Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. március, III. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
SZEMLE

SZEMLE
Szlovák termelési regény
Lukács György szerint a regény azokból a korokból hiányzik, amelyeknek zárt világképük volt, melyekben az istenség valahogy benne volt az átélhető világban. Helyét ezekben a századokban az eposz töltötte be. Plauzibilis bizonyítékokkal is szolgál ez irányba, az antik kultúrát és a középkort hozván fel sokatmondó példaként. A regény regényes történetének azonban van egy újabb, időben és érzelmi síkon hozzánk közelebb álló fejezete is (tipikusan kelet-európai vadhajtás), mely fölött az egzisztencialisták meg az „új regényírók” a legjobb esetben is csak hümmögni tudtak. A szóbanforgó fejezet főhőse a termelésregény, kommunisztikus berendezkedésű társadalmaink szülöttje, mely farral jött a világra, s egész életében szenvedett amiatt, hogy lepleznie kellett eposz mivoltát. Mert valójában eposznak született (proletár-héroszok dicsőséges tetteinek megörökítőjeként), melynek töménységét a regény, lévén nyitottabb, kevésbé kötött formájú műfaj, elkerülhetetlenül feloldotta. A termelésregény pozitív és negatív hősei, egész- és félistenei, a cselekmény mechanizmusa, a végkifejlet, mindmind az eposz irányába mutat, pozícióit csak helyenként erősítik meg melodramatikus elemek. Valószínűleg irodalmon kívüli okok (a regény mint műfaj – utolérhetetlen népszerűsége, az olvasóréteg és nemegyszer az író műveltségi szintje, na meg a nyíltan is bevallott elkötelezett jelleg) voltak azok, melyek a két műfaj közül mégis a regény javára döntöttek.
A nagy októberi forradalom után Európa keleti felének ismét zárt világképe volt (a szó szoros és átvitt értelmében is), megjelent a porondon messianisztikus szerepével a Párt, apostolai gyors és hatékony magyarázatokkal szolgáltak olyan kérdésekre is, melyekre az Egyház kétezer éve története folyamán sem tudott megnyugtató válaszokat adni. Fényes jövő, léggömbökkel és bankók nélkül – íme, az eposzi csoda, a Nagy Cél, mely felé a szélnél is sebesebben kellett volna haladnunk biciklin, autón, villamoson és a technika egyéb vívmányain. A Párt valóságos, ill. szellemi puccsal kiütötte az Egyház kezéből az adut, s mint kézelőben rejtegetett hamiskártyát, kivágta az emberiség asztalára a kommunizmust. Harmincharmadik lapként ismeretlen volt, s értékét nem ismerve többre tartották az ásznál. Az irodalom, mely általában érzékenyen reagál társadalmi mozgásokra, most kivárt – s ha mozdul, csak tessék-lássék módjára, kelletlenül. Lévén azonban, hogy a toll és papír létét lehetetlen volt letagadni, aminthogy azt is, hogy a két társadalmi kolosszus árnyékában létezik ama bizonyos értelmiségi réteg is – az apparátus munkába állította a „parazitákat”. Fontos funkciót tartogatott számukra az édenkertben a pirospozsgás, mindig mosolygó kertitörpéét. Eposz végül is nem született ebből, de kárpótlásként a regények lapjain garmadával ment végbe a csoda. Rettenthetetlen hősök léptei alatt döngtek a fejezetek, gigászi küzdelmek porfellegében százszor és százszor hullott porba a Reakció, az Imperializmus, a Burzsoázia feje bizonyítva ezzel is, hogy meddig mehet el a magántulajdon semmibevétele. A mű azonban, a nagy Mű, sehogy sem akart tető alá kerülni. Pedig a szocialista realizmus igazán mindent megtett, hogy a maga képére formálja a valóságot – önmaga létét sürgősen bizonyítandó, de ez végül is nem adatott meg neki. Annak ellenére, hogy a művésznek sok szempontból könnyített a dolgán a hatalom, hiszen sem a témaválasztás, sem a l’art pour l’art” vagy „engagé” dilemmája, sem pedig a célkitűzés nem okozhatott sok fejtörést neki. Az igaz, hogy a kifestős könyv elé ültetett óvodásnak több szabadsága volt. Ő ugyanis a színt legalább megválaszthatta.
