Népben, nemzetben gondolkodva
Csoóri Sándor újabb esszéiről
A Készülődés a számadásra szerzőjét faggatva, egy 1988-as interjúban megjegyezte a kérdező: „A könyvről megjelent kritikákban kivétel nélkül megtalálható jelző: közéleti.” S hozzáfűzte ehhez: „(...) az ön esszéző munkásságának legpikánsabb vetülete az a bizonyos ellenzékiség.”
Volt azonban olyan bírálója is a szóban forgó könyvnek, aki nemigen értette, miért oly zenebonás a „hivatalos felháborodás”, hisz – mondotta – „Csoóri Sándor figyelmeztetései ma már napilapok közhelyei”.
Ha századunk nyolcvanas éveinek vége felé egy szenvedélyesen közéleti érdeklődésű magyar író magatartásának fő jellemzője az ellenzékiség, ezt én nem annyira „pikáns vetületnek”, mint inkább a szellemi dolgok logikájából következő törvényszerűségnek nevezném. Nincs hát semmi meglepő abban, hogy a Készülődés a számadásra szerzője ide vonatkozóan így nyilatkozott: „(...) minden jó író ellenzéki (...) Saját tapasztalatból tudom, hogy az írás, az irodalom akkor áll meg a lábán, ha ellentétbe kerül a valósággal. A valóságból ugyanis hiányzik a hit. Írni pedig anélkül lehetetlen.”
Mi volt, mi lehetett a „hite” Csoóri Sándornak ezekben a példátlanul mozgalmas, lélekfaggató, sorsfordító esztendőkben? És mindazoknak, akik a bukás peremén kétségbeesetten egyensúlyozó hatalom nyíltabb-rejtőzködőbb ellenzékeként az immár kikerülhetetlen fordulat előkészítésén munkálkodtak? Nyilván a kínálkozó történelmi esély megvalósulásában bíztak valamennyien: hogy a kisemmizett magyar nép, a meggyötört és már-már a létében veszélyeztetett magyar nemzet végre visszanyerheti elorzott szabadságát, megteremtheti országépítő munkájának természetes kereteit, tehetségéhez és lehetőségeihez méltó módon érvényesítheti alkotó szellemiségét. Ennek a heroikus vállalkozásnak az előtörténete, megannyi mozzanata olvasható ki Csoóri Sándor esszéinek, publicisztikai cikkeinek 1987-es kötetéből – s a küzdelmes folytatás főbb erővonalainak kimunkált rajzolata most ez az újabb (1991-ben, a budapesti Püski Kiadónál) megjelent könyv: a Nappali hold.
A záradékkal megtoldott Előszóban így vall Csoóri: „(...) az elmúlt két évben sokkal többet verítékeztem rohangáló és szervező politikusként, mint íróként. Pedig a rendszerváltás első pillanatától tudtam, hogy az író azzal politizál a leghatásosabban, ha a kor ellentmondásait mindenki másnál mélyebben megéli, meghaladja és kultúrává alakítja át.” Az itt egybefogott írások túlnyomó többsége ezekben a rohangáló-szervező többlettel tetézett esztendőkben keletkezett; legrégibb – 1982-es – keltezésű az a valamikor nagy vihart kavaró Duray-előszó, mely az Eltemetetlen gondok a Duna-tájon című, az 1985-ös monori ellenzéki találkozóra készült tanulmánnyal együtt, kényszerű okok folytán kimaradt az előző esszégyűjteményből. Könnyen érthető hát, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján Csoóri Sándor esszéisztikájának és publicisztikájának központi vonalvezetése irodalom és politika viszonyának oly gyakran és hevesen vitatott kérdésköréhez kapcsolódik. Illetve közelebbről: a politikában egy idő óta aktív szerepet vállaló író birkózik itt kettős feladatával. Alig akad olyan jelentősebb esszé vagy publicisztikai cikk, interjú, jegyzet a Nappali holdban, mely ilyen-olyan szálak mentén ne szolgáltatna adalékot az író-költő Csoóri Sándort mélyen és szüntelenül foglalkoztató dilemmához: írni vagy (és) politizálni?
