Bencze Mihály
Naplemente
Foszladozó felhőrongyokból kibújik mezítelen talpa
Bársonyos réteken tücsökciripelés csiklandozza
S nagyokat viháncol a kövér Nap az égen
Belebámul az ég vizébe s fecskeraj parókáján derül
Rejtett szúnyogcsípés marja s az éhségtől már szédül
Szénaillatú gallérját feltűri a füstölgő falu szélén
Összecsuklik a táj a Nap tar feje még vörös
Ópiummámorban siklik a tudat alá az utolsó őrs
Mint paprikás zsíroskenyér a koldus gyomrába
Mézes hársfaillat lebeg megszólal egy templomharang
Az est szétloccsan a házakon mint bódult elefánthang
Üstökös ormánya leng földönkívüli világban
Sötét háztetők fűrésze karcolja a kovakő Holdat
Belőle pattannak a szikrázó csillagok s a tudat
Az álom mély tengerén egy-egy gondolat csobban
Égi guru kenguru
mint gőzös konyha plafonján a vízcseppek
a csillagok a hideg űr koponyáján csilingelnek
letakart atommáglya benned az élet tested kérdőjel
mint kályhából kicsapódó játékos láng a Hold úgy felel
nagy kudarc hogy Műved befejezted kiszakadt belőled
magányod kitágult hélium-bizonytalanság dagad benned
más törvény kell mert vigaszt kereső lelked kopik a
tapasztalattól
kilépni üvöltve a magáért való szépségből és önmagádból
zsibbadtság folyik végig benned csak lelki szemed pislog
nagyokat
ugrándozó kenguru gyűjti erszényébe a sziporkázó csillagokat
segíts irgalmas Élet megtalálni az egyensúlyt az értelmet
mielőtt az erszény el nem nyeli a fáradt világegyetemet