Lubomir Feldek „termelésregénye”, a Van Stiphout (Madách Kiadó, Pozsony, 1990) igyekszik a hivatalos elváráshorizonthoz igazodni, s ez véletlenül olyan jól sikerül neki, hogy az már gyanús. Na persze, nem annyira, hogy ne lehessen termelésregényként is elfogadni, sőt megjelentetni, hiszen az a néhány üdítő színfolt, melyben az értő olvasó gyönyörűségét leli, könnyedén a szerző jó humorérzékének, elegáns stílusának a számlájára írható. Egyébként a munkásosztály hétköznapjaira, a gyár-élményre és komponens elemeire (nehézségek, fennakadás, csoda, happy end) koncentrál a mű, az igaz, hogy egy „ingadozó értelmiségi” prizmáján keresztül, de ez idő tájt már ez sem főbenjáró bűn. Nincsenek benne látványos idősík-robbantások, túladagolt pesszimizmus, a világtól elidegenedett hősök, merész regénytechnikai újítások, melyek esetleg túlságosan igénybe vennék a proletárolvasó többre hivatott szellemi energiáját.
Namármost, ha közelebbről is szemügyre vesszük a szlovák költő prózáját, több érdekes apróság tűnik a szemünkbe. A főhős, a franciás nevű René, aki nevének jelentésétől fogva (Újjászületett), akár a régóta hajszolt új embertípus realizációja is lehetne. Persze, a jelző nem feltétlen hordoz magában értékminőséget is. Az ifjú René ugyanis egyáltalán nem hasonlít a deklaratíve megfogalmazott és a társadalom elé célként kitűzött emberideál robotportréjához. Ami viszont nem jelenti azt, hogy ugyanakkor nem ideális ember a hatalom számára. A karakteres jogász fia úgyszólván semmit nem örökölt az apai jellemből. Szerencséjére. Így kerülhette el ugyanis a kor „monstre-pereinek” halálos örvényét. Kicsinyes, mint egy kispolgár, naiv, akár egy városra került cselédlány, élhetetlen, mint egy lumpenproletár, tömören fogalmazva: igazi kisember. Nevetséges bűntudat gyötri az apja miatt (a „megtagadás” gondolata is megfordul a fejében), hallatlanul óvatos („Örömmel állapítja meg, hogy nem szidták a közállapotokat. Meghányja-veti magában, származhat-e az embernek valami baja abból, ha a kelleténél többször elfúj egy mozgalmi dalt.” „Az ember sose tudhatja”), gátlásai közül úgy pislog a világra, mint kotló a borító rácsai alól. („Leakasztja az egyik kártyát, s anélkül, hogy bármit kérdezne, felírja rá René. René megörül, kezdik megszokni a nevét, majd csak megszokják őt magát is”)
Az emberi játszmák örökös veszteseként nyeri meg magának az olvasó rokonszenvét, hiszen a főnök-beosztott, férfi-nő, barát-barát viszony fölött ott kísért szüntelen a groteszk. Valami lefegyverző könnyedséggel teszi meg újra meg újra a napóleoni szállóige „kis lépését”, mely a fenségest a nevetségestől elválasztja. („René kilesi a pillanatot, amikor egyikük sem cigarettázik, és sorra kínálja őket a magáéval” /.../ „Örül, hogy asztalt akarnak neki keríteni. Megérti, hogy ez most lehetetlen.”) Kisebbrendűségi komplexusa éjjelente gyakorta újratermeli nyomasztó napi gondjait olyan formában és mennyiségben, mely szükséges és elégséges egy lidércnyomás létrehozásához. (Lásd Pandulova elvtársnőt, aki szellemként jelentkezik beosztottja álmában, hogy megkérdőjelezze René tulajdonjogát: „Ez nem a maga asztala, René elvtárs, s nem is lesz soha asztala, mert hazudozik, most is hazudott, az életrajzában is hazudott...”) Egyébként különleges szenvedéllyel ragaszkodik hősünk bizonyos tárgyakhoz, hiszen ők azok, amelyeket valóban uralni képes a környezetében, melyek fölött korlátlan hatalommal rendelkezik, és mintegy kompenzációs lehetőségként adottak a számára. („Ha valami tekintélyt ad itt Renének, akkor az ez, a tipométer. Ha ez elveszne, elveszne az is”) Az Oravani Tévégyár lesz egy időre az élettere, itt lesz üzemi újságíró, s konformizmusa, ill. a lehetőségein túlmutató becsvágya nem kis szerepet játszik abban, hogy „határidőn belül” sikeresen idomul hozzá szűkebb környezetéhez. (Persze, Van Stiphout mester keze is benne van a dologban, de erre még visszatérünk.) Hajlékonyságként, rugalmasságként becézett jellemtelensége az ideális beosztott szerepére predesztinálja, aki a pillanatnyi elvárásoknak, napi politikai érdekeknek, ill. vezetőségi hangulatoknak megfelelően cselekedve, minden hájjal megkent opportunistaként vívja ki főnökei elismerését. („René feljegyezte ezt a hazugságot is; minél nagyobb volt a hazugság, annál jobban tetszett neki.” „De az optimista hazudozóktól még mindig nem tud eléggé őrizkedni. Hogyan is tudna, ha ő maga is optimista hazudozó.” „Néhány napig például patkányirtók laknak a vendégszobában, a gyárat patkánytalanítják, s René gyorsan kanyarít egy szép cikket a harcukról.”) Az igazsághoz tartozik az is, hogy néha a valahol a lelke mélyén mocorgó önérzet is hallgatja a szavát, a magánélete apró „győzelmei” más, újabb perspektívákat is felvillantanak, de szalmaláng kihunytával csupán kétes értékű önelégültség marad: „Mosolyog René is. Lelkét felemeli az a tudat, hogy megszenved a végzettségéért.”
Ez René. S mindez akár tragikusan is felfogható lenne (ti. hogy: íme, miként esik áldozatául a „szellemi munka proletárja” a magát legigazságosabb berendezkedésűnek hirdető társadalmi rendszer jellemőrlő gépezetének), ha Van Stiphout megjelenése nem adna más dimenziót is az értelmezésnek. Eme Van Stiphout nevezetű életművész (hollandus neve ellenállhatatlanul a protestantizmust, azaz a dogmák elleni lázadást, liberális beállítottságot konnotálja) megjelenésével mindig új lendületet visz a cselekménybe. Ahol ő megjelenik, ott várható, hogy rövidesen történni fog valami. (Ha egyéb nem, az, hogy kér egy százast kölcsön, márpedig „Van Stiphout prózaíró eleddig még kölcsönt soha vissza nem adott.”) Ő szerzi meg Renének az állást, majd rögtön néhány nélkülözhetetlen dologra tanítja meg barátját: arra, hogy miként lehet semmittevéssel pénzt keresni, hatalmas blöffel levenni lábáról a legkonzervatívabb főnököt is (ha éppen pszichológusi végzettsége felől érdeklődnek „A papírjaimban nem szerepel, de természetesen jártas vagyok benne, gyarapítom.”), büntetlenül felrúgni a rendszabályzatot (már megérkezése másnapján mellőzi a gyárban kötelező egyenruhát, nem húzza le a kallantyút), demagógiával a közfigyelem középpontjában maradni („S mijük nincs még, elvtárs? Megpróbálunk segíteni”), szaktudás nélkül pszichológiai véleményezést írni a minisztériumnak (melynek a becsületére legyen mondva Van Stiphout jelentései a papírkosárba vándorolnak), egyszóval: úgy meglovagolni a rendszer, a társadalom és az emberek gyengéit, hogy mindig a nyeregben maradhass. És a Van Stiphout-féle alakok érvényre jutása, futtatása miatt a társadalom úgy „gyakorol önkritikát”, hogy szemérmesen hallgat. Ugyanúgy, mint a tévégyár igazgatója, akinek nagy kaliberű terve, a gyár krónikájának megíratása nevetségesen kudarcba fullad Van Stiphout halandzsájának a képében (Részlet a krónikából: „Régi, ősrégi ez a vidék. Időtlen idők óta kering itt a nap alatt, minden rögére ezernyi ezer történet jut, s az emberek tudják, mikor jön meg a hó, s mikor van itt az ideje annak, hogy lefekvés előtt elszívjanak még egy cigarettát”) René hallgatagon szenved a rendszer fonákságaitól, míg Van Stiphout felderíti és kihasználja azokat. S abban egyetérthetünk a városka lakóival, hogy ők ketten valóban elválaszthatatlanok, mert egymás ellentétei és kiegészítői. Van Stiphout általában elcsellengi a napot, de van annyira talpraesett, hogy az terepmunkának, novellaírásnak vagy festésnek hasson, és ha valamit kitervel, az akaratát tűzön-vízen keresztülvigye. Persze, mindez Renére sem marad hatástalan, s talán az a nagy akaratpróba számára, melynek során éjszaka, lopva, a tiltás ellenére rápingálja Van Stiphout festményére megható gyermekkori emlékét – egy neonreklámot: CAFÉ. Felteszi ezzel a giccs koronáját a festményre, mely – ha némi eredetiséggel bírt is eleddig – ezáltal beleolvad Renéék környezetébe, világába, melytől úgy általában nem idegen a giccs.
Van Stiphout szerződésének lejártával épp olyan váratlanul szívódik fel, mint ahogy betoppant. De az ő szerepe ekkor már le is járt, a gyámoltalan René előtt megmutatta az érvényesülés útját, s tanítványa kénytelen ráébredni, hogy ebben a társadalomban a van stiphoutoké a szó, akik büntetlenul űzhetik kisded játékaikat a hatalom cinkos hallgatásának fedezete alatt. Mint viaszba a pecsét, úgy ivódik bele Van Stiphout stílusa René jellem(telenség)ébe, és Feldek azt sem tartja kizártnak, hogy a két hős akár egyazon szubjektum kettős Én-je. Ugyanis a két véglet a gátlásai által megnyomorított, eltorzult jellem, ill. a gátlástalan szélhámosság ritkán fordul elő ennyire vegytiszta formában. Virtuálisan ott lappanghat az egyéniségben, de realizációja jóval árnyaltabban, az adott politikai társadalmi konjunktúrának a függvénye. Talán ezt is sugallja Feldek, amikor regénye végén René, az Újjászületett, megszólalásig hű aláírással vállalja barátja nevét.
Hősünknek a kvázi-eposz folyamán, akárcsak az eposzok hőseinek, különböző próbákat kell kiállnia. A sommásan megfogalmazott fejezetcímek („René a vonaton”; „René a munkásszállón”; „René és a kentaur” stb.) jól tükrözik René odüsszeáját, mely alatt „megedződött az acél”, s mely végül is meghatározó volt jellembeli fejlődése szempontjából.
Az epizódszereplők sem rekednek meg statiszta szinten, a szerző szándéka – ha csak egy felvillantás erejéig is – kiemelni őket a háttér szürkeségéből, s különböző embertípusokat jelenít meg általuk: Sykora doktor a demagóg („Igen, igen kívánatos volna, fiúk, ha valahogy megmozgatnátok itt a népet”), dilettáns néprajzos („...a falvakat járja, s népdalokat gyűjt az Oravan Üzemi Dal- és Táncegyüttes számára, amit maga alapított, sőt még egy sajátkezűleg illusztrált könyvecskét is készül kiadni a tutajozásról.”), Pandulova elvtársnő, a dilettáns főszerkesztő (abba a sorba /ti. verssorba), hogy „állítsátok le az atombomba kísérleteket”, betoldotta az „atombomba” után még azt is „és hidrogénbomba”), René apja, a „régi idők embere”, kitűnő jogász, aki képtelen elsajátítani az új idők erkölcsi normáit, s ez a vesztét okozza („Hogy értésére adják: a jövő csakugyan nem tart rá számot, s ő se tarthat számot semmiféle jövőre, kezdte elő-elővenni a rendőrség is”), vagy az elítélt orvos, aki olyan kijelentést tesz a bíróságon, mely az összefüggésből kiemelve komikusan hat, de az adott szituációban nagyon is tragikus következményekkel járt. („Az egyik orvos bátor tettre szánja el magát: bevallja, hogy tett olyan kijelentést, miszerint a nyugati gyógyszerek jobbak a mieinknél, s hozzáteszi, hogy ezen véleménye mellett ma is kitart. A tárgyalóterem felmorajlik.”)
A termelésregény ab ovo „engagé”-műfaj, s így minden érzékével rátapad arra a társadalomra, melynek problémáit „tükröznie” kellene, s csodák csodájára nem érez semmit. Legalábbis úgy tűnik az olvasónak, mert mindaz, amit objektív valóságként igyekszik tálalni, a legjobb esetben is csak utópiaként értékelhető. A paródia pedig jellegéből fakadóan úgy polemizál vele, hogy nem polemizál. Elfogadja a játékszabályokat, s cinkosként együtt működik a parodizálandó műfajjal, gondosan titkolva kettősügynöki mivoltát. Amikor ugyanis itt-ott érezhetően torzít – túl nagyra sikerül egy fej, túl hoszszúra egy lóláb –, akkor már az ellentábor felé kacsint. Profi munkára vall az is, ha a kijátszott fél ártatlannak tudja a csalót (lásd fülszöveg: „egyre inkább kidomborodik korábban nem emlegetett parodisztikus jellege is”). S ilyen szempontból Feldek profizmusát értékelve csak Szontágh Gusztávot idézhetjük. Mert 1980-ban jelentkezni egy ilyen művel, nem volt éppen kockázatmentes és sikeres kivitelezés, Feldek alapos helyzetismeretére vall. A termelésregény parodizálásától, műfaji jellegéből adódóan, egyenes út vezet azon okok bírálatához, melyek okozataként létet nyert. Így összegyűjtve talán a cenzort is sokkolták volna, de gondosan adagolva és elrejtve, a szövegben csupán jelentéktelen szurkálódásnak tűnnek az alábbi részletek: „Az üzem helyét kikarózták, de reggelre a karóknak ideológiátlanul nyomuk veszett.” René „megtanulta a helyes újságírói stílust”; az értelmetlen munka karikírozása a gyár, mint mesebeli kásafőző fazék gyártja halomba a rossz készülékeket: miniszteri „megnyilatkozás” 79, 75 koronáért; a kötelező idézet szerepeltetése Van Stiphout levelében; az embertelen munkaprogram és hurráoptimizmus frappáns kombinációja: „S az üzem dolgozik vidáman a végkimerülésig”, stb.
A termelésregény fölött eljárt az idő, vele együtt egy egész kor számára húzták meg a lélekharangot – mégis valami furcsa, torokszorító érzéssel közeledünk feléje, mint anya torzszülött gyerekéhez, akit nincs szíve megtagadni. Hiszen ugyanúgy megszenvedett érte, mint egy egészségesért. S ha mint csodabogarat újra meg újra előhalásszák eljövendő korok irodalmárai porosodó irodalomtörténetekből, bizonyára elfogja majd őket is a megilletődésnek azon különös fajtája, mely a nagy kudarcok, tragédiák láttán keríti hatalmába az embert.
LAKATOS MIHÁLY

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék