Bogdán László
A DISZKOSZVETŐ
Folytatás előző számunkból.
 
II. A „megmentő” anyajegy
A kihallgatások természetesen egyre több személy bevonásával folytatódnak, mintha az lett volna a cél, hogy az egész városi keverjék bele ebbe a gügye, gyermeteg ügybe. Egyre bővült a kör, s ismerőseink nagy része hamarosan elfordult az utcán ha véletlenül találkozott velünk. Igaz, akkoriban már teljesen visszahúzódtunk, egész nap a nagyanyám lakásában ültünk, se Viola nem mert hazamenni, sem én, úgy éreztük, az öregasszony közelében biztonságban vagyunk, talán azért, mert neki szegénynek fogalma sincs a ránk leselkedő veszélyekről. Néztük egymást (beszélni sem mertünk, mindenütt lehallgatókészülékeket gyanítottunk) s zenét hallgattunk, Mozartot, Bartókot, s megint elölről. Viola magnója vagy az ide átcipelt lemezjátszója állandóan szólt. Viola Bartókot hallgatott szívesen, én Mozartot; így felváltva merültünk el a két zeneszerző tündökletes világában. Közben észrevétlenül rajtunk ütött a nyár is, túl voltunk már Cohn Bendit rendőrkordon feletti tigrisugrásain, s a rádióban egyre több szó esett Prágáról, de mi nem hallgattunk híreket, örültünk, hogy együtt lehetünk, s mehet a Divertimento, a második zongoraverseny, vagy a Jupiter-szimfónia. A kihallgatószobában különben fojtogató meleg volt, a tiszt kinyitotta az ablakot, és néha beszökött egy-egy eltévedt darázs. Elveszetten körözött a helyiségben, neki-nekiütődött a falon lógó beüvegezett, nagy méretű képnek, amelyik, mint az íróasztalon állítható keretben őrködő kisebb testvére is, a haza legszeretettebb fiát, a mosolygó, göndör hajú és fáradhatatlan kormányost ábrázolta, amint hetykén néz valahová előre, bizonyára a tökéletes jövőbe. A darázs a nekicsapódások után dühödten és fáradhatatlanul kezdte újra a tébolyító körözést és duruzsolást, megint és újult erővel ütődött neki a képnek, de nem adta fel, és én önfeledten bámultam ezt az eszelős szabadságharcot, bármennyire is nevetségesen hangzik, igyekeztem erőt meríteni belőle. Igen, a darázs maga volt a zörgő-zümmögő, leállíthatatlan vitalitás, amíg a feldühödött tiszt véget nem vetett az egész diverziónak.
Ezt az alacsony, kövérkés, zsíros arcú, erősen verítékező és álmos férfit nagyon idegesítették a kárvallottan zümmögő darazsak; amikor már nem bírta tovább, felragadta az asztalról az addig unott buzgalommal tanulmányozott friss Scînteiat, felállva, az eszelősen mozgó darazsat figyelve, neki-nekiütődve a bútoroknak, a dühtől elvakulva kezdett csapdosni, üldözte, elkeseredetten üldözte a darazsat, követte volna legszívesebben mindenhová, szíve szerint ő is szívesen felszállott volna, hogy a levegőben végezzen ellenfelével. Persze nem tudta azonnal leütni, s az igazság az, megzavarni se nagyon, s ettől azután a kelleténél is dühösebb lett, én pedig beszámítva a helyszínt és egyre kilátástalanabb helyzetemet, egyre „rosszabbul álló szénámat”, azaz ügyemet, az indokoltnál is vidámabb. Igen, a kétségtelenül komikus látvány egy pillanatra elfeledtette a vakító fehér papírlapot, amelyre kilenc-tizedik beismerő nyilatkozatomat kellett volna írnom, újra be kellett volna számolnom arról, hogy mit is csináltam folyó év március 15-én vagy április 4-én, egy szomszédos ország ünnepén. (Azt sem tudták a barmok, hogy a leigázásra és a megszállásra emlékeztető dátum minden, csak nem igazi ünnep!) Meg kellett volna vallanom azt is, hogy hol és milyen körülmények között ismertem meg Violát? Endrét? Brékót? Ivánt? És a többieket? S még sok más, bizonyára közhasznú dologra kellett volna minél töredelmesebb őszinteséggel, mélységes megbánást mímelve, együttműködési szándékomról imigyen is nyilatkozva – vallanom, de nem, én egy pillanatra megfeledkezve a helyszínről és a szó legszorosabb értelmében kiszolgáltatott helyzetemről, már-már derűsen néztem a kabaréba illő hajszát, s amikor a tiszt, dühödt hadonászások közben, keresztülesett egy széken, nem bírtam tovább, és hangosan felnevettem, annyira komikus volt az ellentét a darázs mozgásának leírhatatlanul kecses, elegáns, már-már megtervezett koreográfiája és a tömzsi, sörhasú, ásítozó, s eléggé rosszindulatú tiszt esetlen botorkálása között.
A darázs abban a pillanatban, ahogy nevetni kezdtem, megtalálta az oly régóta sóvárgott rést, és mintha csak itt sem lett volna, libbent ki az ablakon, a kárvallott és dühöngő tiszt pedig, anélkül, hogy megjegyzést tett volna az őt minden bizonnyal személyében is sértő, és mindkettőnket kínos helyzetbe hozó kacagásomra, leírhatatlan tekintetet vetve rám, már-már vicsorogva rohant ki a szobából, s bevágva az ajtót maga után – olyan erővel, hogy a kedves állítható képe feldőlt az asztalon, a másik pedig megremegett a falon, mintha Románia első embere haragosan rázta volna a fejét a képen –, ott hagyott engem a számonkérő fehér lapokkal, négy ív feküdt előttem, a tiszt számított rá, hogy végre meg tud törni, s erőt vesz rajtam a természetem mélyén ott rejtőző magyaros szószátyárság. Néztem a papírlapokat, melyekre semmitmondó szavakat és mondatokat kellett volna firkálnom, de pillanatnyilag semmi kedvem nem volt az egészhez. Hirtelen, átmenet nélkül láttam be az egész kilátástalanságát. S emellett az Istennek se voltam képes elkülöníteni egymástól zuhogó napjaimat, nem emlékeztem arra, hogy mit csináltam a kérdezett napokon? Egész március úgy telt el, mint egy sóhaj: vagy Viola műhelyében üldögéltem, s figyeltem hogyan készül a rajz, festmény vagy szobor, vagy a kályhagyári műhelyben raktam fáradhatatlanul a tüzet, s a kényszerű szünetekben Kafka A per című regényét olvastam, mély megrökönyödéssel és ébredező félelemmel, délelőttönként pedig, amíg Viola az iskolában volt, kimentem a stadionba, és asszisztáltam barátom egyre kimerítőbb edzéseihez. Rémlik, néha rádiót is hallgattam, vagy elballagtam a vendéglőbe, hogy a törzsasztalnál várjam meg Violát. Mindez nem különült el napokra, és napszakokra, összefolyt, s bármennyire is igyekeztem kiválasztani az egymásra hasonlító délelőttök és éjszakák közül a kérdezettet, képtelen voltam rá. Arra a kérdésre pedig, hogy mikor ismertem meg Violát, egyszerűen nem tudtam válaszolni. Az állambiztonsági hivatal üres és fülledt második emeleti szobájában a fehér lapokat s a kajánul figyelő göndör hajú tüsténkedő képét fürkészve úgy tűnt, mintha örökké ismertem volna.
