Transindex - Látó

Borsi-Kálmán Béla

Borsi-Kálmán Béla
A ROMÁN REFORMNEMZEDÉK BÖLCSŐJÉNÉL
Van a román történelemben s irodalomban egy generáció, melyet a történészek s irodalomtörténészek 48-as nemzedéknek neveznek, utalva arra, hogy pályafutásuk 1848 táján bontakozott ki, illetve akkor tetőzött, s így vagy úgy jelentős szerepet vállaltak és kaptak a román történelem (és művelődéstörténet) egyik legdinamikusabb, körülbelül 1830-1880 közti korszakában. Az európai történelem kevés olyan nemzedéket ismer, melynek életében oly mélyreható változások mentek volna végbe hazája társadalmában s államjogi helyzetében; egyszersmind arra is kevés példa akad, hogy elképzelései és vágyai ilyen rövid idő alatt s szinte teljesen megvalósuljanak, nemegyszer túlszárnyalva józanabb képviselőik legmerészebb álmait is.¹ E nemzedék tagjai nagyjábólegészében 1806 és 1821 között születtek, tehát a román történelem egyik legellentmondásosabb korszakának, az úgynevezett fanarióta kornak a végén; szüleik még törökös kaftánt és csúcsos tetejű bojársüveget viseltek, s többnyire görögül és (vagy) franciául beszéltek. Ám a fiaikat mozgalmas életük végén egy független állam polgárai kísérték utolsó útjukra, s tevékenységüket – melyet az 1848/49-es forradalmi mozgalmon kívül olyan események fémjeleznek, mint 1859 (Moldva és Havasalföld egyesülése), 1864 (Jobbágyreform), 1877 (Románia függetlenségének kikiáltása) – egy nemzet hálája övezte. Az utókor is azt tartja róluk, hogy ők a modern román állam megteremtői, kultúrájának megalapozói, de olykor értetlenül áll a teljesítmény nagysága előtt. Hiszen, mint közülük többen maguk is vallották, egyik lábukkal a múltban, a másikkal a jövőben álltak, ők az összekötő kapocs az általában sötét színekkel ecsetelt fanarióta korszak s az annál fényesebbre festett következő óra, a „modern kor” között. Holott – s ebben egyre több román történész véleménye is megegyezik – a szakadék mégsem olyan mély, a diszkrepancia nem olyan mértékű a két korszak közt, mint amilyennek első pillantásra látszik. Éppen ezért nem minden tanulság nélkül való, ha röviden áttekintjük az előzményeket, s vázlatosan bár, de megvizsgáljuk azt a közeget, ahonnan indultak, és későbbi szemléletüket, beidegződéseiket, eszményeiket: világnézetüket és meghatározó élményeiket merítették.
A török birodalom bomló hadállásait erősítendő s a növekvő orosz és részben osztrák befolyást ellensúlyozandó², 1711 és 1821 közt a román fejedelemségek (Moldva és Havasalföld) trónját kötött (rendszerint három év)³időtartamra tisztviselői kara valamelyik érdemes (értsd: vagyonos) tagjára, az esetek jó részében szolgálatai jutalmául a dragománra (főtolmácsra)⁴vagy annak egyik-másik családtagiéra bízta, természetesen először illő ajándék, majd jókora harács fejében⁵. Ez addig is előfordult már, hiszen a birodalom adminisztrációját és diplomáciai ügyeit 1821-ig (tehát a görög szabadságharc kezdetéig) általában az isztambuli görög kolónia művelt, széles látókörű, a nyugati nyelveket (mindenekelőtt az újkori diplomácia nyelvét, a franciát) is beszélő ama képviselői intézték⁶, akik gondosan ápolták bizánci kultúrájukat, őrizték hagyományos diplomáciai művészetüket, s valójában sohasem tettek le arról, hogy a hanyatló török birodalom romjain – alkalmas időben – egy új Bizáncot teremtsenek.⁷
Ez a zárt, előkelő, kasztszerű görög kolónia nagyrészt Konstantinápoly Fanar⁸ (Phanarion⁹) negyedét lakta, ezért az onnan kikerült tisztségviselő (beleértve a havasalföldi és a moldvai fejedelmet is) neve fanarióta, a korszak maga pedig a fanarióták kora (1711-1821)¹⁰ nevet viseli a román történelemírásban. „Az egész fanarióta kor – írja a korszak egyik ismerője¹¹ – Törökország politikai és társadalmi életének függőségébe kerül. Az udvar és az előkelő társaság abszolút keleti atmoszférát áraszt, s mindez nem csupán az adminisztráció és a hivatalos ceremóniák tekintetében van így, de a mindennapi életben, a ruházkodásban, az ételekben s a bojári osztályok életvitelében és érzésvilágában is.” De ez a korszak történelmi szempontból nem csupán a török hatás kiteljesedésének s a fejedelemségekbeli román társadalomban már korábban is fellelhető keleti, despotikus jegyek eluralkodásának ideje, hanem a Moldva és Havasalföld életében eladdig is tapasztalható görög befolyás¹² csúcspontja is.¹³ (Emiatt némely történészek hajlanak arra, hogy a már megelőző korszakot [kb. 1575-től] a prefanarióta jelzővel illessék,¹⁴ jelezve, hogy a cezúra itt sem jelentős.)
A Konstantinápolyból érkező hivatalnokfejedelmek ugyanis családtagjaikat, kiterjedt rokonságukat és hű embereiket is magukkal vitték¹⁵. A görögség megszállta a fejedelmi udvarban összpontosuló adminisztráció különféle posztjait (a postelnic, azaz a külügyminiszter és a vistiernic, pénzügyminiszter helyettese, aki a kincstár ügyelt kézben tartotta, mindig görög) és a közvetítő kereskedelem kulcspozícióit.¹⁶ A modern román államot és kultúrát megalapozó, úgynevezett 48-as nemzedék tekintélyes hányadának ősei is ekkoriban költöznek a fejedelemségekbe.¹⁷ A görög hatás oly erős, hogy a felső rétegek – az úgynevezett profipendada¹⁸ (vagy protipenda) vagyis öt család – szinte teljesen elgörögösödtek, az udvar, a fejedelmi akadémiák (közép- vagy főiskolák), az istentisztelet s a közélet nyerve elsősorban a görög, még azok is anyanyelvi szinten beszélik, akik eredetileg román származásúak¹⁹. Az összeolvadás – kezdetben a görög ség javára – igen nagy arányú, de nehézséget – az apróbb súrlódásoktól és a szinte törvényszerű klikkharcoktól (őshonosok – „új emberek”) eltekintve – nem okoz²⁰. Sőt, egyebek között azzal a haszonnal is jár, hogy az egyelőre csupán saját „gyönyörködtetésükre” vagy „gáláns széptevés”²¹ céljából görögül és románul, sőt franciául (fölváltva vagy egyaránt)²² írogató román elit – a délkelet-európai viszonylatban fejlettnek tekinthető újgörög polgárosodás igényelnek és tájékozódásának megfelelően – mintegy első kézből ismerkedik meg a francia fölvilágosodás, az ugyancsak francia klasszicista dekadens költészet (la petite poésie française²³), végül a preromantika eszméivel és eredményeivel. ²⁴ Ezzel – és az érlelődő görög szabadságharccal is kapcsolatos ellenzékiséggel,²⁵ valamint a nagy francia forradalom után Európa-szerte szanaszét széledő, a legkülönfélébb irányzatokhoz tartozó s kenyerüket „penziók” nyitásával kereső francia emigránsok és tanárok tevékenységével²⁶ – párhuzamosan divattá válik, s egyre terjed a francia nyelv ismerete, olyannyira, hogy a román nyelv használata – természetesen csupán a két fejedelemség felső rétegeinek körében – átmenetileg a harmadik helyre szorul.²⁷ „Egyetlen kelet-európai országban sem – jegyezte föl az 1830-as években egy francia diplomata – ápolták sikeresebben a francia nyelvet, mint a román fejedelemségekben.”²⁸ Megalapozottnak látszik tehát a korszak némely szakértőjének az a véleménye, mely a fanarióta kor egyik legnagyobb eredményének – a román-görög szimbiózison kívül – azt a szinte szétválaszthatatlanul összefonódó görög-francia hatást, azaz – egy román történész szavaival: – „a fejedelemségekben román népnek a francia kultúra irányába való taszítását”²⁹ tartja. Ezt a tendenciát tovább erősíti az a XIX. sz. első évtizedében elterjedő szokás – először csak a legelőkelőbb körökben –, hogy az ifjakat Franciaországba, legtöbbször Párizsba küldik tanulni,³⁰ jó néhány esetben (A. I. Cuza, a kesőbbi fejedelem, N. Creţulescu, leendő miniszterelnök, V. Alecsandri, a költő, I. Negulici, a festő stb.) a fejedelemségekben görögök kiterjedt kapcsolatainak fölhasználásával.³¹ Ezek az ifjak, ha tanulmányaikat nem is veszik mindig komolyan³², a francia nyelvet, kultúrát, társasági modort mindenesetre tökéletesen elsajátítják.³³
Amikor pedig az 1828/29-es orosz-török háborút győzelmesen lezáró és a – román gabonakereskedelem török monopóliumát megszüntető – drinápolyi béke után az addig rendkívül korlátozott, szűk körű, kora polgári jellegű fejlődés nagyobb lendületet kap, a feltörekvő alsóbb (kisbojár, plebejus, módosabb kereskedő), eredetüket tekintve szintúgy jórészt heterogén rétegek³⁴ gyermekei is, különösen a havasalföldiek, az 1820-as, 30-as években hasonlóképpen Párizsba utaznak továbbtanulni, most már a kitaposott úton és – nemegyszer éppen a protipendada felvilágosultabb tagjai által alapított – irodalmi társaságok* ösztöndíjaival. ³⁵ Ők a felvilágosodás eszmevilágából kinövő, francia mintájú, ellenzéki tartalmú,³⁶ azaz a drinápolyi békét követő kettős uralom: szultáni fennhatóság, cári protektorátus visszahatásaként egyszerre török- és (inkább) oroszellenes^36/a román liberalizmus zászlóvivői, vagy ahogy franciás modoruk miatt kortársaik gúnyosan hívták őket: a bonjouristák.³⁷ De ugyancsak ők azok, akik minden igénybe vehető észközzel tudatosították a francia közvéleményben, hogy él valahol az Al-Duna táján egy sokat szenvedett rokon nép, melyet a nagy francia testvérnek illik megsegítenie: „Franciaország nevelt és tanított bennünket – olvashatjuk a havasalföldi liberalizmus talán két legjellegzetesebb alakjának, Ion Bratianunak és C. A. Rosettinek párizsi tanárukhoz, Edgar Quinet-hez intézett levelében. – A szikrát, mely hazánkat melengeti, Franciaország kandallójából vettük... mondd meg néki, kedves mester! Beszélj neki érettünk, meg fog hallgatni téged. Légy ügyünk védelmezője, ifjú szabadságunk keresztapja. Emlékeztesd még arra is Franciaországot, hogy fiai vagyunk; hogy harcoltunk érette a barikádokon. Tedd még hozzá, hogy amit tettünk, az ő példája nyomán tettük...”³⁸ S ugyancsak ekkortájt alakul ki a korabeli román állapotok egyik jellemző sajátossága, az, hogy jól megférnek egymás mellett a török mintájú keleti despotizmus – a nyugati utazók által is jelzett – lépten-nyomon kiütköző jegyei és a Párizs előkelő szalonjaiban csiszolt, ékes francia causerie.³⁹
A sajátos görög-román szimbiózis közben zavartalanul folytatódik tovább.⁴⁰ (Ezt látszik talán igazolni az az adat, amely szerint az említett irodalmi társaságok jelzője még 1812-ben is greco-dacică,⁴¹ vagyis görög-dák. A román nemzettudat, ha korábban már nyomokban jelentkezett is (például a Vacarescu család első két nemzedékében), nem érzi tehernek a görög elem jelenlétét.⁴² Sőt, egy múlt századi román történész – utalva a fölismert érdekazonosságra s az összefonódás mértékére – egyenesen azt állítja, hogy a „XIX. század kezdetének nemzedékei a görögöknek köszönhetően kezdtek románul érezni”.⁴³ S ha ez bizonyára némileg túlzás is, nagy általánosságban elmondható, hogy 1821-ig – a közös nyelv(ek) és kultúra, az azonos vallás, a felvilágosodás eszméinek jegyében fogant, humanitárius, társadalomjobbító elképzelések hasonlósága és nem utolsó sorban a közös ellenség miatt – nem is tesz különbséget görög és román célok között.⁴⁴ Olyannyira nem, hogy a fejedelemségek a görög szabadságharc előkészületeinek hátországai, majd az Alexandru Ipsilanti vezette Hetaireia mozgalom igen fontos fölvonulási területei.⁴⁵
1821-től azonban a nemzetté válás kezdeteit élő két nép útjai hirtelen szétváltak. A történetírás által még nem egészen megnyugtatóan tisztázott körülmények között a görög Hetaireia és az annak eredetileg egyik szárnyát alkotó Tudor Vladimirescu-féle román társadalmi mozgalom szembefordult egymással,⁴⁶ s Vladimirescu fölkelését (a zavera-t) maga A. Ipsilanti verte le. Nagy valószínűséggel föltételezhető, hogy az ellentét kirobbanásában – az orosz diplomácia (A. Ipsilanti elhamarkodott nyilatkozataival és a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulásával kapcsolatos) ingadozásán kívül – épp a már említett mezővárosi plebejus (kézműves, kereskedő) rétegek és mindenekfölött a román parasztság nagyobb arányú részvételének volt döntő szerepe.⁴⁷ Az mindenesetre visszavonhatatlanul kiderült, hogy önálló román érdekek és célok is léteznek, s emiatt tekinti 1821-et a román történelemírás – teljes joggal – a modern román történelem hajnalának.⁴⁸ A fejedelemségekbeli román nemzeti mozgalom tehát kinőtte gyerekcipőit, kikerült a görögség óvó szárnyai alól, és saját útjára lépett. Ez azonban még nem jelentette valóságosan a fanarióta kor végét. „Politikai csoport soha és sehol sem lett tömegesen öngyilkos, sem erkölcsileg, sem fizikailag” – mondja a korszak egyik román szakértője.⁴⁹ „Egy világ akkor hal meg, ha szelleme meghal” – teszi hozzá egy másik.⁵⁰ Márpedig annak ellenére, hogy Ipsilanti „fatális meggondolatlansága” és Tudor mozgalma elérték, hogy a szultán elmozdítsa a fanarióta vajdákat és kíséretüket a fejedelemségek éléről, honi uralkodókkal helyettesítve őket (ehhez persze az is hozzájárult, hogy a görög szabadságharc kitörésével megrendült a hite hű tisztviselőiben⁵¹), mégis, a vajdákon kívül viszonylag kevesen távoztak funkcióikból, s közülük is jó néhányan (újakkal kiegészülve), néhány év múltán – immár a cári politika bizalmát és kegyelt élvezve – visszaszivárogtak hivatalukba.⁵² Azok pedig, akik a helyükre kerültek, éppúgy a bukaresti és jászvásári görög akadémiák növendékei voltak, ugyanazt a nyelvet, kultúrát és szellemet sajátították el, mint elődeik.⁵³ Hangzatos fanariótaellenes jelszavaik mögött így inkább leplezett csoportérdekek húzódhatnak meg, mint nemzeti megfontolások.⁵⁴ Tagadhatatlan viszont, hogy ettől kezdve a polgárosodásban érdekelt rétegek törekvései – a fentiekkel összefüggésben némileg paradox módon, de érthetően – görögellenes színezetet öltenek,⁵⁵ a fölsőbb rétegek elgörögösödése pedig megtorpan.⁵⁶ Nagyon is valószínűnek látszik, hogy a Hetaireia mozgalom kudarca, a Vladimirescu vezette népi megmozdulás föllobbanó indulata, majd az eseményeket követő kegyvesztettség jelentősen hozzájárult elbizonytalanodásukhoz és másfelé tájékozódásukhoz. Ez pedig adott esetben a kivándorlás mellett a teljes beolvadás lehetett. Mindezt tovább erősíthette, hogy a közgondolkozást mind jobban áthatja a régi, a megdöntendő rendszerrel azonosított fanarióták elleni burkolt ellenszenv,⁵⁷ mely utóbb, az árnyalatokat összemosva, általános göröggyűlöletbe csap át,⁵⁸ s ez tetőpontját majd Cuza uralkodása (1859-66) idején, 1863-ban éri el: a fejedelem ekkor államosítja a görög kezelésű kolostorok óriási vagyonát.⁵⁹ Mindez azonban nem akadályozta meg az új vezetést – a honi fejedelmeket, majd Cuzát –, mely nem is annyira módszereiben és jellegében, mint inkább eredményeiben különbözött a régitől⁶⁰, hogy a fanarióták gazdasági, családi és politikai kapcsolatait szükség esetén igénybe ne vegye.⁶¹
Mindennek következtében lassan a görög nyelv is eltűnik a közéletből, helyét a felsőbb rétegekben ideiglenesen a francia, lejjebb a román veszi át⁶², s ez utóbbi mind jobban előtérbe kerül. A görög fokozatosan hátrébb szorul, de részleges kultúraközvetítő szerepét – egyre csökkenő mértékben ugyan – még sokáig, mintegy a századfordulóig megtartja.⁶³
Mindez azt is jelzi, hogy az első pillanatban megindult román görög öszszeolvadás⁶⁴ tovább folytatódik⁶⁵ – immár ellenkező irányban⁶⁶–, s a lassanként végleg elrománosodó, régi fanarióta családok tagjai mellé,⁶⁷ de életstílusukat, módszereiket, eszményeiket – egyszóval: mentalitásukat tökéletesen elsajátítva⁶⁸, hamarosan fölzárkóznak az etnikailag ugyan szintén heterogén (a görög mellett bulgár, szerb, albán, makedoromán elemeket is tartalmazó⁶⁹), de részben már (s érdekeikben teljesen) román, a polgárosodásban érdekelt alsóbb rétegek – a majdani román burzsoázia – képviselői.⁷⁰ Az asszimiláció tehát – Havasalföldön különösen – lendületesen haladt előre⁷¹, arra azonban, hogy ez milyen mértékű volt, csupán feltételezésekre szorítkozhatunk, számszerű adatunk alig van. Egy nemregiben megjelent tanulmány a XIX. század elején a havasalföldi bojárság alig több mint tíz százalékát, a moldvai négy százalékát véli görögnek⁷². Ha azonban tudjuk, hogy a görögség bevándorlása egyre fokozódó mértékben már a XV. század derekán elkezdődött,⁷³ s a honosság elnyeréséhez elegendő volt a házasságkötés, azaz lényegében csupán az első generációsokat tekintették idegennek⁷⁴, és – főleg Havasalföldre – még a XIX. század első felében is a görögség újabb hullámai érkeztek,⁷⁵ akkor mégis hozzávetőleges képet alkothatunk a folyamat méreteiről. E vonatkozásban igen sokatmondó a mindmáig legnagyobb hatású román irodalomtörténeti kézikönyv (Istoria literaturii romane de la origini pîna în prezent, 1941) szerzőjének, G. Călinescunak – aki egyben a román társadalomtörténet avatott ismerőjének is tekinthető – két megjegyzése; így ír a fejedelemségekben felső és középrétegek nyitottságáról: „ ...Igaz, hogy a bojárság volt a legnyitottabb a beszivárgások előtt, ám teljes és néha gyors asszimilálódásra kötelezett...”⁷⁶ „A fejedelemségekben görögök nem azonosak a félszigetiekkel, és ha túlságosan finom (aprólékos) vizsgálatot végeznénk a kor városi lakossága körében, nagyon zavarba jönnénk. A görögül tanuló román és a görög kőzött, aki román hivatalt visel, s beszéli az ország nyelvét, nincs semmiféle különbség. Egyikük sincs tudatában a faji különbségnek, a házassági kapcsolatok pedig a legegyszerűbb módon köttetnek, mivel mindannyian ortodoxok. Egy fejedelemségekben görög attól a pillanattól, hogy a Dunát átlépte, asszimiláltnak számít...”⁷⁷
Az elmondottakból látható, hogy a Dunai (majd Egyesült) Fejedelemségekben, főképp – s ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – Havasalföldön,⁷⁸a társadalom felső és középső rétegeinek nem elhanyagolható hányadát alkotó, politikailag iskolázott görög népelem asszimilációjának, minthogy egybeesik a román (havasalföldi) polgárosodás fő vonalával, nincsenek számottevő akadályai, feltételei inkább kivételesen kedvezőek. A gyors összeolvadást nem fékezi hitfelekezeti különbség, hiszen a görögség is ortodox vallású.⁷⁹ A fokozatosan elrománosodó görögség többsége, mivel a polgárosodáshoz fontos érdekel fűződnek, könnyűszerrel magáévá teszi a román nemzeti célokat,⁸⁰ és később minden felhalmozódott tapasztalatát, ügyességét a nagy vállalkozás, az egységes Románia megteremtésére fordítja. Más szóval: az asszimiláció sem a társadalomfejlődést, s ami ezzel elválaszthatatlanul összefügg: sem a politikai cselekvőképességet nem terheli, nem osztja meg az erőket. Ellenkezőleg: a politikai gondolkozást értékes hagyományokkal gyarapítja, összefoglalva: a több évszázados görög befolyást sikerült úgy fölszámolni, hogy a társadalomfejlődésben s a közéletben nem csupán az erdélyi és a moldvai értelmiségiek (például Slavici⁸¹ és Eminescu⁸²) által a későbbiekben kivált morális alapon kifogásolt negatívumai (a „bizantinizmus”), hanem inkább pozitív mozzanatai éltek tovább, legalábbis a román uralkodó osztályokban.
S itt érdemes megállni egy pillanatra. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy kikből, milyen társadalmi rétegek képviselőiből tevődnek össze ezek az osztályok? A XIX. század elején, mintegy 1821-ig, az elgörögösödött román és az elrománosodott görög nagybojárság tagjaiból, akik – éppen az első havasalföldi, honi fejedelem, Grigore Dimitrie Ghica (1822-1828) szavaival – „oly szorosan összekeveredtek az előző kormányzat alatt, hogy közöttük választóvonalat húzni sohasem lesz lehetséges”⁸³ Ezen a tipikusan elit-uralmon, mely mint láttuk, lényegében 1821 után is folytatódott, ütött rést az 1830-as években a gabonakereskedelem föllendülésével gazdaságilag mind jobban megerősödő, azaz a polgárosodásban érdekelt havasalföldi és moldvai közép- és kisbojári réteg (nyomában – inkább csak Havasalföldön – a kereskedők és kézművesek leszármazottaival⁸⁴), melynek soraiban bár változatlanul sok az idegen⁸⁵, mégis már a románság van többségben, az összeolvadás pedig éppúgy nem jelent különösebb nehézséget, mint a társadalom felsőbb régióiban⁸⁶. De ezek a kisbojár- és kereskedőfiak, az úgynevezett új emberek (megint csak inkább Havasalföldön), a nagybojárság liberálisabb felfogású, a történelmi fejlődés irányát megsejtő tagjainak házában, környezetében, szervezeteiben szereznek műveltséget, politikai tapasztalatot, esetleg pénzt is külföldi tanulmányútjaikra.⁸⁷A jelenség annyira megszokott, hogy az első román regényekben (különösen N. Filimon 1863ban megjelent, klasszikusnak tekinthető Ciocoi vechi şi noi, s’au ce naşte din pisica şoareci mănîncă [magyarul. Régi és új urak, Ballá Ernő fordítása] című művében) is nyomon követhető,⁸⁸ sőt, a román nyelv is őrzi emlékét: baiat de/pe procopseala-nak⁸⁹ (körülbelül kitaníttatott fiú – olyasféle, mint nálunk a honorácior) nevezi az előkelő, franciás műveltségű bojárházakban felcseperedett, szerényebb származású ifjakat,⁹⁰ akiket éppúgy ott találunk az 1830-as, 40-es évek szervezkedéseiben, Párizs barikádjain (1848. február), mint (1859 után) a miniszteri bársonyszékekben és/vagy a román irodalom élvonalában. Így „szállt alá” lassan, fokozatosan a XVIII-XIX. század fordulójának görögös-franciás elitkultúrája,⁹¹ s vált (természetesen a főként francia liberalizmus gondolatkincsével kiegészülve) egyre szélesebb rétegek számára hozzáférhetővé és – bizonyára nem tudatosan s csupán bizonyos mértékben – modellértékűvé, ismét elsősorban Havasalföldön. „Demokratizálódott”⁹² tehát, de jó néhány jellegzetességét megtartotta.
Érlelődésüket a politikai eseménytörténet is rögzíti. Már az 1838-as I. Cîmpianu-féle szervezkedésben nem egy képviselőjük részt vesz, de ezt a nemzetközi összefüggésekre első ízben tudatosan építő és az erdélyi románság esetleges támogatására is számító mozgalmat – mint neve is jelzi – még a havasalföldi liberális nagybojár csoport irányítja.⁹³ A Dimitrie (Mitică) Filipescu vezette, 1840. évi, ugyancsak havasalföldi mozgalomban⁹⁴ viszont – mintegy szemléltetve a társadalomfejlődés fő tendenciáját – már jóval nagyobb arányban vesznek részt a társadalomszerkezet „plebejusabb”, polgári érdekű elemei (N. Bălcescu, D. Macedonski, M. Serghiescu-Naţionalu, Telegescu stb.)⁹⁵ Ezt a mozgalmat az 1848-as havasalföldi (bukaresti) forradalom főpróbájának szokás tekinteni (hiszen lényegében azonos annak radikális balszárnyával ⁹⁶), de – a nagyobb tévedés veszélye nélkül megkockáztatható az a vélekedés, hogy 1840-től egyre kevésbé van szükségük a liberális nagybojárság gyámkodására – politikai nagykorúsításuk főbb mozzanataiban befejeződött.
Ők azok, akik napirendre tűzik hazájuk társadalmának akár radikális átalakítását, a feudális korlátok lerombolását, a jobbágykérdés megoldását (még ha 1848-ban a havasalföldiek taktikai okokból eltekintenek is tőle),⁹⁷s bár – az erdélyi származású pedagógusok fejedelemségekben munkája nyomán – már a korábbi nemzedékekben tudatosultak az erdélyi románság problémái⁹⁸, ők azonosulnak első ízben a román nemzet egészével, s ők keresik a megoldásokat egyetlen államban való egyesítésére,”⁹⁹ ha ennek módozatait sokáig nem tisztázzák is, és jó ideig az is vita tárgya, hogy milyen keretek között és kinek (kiknek) a segítségével üssék nyélbe.¹⁰⁰ Az egyik (1848/49-ben) sikerrel kecsegtető lehetőség pedig a Duna-konföderáció formájában megvalósítandó magyar-román szövetség.¹⁰¹
Mert a havasalföldi „új emberek”, a feltörekvő kis- és középbojár, kereskedő, szabadfoglalkozású rétegek, a majdani román polgárság képviselői, ha némi gyanakvással figyelik is a magyarországi fejleményeket, inkább sikereinek örülnek, és természetes szövetségest látnak a magyar forradalomban, semmint leendő ellenfelet. Sokáig előítéletmentesek, s nem hiányzik belőlük sem a megegyezési hajlandóság, sem a kezdeményező készség, kivált a magyarországi jobbágyfelszabadítás törvénybeiktatása után¹⁰². Ennek adta nagyszerű tanújelét N. Bălcescu 1849 tavaszán-nyarán, aminek máig példamutató dokumentuma a Projet de pacification csakúgy, mint társa, az ugyane rétegből származó, C. Bolliac Espatriatul című, a békülésre s együttműködésre buzdító brassói lapja.¹⁰³ De lendületüket fékezi, lelkesedésüket lelohasztja erdélyi származású, Havasalföldön korábban megtelepedett megbízottaik (I. Maiorescu, A. T. Laurian stb.) szkepticizmusa, a valóban kirobbanó véres testvérharc,¹⁰⁴ s nem utolsósorban azok a kiábrándító tapasztalatok, melyeket a magyar vezetőkkel folytatott s egyébként is megkésett tárgyalásaik során Erdély és az erdélyi románság politikai státusa tárgyában szereztek. Mindez erdélyi sorstársaik kételyeit és előítéleteit látszott – a magyar és a román nemzettudat, valamint a magyarromán együttélés szempontjából – egyaránt tragikus módon igazolni, s igen alkalmas volt arra, hogy azok türelmetlenségét, ingerlékenységét s intrazigenciáját fokozatosan átvegyék.¹⁰⁵
Ebben a vonatkozásban igen figyelemre méltó a havasalföldi állapotokat és politikai viszonyokat kiválóan ismerő, a románság iránt baráti érzelmekkel viseltető Marco Antonio Canini olasz újságíró (neki diktálta le Kossuth 1862 májusában nevezetes Duna-konföderációs tervezetét, s jó román kapcsolatai következtében neki kellett volna azt a magyar emigráció megbízásából tárgyalási alapul fölhasználnia!¹⁰⁶) véleménye: „...a magyarellenes elem Bukarestben nem a bennszülött; ez, s főképp a román arisztokrácia érzi, hogy támaszra van szüksége az orosz befolyás ellen, s hogy azt leginkább a magyaroknál találhatná; a népet azok izgatják fel leginkább, kik Erdélyből Havasalföldre vándoroltak ki, s ott sem találnak oly elismerést, minőt várnak, s elkeseredésükben szidják a magyart, és szítják a nagy román birodalom eszméjét, mely egy részről Erdélyt s Magyarország nagy részét, más részről meg a macedóniai cincár, kuco-vlahokat magába foglalná. Csak azáltal veszedelmesek, hogy majd mind tanári állást nyertek...”¹⁰⁷
Ez a megjegyzés a fölismert magyar román érdekazonosságon és az erdélyi román emigránsok – külön elemzést igénylő – társadalomlélektani helyzetén kívül két dologra utalhat: egyfelől a román politika akkori irányitói számára a majdan kialakítandó államtestre vonatkozóan az 1850-es években több alternatíva is kínálkozott.¹⁰⁸ Másfelől, s ez talán fontosabb, a társadalom általunk bemutatott vezető rétegeiben a magyarellenes érzések és előítéletek még nem mélyültek el. Erre majd csak – s akkor sem helyrehozhatatlanul – az 1860-as évek közepe táján kerül sor, nem függetlenül a fiatal román államalakulat fokozatos megszilárdulásától. Mindenesetre a két nép kapcsolatának nemigen használt, hogy – mint egy 1855-ben keltezett levél tanúsítja – a két fejedelemséget 1854 és 1857 között megszálló osztrák csapatok magyar katonái nagyon rossz benyomást tettek a bukaresti lakosságra. A levél szerzője, a Klapkával élete végéig szívélyes kapcsolatban levő Ion Bălăceanu szerint a bukarestiekben „oláhokat”, azaz ellenséget láttak, akiknek vissza lehet valamit fizetni 1848/49-ért... De egyelőre még nem ez a jellemző, hanem az, ahogyan a már említett román „alapregény” szerzője, a görög származású N. Filimon (N. Papadonatu¹¹⁰1819-65) - a magyarsággal s a magyar kultúrával szembeni barátságos, megértő, előítéletmentes havasalföldi magatartásra kiváló példaként – amikor az 1858-as dél-németországi és olaszországi utazása során Magyarországot és Pestet is érinti, igen meleg hangon emlékezik meg tapasztalatairól, és egy Kövesdy János nevezetű, románul jól beszélő, erdélyi magyarhoz fűződő barátságáról...¹¹¹
Lépjünk tovább: 1859-et írunk. Havasalföld és Moldva egyesülése a szerencsés külpolitikai konstelláció (krími háború, a cári birodalom balkáni előrenyomulásának megakadályozását célzó nagyhatalmi érdekek s érdekellentétek stb.) – s nem utolsó sorban e nemzedék erőfeszítései nyomán megvalósult. Most már „csak” el kell ismertetni tényét a garantáló hatalmakkal – s végre kell hajtani (az 1858. évi párizsi egyezmény által is előírt) társadalmi reformokat. A 48-as nemzedék most éli virágkorát. A hozzáférhető levéltári források (parlamenti képviselők, pártcsoportosulások névsora stb.) szerint igen sok közöttük a görög vagy görög nevű¹¹², s ha netán már román nevet viselnek is, vagy apai ágon román származásúak is, a görög rokonság sok esetben kimutatható: (Ion Ghica¹¹³ (1816-1897) I. H. Rădulescu ¹¹⁴ (1802-1872), C. Negri¹¹⁵ (1812-1876), Ion Bălăceanu ¹¹⁶(1828-1914), С. A. Rosetti¹¹⁷ (1816-1885) az Alecsandri fivérek”¹¹⁸ (Vasile: 1821-1890, Ion: 1826-1884), C. Bolliac¹¹⁹ (1813-1881), А. I. Cuza¹²⁰ (1820-1873) stb. A nemzedékből talán legjobban kiemelkedő N. Bălcescu¹²¹ (1819-1862) is előbb tanult meg görögül írni-olvasni egy archimandritától, mint anyanyelvvén. Még a felkészültségében, szellemiségében külön színt és színvonalat képviselő M. Kogălniceanu¹²² (1817-1891) is – aki tanulmányai jó részét Berlinben végezte (1835-38) – görögös műveltségű, olyannyira, hogy társai bizonyára nem véletlenül, der schwarze Griechének hívták. Az önálló román államiság megteremtéséért, majd intézményrendszerének megszilárdításáért oly sokat és eredményesen fáradozó – szintén Párizst járt – Brătianu testvérpár¹²³ (Dumitru: 1818-1892; Ion: 1821-1891), apja, Dincă (Constantin) Brătianu viszont mintha csak Filimon alapregényének lapjairól lépett volna le, még a nevük is azonos (Dinu Păturică). Ez egyaránt lehet véletlen egybeesés és (inkább) tipikus karrier.
(Érdekes, hogy vendéglátóik vagy tárgyalópartnereik származása néhány magyar emigránst is foglalkoztat – sok-sok évtizeddel románná válásuk után. Berzenczey László, a Kossuth-emigráció egyik leendő biztosa például így ír az iránta egyébként [csakúgy mint Klapka és mások irányában] igen barátságos Cuzáról, még 1849-ben:”...Hogy a Kuza család görög-e vagy rumun, nem tudatik, de anyja egy köztiszteletben álló görög matróna. Dacára ennek Kuza a patrióták és nem a fanarióták közé soroltatik, habár világos színű arca – mert a közönségesen értelmezett szőke ide nem illik – szálasnyulánk termete, arckifejezésén és testmozdulatain a keleti lankadtsággal határos görög modor, a világos szemek s éles tekintetébeni méla bágyadtság, görög eredetit árulják el. Ugyanis francia taglejtésein, melyet magára ölte, dacára minden szokottságnak, kitűnik, hogy nem eredeti. Feltűnt nekem csinos öltözete is s az udvarias modor, mellyel előmbe jött, jobbját nyújtván és mondván: Vous êtes bienvenu, Monsieur...”¹²⁴ S Tanárky Gyula sem átallja följegyezni naplójába [egy Cavour piemonti miniszterelnökkel folytatott beszélgetés után] a román 48-as nemzedék – okossága, intrikái és kemény keze miatt – talán legrettegettebb alakjáról, Ion Ghicáról, hogy „phanariota görög”).¹²⁵
Ez a nemzedék intézte a zsenge román állam kül- és belügyeit.¹²⁶ Ők töltötték be a legfontosabb posztokat. Rajtuk állt vagy bukott az önálló román államiság jövője. Kevés kivétellel valamennyiükről elmondható, hogy „született” diplomata volt. Nem állítjuk, hogy a származásnak eleve mindent meghatározó jelentősége van a képességek és tulajdonságok milyenségében és minőségében. Az viszont az ő példájukból is valószínűsíthető, hogy lényegileg hasonló körülmények és az előző generációk által szerzett tapasztalatok átadása bizonyos gondolkodás- és magatartásformákat újratermelhetnek, azt pedig még kevésbé zárják ki, hogy szívósan továbbélő tradíciók ne léteznének.¹²⁷
E nemzedék ősei megszokták a nehéz feltételeket, tudták, hogy a szultáni vagy a nagyvezíri kegy szeszélyes, az intrikák¹²⁸ viszont mindennaposak, a hoszpodárok pedig nem mindig töltik ki kialkudott hivatali idejüket.¹²⁹ S ez, a fejedelemségekben később ¹³⁰ is általános, állandó lét- és vagyonbizonytalansággal tetézve,¹³¹ a politikai érzéket egyenesen létkérdéssé növelte. A fejével játszott az, aki hibázott, vagy nem volt jártas a cselszövésekben.
Mit jelent mindez? Azt, hogy ennek a valóban nagy nemzedéknek a tagjai a fejedelemségekben társadalomfejlődés és politikai történet következményeként, úgy lettek européerek, úgy sajátították el a nyugateurópai műveltséget, nyelveket, úgy illeszkedtek koruk követelményeihez, hogy közben régebbi beidegződéseiket is megőrizték, átmentették őseik diplomáciai kifinomultságát, kitartását, rátermettségét. Mindez egyfajta kétarcúságot eredményezett, amit nyugat- és közép-európai szemmel (beállítódással) nemigen lehet követni, félreértésekre, túlzott reményekre, téves következtetésekre adott alkalmat. Mindenesetre a lényeg ez: így, ezzel a történelmi örökséggel, mentalitással lépett színre a két dunai fejedelemségben (a leendő Regátban) az a szűk politikai-szellemi elit, amely adottságai révén alkalmasnak bizonyult, hogy az európai hatalmi viszonyok legapróbb rezdüléseire is érzékenyen reagálva (s immár nem Sztambulra, hanem főként Párizsra figyelve) az 1853-tól kezdődő sorozatos dél-keleteurópai és világkonfliktusokban (krími háború /1853-56/, orosz-török háború /1877-78/, II. Balkáni háború /1913/, I. Világháború /1916-18/) maximálisan érvényesítse népe és nemzete érdekeit, kíméletlenül lecsapjon minden esélyre, lehetőségre. De ugyanezen erények egyszersmind hátrányokkal is jártak: néhány kimagasló képviselőjük (Bălcescu és Kogălniceanu) kivételével kevéssé voltak tekintettel a Dunatáj népeinek távlati érdekközösségére, előbb-utóbb bekövetkezendő, legalábbis nagyon kívánatos magasabb szintű integrációjára, s emiatt jobbára a hagyományos „egyensúlypolitika” elemeit s az ezáltal kínálkozó előnyök egyoldalú kihasználásának készségét örökítették át kései utódaikra. Nagyjából abban a szellemben, ahogy erről – a románság vitalitásáról és politikai érzékéről – e nagy generáció egyik fiatalabb képviselője, Dimitrie Sturdza 1894-ben (tehát még a legnagyobb sikerek előtt) nyilatkozott: „A történelmi igazság az, hogy kedvező körülmények segítettek bennünket; de ugyanolyan bizonyos egy más(ik) történelmi igazság, hogy mi profitálni tudtunk ezekből a körülményekből, és kevés nép húzott adott körülményekből olyan nagy hasznot, mint mi. Éppen ebben a hozzáértésben és rugalmasságban rejlik a román nép géniusza, melyet megacéloztak a szerencsétlenségek, de sohasem törték vagy semmisítették meg a kegyetlen megpróbáltatások, melyeken keresztülment”¹³²
A román reformnemzedék és Nagy-Románia közös bölcsőben ringott.
(1981-1991)
Bukarest, 1992. márc. 5-én

* Societatea literară (greco-dacică!), 1810-1812/18/27; Societatea Filarmonica, 1833; Societatea literară, 1843; Asociaţia literară, 1845-47.
JEGYZETEK
1) Vö.: M. Kogălniceanu 1863. febr. 9-i parlamenti beszédével idézi: A. D. Xenopol: Istoria romanilor din Dacia Traiana, XIII. köt. Bucureşti, én. 155. és 157. p.
2) Istoria poporului român (szerkesztette A. Oţetea. a továbbiakban Oţetea). Bucureşti. 1970. 181. p; Gáldi-Makkai: A románok története. Budapest, én 167-169. p. (A továbbiakban: GáldiMakkai)
3) C. C. Giurescu: Istoria romanilor, III. Bucureşti. 1942, 226. p. (A továbbiakban. Giurescu); Oţetea. 182. p.
4) A. D. Xenopol: Istoria romanilor din Dacia Traiana. 5 (Epoca fanarioţilor). Iaşi. 1892., 518519., 536., 539., 666. p. (A továbbiakban Xenopol). Giurescu 225. p.; D. Onciul: Din istoria României, Buc. 1914. 88. p. (A továbbiakban. Onciul); Oţetea 182. p.
5) Oţetea: 182. p.; Giurescu: 226. p. Lupas: Istoria unirii românilor. Buc., én.. 192. p. (A továbbiakban: Lupas). Onciul: 89. p.; Xenopol: 65-66. p.
6) Oţetea: 182. p.; Xenopol 536-537, 665-669. p. Giurescu 225 p. Onciul: 88, 94. p.; GáldiMakkai. 169. 237. p.
7) I. H. Rădulescu Opere I., Buc., 1939. (D Popovici előszava) 21-22. p. (A továbbiakban I. H. Rădulescu); Xenopol. 536-537. p.; Gáldi Makkai: 169-170., 237. p.; Zirkuli P.: A román felvilágosodás, kézirat (A továbbiakban: Zirkuli). Ez a gondolat a „Hetéria” (Hetaireia) mozgalom célkitűzései között is megtalálható Vö.: Jancsó Benedek: A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. II köt. Bp. 1899, 341. p.
8) Oţetea: 182. p.; Onciul: 88. p.; Giurescu 225. p.; Xenopol: 1. p. Lupas: 192. p.; Gáldi Makkai: 168. p.; Zirkuli uo.
9) Bella György: A román irodalom története, kézirat.
10) Xenopol: 1. p.; Oţetea 182 p.; Giurescu 225. p.
11)   L. Saineanu: Influenţa orientală asupra limbei şi culturei româneşti. Buc. 1900., LXXVILXXVII. p. (A továbbiakban Saineanu)
12)   Vö.: D. Russo: Studii istorice greco-romane. Buc. 1939. I-II. kötetben a „Bizanţul reabilitat” és az „Elenizmul în România” c. tanulmányok megfelelő részeivel. I. köt. 10-11. p., II köt. 494., 535-536. 537-538, 540. p., N. Iorga: Istoria românilor în chipuri şi icoane. Craiova. 1921., 244. p.; N. Iorga: Histoire des Roumains et de leur civilisation. Buc. 1922. 123., 127., 192-193. p.; Gáldi-Makkai: 138., 168 p.; Saineanu LXXVI-LXXVII. p.; Xenopol 516; 530 p.; C. V. Obedeanu: Grecii în Ţara Românească. Buc., 1900., 16-26 p.; C. C. Giurescu: Contribuţiuni la studiul originilor şi dezvoltării burgheziei române pâna la 1848. Buc., 1972., 56. p. (A továbbiakban: C. C. Giurescu: Contribuţiuni …)
13) Cornelia Papacostea-Danielopolu: Intelectualii romăni din Principate şi cultura greacă, 1821-1859., Buc., 1979. 7. p. (A továbbiakban: Danielopolu); Lupas: 199. p.; Zirkuli uo.; Xenopol: 1. és 516. p.; D. Russo I. köt. 10-11. p.; II. köt. 538. p.; Vö. Xenopol: 436-437., 589-612. p. Gáldi-Makkai 176-181., 239-244., 272-275. p.; A fanarióta kor igen érzékletes és forrásértékű összefoglalását adja. A. Ubicini: Provinces d’origine roumaine. Valachie, Moldavie, Bukovine, Transylvanie, Bessarabie, a L’Univers Histoire et description de tous les peuples. Provinces danubiennes et roumaines Paris, én., c. kötet II. rész, 86-130 lapjain.
14) E. Stănescu: Préphanariotes et Phanariotes dans la vision de la société roumaine des XVII XVIII siecles, in: Symposium „L’Époque phanariote” Thessabriki, 1974, 347-358. p. Vö.: A. Pippidi: Hommes et idées du Sud-Est Européen a l’aube de l’age moderne, Bucuresti – Paris, 1980., 342-343. p.
15) Saineanu: CLVII. p.; C. C. Giurescu: Contribuţiuni, 56. p.; Xenopol: 139., 145., 521., 529., 531. p.; Lupas 192. p.; Giurescu: 265., 280. p.; Így került többek között – Isztambulból Bukarestbe (az utolsó előtti havasalföldi fanarióta fejedelem, Ioan Caragea /1812-1818/ szakácsa ként) I. L. Caragiale-nak. a román irodalom egyik legnagyobb klasszikusának (1852-1912) nagyapja is, aki elgörögösödött Idra szigeti albán, idrióta. Vö: S. Cioculescu: Viaţa lui I. L. Caragiale. Buc., 1977. 15-16. p.; C. Călinescu: Ist. lit. rom. de la origini pîna în prezent. Buc., 1941., 431. p; Nagyanyja és édesanyja viszont minden kétséget kizáróan görögök. Ld. Cioculescu 15. és 22. p
16) Xenopol: 139., 145., 530-532. p.; Giurescu: 265. p.; C. C. Giurescu: Contribuiţiuni... 56. p.; Saineanu: CLVIII. p.; Gáldi-Makkai: 96-97., 176-177., 181-182. p.; Belia uo.; Jancsó szerint a nagybirtokosok és főbb tisztviselők Olténiában többnyire görögök még 1820 táján is. Ld. Jancsó: 339. p.; Zirkuli uo.
17) Călinescu: 128. p.; (I. E. Rădulescu, vö.: I. H. Rădulescu: Opere, I., Buc., 1939. – D. Popovici bevezetője. 8. p.; C. P. Danielopolu: 118. p.). 187. p. (C. Faca, vö. D. Popovici: Romantismul românesc, Buc., 1972., 60. p.), 206. p. (Anton Pann), 233. p. (C. Bolliac, vö.: Istoria literaturii romane, Buc., 1971. 236. p. és O. Papadima: C. Bolliac, Buc., 1966., 24. p.), 240. p. (G. Sion, vö.: Danielopolu: 115. p.), 253. p. (Vasile és Ion Alecsandri), 431. p. (Costache, Iorgu, Luca Caragiale – I. L. Caragiale nagybátyjai és apja) stb.; C. C. Giurescu: Contribuţiuni 56-57. p.
18) Vö.; Xenopol 539. p.; Gáldi-Makkai: 179., 239., Zirkuli uo.
19) C. C. Giurescu: Contribuţiuni 56. p.; Xenopol: 528-529., 610., 627., 652-658., 661-663.; Onciul: 92. p.; Lupas: 200. p.; Gáldi-Makkai: 96-97., 179., 180., 239. p.; P. Cornea: Originile romantismului românesc, Buc., 1972., 61-62., 80. p. (A továbbiakban: Cornea); Belia uo.; Zirkuli uo.
20) Xenopol: 138., 528-529., 652-656., 662-663. p.; Lupas: 200. p.; Călinescu: 233., 253. p.; Cornea: 61-62. p.; L. Pătraşcanu: Un veac de frămîntări sociale, Buc., 1969. (A továbbiakban: Pătrăscanu); Gáldi-Makkai: 96-97., 180., 239. p.; Előzményeihez ld. még pl. Obedeanu 134-135. p., folytatásához Danielopolu: 36-37. p.
21)   Zirkuli uo.
22)   Ld Alecu Văcărescu életét, Cornea: 63., 140-141. p.; Zirkuli uo.
23)   Călinescu: Ist. lit. rom. Compendiu, Buc., 1968., 50. p.; Cornea: 82., 318. p.; Istoria literaturii române I. rész, Buc. 1971., 129. p.
24)   Călinescu: 67., 70-71., 91. p.; Ist. lit. rom. II., Buc., 1968., 12-13. p.; A. Dutu: Sinteza şi originalitate în cultura română. Buc. 1972., 101-102. p.; Cornea: 80-83., 85., 96. p.; vö.: Xenopol: 664. p.; I. H. Rădulescu: 3-5., 7., 9-10., 21-22. p.; Danielopolu: 8-10., 19.; 23-24. p.; Gáldi-Makkai: 185-190., 237-239. p.; Zirkuli uo.; A délkelet-európai polgárosodás nemzetközi összefüggéseihez ld. Diószegi I.: Klasszikus diplomácia modern hatalmi politika, Bp., 1967., 104-109. p.
25)   Lupas: 224. p.; Xenopol: 446-453. p.; I. H. Rădulescu: 10., 22. p.; Cornea: 63-64. p.; GáldiMakkai: 235. p. A szinte szétválaszthatatlanul összefonódó görög-francia hatáshoz ld. még A Camariano: Spiritul revoluţionar francez şi Voltaire în limba greacă şi română, Buc., 1946.
26) Călinescu: 71., 89., 147. p.; Al. Ciorănescu: Literatura comparată, Buc., 1944, 42-50. p., Cornea: 53-54. p.; Danielopolu: 23. p.; Xenopol: 669-671., 673. p.; Gáldi-Makkai: 278. p.
27) Vö.: Cornea: 60. p.; Veress A.: Pictorul Barabás şi Românii, Buc., 1930., 20. p. Xenopol. 673. p.; Zirkuli uo.
28) A. Stan: Grupări şi curente politice în România între unire şi independenţă, Buc., 1979., 3132. p. (A továbbiakban. Stan).
29) Xenopol: 664., 674., 676. p.; vö.: Onciul: 94-95. p.; Cornea: 48-53., 61. p.; Gáldi: Les mots d’origine néogrecque en roumain a l’épocque des phanariotes, Bp., 1939., 24. p.; Gáldi-Makkai: 278. p.
30) Xenopol: 673-674. p.; Danielopolu: 11., 23. p.; Cornea: 57-58. p.; Stan: 32-33. p.; GáldiMakkai: 277-278., 287-288., 331-332. p.
31.) D. Ivanescu: Contribuţii la biografia lui Alexandru Ioan Iasi, én. (1973), 57-58. p.; Alexandru Ioan Cuza – acte şi scrisori (D. Ivanescu és V. Isac kiadása), Iasi, 1973., X. p.
32) Vö.: pl. V. Alecsandri (Călinescu 254. p., ld. még Al. Ciorănescu: Literatură comparată. Buc., 1944., 1 71-173. p.), I. Ghica (Călinescu 333. p.), Al. I. Cuza (Xenopol: Istoria românilor din Dacia Traiana. XIII., Buc., én., .11. p.) esetét.
33) N. Iorga (1871-1940) moldvai származású, konzervatív, nacionalista román történész, a romániai fasizmusba torkolló népnemzeti irányzat egyik vezéralakja, saját személyes – végső soron a havasalfölditől több vonatkozásban eltérő moldvai társadalom-szerkezet és – fejlődésre visszavezethető – ellenszenvének is hangot adva, egy 1906. márc. 13-i konferencián a zömében inkább havasalföldi (és láttuk: jórészt görög, vö.: 17. és 113-126. lábjegyzet) eredetű ún. negyvennyolcas nemzedékről a következőképpen nyilatkozott: .Azok az urak visszatértek Párizsból, tökéletesen beszéltek franciául, tökéletesen írtak franciául, ismerték Párizs valamennyi nagy és kis utcáját, ismerték valamennyi intézményét és a korabeli párizsi élet minden pletykáját. Büszkén tértek vissza, lenézték szüleiket, lenéztek őseiket, lenézték e román föld barbár parasztságát... Azzal a gondolattal jöttek ebbe az országba, hogy fölemeljék a háromszínű zászlót (trikolórt), mely ilyen körülmények között csupán egy rongydarab lehetett, és fölemelték rongydarabjukat, köréje gyűjtötték az embereket három idegen szót kiáltozva, melyeket a tömeg nem értett: szabadság, egyenlőség, testvériség. Helyettük régi román szavakat kellett volna hallaniok: emberség és igazság.” E. Lovinescu: Istoria civilizaţiei române moderne. Buc., 1972., 130. p.
34) Vö.: Călinescu: I. E Rădulescu şi şcoala sa. Buc. 1966., 17. p.; Cornea 43. p.; Lupas, 199. p.; A. Oţetea: Ist. României III., Buc., 1964., 603. p.; Iorga: Ist. românilor în chipuri şi icoane, Craiova. 1921., 245., 266. p.; ld. még M. Kogălniceanu 1857. nov. 12-i parlamenti beszédét, mely szerint a középosztály az, amelyről Sieyes azt mondta, hogy egy nemzetben a minden kell legyen, teljességgel hiányzik, különösen Moldvában, ha pedig van (orvos és különösen kereskedő), az idegenek közül kerül ki. Kogălniceanu: Discursuri parlamentare în epoca Unirii, Buc., 1959., 37-38. p. és Texte social-politice alese. Buc., 1967., 192-193. p.; Vö.: M. Emerit: Les payans roumains depuls le traité d’Andrinople jusqu’ a la libération des terres (1829-1864), Paris. 1937., 244., 408. p.; Iorga: Istoria poporului românesc IV., Buc., 1928., 180-181. p. és G. Ibrăileanu: Spiritul critic în cultura românească, Iaşi, 1970., 44., 74., 92. p.; Patrăşcanu: 113., 197-199. p.
35) Pl. Dimitrie Bolintineanu (1819-1872), a havasalföldi hazafias költészet egyik jelentős képviselője, aki apai ágon a román (makedo román) vö.: Călinescu: 215. p.; Scriitori români, Buc., 1978., 887. p. és a román (havasalföldi) liberalizmus vezéralakja: Nicolae Bălcescu (1819-1852). L. I. Tóth Zoltán azonos című tanulmányát a „Magyarok és románok” c. kötet (Bp., 1966), 293. p.
36) Stan: 17., 31-33. p.; Vö.: E. Lovinescu: Ist. civ. rom. Moderne, Buc., 1972., 96. p.
36/a.) Vö.: N. Bălcescu: Opere I/2. (G. Zane kiadása). Buc., 1940., 89. p., Ioan C. Filitti: Domniile romane sub Regulamentul Organic, 1834-1848, Buc., 1915., 411. p.; A. D. Xenopol: Istoria partidelor politice în România, Bucuresti, 1910., 210-229., 270. p.
37) Călinescu: 187. p.; I. C. Filitti: id. mű 410. p.; Gáldi-Makkai: 283., 287. p.
38) E. Lovinescu: Ist. civ. rom. moderne, Buc., 1972., 137. p.; Vö.: Gáldi-Makkai: 332. p.
39) Vö.: Xenopol: 589-612. p.; Gáldi-Makkai: 176-181., 239-242. p.
40) Cornea: 61-65. p.; I. H. Rădulescu: 4-5., 8. p.; Zirkuli uo.; Nyelvészeti vonatkozásait, különös tekintettel a görög román kétnyelvűségre s a román nyelv máig megőrzött görög elemeire, de az egész fanarióta kor történtére is, ld. Gáldi László: Les mots d’origine néo-grecque en roumain a l’époque des phanariotes, Bp., 1939.
41) N.Camarioano: Sur l’activité de la „Société littéraire gréco-dacique” de Bucarest, 18101812, in: Revue des études sudest européennes, VI. (1968), n 1., 39-54 p., Vö. Ariadna Camariano Cioran: Les Académies princieres de Bucarest et de lassy et leurs professeurs, Thessaloniki, 1974., 467-468. p. és Cornea: 64-65. p.
42) Cornea: 61., 62., 63., 64 és 67. p.; I. H. Rădulescu: 4. p.
43) V. A. Urechia véleménye, ld. Cornea: 68. p.; és 51 sz. lábj.
44) Cornea: 61-65. p.; Xenopol: 452. p.; Gáldi-Makkai: 235. p.; I. H. Rădulescu: 4-5., 8. p.; Da nielopolu: 151-152. p.; Vö.: V. Maciu: Caracterul miscării lui Tudor Vladimirescu, In: De la Tudor Vladimirescu la răscoala din 1907, Craiova. 1973., 9-37. p.
45) Oţetea: 222-224. p.; Xenopol: 444-457. p.; Pătrăşcanu: 102. p.; Gáldi-Makkai: 238-239. p.; Jancsó id. mű 341. p.; Zirkuli uo.
46) Xenopol: 458-491. p.; Lupas: 211. p.; Oţetea: 221-231. p.; Radu R. N. Florescu: The struggle agaainst Russia in the Roumanien Principialites, 1821-1854 (IV. fejezet), in ACTA HISTORICA, tomus II., Roma, 1962.; Vö.: D. Berindei: L’année révolutionnaire 1821 dans les Pays roumains Buc., 1973.
47) Pătrăşcanu: 82-87., 106. p.; Onciul: 96. p.; E. Lovinescu: 92. p.; V. Maciu: id. mű.
48) Vö.: Oţetea: 224-227. p.; Xenopol: 437., 451-491. p.; Onciul: 96-98. p.; Lupas: 209-212. p.; e. Virtosu: Tudor Vladimirescu. Glose, fapte şi documente noi, Buc., 1927.; Cornea: 161-181. p.; Pătrăşcanu: 61-107. p.; Mircea T. Radu: 1821. Tudor Vladimirescu şi revoluţia din Ţara Românească, Craiova, 1978.; Jancsó: 339. p.; Gáldi-Makkai: 245-252. p., A kérdés diplomáciatörténeti összefüggéseit ld. Diószegi: 104-109. p.
49) A. Pippidi: Fanarioţii – mituri şi realităţi, in: România litarară, XIV. évfolyam, 25. sz., 1981. jún. 18., 19. p.
50) M. Iorgulescu: Firescul ca excepţie, Buc., 1979., 89. p. Vö.: I. H. Rădulescu: 3-5. p.; Cornea 182, m 213. p.
51) V. Maciu id. mű 36. p.; Iorgulescu id. mű. 8. p.
52) Danielopolu: 31-35 p.; vö.: N. Iorga: Un cugetător politic moldovean de la jumătatea sec. XIX., St. Sc. Dascălescu, Buc., 1932. 20. p. N. Bălcescu: Mersul revoluţiei în istoria românilor. in.: N. Bălcescu: Opere (G. Zane kiadása), I/2. kötet, Buc., 1940., 102-103. p.
53) I. H. Rădulescu: 3. p.; vö.: Iorgulescu: 8. p.
54) Vö.: Cornea 66. p.; A. Pippidi id. mű: 347. p. és Uő.: Fanarioţii – mituri şi realităţi, România literară. XIV. évf. 25. sz., 1981. jun. 15., 19. p.
55) A. Stan: 16. p.; Pătrăşcanu: 106-107. p.
56) I. H. Rădulescu: 4. p.; Nyelvészeti következményeit id.: Gáldi id. mű: 72. p.
57) Vö.: pl. Kogălniceanu: Al. C. Moruzi képviselővé választása elleni beszédét a moldvai parlament 1861. dec. 9-i ülésén, Kogălniceanu id. mű: 315-335. p.; Pătrăşcanu: 104-105. p.
58) Makkai László: Magyar-román közös múlt, Bp., 1948., 200. p.; Cornea: 66. p.; Vö.: A. Pippidi id, mű: 347. p. és N. Iorgulescu: Firescul ca excepţie, Buc., 1979., 9. p.
59) Ist. rom. IV., Buc., 1964., 361-363. p.; Oţetea: 273. p.; Onciul: 111-112. p.; Lupas: 270. p. Részletes ismertetése: Xenopol: Ist. rom. din Dacia Traiana, XIII. Buc., én., 176-242. p.; M Emerit: Les payans roumains depuis le traité d’Andrinople jusqu’ a la libération des terres (18291964), Paris, 1937., 471-487. p.
60) Vö.: I. H. Rădulescu: 3-5. p.; Cornea: 213. p.; L. Rădulescu Pravat: Activitatea lui M. Kogălniceanu pîna la 1866., Buc., 1913., 913., 21., 23. p.; M. Emerit: Victor Place et la politique francaise en Roumanie a l’epoque de l’Union. Buc., 1931., 167-188. р.; ld. még M. Emerit: Les payans roumains... 246. p.
61) Danielopolu: 34-35 p : Arthur Seherthosz jelentései Klapka Györgyhöz (CL R 295. 9 d. 22. t.)
62) Vö.: Oroszhegyi Jósa: Román élet, Kolozsvár, 1942., 44. p.
63) I. H. Rădulescu: 4-5., 7., 8. p.; Danielopolu: 25., 156. p.
64) Vö.: a 19. és a 20. lábjegyzettel is, id. még Onciul: 88., 92. p.; N. Iorga: Istoria românilor în chipuri şi icoane, Craiova, 1921., 245., 266. p.; Iorga: Istoria poporului românesc, IV. Вuс., 1928. 180-181. р.; Giurescu: Contribuţiuni... 56-57. p.
65) Danielopolu: 36-37. p.; Călinescu: 233., 253. p.; I. H. Rădulescu: 3-5. p.
66) I. H. Rădulescu: 4. р.; Giurescu: Contribuţiuni... 56-57. p.
67) Giurescu: Contribuţiuni… 56-57. p.; Gáldi-Makkai: 96-97., 138. p.
68) Vö.: N. Filimon regényével, mely művészi hűséggel, egyben történeti hitelességgel ábrázolja a vázolt folyamatot (Vö.: Saineanu CCLVI. p.) csakúgy, mint a „román irodalom atyja”, I. E. Rădulescu (maga is „új ember”, görögből frissen asszimilálódott „második generációs” ld. Călinescu: 128. p. és I. H. Rădulescu: 8. p.) filozófiai traktusának egyes részeivel (Teljes címe: Issachar sau laboratorul. Equilibrul între anthitesi sau spiritul şi materia. Вuс., 1859-1869), ld. még Al. Paleologu: Spiritul şi litera. Вuс., 1970., 10. р. (A továbbiakban: Paleologu); A mentalitáshoz a görög-román kétnyelvűséghez, melyhez a francia (esetleg a német, török, magyar) nyelvtudás is társult, vö.: Iorga: Ist. rom în chipuri şi icoane, Craiova, 1921., 255. р.; Danielopolu: 66. р.; Paleologu: 12. p.
69.) Ld. a 34. sz. lábjegyzetet is: A havasalföldi bolgárság beolvadásához ld. С. C. Giurescu: Istoria Românilor II. köt. 1. rész. Вuс., 1940., 337. p.
70) Pătrăşcanu: 197-199. р.; С. С. Giurescu: 46. р.; Paleologu: 13-14. p.; Kálmán Béla: Mihail Kogălniceanu és Magyarország, szakdolgozat (1973).
71) Iorga: Ist. pop. rom. IV., Вuс., 1928., 88-89., 180-181. р.; С. С. Giurescu: 45-46. р.; Iorga: Ist. rom. în chipuri şi icoane, Craiova, 1921., 266. р.; Iorga: Histoire des Roumains et de leur civilisation, Вuс.; 1922. р.; Kiteljesedését ld., majd V. Alecsandri és I. L. Caragiale vígjátékaiban (!), vö.: Saineanu: CCLVI. p.
72) A. Pippidi: Hommes et idée... 346. р.; vö.: Georgescu: Ideile politice şi iluminismul în Principatele române, Вuс., 1972., 20. р.; M. Emerit: Les payans roumains... 240. р.; A. Pippidi: Fanarioţii.... România literara. XVI. évf. 25. sz., 19. р.
73) Ld. а 12. lábjegyzetet!
74) Xenopol: 528. р.; Danielopolu: 36., 90. р.
75) Danielopolu: 31-35. р.
76) Călinescu: 233. р.
77) Călinescu: 253. р.; vö.: С. V. Obedeanu id. mű: 134-135. р.
78) „La grécisation de la Valachie semble avoir été plus profonde” („die Valachei mehr Griechen beherberget als die Moldau” dit M. Iorga, Geschichte des rumänischen Volkes im Rahmen seiner Staatsbildungen, Gotha, 1905., II. 143. p.) Id. Gáldi id. mű: 78. p.
79) Vö.: I. H. Rădulescu: 3-5., 8. р.; С. С. Giurescu: Contribuţiuni... 56-57. р.
80) Vö.: I. Н. Rădulescu: 6.; 8.; 25. р.; Danielopolu: 103. р.; С. С. Giurescu: Contribuţiuni... 97. р.
81) Vö.: pl. Slavici: Cel din urmă armas. Вuс., 1923. с. regényével.
82) Eminescunak a román polgárosodás jellegéről vallott nézeteit ld. Scrisoarea III. (Harmadik levél) с költeményében (Eminescu: Poezii, Вuс., 1965.) 123-131. p. Egyik 1874-1877 között megjelent hírlapi cikkében ugyanerről – ezeket írja: „…Művelt osztályunk legnagyobb részt nem román. A városainkban megtelepedett görögök és bolgárok fiaikat Párizsba küldték tanulni, és ezek – román ifjakként tértek haza. Semmiképp sem értvén az országot, a nemzeti nyelv helyett egy francia-bulgár zsargont beszélvén, nem ismervén az ország történelmét és törvényeit, nem tudván, hogy a kettő mennyiben tehető fejlődésünk alapjává, ezekből az ifjakból teljesen hiányzik a történelmi érzék.” Μ. Eminescu: Scrieri politice şi literare I. Вис., 1905., 232. р.
83) V. Georgescu: Din corespondenta diplomatică a Ţării Româneşti, Buc., 1962., 117. p. Idézi: A. Pippidi: Hommes et idée… 346. p.; vö.; С. V. Obedeanu: 134-135. p.; Gáldi-Makkai: 138. p.
84) I. С. Filitti: id. mű: 252. р.; V. Georgescu: Ideile politice şi iluminismul… 48. p.; Αl. Nicules cu: id. mű: 24-25., 75., 87-88.; 95. p. vö.: G. Ibrăileanu id. mű: 44., 74., 92., 139. p. és 3. sz. lábjegyzet.
85) С. С. Giurescu: Contribuţiuni... 90-91., 163., 166. p.
86) Vö.: Paleologu: 12-13. p.;С. С. Giurescu: Contribuţiuni... 96-97. р., Oroszhegyi. id. m. 44. p.
87) Vö.: I. Ghica: Scrisori câtre V. Alecsandri, Buc., 1976., 186., 312-313., 320-321. p.; Paleologu: 10. р.; Cornea: 72-73.; 256-263,; 437-439. p.; Αl. Niculescu: id. mű: 88-89., 95. p.; Μ. Εmerit: Les payans roumains... 408-409. p.
88) Ciocoii vechi şi noi, Nenorocirile unui slujnicar (Domnica Filimon-Stoicescu kiadása, S. Cioculescu előszavával), Buc., 1970.
89) Vö.: L. Saineanu: Dicţionar universal al limbii române, Ed. „Scrisul Românesc”, Craiova, én., 515-516. p.; Dicţionarul limbii române moderne, Buc., 1958., 661. p.
90) I. Ghica: Scrisori... („Scoala acum 50 de ani”), 50-57. р.; vö.: 68. lábjegyzettel.
91) Al. Niculescu: id. mű: 73-74., 83-84.. 86, 94. p.; A. Pippidi: Hommes et idées... 349. p.
92) A Pippidi: Hommes et idées . 349-350. p.
93) Ld. részletesen: Miskolczy Ambrus: A román nemzeti egység kérdése és az 1840-es havasalföldi forradalmi mozgalom, Századok, 1973/2., 406-427. р.; vö.: Makkai László: Magyarromán közös múlt, Bp., 1948., 206. р.; A mozgalom irodalmi értékű, részletes fölelevenítését ld. I. Ghica: Scrisori câtre C. Alecsandri, Buc., 1976., 102-112., 304., 317-318., 323. p.
94) Miskolczy A. uo.
95) Ist. României. III., Buc., 1964., 991. p.
96) Miskolczy: uo.. 406. р.; Р. Barbu: Oltenia în perioada premergătoare lui 1848., Revista de istorie, 1979/1., 157. p.
97) Vö.: I. Tóth Zoltán: Magyarok és románok, Bp., 1966., 254., 285. p.
98) Vö.: Cornea: 69-74., 471-477. р.; Makkai: id. mű: 200-201. p.
99) I. Tóth Z. id. mű: 254., 256., 294. p.
100) I. Ghica például a nyugati hatalmak által pártfogolt török birodalom keretein belül képzeli el. Miskolczy: id. mű: 412. p. (és 26. lábjegyzet); V. Maciu: Controverse între I. Ghica, N. Bălcescu şi C. A. Rosetti, Revista de istorie, 1974/4., 528-529. p.; A véleménykülönbségekre ld. még A. Stan: 140-141. p.
101) Miskolczy Α.: id. mű: 422-425. р.; részletes elemzése: I. Tóth Ζ.: A magyar-román szövetség kérdése 1848-ban, Századok, 1948/14. sz., 252-282. p.; vö.: A. Stan: 145. p.
102) Ld. Alecsandru Golescu-Negru (Anul 1848 în Principatele Române. III köt., 432. р.). valamint N. Bălcescu (uo. 629. р.; vö.: Kovács Ε.: A Kossuth-emigráció és az európai szabadságmozgalmak, Bp., 1967., 274-275., 280. p.) nyilatkozataival, valamint Kogălniceanu 1861. febr. 15-t és 17-i, majd 1862 máj. 25-i parlamenti beszédeivel (teljes szövegük: M. Kogălniceanu: Discursuri parlamentare în epoca unirii, Buc., 1959., 292-293. és Uő.: Opere, Craiova, én., 236., 239. р.); vö.: I. Tóth Ζ.: A magyar román szövetség kérdése 1848-ban, Századok 1948/14. sz., 258-264. p.
103) Vö.: O. Papadima: C. Bolliac, Buc., 1966., 164-178. р.; és I. Tóth Z: Magyarok és románok, 236. p.
104) Talán a legobjektívebben id. Makkai id. mű: 220-223. p. és Miskolczy A.: Társadalmi és nemzeti kérdés az utolsó erdélyi rendi országgyűlésen, Századok, 1979/5., 883. p.
105) I. Tóth Ζ.: A magyar-román szövetség... 259-260., 262., 264., 271., 280-281. p. – a fejedelemségekben megtelepedett erdélyi román értelmiség „közvetítő” szerepére ld. még Veress S.: A magyar emigráció a Keleten, Bp., 1878., II. köt., 409. p. és D. Berindei: Epoca Unirii, Buc., 1979., 235-236. p.; A havasalföldi liberálisok (a mérsékeltek is!) türelmetlenségéről ld. Stan: 147-150. p.
106) Missziójának hátteréről ld. Borsi-Kálmán B.: A Kossuth-emigráció és a nemzetiségi kérdés – dilemmák és alternatívák, Kritika, 1981/12. sz., 3-4. p.
107) Pulszky Ferenc: Életem és korom, II., Bp., 1958, 296-297. p.
108) Erre látszik utalni az is, hogy A. Papiu Ilarianu erdélyi román politikus, aki nézeteivel nem kis mértékben hatni tudott A. I. Cuza fejedelem Erdély-fölfogására, egy, a fejedelemnek 1860ban benyújtott memorandumában (Memorand despre raporturile românilor cu nemţii, cu slavii, cu ungurii, în timp de pace şi în cazul unei revoluţiuni în răsăritul Europei, prezentat Principelul A. I. Cuza în 1860. in: Revista pentru istorie, archeologie şi filologie I. 1882.) nyomatékosan kijelenti: „Erdély, s nem Bulgária legszebb s a legéletképesebb rész a román nemzet széttépett testéből…” Vö.: Szemere Bertalan: Összegyűjtött munkái II., Pest, 1869., 291-292. p.
109)   Bălăceanu-Klapka, Constantinople, le 10 Février 1855. O. L. R 295, 6. d., 22. t.
110)   Danielopolu: 144. p.
111)   N. Filimon: Opere I., Buc., 1975. (Escursiuni in Germania Meridionala. VII-X. fejezet), 3353. p.; vö.: G. Călinescu: N. Filimon, Buc., 1959., 24-28. p.
112)   Vö.: a Cuza-korszak (1859-1866) országgyűlési képviselőinek pártok szerinti felsorolásával, ld.: B. A. R. 5318; és a moldvai gyűlés tagjainak névsorával: B. A. R. Ms. rom., N, 4643, 37. sz. dokumentum.
113)   A román történelemben igen komoly szerepet játszó Ghica família albán eredetű, mely először elgörögösödött, elfranciásodott, majd fokozatosan románná vált. Vö.: Xenopol: 668. p.; Giurescu: 226. p.
114) Vö.: 17. lábjegyzettel!
115) C. Negriről (1812-1876), aki a 48-as nemzedék egyik szürke eminenciása, de talán legjobb diplomatája volt a Cuza-féle diplomácia – a párizsi mellett – legfontosabb posztján, Konstantinápolyban (1859-1866). C. Gane román történés: „Neamul Navrodineşti din Ţara Românească şi din Moldova şi monografia familiei Ion Mavrodin Vel Hatman”, Buc., 1942. c. könyvében M. I. Kogălniceanu interpretálásában (nem tévesztendő össze Mihail Kogălniceanuval!) – ezt írja: „.. a nagy román hazafi, Costache Negri egyenes ágon a konstantinápolyi görög Mavrodinból származott...” ld. M. I. Kogălniceanu: Cîteva acte ale familiei Negri şi ale lui L. Steege, Buc. 1946., 5. p. – Negri a francián, olaszon és németen kívül görögül is kiválóan beszélt, vö.: A. Papadopol-Calimah: Studii şi biografia lui C. Negru, B.A.R. B. A. R. 4644, 8. p.
116) I. Bălăceanu (1828-1914) az egykori havasalföldi fejedelem, majd kajmakám (kormányzó), (1834-1842, 1856-1858) Alex D. Ghica „természetes” (azaz házasságon kívül született) fia volt. Vö.: D. Vitcu: Diplomaţii Unirii, Buc., 1979., 187. p. – bizonyára ezzel magyarázható rendkívül szoros, sőt bizalmas kapcsolata Ion Ghicaval, akivel ily módon mind apai, mind anyai (anyja Văcărescu-lány) ágon rokonságban állott. Vö.: Călinescu: 333. p.
117) C. A. Rosetti apja, Alexandru Rosetti 1759-ben Konstantinápolyban született, s három fivérével együtt a XIX. sz. elején telepedett le a fejedelemségekben. Ld.: V. Netea: C. A. Rosetti, Buc., 1970., 11. p.
118) Vö.: 17. lábjegyzet.
119) Vö.: 17. lábjegyzet.
120) Cuza származásáról és jelleméről ld. Xenopol: Istoria românilor din Dacia Traiana XII., Buc., én., 7-11., 16-19. p.; N. Ciocan: A. I. Cuza – Note genealogice, a „Cuza Voda în memoriam”, Iaşi, 1973. c. kötet 35-50. p. és C. C. Giurescu: Personalitatea lui A. I. Cuza, uo. 724. p.
121) Vö.: Danielopolu: 144. p.; Scriitori români, Buc., 1978., 65. p.
122) Călinescu: 170. p.; Danielopolu: 65. p., Gáldi-Makkai: 288. p.
123) A. Stan: 39-40. p.
124) O. L. P 50, 2. cs. 2. t. Vö.: Xenopol: Ist. rom. XIII. 10. p.
125) Tanárky Gyula Naplói, O. L. R 195., cs. 1-3. t., 12. kötet, 77. p.
126) Vö.: D. Vitcu: Diplomaţii Unirii, Buc., 1979.
127) Vö.: I. H. Rădulescu: 4., 21-22. p.
128) Vö.: Xenopol: 65-66., 241 242., 518., 528., 539. p., Gáldi-Makkai: 240 241. p., Giurescu 257., 307., 320. p.; Az intrikák továbbéléséről illetve újrateremtődéséről ld. L. Rădulescu-Pravat: Activitatea lui M. Kogălniceanu pîna la 1866, Buc., 1913., 23. p.
129) Giurescu: 226. p.; Xenopol: 518. p.; Zirkuli uo.; A kegyvesztés nemegyszer lefejezéssel párosul, ld. Giurescu: 257., 307., 320., p.; Ubicini: 113. p.; vö.: V. Georgescu: ld. mű: 23. p. (és 15 sz. lábjegyzet!)
130) Paleologu: 11. p.
131) Xenopol: 538-539. p.; Giurescu: 256-257. p.; Gáldi-Makkai: 178-179., 236. p.; S. Columbeanu: A havasalföldi majorsági földek kérdéséhez a XVIII. sz.-ban és a XIX. sz. első felében Agrártörténeti Szemle, 1971. 34. sz., 314-315. p.; Paleologu: 11. p.
132) A román politikacsinálás – a vázolt történelmi összefüggésekben és társadalmi folyamatokban gyökerező – apológiája olvasható Vasile M. Kogălniceanu, (M Kogălniceanu fia) Acte relative la 2 maiu 1864., Buc. 1894., c művének D. Sturdza által írt előszavának 5. lapján.