Lucian Blaga
AZ ALÁSZÁLLÓ ISTEN
Részlet a Kultúra trilógiája (Trilogia culturii) című műből.
 
Ideje, hogy másfelől is foglalkozzunk a keresztény szellemiséggel, beszélnünk kell a kereszténység és a transzcendencia valódi viszonyáról. Noha dogmatikai szempontból nincs lényeges különbség közöttük, helyszínektől és korszakoktól függően a transzcendencia eltérő megítélések alá esik. A keresztény szellem szétágazása aligha csupán dogmatikai színezetű. „Stilisztikai” indokai is lehetnek. Valóban, a transzcendens vonatkozásában előtérbe kerül egy stilisztikai természetű meghatározó, amely számottevő különbségeket szül. A legtöbbször ezek a helyhez és időhöz szorosan kötődő stílusjegyek fontosabbak, mint a metafizikai rétegek. Szüntelenül működő, felmérhetetlen hatású meghatározóról van szó; túlvezet mindenféle metafizikán, jelenléte önkéntelen, de kiiktathatatlan, lappangó; az emberi alkotások valamennyi területén kimutathatóan jelen van.
Most egy olyan műalkotással szeretnénk foglalkozni, szem előtt tartva az előzőekben leírtakat, amelytől senki sem tagadhatja meg az idők folyamán kivívott dicsőséget, és amely – véletlenszerűen vagy a történelmi és földrajzi helyzete miatt – a ml román kultúránkban is fontos szerepet játszott. Jelképes módon igyekszünk behatolni a fenséges Hagia Szófia épületébe. Csábítanak és ösztönöznek az eddigi foghíjas értelmezések; ezek, legalábbis amelyekről tudomásunk van, félrevezetők, mindenképpen hiányosak, elodázzák a lényeget.
Szűkítsük le ismereteinket a keresztény építészet három irányzatára: a román korira, a gótikára és a bizánci stílusra. Metafizikai síkon feltárható mindegyik rejtett tartalma. Kérdésünk az, hogy miféle transzcendencia – élményről vagy milyen metafizikai szemléletről tanúskodnak, különösképpen a monumentális egyházi építészetet vizsgálván. Építészeti formák metafizikáját kutatva nem csoda, ha templomoknál kötünk ki. Az egyházi építészet köztudottan – a szigorúan vett emberi szükségleteket nézve – inkább, mint minden más, az önkéntesség és ingyenesség otthona. Gyakorlati szempontok, önös érdekek alig fertőzik, szabadon alakulhat az emberek lakta földön, csupán egyetlen parancsnak engedelmeskedik: a művészet az emberbe ojtott lélek konkrét kifejeződése legyen! Az egyházi építészet szinte tökéletesen azonosítható azzal a művészeti törekvéssel, amelyben az anyag majdnem kizárólag a szellem kisugárzásának minősül. A közönséges lakóház vagy vár, az alkalmi jellegű építészet, architektúráját tekintve, rengeteg engedményt tesz az emberi létezés önfenntartó ösztöneinek. Ám kanyarodjunk vissza a kiinduláshoz. Milyen metafizikai mozgatói vannak a megnevezett stílusoknak?
A román kori bazilikát szigorú formák jellemzik. Sajátos a négyzet, a téglalap. Feltűnő a súlyos, egyenes mennyezet, vastag kőlapként visszafordítja a tekintetet, meghiúsítja a magasba, az emberfölöttibe tartó repülést. A tekintet kitartóan, már-már erőszakosan tereltetik, nem fölfelé, hanem előre, az oltár irányába. A masszívan felsorakozott oszlopok szélesen támaszkodnak a földre, zordak és dísztelenek, mintha a szentély felé igyekvő zarándoklatban váltak volna mozdulatlanná. Az ősi román kori templomnak kijelölt középpontja van, a szerkezet valamennyi eleme afelé konvergál, maga az oltár is, ahol a pap misézik (Paul Brandt: Sehen und Erkennen). Ily módon szolgálja a tér tagolódása a szertartás mágikus eszméjét. Az emberfölöttinek felkínált szolgálatot jelképezi a templomszerkezet, s nem magát az emberfölöttit, nem a transzcendenst ábrázolja isten nincs jelen, de rávehető, hogy valamely váratlan csoda képében megnyilatkozzék; az oltár előtt szolgáló pap mágikus erejével megidézhető. A román kori templom a transzcendencia peremén őrködik. Építészeti megoldásai a figyelmet az oltárra irányítják, legfőképpen pedig a szertartást végző papra, hangsúlyozva annak fennhatóságát.* Mágikus ténykedését a pap katonásan megszervezett földi körülmények között folytatja, a láthatatlan isten szolgálatában, akinek megjelenése csoda formájában épp a pap celebrálta szertartás erejének és hatásosságának a függvénye. A román kori ember metafizikai értelemben istennel azonosítja a papot. Vagy pontosabban: számára a pap isten pótléka. Transzcendencia-éhsége teljes mértékben kielégíthető ezzel a szurogátummal. A román kori felfogás a papot központi szerephez juttatja, hiszen ő a legfőbb hatalom birtokosa, amenynyiben képes az isteni szentséget felmutatni. Ez a metafizika rejlik a bazilika építészeti jellegzetességeiben. Megjegyzendő, hogy ugyanez a metafizika – nem annyira az istenség, mint inkább földi helytartója, a pap szerepének taglalásában – lassan-lassan elvezet a végtelenül szigorú katolikus társadalmi-politikai-vallási szerveződéshez, sugallatából nyeri hatalmát a „pápai császárság”. Másrészt a román kori egyházi építészet kialakulása egybeesik Szent Ágoston munkásságával, aki az egyházat Isten földi birodalmának nevezte (De civitate Dei).
Egészen másfajta metafizika fedezhető fel a gótikus katedrálisokban. A gótika, a maga absztrakt formáival, szárnyaló anyagtalanságával, égbe szökkenő vonalaival, lecsupaszított ízületeivel, a végtelenben elvérző függőlegeseivel mindenekelőtt a magasba vágyódó lélek külformája; az élet transzcendentizálódásának, a valóság megváltoztatására irányuló törekvéseknek és erőfeszítéseknek a szószólója. A gótika függélyes mozgalmassága az ember belső felemelkedésének szimbóluma, a lélekben lel rá az ég egy darabjára. Leghitelesebben talán a germán misztikával szemléltethető mindez. A gótika embere úgy hiszi, ő is beléphet a természetfölötti birodalmába. A belső megtisztulás és aszkézis meghozza a várt eredményt. A középkori germán misztikusok így próbáltak felemelkedni az istenséggel való azonosulásig. A gótika embere nem a perifériára állítja magát, ahogyan román kori elődje tette, pótlékokat szürcsölve, hanem úgy érzi, hogy az önmagában önmagával megvívott harcai talán utat nyitnak Istenhez, de mindenképpen vívnia kell, akkor is, ha elvész.**
A vázoltakhoz igazodván végre térjünk rá tulajdonképpeni mondandónkra. A bizánci stílus szemléltetéséhez a híres Hagia Szófia templomot hívjuk segítségül. A templom eredeti ragyogását ma már nehéz rekonstruálni. Az anyag nem szublimálódik a tartószerkezetek szárnyaló vonalaivá, mint a gótikában, mégis könnyed és légies. Az építészeti elemek közt a kupola dominál, a palástkupola, a boltozat, az ívek lekerekítettsége. Az egyenes, azaz a vízszintes meg függőleges vonal önmagába gömbölyödik, feloldja a statikus feszültségeket, hasonló funkciója nem volt sem a román korban, sem a gótikában. Összegző benyomásként a Hagia Szófia sem vízszintesen nem terpeszkedik a földön, sem függőlegesen nem nyúlik az égbe, önálló, önmagát határoló konstrukcióként lebeg. Prokopiosz bizánci történész finom átéléssel írta le a Hagia Szófia kupoláját: „Úgy tűnik, nem támaszkodik a falakra, hanem égi aranyszálon függeszkedik” (Otto Wulff: Altchristliche und byzantinische Kunst). Prokopiosz szavai az egész épületre érvényesek. A Hagia Szófia láthatatlan égi szálon függ. A vízszintesek és függőlegesek kilépnek megszokott szerepükből, nem támasztanak, nem emelnek, a háttérbe szorítják őket a szelíd boltozatok, az összeölelkező ívek, belevesznek a mindenhol érezhető harmónia finom remegésébe. A katedrális egy önmagával beteljesedett világ szemléltetője, nem rögzül sehová, nem küzd semmiért, egyszerűen csak megmutatja magát. Valóban, e sajátos építészeti eljárást eredményező világlátás magában foglalja az emberek közé ereszkedő transzcendencia eszméjét, lehetségesnek gondolja, vagy inkább érzi az égi kegyelem földi megtestesülését, az isteni megnyilatkozást. Ne feledjük, hogy a templom építésének idején a keresztény világ isten eljövetelének igézetében élt, átjárta őt a bizonyosság, hogy elérkezett vagy küszöbön áll a szentlélek földreszállásának pillanata Az egyetemes zsinatok, az isteni kinyilatkoztatás szinódusainak kora ez. Tudnunk kell, hogy a kereszténység első századaiban, főképp miután államvallássá tették, a hívekben szilárdan élt a meggyőződés, hogy a földi világ olyan edény volna, amelybe fentről csurran majd bele a legédesebb transzcendencia. A templom falai arra szolgálnak, hogy megóvjanak és tartósítsanak egy darabot a megnyilatkozó égi birodalomból Olyan időszak ez, amikor az isteni kegyelem földreszállásának folyamatos várakozásában éltek az emberek. A bizánci birodalom társadalmi-politikai felépítése is magán viseli ennek a bélyegét, nem térhet ki a konkrét lehetőség hatása és gyakorlata elől, hogy tudniillik az égi hatalom bármikor szavát hallathatja. Bizánc számára a Katedrális jelképezi a dicsfénnyel övezett égi hatalmat. Nehéz magunkban felidézni a szüntelen Isten-várás akkori élményét, ám nélküle aligha válik világosan érthetővé a Hagia Szófia architektúrája. M. Hauttmann, a középkori művészet ismerője, a katedrális építészeti talányait fejtegetve kénytelen beismerni kudarcát (Die Kunst des frühen Mittelalters, p. 33). A bizánci építészet csak abban az esetben érthető, ha rendelkezünk a bizánci transzcendencia-fogalommal, ismerjük az Istent, aki földre szállva megmutatkozik, nem emberi akarat vagy erőfeszítés eredményeként, hanem határtalan emberfölötti szándéka által. A barokk párhuzamai senkit ne vezessenek tévútra. A két irányzat közelítése elvileg lehetetlen dolog. A barokkból hiányzik a föntről szüntelenül sugárzó transzcendencia élménye. Bizáncnál hiábavalóan keressük az égi vigasztalódás, a mennybéli gyönyörök reményében gyakorolt tobzódó és érzéki mártíromságot; ezek a harcos és fanatikus ellenreformáció jegyei.
Az alászálló, a megmutatkozó, a megtestesült transzcendencia metafizikáját izgalmasan kidomborítja a fény bizánci rendeltetése. Lenyűgözőek a kupola alján nyíló ablakokon berobbanó fénycsóvák, karddal vágható vaskos sugarak. Nem földi eredetű ragyogás, kiválik a beszüremlő közönséges nappali fény világosságából. A bizánci építészet nélkülözhetetlen tartozéka a föntről, egymást keresztező egyenes vízesésekként beomló fény. Vajon nem ez volna a földreszállt transzcendencia szimbolikus erejű ábrázolata? A gótikus templomba tompítva, az ablakok színein átszűrve hatol be a fény, és felszívódik a félhomályban. A nappali fényt a gótika megszűri, színezi, spiritualizálja. A bizánci fények erőteljesek, a templom hatalmas kehelyként csordultig megtelik, a látvány pedig az isten első igéjével teremtett világosságig viszi gondolatainkat. Ha összevetjük a keleti, bizánci, kisázsiai misztikát – akár a nem keresztényit is – a nyugati, germán misztikával, érdekes, feltárásra váró különbségekre bukkanunk. A keleti a fény felé fordul; a világmindenség legtitokzatosabb rejtélye a fény. A nyugati a homály misztikája, a rejtély forrása a sötétség. A gótika embere lentről fölfelé tekintve belevész a transzcendens homályba, a bizánci keresztény az alászálló megnyilatkozás igézetében élve belehull a fellángoló világosságba.
Bárhonnan is közelítsük, a metafizikába mindannyiszor belejátszik az emberfölötti és a konkrét világ folyamatos kölcsönhatása is. A kettő közti viszonyt a bizánci, a román kori és a gótikabeli ember eltérően érzékeli. A bizánci a konkrét világba alászálló isten látomásával vagy valós élményével él. A gótika embere átéli az istenséghez való felemelkedés mágiáját. A román kori ember a végeken, a transzcendens birodalom peremén él, az a vezérelve, hogy e birodalmat kell szolgálnia, szükségképpen távolságot tartva. A bizánci katedrálisok, a román kori bazilikák, a gótikus dómok a különbözőképpen megélt metafizika helyhez és időhöz kapcsolódó megtestesítői.
Mielőtt tovább menve kifejtenénk részletesebben „az alászálló Isten” gondolatát, megjegyeznénk, hogy az ismertetett stílusok egyike sem azonosítható tökéletesen a szótágazó keresztény szellemiség valamely ágazatával. A bizánci stílus természetesen az ortodoxia megfelelője. Ami román kori a katolikus szellemben, az leghűségesebben a bazilikákban nyer megfogalmazást, de a katolikus szellem döntő mód részt vett a késő román kori, a gótikus, a barokk stílus kialakításában is. A protestantizmus, építészetileg nemigen aktív, némiképpen összecseng (hangsúlyozzuk: némiképp) a gótikával, amely azonban számottevően előtte járt az időben.
SZABOLCSI BORBÁLA fordítása
 
* Félreértések elkerülése végett jelezzük, hogy amikor román kori templomról beszélünk, akkor pl. a római Szent Pál bazilikára gondolunk (Theodosius és Honorius alkotása). A későbbi stílust, ami majd a német dómoknál terebélyesedik ki, nem tekintjük eredetinek. Ott már jól érezhető a magasság varázsa, jóllehet a legtöbb stílusjegy megőrizte az eredeti szellemet. a késő román kori stílus vadhajtás csupán. A magasság-igézet igazi megnyilvánulásra a gótika függélyességében talál majd foglalatot.
** A gótika 1150 táján jelenik meg Észak-Franciaországban, ahonnan futótűzként terjed el Európaszerte. A gótikus „formák” azonban már jóval annak előtte léteztek; gótikus jegyek könnyen kimutathatók a germán törzsek írásjeleiben; a rúnaírás kifejezetten kedveli a hajszálvékony, függőleges vonalakat, a hegyes kanyarulatokat.