1990 júliusának elején Csoóri Sándor, mint olvashatjuk, Budapest zűrzavarából a hívogató esztergomi dombok közé menekült – pihenni, erőt gyűjteni, magányban tűnődni. Ekkor született naplószerű esszésorozata, ami aztán Nappali hold címmel a kötet törzsanyaga lett. Visszatekintéssel indítja feljegyzéseit: „Íróként, persze, politizáltam én azelőtt is, harminc-negyven éven át, gyakran a legelső vonalban, de mindig csak úgy, ahogy a mondataira és mámoros igazságaira kényes író hadakozhat ellenfeleivel vagy saját magával. Egy vérbeli politikus, a háta mögé mutogatva, mindig a tömegekre hivatkozik. Ilyesmi nekem sose jutott eszembe. Tömegek helyett én legfeljebb eszmékre vagy a meggyőződéseimre hivatkoztam. Nem felejtettem el, hogy a politizálás kényszere nálunk jónási kötelesség hiszen Magyarország legkiérleltebb politikai gondolatai nem a politikai élet gondosan kimunkált talajából hajtottak ki, hanem az irodaloméból.” Szükségesnek látom rögvest aláhúzni: a „mondataira és mámoros igazságaira” egyként kényes író beszél itt jónási kötelességről, a magyar politikai gondolkodás sajátosan irodalomgyökerű jellegéről. Az a Csoóri Sándor, aki közvetlen elődei közül Illyés Gyulát és Németh Lászlót, a távolabbi múltból pedig Kölcseyt, Petőfit, Adyt, Bartókot, Kodály Zoltánt tekintette példaképének.
De hadd idézzem tovább vallomásos esztergomi tűnődéseiből (nem hallgatván el furcsálló észrevételemet egyik jeles kritikusának megállapításáról, miszerint „a direkt politikai polémiával” keveredő „vallomásos szubjektivizmusával sérti a jó ízlést”; én például az ugyanvalóst direkten, sőt kihívóan politizáló Ady Endre vallomásosságát sem éreztem soha ízlést sértőnek): „Író csak mellékesen lehettem eddig. Pedig mellékesen még cipész se, pék se lehet senki, nemhogy író. Petőfi, Ady s a nyomukban járó Illyésék, Németh Lászlóék nemzedéke, ha politizált is, elsősorban a műveivel politizálhatott (...) utolsó játszmáimat is elveszíthetem, ha egyszerre akarok írni és politizálni. Hiába tömjéneztük, mitologizáltuk ezt a kivételesnek tekinthető közép-európai együttműködést: nem megy. Nem mehet (...) A választások után az íróknak is választaniuk kell: vagy gyakorló politikusok, azaz képviselők lesznek, vagy a szellemi élet munkásai.”
Csoóri, tudjuk, nem vállalt képviselőséget, holott pártja, a Magyar Demokrata Fórum annak idején listavezetői lehetőséget kínált fel számára. Sokirányú közéleti kötődésében is megmaradt – elsősorban – a szellemi élet munkásának. S minden jel szerint egyre inkább ez lesz ismét, a jövőben is. A Mécs Imre nyílt levelére adott válaszában (1989. november 23.) mondja: „Valami belső hang azt súgja rég, hogy az én helyem újra az irodalomban van, nem a politika szorítójában. S nemcsak azért, mert a politikai gondolkodás a valóságnak csak töredékes és csökött dimenzióját képes magába fogadni, hanem azért, mert ha átmenetileg is – de jöhet idő, hogy megbomlott viszonyaink között ismét az irodalom lesz az az épen maradó központ, ahonnét a hit, az emberi remény, a belátás újrateremtheti magát.” (Elnézést kérek a tán túl kimerítő szövegidézésért, de szeretném, ha itt, az indulatokkal és érzékenységekkel túlfűtött pesti sajtózajongásoktól távolabb eső tájakon – a végeken – is érzékeltetni tudnám valamennyire Csoóri Sándornak a közéleti szerepviseléséből fakadó belső konfliktusait; másrészt pedig tagadhatatlan, hogy a mi mai, itthoni viszonyaink között is igen-igen időszerűek a politizáló író vívódásait kivetítő szavak.)
A Tudósítás a toronyból (1963), a Nomád napló (1979), A félig bevallott élet (1982), a Készülődés a számadásra és a Nappali hold szerzője – hogy csak esszéköteteit említsem most – „látványosan” vállalta a politizáló író feladatkörét. Mondjuk talán így (némi pátosszal): küldetésnek tekintette ezt? A nép, a nemzet ügyével való mély azonosulás késztette arra Csoóri Sándort, hogy már a hatvanas években vállaira vegye (másokkal együtt) a mind égetőbben jelentkező magyar sorsproblémákat, felvállalja (egyebek között) a népi kultúra és a határokon kívüli magyarság gondjait. S tette (tették) mindezt olyan körülmények között, amikor „Aki nemzeti volt itt nálunk, afféle szégyenbélyeget kapott homlokára” – nemcsak a hatalom korifeusaitól, hanem a nép és a haza valós problémái iránt érzéketlen kozmopolita-liberalista körök, szellemi irányzatok exponenseitől is. Ismét ide másolok pár sort a Nappali holdból, a Mécs Imrének címzett válaszból – a közélet porondján forgolódó Csoóri Sándor (és eszmetársai) álláspontjának pontosabb érzékeltetése végett: „A tudat a bizonytalanság reakciója, mint ahogy Babits mondja. Valójában ennek a tudatnak a visszaszerzésén fáradoztunk, a leggyakorlatiasabb okból is. Hiszen, ha egy nemzet önmagában, belül, a lelkében erős, erős más kapcsolataiban is (...) Így próbáltuk, a nemzeti ügyet a népszaporulat kétségbeejtő állapotára utalva föltámasztani. Minden irányból tüzeltek ránk: a pártállam figyelőállásaiból is, de nagyon sok szabadelvű «urbánus» barátunk ablakából is. Aztán jött a népművészet, a táncházmozgalom, Erdély, a kisebbségi magyarság melletti kiállás korszaka (...)”
Tudjuk: Csoóri Sándor azok közé a jeles értelmiségiek, írástudók közé tartozott már annak idején, akik Illyés Gyulával az élen ébren tartották a határokon kívüli magyarok iránti felelősség gondolatát, és követelték a Kádár-rezsim illetékeseitől: tegyenek meg érettük mindent az igazságosság és méltányosság szellemében. „Sovinisztának és nacionalistának kiáltottak ki bennünket a hivatalos állam képviselői – olvashatjuk a Nappali holdban –, noha mi nem a támadás, nem a gyűlölködés haditervét szerettük volna elkészíteni szomszédaink ellen, csupán a védekezését. Azt, ami a megtámadottnak lét szerinti joga.” (A nemzet mi vagyunk, II.)
Nem kevés csodálkozással észlelhetjük: a népben, nemzetben gondolkodó magyar írót ma is sokan, sokszor afféle megkövesedett múltbeli maradványnak, már-már kompromittáló jelenségnek tekintik. Bizonyos berkekben nem divat „nemzeti tudatról”, „nemzetképről” beszélni; ezek a fogalmak afféle „közmarhaságoknak” számítanak. „Sajnos, dühöng nálunk egy «nemzeti ateizmus», amely úgy gondolja, hogy a szocialista jelzőhöz hasonlóan a nemzeti és a magyar is előbb-utóbb fosztóképzővé válhat” – jegyzi meg rezignáltan Csoóri Sándor a Szétszóródás közben című írásában. Bajvívásra kész eszmei-politikai ellenfelei úgy vélik, „egy újra művelt magyar kulturális populizmusnak, fundamentalizmusnak ő lehetne a távoli vezércsillaga”. Németh Lászlóra visszavezethetőnek mondott „kultúrnacionalizmust”, „kései és adekvát epigonságot” fedeznek fel esszéiben, „romantikus historizálással” vádolják, sőt „dilettáns érzelmi politikusnak vagy propagandistának” nevezik lekicsinylően, minthogy „fenntartás nélkül követi költői retorikáját” (Radnóti Sándor: Etnosz és démosz. Holmi, 1992. június). A „költői retorika” követése tehát főbenjáró bűn a politizáló írástudó részéről... Az ilyen és hasonló extra fenntartások persze számottevő ízlésbeli, gondolkodásbeli különbözőségekre utalnak. A Csoóri Sándor személye és működése körül fel-fellobbanó éles viták azonban soha nem csupán a szokványos „irodalmi” csatározások; ennél sokkal áttételesebb, szerteágazóbb eszmecserék ezek, s voltaképp a magyar közélet bonyolult tényezőihez kötődnek szervesen. Ezt tapasztalhatjuk a Nappali hold körül (ürügyén) kifejezésre jutó, élesen ütköző, szenvedélyesen fogalmazott véleményeket szemelgetve is. Cseppet sem érzem szükségtelennek a tisztázó vitákat, mert ténylegesen izgató, lényeges problémák megvilágítását segíthetik elő – egy kiváló magyar író új könyvének kísérőjelenségeként. Csak az intolerancia hangzatai meghökkentőek. Csak a Csoórival polemizáló némely „másként gondolkodók” agresszivitása és beteges gyanakvása, az elfogultságok személyes mélyüregeiből kibuggyanó sértések tanúsítják, hogy a mai magyar szellemi élet még mindig nem tud olyan elvi szintre emelkedni, hogy a Németh László-i, Illyés Gyula-i kemény, tiszta erkölcsiség legyen vitakultúránk meghatározó jegye.
Mi sem természetesebb, minthogy a politikában hellyel-közzel aktív szerepet vállaló költő és esszéista, aki idejekorán a tanúskodással párosult írás kalandjába keveredett, s most már kénytelen-kelletlen magán viseli a közéletiség „bélyegét”, egyértelműen a nemzet sorsának alakulására, a nemzeti gondok gomolygására figyel elsősorban. Ez a betájoltság indítja távolabbi és közvetlenebb múltunk tragédiás történéseinek, tanulságainak, jelenbeli erőfeszítéseinknek, a nemzet útkereső mozdulatainak fáradhatatlan elemzésére, Adyék intéseinek korszerű értelmezésére, a harmincas évek íróinak, történészeinek kezdeményeivel való szembenézésre, a Trianoni Szikla újbóli meg újbóli körüljárására, annak megfogalmazására, hogy nekünk „a veszteségeinkből kell építkeznünk”, ha meg akarunk maradni a változatlanul ezer veszélynek kitett Kárpátok-régió európai ölelésében. Ezen a forró talajon sürget Csoóri Sándor erkölcsi revíziót, írván: „Az én eszményem szerint a nemzet: ki-ki maga lehet. És olyan mértékben válhat azzá, amennyire látni képes saját valóságát (...), mert élhet az ember Szegeden, Zámolyon, Kolozsvárt vagy Chicagóban, leginkább azonban saját magán belül létezik. A nemzet tehát belső és szabad választás is.” (A nemzet mi vagyunk, I.) Illúziókat oszlató józansággal figyelmeztet: „A térbeli terjeszkedés ábrándja helyett a szellemi terjeszkedést választhatjuk csupán. A szívós és szemérmes példamutatást.” (A nemzet mi vagyunk, II.) Ebből a nézőszögből látja lehetségesnek egybetartozásunkat: „Az egység fogalmán én természetesen nem azt értem, hogy a Budapesten, Kolozsvárt, Bécsben, New Yorkban, Los Angelesben, Kassán élő magyarok föltétel nélkül azonos eszményeket kövessenek, hanem azt, hogy mindegyik történelmileg önállósult rész ismerje meg a másik szenvedéseit, igazságait, akaratát, mert ebből nemcsak egyszerű tudás, hanem a nemzet szavakat sem igénylő szelleme lángolhat elő. Az, ami időn, határokon s félelmeken is áthatolva megérinti az embert.” (A nemzet mi vagyunk, II.)
Így válhatott ő, Csoóri Sándor, már a hatvanas években „címzetes nacionalistából” „veszélyes nacionalistává”. „Már a puszta szándék elég volt az «előléptetéshez». Pedig nekem – olvassuk a Mi a magyar, ma című 1989es esszében – mindig a Kölcsey-, a Széchenyi-, a Kemény-, az Illyés-, a Bibó-alkatú magyarok tetszettek elsősorban. A mindent megfontolok, bevallók s a magukban is kétkedők. Azok, akik, ha kell, épp a nemzet haláláról elmondott szavakkal tudják életben tartani a nemzetet, mintha létezésünk már nem is annyira történelmi, hanem esztétikai vagy etikai létezés volna.” Széchenyi István, Kodály Zoltán programját felújítva sürgeti: magyarosítani kell a magyarokat! (Miért épp ezt a jelszót ne értették volna félre tüstént a hivatásos félreértők...) Ami nem egyebet jelent, minthogy „Megerősíteni kell őket lélekben, műveltségben, nagyvonalúságban, hagyománytudatban, öszszetartozás-érzésben. Mert csakis a személyiségét visszaszerzett nép tud fölemelt fejjel élni együtt más népekkel a hazán belül és a haza határain kívül is.” (1990. március 15.) Van, hogyne lenne megszívlelendő kicsengése Csoóri Sándor nemzet-koncepciójának ezeken a mi itthoni tájainkon is. És mindenütt a Duna mentén...
A következetesen népben, nemzetben gondolkodó Csoóri Sándor eszményei és vonzalmai a huszadik századi szellemiség s a klasszikus magyar kultúra nagy egyéniségeinek példái nyomán kristályosodtak ki az évek során. Gondolom, már az eddig említett nevek is kellőképp sejtetik a Nappali hold szerzője tájékozódásának-kötődésének körvonalait: Kölcsey, Széchenyi, Petőfi, Kemény Zsigmond, Ady, Bartók, Kodály, Illyés, Németh László – hogy csak a legkiemelkedőbb csúcsokat jelezzem. De ide tartozik „a jelenlét filozófiájával” ma is oly izgató Móricz Zsigmond is, akiről egy helyütt így nyilatkozik Csoóri: „Ahol megállt szusszanni, ahol leült, ahol beszúrta a botját a földbe, máris úgy tört föl ott az élet legforróbb üzenete, daca, józansága vagy bitang reménye, mint földmélyi hévizek. Széptani törvény, hogy az életből még a legizgalmasabból sincs közvetlen átjárás az irodalomba, de Móricznak, valamilyen kivételes és titkos adottsága révén, többnyire ez is sikerült” (Nappali hold). Példaképe a korszerűen népi – falusi – kötődésű Csoóri Sándornak az anyanyelv mámorát egyedülállóan érzékelő – „urbánus” – Kosztolányi. „Álljunk meg egy percre ezen a délutánon, s gondoljuk végig: ezerkilencszázkilencvenegy tavaszán van-e sarkallóbb íróelődünk Kosztolányinál? Van-e munkára ösztönzőbb nemzeti írónk?” – kérdi lelkesülten (Kosztolányi példája). És az ugyancsak városias József Attila? Akinek – szerinte is – „lírikust nyelve a magyar irodalom legvonzóbb áramlatához tartozik (...) Csokonai és Arany János után senki se tudott annyira tárgyias és szellemi lenni egyszerre, mint József Attila” (Nappali hold). De egyetérthetünk-e a tanulmányíró József Attila nyelvére vonatkozó kifogásával is, azzal nevezetesen, hogy „a gondolkodásra kiválasztott nyelv dolgában József Attilát többnyire inkább baloldali vonzalmai befolyásolták, mint nyelvi ösztöne”; tény, hogy „a marxizmusok nyelve, a szociológiák nyelve és a lélektanoké még József Attila «előmunkálatai» nyomán sem tudott összeforrni a miénkkel”. (Csak egyetlen példával nyomatékosítanám Csoóri Sándor iménti észrevételét: a Lukács Györgyék által művelt esztétika és irodalomelmélet velejéig magyartalan, germánosan nyakatekert nyelvezetének máig észlelhető, fertőző hatásával.)
A nagy példák és ösztönző pályatársak sorában kiemelten kell említeni a hozzá oly közel álló Nagy László nevét. És nem utolsósorban a Sütő Andrásét, akinek Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvéről ezt írta: „Egy vízözönre készülő nép bárkanaplója”; akinek – ugyancsak közéleti feladatvállalásai folytán – „a mozarti suhanások és istenülések helyett a földi drámák koloncát kellett a nyakában hordania, derékig járva így is a bevert szájak, a fejszével levágott fejek és a sorvadásra ítélt élet mindennapos apokalipszisében” (Az elveszített szem fényei). Huzamosan idézhetném a Csoóri Sándor látóhatárán belül rangra emelt neveket: művészekét, kortárs írókét, gondolkodókét. És a mártírokét, akik az általa tántoríthatatlanul védelmezett ügy, a szétszórtságában is együvé tartozó nemzet kitámadott méltóságának hőseiként élnek tovább emlékezetünkben. (Ha csak a hozzánk legközelebb állókat tekintjük: Szabédi Lászlótól Visky Árpádig terjed a névsor...) A „köznapi vihogásokban lejáratott magyarság fogalmát” kell ismét fölemelni egy Zrínyi, egy Ady Endre, Németh Lászlóék, Illyés Gyuláék magaslatára – figyelmezteti kortársait, híveit és ellenfeleit Csoóri Sándor a Nappali hold legtöbb esszéjében, zavartalanul egybehangzóan a József Attila-i „érzelmes” vallomások igéivel. Veres Péter már annak idején is némelyek által finnyásán avatagnak, mucsainak titulált jelszavát – a népben, nemzetben való gondolkodást – napjainkban senki sem dúsította fel gazdagabb tartalommal, mint a Nappali holdban eszményeiről, dilemmáiról kitárulkozóan beszelő Csoóri Sándor. Mondandójának – „mámoros igazságainak” – fényköréből még nézeteinek elszánt tagadói sem léphetnek ki egykönnyen.
NAGY PÁL