Ezt azután nagyanyám tiszta szobájában, meztelenül szorítva magamhoz a családi ágyon, neki is elmondtam. A magnóról sztereóban harsogott Bartók Allegro barbarója, ez az erős, vad, fékezhetetlen és legyőzhetetlen, a hallgatójába elszántságot öntő zene, az ellenállás és az ellenállhatatlanság e remekműve.
Viola rám nézett.
– Hát persze – egyezett bele azonnal. – így is van. – És könnyes szemekkel húzott magához.
A darázs-intermezzó után már féltem egyedül maradni a kihallgatószobában, attól rettegtem, hogy egyszer csak üvöltözni kezdek, vagy hangosan beszólni; kényszeredetten ugyan, de megelégedéssel vettem tudomásul lényegiekben ostoba, szűk látókörű, és minden magyarban potenciális gyilkost látó kihallgatótisztem társaságát. Meleg volt a nyár, s a fickó úgy izzadt, mintha csak tervet teljesített volna, a dezodoráló szereket érezhetően nem részesítette előnyben. Mégis, egy idő után csalhatatlan biztonsággal megéreztem, hogy kettőnk között kezdenek végérvényesen megváltozni az erőviszonyok.
Már nem féltem.
– Tulajdonképpen mit akarnak tőlem? – kérdeztem egy hosszúra nyúló álmos délután a tiszttől –, közben véletlenül sikerült kiderítenem a rangját is, kapitány volt –, miután már harmadszor kapott rajta azon, hogy egyszerűen és arcátlanul elbóbiskolok.
Elképzeltem: ő az asztal egyik, míg én a másik felén alszom el, fejünk mellünkre horgad, majd az álom kábulatában fel-felhorkanunk, de azonnal elhessegettem a csábító képet, ugyanis otthon, az ágyamban, mégiscsak kellemesebben, s főként kényelmesebben szundikálhattam volna, magam hoz húzva Violám engedelmes és meleg testét, nem is beszélve arról, hogy elmehettünk volna a strandra is, hogy a medence hideg vizében keressünk menedéket a fullasztó nyári délután melege elől.
A kapitány unottan pillantott rám, még csak nem is különösebb gyűlölettel, inkább megvetően, ahogy egy undorító bogárra szoktunk.
– Tudod te azt nagyon jól – böffentett.
– Ha tudnám, nem kérdezném – néztem szembe vele.
Elvigyorodott.
– Most büszke vagy magadra, ugye? – kérdezte. – Okosnak és bátornak tartod magad, ugye, te buta magyar? Na figyelj! – Nehézkesen állott fel, a sarokban álló vasszekrényhez lépett, mintha csak véletlenül tenné, összevissza turkált az iratcsomók, dossziék között, aztán egy vastagra hízlalt borítékot keresett elő görnyedezve és fojtottan káromkodva; de amikor végre lecsaphatta elém, arcán valami undorító diadalmas vigyor ömlött el. Nem bírtam ránézni, féltem, hányni fogok, gyomrom furán összeszorult, képtelen voltam elképzelni, mi következhet ezek után?
Tétován az előttem heverő boríték után nyúltam, de ő finoman húzta el, és cinkosan rám kacsintott.
– Ez egy előny, te buta, hős magyar – vigyorgott –, de ki kell érdemelni!
– Akkor tárgytalan – fordultam el –, én ebben a büdös életben nem leszek méltó arra, hogy e borítékot felnyissam.
– Te arra leszel képes, amit én akarok – mondotta ő súlyosan, s újra elém csúsztatta a borítékot. – Nézegessed csak, és gondold végig szomorú helyzetedet, hogy érdemes-e még olyan hévvel mindent letagadni, összeviszsza hazudozni, s az ártatlan, becsületes kisfiút játszani, mint Hamletet.
Felkaptam a fejem, ennek a szűk látókörű, mindig bűzlő, alattomos kapitánynak a szájából valahogy sértésnek hangzott Hamlet neve.
Elkomorodott.
– És nem utolsósorban elgondolkodhatsz azon is, te buta és hiú és büszke magyar, hogy „ezekért” – s itt undorodva a rejtélyes borítékra mutatott –, „ezekért” a felesleges destruktív, inkompetens, anarchista, buzi elemekért érdemes-e feláldoznod a jövődet? Hiszen te, ahogy hallom, egy értékes ember vagy, munkáscsaládból származol, nem élnek külföldön rokonaid. Mi tudatában vagyunk annak, hogy nem mindennapi karrier előtt állasz, egy igazi tehetség vagy, megfelelő káderlappal. Ha nem lennének ezek – bökött megint undorodva a borítókra –, az égvilágon semmi bajunk nem lenne veled. De aki korpa közé keveredik, uracskám, azt megeszik a disznók. – Sóhajtott, de még nem fejezte be. – Mi azt gondoljuk, te mégiscsak művészi érdeklődésből, mondhatni véletlenül keveredtél ezek közé az örökké bajokat kavaró, irredenta, sovén és kozmopolita disznók közé. Talán ideje, hogy levond a levonandó következtetéseket, egyébként a parancsnok elvtárs is ezt üzeni!
– Mit? – bámultam rá elveszetten, és hirtelen újra elkezdtem félni. Mit üzen a parancsnok elvtárs?
– Most ne játszd megint a nyári mikulást – torzult el az arca. – Te is jól tudod, miről van szó. A parancsnok elvtárs azt üzeni, hogy ideje lenne megkeresni a helyedet azok között, akikhez tartozol. Csakhogy ahhoz, hogy Münchausenként saját magad kiemelhesd e piszkos soviniszta-kozmopolita gyülevész bandából – és itt megint undorodva bökött fejével a rejtélyes borítékra –, te is kell tégy már valamit, barátocskám!
– És mit? – néztem vissza rá dacosan. – Mégis mit? Ezt nem üzente meg a parancsnok elvtárs?
– Tudod te azt nagyon jól – böffentett, s unottan pislantott rám. – Lépéseket! És felénk, ahogy bizonyára már sejted is. Éles elmédben nem dereng az, hogy mi a teendő? Meg kell mutasd, be kell bizonyítsd lojalitásodat az országgal szemben, ahol élsz, a néppel szemben, akiknek soraiból vétettél, a párttal szemben, amelyik vezet, az elvtársakkal szemben, akik soraikba várnak.
Indulatos arccal hosszú percekig némán meredt rám, aztán mintegy erőt merítendő, áhítatosan nézett fel a falon függő képre, majd kissé bandzsítva újra rámpillantott, puhán szájához emelve kezét ásítást mímelt, de én láttam, hogy vigyorog.
Aztán kiment a szobából, szó nélkül, mint aki végérvényesen befejezte, a hozzám hasonlókkal, akik most már mindörökre elsüllyednek a posványban, az ingoványban, akiken már sem ember, sem párt, sem isten nem tud segíteni. Még a mindenható parancsnok elvtárs és az állambiztonsági hivatal sem.
Megborzongtam.
A borítók pedig ott feküdt előttem az asztalon. Mágnesként vonzott magához, hiába kaptam el a fejem, tudtam, itt az újabb csapda. kíváncsiságom erősebb volt, mint akaraterőm, az erős és heves benső tiltások – „ne nyúlj hozzá, mert megbánod!... ne nyúlj hozzá, ezek el akarnak veszejteni etc...” – ellenére világosan tudtam, hogy előbb-utóbb mégiscsak a boríték felé nyúlok, reszkető kézzel borítom tartalmát magam elé, az asztalra, hogy lássam, mivel is akarnak megtéveszteni...
Egyelőre még fegyelmezetten ültem a székemen, s hogy figyelmem valamelyest eltereljem a borítékról, rágyújtottam, a göndör hajú férfiú festett vörös szája felé fújtam a füstöt, ráérősen dohányoztam, mint falusi öregek az istálló előtt, komótosan, mint akinek semmi nem sürgős, tudtam persze, hogy valamilyen módon, valami láthatatlan, előttem ismeretlen résen át most is figyelnek, azért is hagytak egyedül, hadd lássák, mit fogok csinálni, hogyan reagálok a kihívásra?...
