pöttöm Madár, mint az a rozsdafark, Ki egykor kéményembe költött, S hogy tüzet raktam, megzavart
Ösztönével beszállt a házba, Körülrepdesett, és vadul, Már-már sikítva kiabálta, Hogy irgalom, hogy füstbe fúl.
Hogy oltsam el a füzemet, mert Megfúlnak fent a fiai... Visítottam, ahogy csak ő tud, Csak állat tud visítani...
Rimánkodtam – öt kontinensen Szállt át a hangom: emberek, Nézzétek, baj van a fiammal, Siessetek, segítsetek.
Reátok bízom – ordítottam –, Vigyázzatok reá, hiszen Ettől függ kedvem és bizalmam – S nem hallgatott rám senki sem.
Kedves fiam, tüzek lobognak, Füst száll, végzettel viselős. Nem bízom én már senki másban, Magadra bízlak: légy erős.
Erős légy, vészeld át, viseld el, Ameddig mód van tűrni – tűrj. S ha nincs már mód, még ott a szárnyad. Ott van még óriási szárnyad. Feszítsd ki bátran, és repülj.
1986. február
SZÉKELY JÁNOS
* Sz. J. utolsó verse

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék