Dobozi Eszter

A nehéz reggel

"Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan."
(Áprily: Tetőn)

A fa enyhén nyers füstjére lett egyszerre figyelmes. Hogy beszállt hozzá az ablakon, távoli idők távoli vidékeire gondolt. Érzékeiben tucatnyi esztendővel korábbi szagokat, ízeket fedezett fel. Oly féktelen erővel törtek rá ezeknek az észleleteknek emlékei, mintha nem is a tudatában tárolta volna a különféle érzeteknek lenyomatait, hanem közvetlenül az ízelítőbimbócskák, az orr, a bőr idegvégződései volnának képesek emlékezni. Mintha nem az elméjével tudná e különös ismétlődéseket, hanem mindjárt az érzékeivel. Egy tiszta-hűvös északi szombat jutott eszébe. Ott akkor szaunák illata terjengett reggeltől estig a levegőben. Itt most gyertyánból, bükkök ágaiból rakott tűz füstje emelkedett fölfelé - elkeveredve a fenyőtűk fanyarságával, a naponta lezúduló esők áztatta földek párájával.
Lenn az udvaron - épp az ablakuk alatt - Geoék fújták, élesztették a parazsat. Készülődtek a mititej sütéséhez. Látta még előbb, amint a teltes aszszony a konyha viaszosvászonnal fedett asztalán formálgatta a hosszúkás húsgombócokat. Ide érkezett tehát. Itt volt, nem a hűs és illedelmes északon. Valahányszor ebbe az országba vetette sorsa, mintha ötven-száz évnyit is vissza kellett volna csúsznia az időben. Ökrösszekerek vonszolódtak itt az országutakon. Nagykalapos, félmeztelenre vetkőzött fuvarosok gubbasztottak a bakon. A domboldalakon bivalycsordák legelésztek. A patakokban állva vásznaikat sulykolták az asszonyok.
A városokat, a házfalakat lefüggönyöző, a halványrózsaszín meg a szürke keverékéből álló köd vagy porszerű anyag is úgy hatott, mint századának elejéről megkerült képeknek elszíneződései. Ez a halványrózsaszín vagy piszkossárga pára mindenütt ott lebegett, ahol emberek százezrestül éltek egyetlen tömbben. Mintha ők maguk lehelték volna ki tüdejükből a lenge, könnyű, lélegzéskor mégis súlyosnak tetsző tömeget. S ez ott ült mindenütt a műemlékek között is. A macskaköveken. Az itt-ott még feltűnő keramitkockák fölött. Az olvadékony aszfaltfelületeken. Száz évnyire visszalendítették, a lópaták ahogy kliffklaffoltak az utcaköveken. És áthatolhatatlan sötétség szorult az udvarokra, a mellékutakra, és embernélkülien haldokoltak a főterek alkonyat után, estetájt. Olyan idők képzetét ismételte mindez őbenne, mintha legalább kétszer annyit élt volna, mint amennyit valóságosan.
Csend volt a villában. A képtelenségig. Se tévé, se rádió, se egyéb elektromos zajforrás az egész házban. Ide még a telefont se vezették be. Csak a folyosó egyetlen WC-öblítője csobogott folyamatosan. Az utca moraja, a hegyoldal fáinak zúgása, az olykor eleredő eső sem volt annyira erős, hogy elnyomta volna az illúziótlan zörejt. S néha megreccsent, ropogott egy-egy arra járó lépései alatt a falépcső. Ide nem jutottak el a szomszédok háborúinak hírei. Nem hallottak semmit menekültekről, kilőtt kórházakról, halomra lövöldözött gyerekekről, haláltáborokról. A máskor oly fontos időjárásjelentések és pontos időjelzések is elmaradtak. Nem működött a fél kilométerre levő telefonfülke sem. Mellette az újságárus kicsi üvegketrecében csak múlt heti s múlt havi lapokat, színüket vesztett magazinokat árult. Mintha minden, ami a megérkezése előtt történt, évekre, évtizedekre távolodott volna el. Mintha mindaz, ami volt, már nem is e világi élete töredékeiből állott volna össze emlékek egyetlen folyamatává. Szinte történelem előtti korokba billent át a valamikori otthon valamikori szereplőivel. Olyan mélytudati képekké alakultak át ama máslét pillanatai, amelyekről csak felfelszökő álmok hoznak egy-egy üzenetet. Így élt itt tökéletes elzártságban. Az alig száz kilométerre fekvő városról is csupán mendemondák alapján lehetett tudni, hogy talán körbefogták a hadsereg tankjai. Vérfürdő lehet megint, mondták, mondikálták odalenn a parton Imoláék.
Ebbe az egykedvű világon kívüliségbe került a néhány nap leforgása alatt, amely valamiként kitágult, elnyújtódott az érzékelésében. S egyszersmind jól elkülöníthető rétegei voltak. Gyűrűcskék rajzolódtak ki a spirális pályán, ahogy le lehetett ereszkedni a mérhető idő síkja alá. Valamiféle tölcsérszerű nyíláson le-föl liftezni, mint egy határtalan magasságokba eredő felhőkarcolón, avagy szinte a Föld középpontjáig vivő alagútrendszeren surranni - alig hallható neszezéssel. Mint a rágcsálók odalenn. Naponta kétszer kellett lemenniük az épület alagsori régiójába. Ott a füsttől-koromtól elfeketült, a tűzhelyre már csak alig emlékeztető rozoga tákolmányban kora reggeltől késő estig megmaradt a tűz, hol már hamvába halva, hol megmegéledve, időnként veszélyes lobogással, hogy olykor a kémény is belobbant tőle, s szikrákat, lángtöredékeket pöfögött föl a fenyőillatú levegőégbe. A százéves tűzhely oldalát kiégette, itt-ott kilyuggatta a bizonyára milliószor heves lángolásba átcsapó tűz, az évtizedeken át hatalmas mennyiségűre sokszorozódó hő. Kivénhedt alkotmány volt már. Nagyanyák, dédanyák használtak ilyet, valamikor tizennyolc-húszéves ifjasszonykorukban. Pattogott bennük a kukoricacsutka, a szárízék, a venyige, mint most a fenyőtű meg a csonkolt gyertyánok, bükkök, tölgyek ágai-gallyai. Az edények is feltűnően öregen voltak. Mintha legalábbis leletmentéssel kerültek volna felszínre holmi avarok, gepidák, longobárdok korából. Kopott mázas csuprokban, füles cserépfazekakban, bádogtálkákban hűsöltek, erjedeztek, pácolódtak a konyhából nyíló kamrácska földjére állítva a maradékok. A fából mívesre faragott kanalak repedezettek voltak a sok-sok kavarástól, elfeketültek az étellel való folytonos együttfövéstől. Hány és hányféle íz, szag és pára járta át, és hányféle asszonykéz forgatta őket, mióta itt szolgáltak ebben a valamikori úri házban. Csak a meggyötört anyag maga volna a megmondhatója, amelyből emberi alkotássá lettek. A tűzhely fölött faltól falig futó madzagon kiismerhetetlen színű rongyok, törlőkendők száradoztak.
Szúrós, nehéz szag állott a helyiség levegőjében, szinte tömbszerűvé sűrűsödött. Az égett avas zsír, a faggyú meg a savanyú tej keverékére emlékeztetett. Megállott hát az ajtónyílásban, mikor először lement. Rövid viszolygás után letérdelt a tömérdek hamutól porló tűzhely elé, s élesztgetni kezdte az aluvó parazsat. Az ember a reméltnél is gyorsabban idomul pillanatnyi környezetéhez - gondolta, s egyúttal magát is csillapította. Titkolni próbálta meglepettségét. Csak a falból kiszögellő vízcsapok emlékeztették arra, hogy a ház egykoron a civilizáció peremén állott, amelyből valamicske még e helyre is jutott. A hideg víz minden zokszó nélkül csordogált, meleg vizet is lehetett fogni a napnak bizonyos óráiban. A villa lakói - s közülük is főként az asszonyok, nagyobbacska leánykák - ekkorra időzítették az előző estéről felgyűlt mosatlan mosogatását. Megforgatták párszor a közös edényeket az olykor egészen forró vízben. A mosogatószereket errefelé ugyanis nem ismerték, vagy ha használtak is valamikor holmi pasztákat a húszharminc évvel ezelőtti jobb időkben, azóta megfeledkeztek róluk. A takarító személyzet hébe-hóba kavicsos, kvarcos homokkal súrolta át a besárgult, berozsdált mosdókat, lefolyókat, a bizonytalan állagú, a legváratlanabb helyzetekben megbillenő fürdőkádakat. Ezen a tájékon hatástalanok voltak a legkülönfélébb tisztítószereket, kozmetikumokat, háztartási újdonságokat gyártó cégek egész Európán végigsöprő reklámhadjáratai. El sem értek eddig, vagy ha fölfoghatóvá váltak is a néhol már föltűnő műholdas vevőkészülékekkel, az újgazdagok világán kívül ugyancsak érzéketlenek maradtak az effélék iránt. Az asszonyokban, leánykafélékben másutt mindenütt meglevő encsembencsemeknek szóló vonzalmat itt nem ébresztette fel a legfinomabb holmi sem.
Életük egészét kitöltik a szigorú háziasszonyi teendők. Begyűjtése, becserkészése az olyanfajta cikkeknek, amelyek nélkül a mindennapi betevő előállítása még ezeken a csaknem önellátásra berendezkedő vidékeken sem képzelhető el. Naponta több óráig tart csak a tej, a kenyér, az olaj, cukor felhajtása. Hosszú, türelmes sorokban ácsorognak, amíg a kiszolgáló pulthoz elérnek. A várakozás az életformájuk. A tűrőképességük a végtelenségig táguló. Álmatagon, súlyos végtagjaikat lassúdan mozdítva vonszolják magukat meg a félig-meddig telt szatyrokat egy-egy ilyen kimerítő beszerző akció végeztével. Egész napjuk szinte egyetlen hosszú mozdulat. Mint lassított felvételeken, olyan, amint egy kéz gallyat vet a parázsra, vagy szürkésfehér tésztadarabkákat hint a forrdogáló vízbe.
Valaki kimondhatatlan lomhasággal baktat a hegynek fölfelé. Az ösvényről letérve észrevétlen le-lehajolgat. Matat az aljban, a fáradt levelek, az örökké nedves fű között. A fehér szirmokat bontó réti margaréták az arcát verdesik, ahogy egy tisztásra ér. Amilyen törődött és a kiszipolyozottságig elhasznált az épület belül, annál sértetlenebb kívül a táj. Bent romló és pusztulóban levő minden apró tárgy, amely a faliszekrények polcain hever. Elavult az alagsortól a tetőig az egész házban minden berendezés, a foszló, napfoltos függönyök, a szétomló perzsák, a nyikorgó bútorok, a szakadozó takarók az ódivatú ágyakon. Odakinn viszont tüntetően élénkek a fák. Otthonosságot ígérők a fészek formán körbeépülő hegyek. Nem karcol, nem szúr, nem támad kellemetlenül a nekifeszülő testre, simogató a levegő. És végeláthatatlan némaság odafenn a tetőn. Csak a gyertyánok lombjai zúgnak a felerősödő szélben, a szirti sas szárnyai surrognak, ahogy megtámaszkodik velük a légpárnán, s tovalendül. Lejjebb a sok kis csorgó, forrás és erecske csörögve siet még alább, hogy a mélybe érve zuhogó patakká erősödjön a víz, hátán eltévedt levelet, száraz gallyakat cipelve. Az apró zörejeknek, moccanásoknak is fölébe nyomuló állandóság magától értetődő a benne élőnek. De a befejezettség földön túli álma annak, aki most először jár benne. Hihetetlen és tünékeny is egyúttal. Valótlan szinte. Mint ami nincs is. Mintha csak a képzelet vetítené az ámuldozás, az emlékezés legbenső kárpitjára. Mintha csupán egy elfüggönyözött szobában régi természetfilmet bámulna az unatkozó.
Az élőlények láncolatos kapcsolódásának, természet adta rendjének, avagy a benne sorakozó egyedek semlegességének boldogságos egyensúlya volna ez? Ám nem a kérdezők és kételkedők birtoka ez a térség, hanem csak a hallgatag tűrőké, akiknek koponyájából mintha miniatűr műszereken át észrevétlen kiszippantotta volna egy láthatatlan, de annál hatalmasabb erő mindazt, ami az élő anyagban a kérdezés, a kétkedés, a bizonytalan, a bánat, a gondolat képessége. Az idegek, a legbenső rendszerek összjátékából mintha csak az önkéntelen és egykedvű lassú mozgások koordinálására futná. Az élet automatizmusaira. Élni szeszélyek és veszélyek érzékelése nélkül. Itt fenn, csakis itt fenn, közelebb az ég boltozatához a béke volna ez? A tökéletes és céltalan? A magáért való? Így volt. S így is maradt volna bizonyosan, hanem az egyik éjszaka hirtelen és megmagyarázhatatlan nyugtalanság futott végig a tájon. A villa lakóin is. Egyesek bizonytalanságba hajszoló vagy kínzó félelmet keltő álmokra panaszkodtak, mások éppen ellenkezőleg, álmatlanságtól szenvedtek. Ő is ott maradt hajnalig a napnyugatra táruló ablakban állva. Mindegyre csak a szurokfeketeséget kémlelve, míg meg nem jelent a ház előtt az első fehérlő fatörzs a lassanként szertefoszló sötétségben.
Érthetetlen volt a kényszer, amely odatapasztotta az ablakmélyedésbe. S jó lett volna túl lenni már, nem tudni pontosan, micsodán. Fenyegetően recsegtek a bútorok, a padló. A mélyben vércsék vijjogtak. Baglyok neszeztek a láthatatlan lombok között. Belül a mellkasában mintha valamely sátáni erő kezdte volna meg munkáját, tépkedve, nyűve a bentvalót, a lágy, élő anyagot, a csontokat. Testét majd szétvetette az ismeretlen fájás. Almomban hullócsillag nézett be hozzánk az ablakon - nyöszörögte felébredvén Mária. Másnap gombászok hozták a hírt a tetőkről, hogy fákat döntött ki a szél. Gyökereikkel meredtek az égnek. Perzselt madarak hullottak alá, lángra kaptak tőlük a smaragd mohatelepek. Összezúzott őzikék sírtak a vájatokba szorulva. Mások tudni vélték, a szemközti házak ajtaját sorra tépve fel, bikafejű, embertestű szörny hatolt be legbelülre, a hálóhelyekre. Szuszogó, busa nagy fejét befúrta az alvók lelkének helyébe. Messze lenn a városka gyárai felett észrevétlen áramok köröztek, a csatornák ágaiban véres víz futott, nyers, sós szagot hintve szét mindenütt.
Megszakadni, eltépődni látszódtak e percekben a létezők végeláthatatlan rendbe kapcsolódó láncolatai. Itt most már minden megtörténhet - szólt valaki a nehéz reggelen. Minden - mondták, félték mindahányan.