De én nem tettem semmit, csak ültem és szívtam a cigarettámat, s tűntetőleg nem is pillantottam a borítékra, mintha már nem is érdekelt volna az egész, Violára gondoltam, aki ott izzadt valahol, ugyanebben az épületben, egy másik szobában, majd Lajira, aki bizonyára fáradhatatlanul forgolódik a mágikus dobókörben, és újra meg újra erejét megfeszítve, piruettezve engedi el a diszkoszt, s aztán unott arccal figyeli az épp esedékes eredményt bekonferáló Ökört, aztán az öreg tréner szobácskáját idéztem fel magam előtt, a vaságyat, a vasszekrényt, a fal mellett komoran várakozó súlyzókat, s mindenekelőtt Viola talányos képét: a hold melankolikusan uralgott a folyó fölött, és a balsejtelem lüktető pontocskái közül kivált a vízben hánykolódó csónakot biztos kézzel a híd felé, az ölelkező és gyanútlan szerelmespár felé irányító csónakos brutálisan masszív alakja; behunyt szemem mögött megmozdult a kép, a szellő egykedvűen borzolta a folyó fölé boruló hatalmas fa leveleit, az evezőről spricceltek a gyémántként villogó sötét vízcseppek; a csónakos ziháló lélegzetét is hallottam, és az egymásba merülő, hídon álló szerelmespár halk lélegzetvételét is. Hallottam a növekedő fű összetéveszthetetlen hangját is, és az egész kép fölött ott pulzált a talányosan vörös hold, a csónak közben a híd alá ért, a fickó termetéhez képest meglepően könnyedén mozogva, macskaügyességgel kapta el a pillért, mászni kezdett fölfelé, sorsára hagyva a súlyától megszabaduló, szabadon hánykolódó csónakot, figyelmeztetni szerettem volna a fiút, és a lányt, vigyázzanak, de nem volt HOGYAN, én nem voltam a képen, üvölteni tudtam volna dühömben, amint lepillantottam a folyóra, láttam ott hányódni a magányos sajkát, belesajdult a szívem, éreztem, hamarosan történni fog valami, valami jóvátehetetlen, és én nem tehetek semmit, nem változtathatom meg az események menetét, nincs hatalmam más irányt szabni az eleve elrendelt cselekményeknek, lehangoltan nyitottam ki a szemem, sorsára hagyva a szerelmeseket, boldoguljanak, ahogy tudnak, kétségbeesetten nyúltam a borítók felé.
Ekkor, mintegy végszóra, megcsörrent a telefon, tudtam, bármelyik pillanatban visszajöhet a tiszt, elveheti a borítékot, hát óvatosan szórtam ki a tartalmát az asztalra. A fényképek Violát, szerelmemet ábrázolták, félreérthetetlen pozíciókban, különböző, általam ismert és ismeretlen férfiakkal, és – ami akkor első látásra még jobban megdöbbentett – nőkkel (!) – Na ugye! – jegyzi meg a kissé meglepett Mária. – Ki hitte volna?!?
De én most nem reagálok a szavaira, amennyire képes vagyok rá, szenvtelenül, majdnem hűvös szakszerűséggel igyekszem leírni néhány jellegzetes, kompromittáló fotográfiát, hogy Mária is el tudja képzelni, MIRŐL is van, MIRŐL is lehetett akkor itt szó! Hiszen, el kell ismerni, a kékszeműek húzása elképesztő volt. Az első pillanatokban, amikor még gyanútlanul teljesen hitelesnek fogadtam el a fényképeket, mozdulni se tudtam a rámtörő viszolygással és undorral vegyülő dühtől, és az egész rejtélyes és ostoba kihallgatássorozat, az egész „ügy” bennem addigra úgy-ahogy összeálló mozaikkockái is elmozdultak, újabb és újabb megvilágításba helyezték a tényeket, hiszen legelőször arra gondoltam, úristen, valamit mégiscsak elkövetett ez a csaj! – igen, a fotográfiák hatására már egy végtelennek tűnő pillanatig úgy gondoltam Violára, mint egy idegenre, mint egy idegen „nő”-re! – ha ilyen régóta, és ilyen apparátussal figyelik meg intim magánéletének ama részleteit is megörökítve, amelyekkel alkalomadtán esetleg – soha nem lehet tudni! – zsarolhatják is, hiszen különösen a fotográfiák leszbikus és teljességgel félreérthetetlen jelenetei miatt akár börtönbe is juttathatnák...
De ha ez ÍGY van, világosodott meg hirtelen az elmém – a legenda oda! –, miért nem tették már eddig is meg, miért nem próbálták meg lejáratni, az én szomorú szemű szerelmemet? (Némileg restelkedve, ismét így, ilyen bensőségesen neveztem őt magamban, érzelmeimben tehát eme fotográfiák nem nagyon tettek, hogy is mondjam: „kárt”, valahogy soha nem tudtam Violát „saját tulajdonomnak” tekinteni!) Mégis, a fotókat nézegetve, arcomba szökött a vér, arra gondolván, hogy hány nálam elvetemültebb, piszkos fantáziájú egyén nézegethette, nyálazhatta, kommentálta már e fotókat?!
– S hátha nem látta senki – így Mária.
– Ez az – néztem elismerően rá a félhomályban, mert közben a sarkokból előmerészkedett a sötétség, és birtokába vette Sing Sing-beli kamrámat. – Pontosan erre gondoltam én is, és igyekeztem fegyelmezetten újra végignézni a fotográfiákat, pörgettem őket ujjaim között, mint hamis kártyás a cinkelt lapokat. Éreztem valahol, valamelyik fénykép egyik első látásra fel sem tűnő, talányos részlete magában hordozhatja a magyarázatot is, hogy is mondjam csak: kételyeimre. Mert akkor már sejtettem azért, hogy mindez nem véletlen! Azt, hogy hamisítás lenne az egész, akkor még nem mertem feltételezni, de a mindenkiben meglévő „Rózsa Sándor szindróma” azért már beindult, s már akkor ott eljátszottam a gondolattal, hogy lehet egy zseniális, a „hivatal” keretén belül kallódó kiváló szakember mesterképeit látom, valaki zseniálisan montírozta Viola arcát a triviális pózokban tetszelgő női testekhez. Violának, nézegettem piciny undorral, nem ilyen vastagok a cubákjai, nem ilyen a melle, nem ilyen a nyaka, a karja, a... De hát Ő-e egyáltalán? – ötlött fel bennem, s újra mély lélegzetet véve, magam elé húztam a paksamétát.
– De hát – ült fel Mária –, most már azért el kellene mondani azt is, hogy mit, miket ábrázoltak a képek?! Mert azért ez sem mindegy.
– Megpróbálom őket – vettem mély lélegzetet –, amennyire lehet: leírni! Az elsőn Viola Ivánnal ölelkezett egy vörösfekete csergével letakart szófán. Mivel tudtam valamit a kapcsolatukról – és utóbb Brékó is világosan példálózott eme kapcsolat intim részleteivel a tetőn –, ez az első fotó (s talán nem véletlenül volt éppen ez legfelül!) hitelesíthette számomra a többi tizenkettőt is, ezen az első látásra valódinak tűnő képen Viola hanyatt feküdt egy ágyon, arca félprofilban látszott, szemét megadóan hunyta le, és a fejét mellei közé fúró, föléje magasodó Iván hátát kihívóan simogatta. Le sem kellett hunynom a szemem ahhoz, hogy „megmozduljon” előttem a fotográfia. De enélkül is el lehetett képzelni, hogyan fog folytatódni az egész, bár erre vonatkozólag már nem volt segédanyag. (Vagy nem fotózták tovább a kibontakozó aktust, vagy nem látták szükségesnek más fényképeket mellékelni.) Ez egy kissé már akkor, a legelején megdöbbentett, noha még nem gyanakodhattam holmi kiszámított, perfid trükkökre, nem gondoltam még arra sem, hogy szándékosan, kegyetlen cinizmussal akarnának megtéveszteni, hogy hiúságomat, csalódottságomat is maximálisan kihasználhassák, előttem akkor még egészében zavaros, áttekinthetetlennek tűnő, mániákus céljaik elérésére...
Nézegettem hát fogam összeszorítva a képet, s hirtelen hiányérzetem támadt, de akkor még nem jöttem rá, mi nem stimmel, néztem Viola csukott szemű, imádott arcát, Iván föléje magasodó alakját, Viola kezét a férfi hátán, és ujjain a (számomra ismeretlen) gyűrűket. Aztán cseréltem, és vizsgálni kezdtem a második képet is. Ezen Viola mezítelenül, széttárt karokkal állott egy trópusi erdőt ábrázoló poszter előtt, valahol egy napfényben fürdő szobában, a fejét hátrahajtva, szemét lehunyva engedte át arcát a napnak, előtte egy hosszú, fekete hajú lány térdelt, fejét Viola combjai közé fúrta. Viola mindkét melle premier plánban látszott, s széttárt karjai a poszter ugrásra kész oroszlánjainak szemét takarták. A mélységélesség ezúttal annyira tökéletes volt, hogy viszonylag jól ki lehetett venni a poszter trópusi óriásfájának törzsére tapadó tenyerét is, most ujjain nem voltak gyűrűk. S mintha mellei is nagyobbak, duzzadtabbak lettek volna, mint a másik felvételen, s ahogy az emlékezetemben élt, mintha megint nem stimmelt volna valami. Hiányérzetem mindenesetre erősödött. Elbúcsúztam Violától és ismeretlen partnernőjétől, a napfényben fürdő poszter-őserdőtől és az ugrásra kész oroszlánoktól, s felemeltem a harmadik képet. Itt félprofilból látszott Viola, egy bordásfalnak fordulva, előredőlve állott, mindkét kezével a vörösre festett bordásfalba kapaszkodva várta, hogy a háta mögött álló magas, kövér, napszemüveges férfi belehatoljon. Ez a kép valamiért annyira ismertnek tűnt, hogy beleborzongtam. Viola, érdekes módon itt is hunyva tartotta a szemét, s mintha helyzetébe beletörődve várta volna, hogy sorsa beteljesedjen. Életének ebben az időszakában – fedeztem kissé megrökönyödve fel –, szerelmem jó néhány kilóval „teltebb” lehetett, mellei súlyosan “remegtek” a képen, s nem nagyon ébresztettek bennem közvetlenebb emlékeket, de még mindig nem jöttem rá, mi lehet ennek az oka? Azt azonban felfedeztem, hogy Viola bordásfalat markoló bal kezének jól kivehető ujjain nincsenek gyűrűk.
A negyedik képen csapodár szerelmem egy hatalmas karosszékben ült, egy bizonyára hatalmas terem közepén, szembefordulva a kamerával és combjait telhetetlenül széttárva engedte érvényesülni az őt nyelvével izgató, ezúttal rövid, szőke hajú lányt. Fejét hátrahajtotta, szeme újra le volt hunyva, bár melle is megfeszült ebben a furcsa, természetellenes pozícióban, érthetetlen módon mégis kisebbnek hatott, mint az eddigi felvételeken, s mintha időközben meg is ereszkedett volna.
Nem, ez a nő nem lehet Viola! – döbbent hirtelen belém, hiszen Violának a bal mellbimbója alatt huszonötbanis nagyságú anyajegy van, s ezeknek a nőknek – kezdtem idegesen pörgetni a fotókat, akik nyakukon Isten kifogyhatatlan kegyelméből vagabundus „szakemberek” kézügyességének köszönhetően szerelmem állandóan behunyt szemű (?) fejét viselik – van egy közös ismertető jelük: NINCSEN ANYAJEGY A BAL MELLÜK ALATT!!
Villámgyorsan pörgettem át a másik kilenc képet is: az ötödik valahol egy hajón (?) készülhetett, Viola az árbocot öleli, s egy sovány, magas, kopaszra beretvált fejű férfiú ismét hátulról igyekszik belehatolni, ezenközben jól látszik dárdaként előremeredő hímvesszője; a hatodik képen ugyanezen úr a négykézláb várakozó Viola fölé magasodik; a hetedik felvételen szerelmem egy hosszú, szőke hajú lány simogatásait tűri, egészen szenvtelenül, míg a nyolcadikon ugyanezen lány az ismét csak négykézlábra ereszkedő Viola mögé térdel; a kilencedik képen szerelmem egy ágyon fekszik, arccal a kamera felé fordulva, háta mögött elővillan partnere feje is, de hiszen ez céllövőtársa és lelki barátja, a „jó Endre” – jövök rá – céllövés közben annyira biztos keze Viola combja között, sasszeme félig lehunyva, arcán áhítattal kevert figyelem; a tizedik fotográfián szerelmem épp útban van egy matracon heverő és őt felgerjedt taggal váró férfi felé; a tizenegyediken már meg is érkezik célpontjához, s engedelmesen tűri a combjait simogató, előttem ismeretlen szakállas férfi közeledését; a tizenkettedik képen Viola egy tatamin térdel, vele szemben egy vörös hajú, szétálló mellű nimfa; az utolsó felvétel ismét Viola és Iván ölelkezését ábrázolja – minden jó, ha a vége jó! –, egy tükör előtt fekszenek egymásba merülve. Itt a változatosság kedvéért szerelmem bal mellének tükörképét is csodálhatom, anyajegynek nyoma sincs, semmi kétség, csalás történt, átverés, bepalizás: a képeken Viola fejét büszkén viselő hölgyemények (mert azt is biztosra vettem, hogy korántsem egyetlen nő volt lehetett a „modell”, ezt a mellek, az egész test, a combok, a lábfej, a kéz, az ujjak formál is elárulták!) bal melle alatt nem árválkodott egyetlenegy, nemhogy huszonötbanis, de babszem nagyságú anyajegy sem! Azonkívül egyetlen szerelmemnek mind a tizenhárom fotográfián le volt hunyva a szeme. (Valószínűleg, döbbentem rá, valahol egy strandon, napozás közben készíthettek róla orvul felvételeket a hivatal szürke eminenciásai, és ezek a háttérben maradó is meretlen szakemberek képtelenek voltak olyan fotográfiát is készíteni, ahol nyitva van a szeme.) Igen, ezek a Violát ábrázoló képek – mivel a fotográfiákon a hölgyek kétségtelenül szerelmem fejét viselik – napozás közben ábrázolják őt, szemét lehunyja, arcát megadóan adja át a valószínűleg tomboló napsütésnek, nem is sejtve, hogy gyanútlanul, megadó mosolya micsoda perfid és aljas szituációkat fog „bevilágítani”!...
Fegyelmezetten csúsztattam vissza a fényképeket a kissé megviselt borítékba, hátradőltem a széken, és komótosan – mint akinek éppen nincs jobb dolga – rágyújtottam.
Félig szívhattam el a cigarettát, amikor visszajött a kihallgatótiszt.
– Nos – fordult felém győzedelmesen –, tanulmányoztad a képeket, írókám? – Nem is tagadva a hangjában bújkáló kajánságot, elvett az előttem heverő cigarettásdobozból egy szál cigarettát, rágyújtott. – Tetszett, mi? Igaz, milyen vagány?!?
Én bólintottam, elnyomva cigarettámat, jól észrevehetően reszketni kezdtem, az igazság az, nem is volt nehéz mímelni a dühöt (s az külön is jólesett, hogy a kapitány még csak nem is sejtette, miért is vagyok igazából dühös, és kikre), és szűkszavúan csak annyit jegyeztem meg, fogam között szűrve a szót, olyasformán, mintha fogamat is húznák közben, hogy: „lepratelep...”
– Na, ezen gondolkozz el, látod – búcsúzott a tiszt –, csütörtök reggel várlak, remélem, addig rájössz, hogy se a tagadás, se a mellébeszélés nem vezet sehova, s egyáltalán a hazudozásnak nincsen momentán semmi értelme, s ez a „perverz kurva” – bökött fejével a borítók felé – igazán nem érdemli meg, hogy miatta tedd tönkre az életed.
Igen, így beszélt a tiszt, kihangsúlyozva kétszer is, hogy „ezekért” kár lenne leírni magam, hiszen én mégiscsak egy jobb tollú gyerek vagyok, s ha akarom, segítenek rajtam, hiszen ők mindent el tudnak intézni, velük jó jóba lenni, ha egyszer valaki, hát ők bármit el tudnak rendezni ebben az országban!...
Az ajtóban állva rezzenéstelen arccal bámultam vissza rá, és ő, nagyokat ásítva ugyan, de még hosszú percekig fáradhatatlanul ecsetelte, miért is lenne rendkívüli jelentőségű az én zátonyra futott életemben az ő támogatásuk, s ha ők nem döntenek a támogatásom mellett, azaz, ha tovább makacskodok, és hülye, naiv, ostobácska meséimmel etetem őket, akkor megnézhetem magam, hiszen ha ők nem nyúlnak a hónom alá, bátran abba is hagyhatom az egészet. Vegyem már észre, hogy hol élek – emelte fel a hangját még egyszer s utoljára –, ne tegyek úgy, mintha a kelleténél is ostobább lennék! Végül is ők jóindulatúan karriert kínálnak föl nekem, s mit kérnek cserébe? Ugyan mit? Nevetséges és semmi az egész, amit akarnak. Egy barát a barátainak ingyen is megtehetné mindezt, sőt többet is. Úgyhogy tőlem függ, mi lesz belőlem! Ha az együttműködésre hajlandó vagyok, MINDEN LEHETEK, akár még főszerkesztő is, ha nem, igazán nem azért ismétli meg, hogy fenyegessen: megnézhetem magam! Ő igazán nem fenyegetni akar, már ismerhetem, de ha elzárkózom a kollaboráció elől, ami egyébként (már természetesen az együttműködés!) mint állampolgárnak kutyakötelességem is!, ahogy ezt pártunk főtitkára nyíltan is kimondotta – itt szinte szerelmesen bámult fel a göndör hajú elvtársra a képen –, mert az állampolgárnak kötelességei is vannak az állammal szemben, az állam biztonságával szemben, nemcsak jogai! Illetve hát, ahogy az Elvtárs is nemegyszer megfogalmazta, pont ez a joga! És újra, már-már szerelmes odaadással kezdte bámulni a fejünk fölött függő, nagy alakú, színes képet.
Mozdulatlanul álltam, s figyeltem szónokló, kövérkés kihallgatótisztemet, „ezek mindenkiből legszívesebben besúgót csinálnának”, mormogtam Violának később, már naplemente előtt, a folyóban, szemben úszva a lemenő vörös nappal. „De akkor ki kit súgna be?” – érhetetlenkedett a szerelmem nevetve, „egymást – mondottam –, hogy zavarosabb legyen”, s melléje úszva, óvatosan fejtve le bal melléről a tenyérnyi piros bikinifelsőt, megcsókoltam a „megmentő” anyajegyet, s el akartam nevetni magam, de nem tehettem, mert víz ment a számba. Továbbra sem engedtem el Violát, kétségbeesetten biciklizve igyekeztem felszínen tartani magunkat, ez sokáig nyilván nem sikerülhetett, prüsszögve, egymást átölelve süllyedtünk a smaragdzölden derengő folyófenék felé. Akkor határoztam el, hogy nem mondok egyelőre még semmit neki, mielőtt Laji tanácsát ki nem kérném, nem árulom el a furcsa, szégyenteljes fotográfiák létezését. De ugyanakkor Viola mellett úszva a vízben, világosan tudtam, hogy bármennyire fájdalmas is, de előbb-utóbb mégiscsak el kell mondanom neki az egészet, meg kell tudnia a kompromittáló fényképek létezését, hiszen bármikor őt is zsarolhatják velük. Őt vagy másokat. Akkor határoztam el azt is, hogy taktikát változtatok, s miután beszélek Lajival, mindent el fogok mondani Violának, a képeket is, s azt is, hogy a céllövők a dolgok szerencsétlen összejátszása folytán gyanakodnak rá. Még mindig jobb, ha mindezt én mondom el neki, mintha ott, abban az utálat-szobában, arcát fürkésző, rosszindulatú és kaján tisztek előtt kell tudomást szereznie önmaga állítólagos perverz és leszbikus hajlamairól, vagy pláne arról, hogy a céllövő társai kivétel nélkül provokátornak tartják.
– Gyere – húzott magával a parton kézenfogva Viola, egy bokros rész felé, a levegőben még állott a meleg, de a narancssárgába váltó napkorong már eltűnőben volt a hegyek karéja mögött.
Mi van, kacagott Viola vonakodásomon, csak nem félek attól, hogy meglátnak? Ugyan mégis mióta lettem ilyen szemérmes? Miért? Ő nem fél? – néztem kíváncsian gyanútlan arcába, és kézenfogva húztam magamhoz. Már futottunk a mezőn – emlékszem, távolabb egy halász biciklizett, s még távolabb, a műúton autók suhantak –, amikor hirtelen elengedte a kezem, és előreesett a fűben. Amikor melléguggoltam, láttam, hogy sír. Némán feküdtem mellette, tétován simogattam a haját, de remegése nem hagyott alább. A nap mintha csak kárpótolni akart volna valamiért, eltűnése, végleges búcsúja előtt egyre eszeveszettebben sütött, bíborvörösből lassan narancsvörösbe váltva, a rét szinte felgyúlt a skarlát fényben. Viola lassan felém fordult, menjünk el innen, suttogta. Megmerevedtem, de nem folytatta. Volt közöttünk egy olyan egyezség, ha egyszer nem muszáj, nem hozzuk szóba a kihallgatásokat, csak akkor, ha stratégiánk összehangolása céljából kell esetleg bizonyos dolgokról (kihallgatásaink alatt váratlanul felbukkanó „újdonságokról”) felvilágosítanunk egymást, de most mégis megkérdeztem őt, amennyire tudtam, visszafogottan: „bántották?”, de ő nem válaszolt, mintha nem is jutott volna el kérdésem a tudatáig (lehet, valóban nem is hallotta meg), rázta az erőtlen, véget nem érő, görcsös zokogás, és egyre makacsabbul, egyre tehetetlenebbül ismételte: menjünk el innen, gyere, menjünk el innen!”; „gyere, szerelmem, menjünk el innen!” s engem ez a kétségbeesés mélyen megrendített, soha nem szólított ugyanis szerelmének, soha nem éreztem eddig, hogy ennyire rám lehet szorulva, mindig fölényes volt, ironikus, játékosan és szívesen szolgáltatta ki önmagát és érzéseit, de éreztette, hogy hol a határ. Lehet, ezért is szerettem bele, meghódíthatatlannak tűnt, és rejtélyesnek, soha nem hittem volna – legalábbis „időszámításunk” legelején –, hogy egyszer majd zokogva fog rám borulni egy alkonyodó, néptelen mezőn, el-elcsukló hangon ismételgetve, hogy menjünk el inneni, vigyem el innen!, s miközben ernyedten simogattam a haját, nem mertem megkérdezni hova, ugyan hova? nem mertem részletezni ama arcpirítóan kiábrándító tényt, hogy jelenleg magam is segítségre szorulok, hát hogyan segíthetnék neki, de nem csak ezért nem tudok derűs perspektívákat felrajzolni, s még csak azért sem, mert jelenleg képtelen vagyok elképzelni a jövőt, a holnapi napot mint ahogy azt sem vallhattam be, hogy nincsen hová menni! a láncok, idézhettem volna fellengzősen magamban magamnak, Le Clézió egyik akkoriban olvasott s engem mélyen megrázó felismerését, a láncok mindenütt ott vannak!
Mindezt nem mondhattam el, nem akartam elmondani, hallgattam.
Talán ott és akkor veszítettem el Violát?
Nem tudom. Később mindenesetre feltápászkodtunk a földről, s tétován, meg-megállva battyogtunk a lakásáig. Viola már nem sírt, viszont egyre elkeseredettebben próbált meggyőzni arról, hogy nem, nincsen más utunk, csak a disszidálás. Miután hazaértünk, elképedve vettük észre, hogy a cérnák, melyeket az ágytól az asztalig, s az ajtók közé kötöztünk ki akkoriban, hogy ellenőrizhessük, hatolnak-e be idegenek – na vajon kik?! – lakásainkba, el vannak szakadva. Villámgyorsan indultunk hozzám. A Sing Sing melletti üzletben vettem egy félliter rumot, Viola közben idegesen toporgott az üzlet előtt. A „gonosz tekintetű” házmester – Viola gyermekrajzainak visszatérő hőse – nagy grandezzával üdvözölt, máskor általában észre sem vett, most viszont azt is megkérdezte a maga mézesmázas modorában, hogy vagyunk? mormogtunk valamit, nem törődtünk vele, rosszat sejtve vágtunk neki a lépcsősoroknak, a lift persze már megint nem működött. Ahogy benyitottam a szobának csúfolt kamrába, azonnal láttam: mindennek vége! Itt is jártak valamiért valakik, az ágy és mosdó közé kifeszített cérnák el voltak szaggatva. Viola óvatosan hajtotta fel a szőnyeget, az alája szórt liszt őrizte még a betolakodók cipőinek formáját: tévedés nélkül állapíthattuk meg, ketten voltak. Viola rám bámult, eszelősen kezdett nevetni, most hova, kérdezte, nagyanyádhoz? gyorsan megivott egy vizespohár rumot, s hanyatt vetette magát a díványon. Némán figyelve indítottam meg a magnót – ha jól emlékszem, Bartók Két kép című eredendően groteszk zongoramuzsikájában gyönyörködhettünk –, és melléje dőltem az ágyra.
Amikor kétségbeesetten kezdtem csókolni, nem ellenségesen ugyan, de elhúzódott, ne haragudjak, súgta, de végig kellene már beszélni ezt az egészet. Mit akarok? – kérdezte. Megbolondulni? Nyomorogni? Egész életemben úgy élni, mint egy állatkerti majom, ketrecben? Higgyem már el, nincs más lehetőségünk! Ha önmagunkhoz méltóan és – hangsúlyozta ki – együtt szeretnénk élni, minél hamarabb el kell tűnnünk innen. Már a tegnap is késő lett volna, higgyem el...
Föléje hajolva csókoltam meg bal melle alatt az anyajegyet, s mély lélegzetet véve, egy szuszra mondottam el neki a képeket, amennyire lehet, pontosan idézve fel kihallgatótisztem szavait is, már a lehallgatókészülékkel sem törődtem, tőmondatokban, szárazon, szenvedélymentesen írtam le állítólagos pozícióit a rejtelmes fotográfiákon, partnerei tartását, különös ismertetőjeleiket, hajuk színét, arckifejezésüket, a helyiségeket, ahol az állítólagos aktusok zajlottak.
Döbbenten emelkedett fel, öltözni kezdett, szemével igazított, hogy kövessem. Később, már a néptelen, sötét utcákon andalogva súgta, s én, én elhittem, hogy ez?! hogy a képeken ő van, hogy a banyákkal is?...
– Nem – súgtam, s bátorítón markoltam meg a vállát –, nem hittem el.
– Miért? – érzékenyült ő el. – Ennyire szeretem?
– Ennyire! De nem ezért – nevettem.
– Idegesen húzódott el újra.
– Ez fájt – állapította meg.
De hát, hadartam én, ha tudtam, hogy nem ő van a képeken, ha tudtam, hogy nem ő az, aki ezeket a disznóságokat...
– Honnan? – meredt rám, és megállt.
– Az anyajegy! – súgtam, s magam felé fordítva, a ruhán keresztül aznap már harmadszor csókoltam meg bal melle alatt azt a helyet, ahol a bűvös anyajegyet sejtettem. – Azoknak a lányoknak – magyaráztam – akiknek az eltávolított feje helyére valószínűleg zseniális szakemberek montálták oda az ő fejét, nem volt anyajegy a mellük alatt.
– Hogyan? – döbbent meg ő, és átmenet nélkül kezdett reszketni. Magamhoz húztam. Távolról most úgy nézhettünk ki, mint egy ölelkező szerelmespár. – Hát nem egy nő volt?!
– Biztosan nem – nevettem. – Futólag legalább négy személyt különíthettem el.
– Vǎ iubiţi, vǎ iubiţi?!** – szólt ránk, gúnyosan egy mellettünk elsétáló szikár, magas öregúr, és feddően nézett vissza ránk.
Kedvetlenül sétáltunk tovább. De hogyan lehetnek ilyen szemetek, dühöngött Viola, mondjam már meg neki, miért, mi a fenéért csinálják ezt velünk, mibe, ugyan mibe akarnának még belekeverni. A kérdésre nem volt érdemes válaszolni, így azután azt kezdtem taglalni, hogy egy bizonyos, a mókában résztvevő szakemberek hiába profik, egyetlenegy sem látta közülük őt meztelenül, mert ha valahol láthatták volna, ha alkalmuk lehetett volna az ő csodálatos alakjában gyönyörködni, feltűnhetett volna nekik a bűvös anyajegy is, és akkor...
– S akkor én elhittem volna – nézett szomorúan rám Viola.
Egymást átölelve szótlanul kerengtünk a külvárosi sötét utcákon, a nyomorúságos udvarokat szinte elvarázsolta a dohányvirágok lebírhatatlan illata, s az ablakokból ki-kiszűrődő, erőtlen fényben pincsifejeknek tűntek a dáliák. Mindebben alkalomadtán szívesen elgyönyörködhetünk volna, de akkor semmi nem érdekelt. Ő még most sem érti, kezdte újra makacsul vissza visszatérő monológjait Viola, fel sem tudja fogni az egészet, de ez is, s az az elhanyagolhatatlan tény is, hogy ismét mindkettőnk lakásában benn jártak, napnál világosabban mutatja, nincsen más lehetőségünk, csak a disszidálás. Hát nem tudom megérteni, sikoltotta, hogy innen el kell menni? Mit akarok bizonyítani? És kinek? Kiknek?! Ő nem is érti. Számára ez a makacsság felfoghatatlan, sőt a pátoszát egyenesen utálja!...
– Ezt ő sem tudja felfogni – ült fel Mária a díványon, s figyelmesen nézett rám. A kintről beszűrődő erőtlen fényben mintha megnőttek volna a Sing Sing-béli kamra körvonalai, úgy éreztem, hatalmas terem közepén ülünk, és mindenünnen titokzatos, rémisztő szörnyek indulnak felénk. – Egyáltalán, MIÉRT maradtam itt? – kérdezte megint Mária. – Ha tényleg annyira szerettem Violát, miért nem disszidáltam vele? Féltem volna kipróbálni a lehetőségeimet a világban.
Felálltam a díványról, felgyújtottam a villanyt, és a vakító fényben egy képre mutattam a falon. Mária elhallgatott, hunyorogva bámult rám, majd megrezzent, s csodálkozva kezdte nézni a metszetbe zárt szénaboglyákat.
Már számtalanszor láthatta őket, épp ezért soha nem figyelte meg. Valahol a szomszédban lassan kilencet ütött egy falióra, dideregni kezdtem, szerettem volna bemenni a képre, a féloldalra dűlő, süllyedő bárkákra is hasonlító boglyák között kergetőzni, vagy csak hanyatt dőlni közöttük, a tarlón, sütkérezni a megbízhatóan egyenletes napfényben, amely már-már eszelős gátlástalansággal önti el, és borítja aranysugárzásba a képet, s persze az is vonz, hogy a beláthatatlan, a kép homályába vesző mezőn nincs egyetlen ember sem, csend van a képen, búvárharangok, éjszakai országutak, istentisztelet utáni templomok csendje.
Lehunyom a szemem, és a metszetbe zárt hol volt, hol nem volt boglyák közé betör a tenger, hulladékokat, moszatokat, hassal felfelé forduló döglött halakat sodor magával.
Megrázom a fejem, odamegyek a képhez, leveszem és befelé fordítom. A háta mögül kihúzok egy nagyméretű színes fotográfiát: egy kétemeletes villa uralja a képet, előtte az óriási és pöffeszkedő kertitörpék között napszemüveggel a szemén, ott áll Viola, hosszú fehér ruhában, kezében napernyővel, és látszik az arcán, hogy már nem érdekli, és nem is fogja érdekelni már soha semmi.
– Látod-e a házat? – kérdem Máriát. – Na, mert ha akkor mégis elmegyek vele, most itt lakhatnék!
– Miért? – gonoszkodik a feszülten figyelő Mária, és vonásai újra ellágyulnak, ahogy kuncogni kezd. – Akkor nem tudott volna gazdag, öreg férjet fogni magának, ha velem van, ki tudja melyik éjjeli menedékhelyen nyomorognánk?
– Élénk tévedés. Ezt a villát egy távoli rokonától örökölte. Látod ama manzárdszobát? – keresem meg az ablakot a valószerűtlenül színes fotón. – Ez lenne az én dolgozószobám, ha ugyan dolgoznék még, s ha elmegyek, akkor...
– Hát éppen ez az – dühöng Mária –, csak neked még ehhez sem volt bátorságod...
– Honnan tudod?
– Ha lett volna, akkor elmész – gyújt rá, és fáradtan fordul el. – És különben is mire bizonyíték az a pár szaros szénabuglya? Az a mező? A napsütés?
– Neked van igazad – dőlök újra hanyatt a díványon –, nyilván semmire semmi nem bizonyíték. De azért itt vagyok, nem?
Mellém dől, eloltva a villanyt, a sötétben fel-felizzik cigarettája. Hallgatva fekszünk egymás mellett, elképzelem, délután van, a nap átsüt a függönyön, rácsszerű árnyékok szabdalják a testét.
– Ha azt mondom, hogy nem akartam gyávának látszani, s ezért maradtam, úgysem hiszem el.
– Ha elmentem volna – jegyzem meg epésen –, akkor soha nem találkozunk. Persze lehet, nem is veszítettél volna oly sokat!...
Ezen akár nevetni is lehetne immár, de én megint eltévedek az életemben, s most, ahogy lehunyt szemmel hanyatt fekszem a csendben, pillanatokig nem tudom eldönteni, melyikük is fekszik éppen mellettem. Azon az éjszakán egy pillanatig se hunytuk le a szemünket, ha a fényképekre gondoltam, újra meg újra elöntött a düh, de nem jutottam szóhoz, mert Viola egyfolytában, változatlan hévvel agitált, s a végén már azt is megígérte, hogy a „szabad világban” akár össze is házasodhatunk, ha én akarom, ő nem ellenzi. Én itt szóltam közbe, s aránylag türelmesen fejtettem ki, hogy már Eötvös József megmondotta, mégpedig félreérthetetlenül és világosan, hogy az ember szabad lehet! s ennek a szabadságnak lényegében s a lényegiekben igen kevés köze van a világhoz, a valósághoz, igenis, ahogy kedvenc írója, Hamvas Béla is céloz rá valahol, benső banditákká kell válnunk, a szívünkben kell szabadok legyünk, s akkor már szaglászhatnak utánunk kapitányok és ezredesek, közel nem férhetnek hozzánk, s akár szórakozhatunk is gálád igyekezetükön. Igen, dühöngött Viola, amíg agyon nem vernek, és fújta tovább megállíthatatlanul a magáét: itt nem lehet élni, innen el kell menni, ő nem akar áldozat lenni, ő élni szeretne, és így tovább. Egy kényszerszünetben (éppen rumot ivott) kérdeztem meg miért? ki akar? Mit? – nézett rám. Áldozat lenni – mondtam. Ő nem tudja, ki akar, de azt világosan tudja, hogy ő nem lesz áldozat.
Egy idő után már nem vitatkoztam vele. Amikor a tejesautók zörögve állottak be a Sing Sing földszintjén lévő üzlet elé, és a hajnal ólmos fényei hivalkodóan hirdették az új nap eljövetelét, váratlanul egy mondat közepén aludt el. Óvatosan keltem ki mellőle az ágyból, odaálltam az ablakhoz, és vártam a felkelő napot. Az első sugarak mindig elkápráztattak, szinte lángra gyújtották a református vártemplom szemben lévő harangtornyát, és ilyenkor a domboldalon a temető sírkövei és szaporodó kopjafái, sírkeresztjei mintha dülöngélve indultak volna el felém.
De ma hiába várok, döbbentem rá kihajolva az ablakon, és szétnézve, ma elmarad a napfelkelte, mert borús az idő. Hamarosan kopogni kezdtek az esőcseppek is a lenti bádoggal fedett garázstetőkön. Visszaóvatoskodtam Viola mellé, lehunytam a szemem, de nem jött az álom. Azt hiszem, semmi rendkívüli sincsen abban, hogy ezt a napot tartom életem válaszútjának: ha akkor mégis úgy döntök, hogy elmegyek Violával, ha akkor hagyom befolyásolni magam, bizonyára másképpen alakul az életem, de én valahogy nem is vettem komolyan az egészet, nem is próbáltam megbarátkozni a távozás gondolatával, hiszem tudtam, mi „ezektől”, akik már hosszú hetek óta nyaggatnak, és be szeretnének bújni az ágyunkba, de az agyunkba is, útlevelet úgyse kapunk, pláne nyugatra, s passzport nélkül Románia Szocialista Köztársaságból, drága hazánkból a madár se repülhet ki.
Nem, nem vettem komolyan Viola terveit, kissé eszelősöknek, holdkórosoknak, kivitelezhetetleneknek tartottam őket, s elhatároztam, ha már végképpen nem tudunk kitűnni a képből, legalább megtréfáljuk a kékszeműeket, és az esti vonattal leugrunk a tengerre. Hiányunk majd kideríti, valóban mennyire vagyunk fontosak, fognak-e esetleg ott is zaklatni? Átöleltem Violát, félálomban fonta rám magát, álmomban egy mező közepén feküdtünk, és Laji őrületesen pörgő diszkosszal húztak el fölöttünk, mint ősszel ék alakban repülő vándormadarak. Az ég direkt kökénykék volt, a diszkoszok, mint a vadlibák, rendezett sorokban vonultak. Amikor meg akartam simogatni, hogy ne féljen, Viola váratlanul sikoltott fel, és felugorva kezdett rohanni a mezőn. Ámultan néztem távolodó alakját, és nem mentem utána, a diszkoszokat kezdtem számolni, és a távoli szénabuglyák között (ezek mintha képemről költöztek volna át az álomba!) bukdácsoló Viola mintha nem érdekelt volna. Aztán belém hasított a felismerés, elveszíthetem, még egy pillanat, és talán örökre eltűnik, és nem látom többé soha. Felugrottam.
Viola már jó ideje rázhatott, amikor kábán kinyitva szemem, megnyugodva vehettem észre, még nem vesztettem el. Tovább akartam aludni, de újra megrázott, kopognak, suttogta, és ahogy kitisztult a fejem, én is meghallottam a határozott kopogást, de nem reagáltam rá, legyintve húztam magamhoz Violát, s mielőtt újra elaludtam volna, még hallhattam az ismeretlen látogató távozó lépteinek fokozatosan elhalkuló monoton neszeit, később mintha már vonat kattogott volna, elnyomva a lépteket, de Viola ugyanúgy pihent a karomban, s engem már ez sem zavart.
– Tényleg elutaztatok? – kérdezi döbbenten Mária, és én bólintva mesélem tovább. Igen, tényleg felültünk akkor egy tengerpart felé tartó esti vonatra Viola valamikor délben, amikor felébredtünk – künn változatlanul csepergett az eső –, nevetni kezdett a terv hallatán. Miért? néztem én rá vidáman, és megrebbent a szemem. Miért? Le vagyunk tartóztatva? Nem hagyhatjuk el a várost? Legfeljebb várni fognak holnap, s aztán majd eldől, mennyire vagyunk nélkülözhetetlenek.
Estig el sem hagyjuk a szobát, némán fekszünk egymás mellett, s igyekszünk elképzelni kihallgatótisztjeinket. Izegnek-mozognak, felállva a székről az ablakhoz sétálnak, a festményeiket” – megannyi Grigorescu nyomat! – nézik a légyszaros falon, majd a Tévedhetetlen színes képét, és egyre idegesebben karórájukat, és nem tudják elképzelni, mi történhetett? Hosszú hetek óta először nevetünk felszabadultan és fulladozva, a nevetés a vonaton is újra meg újra reánk tör, a batyuikon bóbiskoló cigányok először csodálkozva bámulnak ránk, nem értik a dolgot, csodálkozásukat rémület váltja fel, összehajolva mutogatnak ránk, suttognak, felmarkolva az utazótáskát, Violát kézenfogva indulunk el újra, dülöngélve az elképesztően lepusztult, sötét és piszkos vonat folyosóján. Nincsen helyjegyünk. Minden vagon zsúfolt, a kupékban zsákként egymásnak dőlő emberek, az ajtók esnek ki, az ablakok kitörve, az ütközők között óvatoskodva döbbenten fedezhetjük fel a némán sötétlő lyukakat, a beszakadt padlózat vádló sírverseit. Végül az étkezőkocsiban találunk menedéket. Amolyan állóbüfé, az asztalok körül részeg cigány-csencselők Kentben és dél-kóreai rágógumikban snóbliznak. Mellettünk két unott arcú, álmos milicista iszogat hátrább farmeröltönyös, mosolygó lányok kávéznak. Nyilván az ő asztalukhoz kérezkedünk. Viola orosz vodkát kér, én román „felsőbbrendű”*** rumot pepszivel. Boldog időnk, még mindenütt folyamatosan kapható pepszi!... Alig kortyolunk bele italunkba, kialszik a világítás, reménytelen sötétbe borul a kupé. Megmarkolom a táskát, nehogy megtréfáljon valaki ismeretlen jóakaró, és italom lenyelve magamhoz szorítom Violát. A cigányok káromkodnak, a rekedt hangú csapos fojtott hangon csitítja őket. Erre a milicisták kezdenek még dühösebben szitkozódni. A körülöttünk álldogáló lányok nevetnek, semmi kétség: ők valóban kitűnően szórakozhatnak.
Ha újrakezdhetném az életemet – mondom Máriának –, akkor talán itt állapodhatnék meg (!).
Igen, akkor talán INNEN!
Akkor éjszaka többé nem gyúlt ki a fény. Ott gubbasztottunk a sötétben, a négy lány és mi ketten, egy idő után elzsibbadt a lábunk, és egymás után adtuk fel, leheveredtünk a mocskos padlóra, a hőbörgő cigányok egy idő után sorra elszivárogtak, s eltűntek a hőzöngő, ideges milicisták is, a csapos is bizonyára lefeküdhetett, mert a pult mögül sem hallatszott semmi nesz.
Ebben a sötét csendben – amely egyre jobban kezdett idegesíteni minden elképzelhető volt, minden megtörténhetett. A szomszédnőink mindenesetre vagy nem voltak ennek tudatában, s nem ismerték fel a veszélyt, vagy épp ezt várták, valami különleges élménysorozatot remélve a sötét éjszakai vonatozástól. Aztán egymás után kezdtek vacogni, s elképesztőbbnél elképesztőbb ötletekkel jöttek. Rádöbbentem, ők se hiszik, amit mondanak – hogy elrabolták a vonatot, s most ki tudja, hova visznek bennünket, és a Bărăgan vagy Dobrudzsa melyik elhagyatott vidékén állunk majd meg, hogy az ismeretlen támadók kifoszthassanak, megerőszakolhassanak és megölhessenek –, de félnek attól, hogy visszatérnek a cigányok. Röviden nyugtattam meg őket, hogy minden más igen, de ez nem valószínű, békésen alszanak ezek a nagyhangú üzletemberek, valahol egy első osztályú Waggonban, hiszen mi egyebet lehetne csinálni éjszaka sötétben, egy robogó vonaton, pláne ha holnap a tengerparton bizonyára dolguk is lesz, egész nap árulhatják portékáikat. De a lányok – mint kiderült, kolozsvári egyetemisták, vegyészhallgatók – továbbra is nyugtalanul izegtek-mozogtak, sok minden rosszat hallhattak erről a „fekete vonat”-ról, s lassan azt is megbánták, hogy engedve a csábításnak, sikeres vizsgáik után felültek rá, hogy leugorjanak néhány napra kikapcsolódni a tengerre. Igen, mondogatták egymás szavába vágva, ezen a vonaton olyan dolgok is történtek már, melyekről beszélni sem mernek, s ők éppen ezért, az erőszaktól való félelmükben „ragadtak rá” a milicistákra, és követték őket a vonaton, egészen az étkezőkocsiig, remélve, hogy mellettük, a rend őreinek közvetlen közelében biztonságban lehetnek. Hát így kötöttek ki ebben a mozgó bárban, amit nyugodtan bordélynak is lehetne nevezni, mielőtt mi beütöttük volna magunkat, néhány kurva nyíltan árulván önmagát, orális, anális, vaginalis szolgáltatásaival bűvölve el az úri közönséget. A milicisták – és ez volt az ő nagy csalódásuk és a legdöbbenetesebb az egészben – még félre sem fordultak, sejtetve, hogy nem vesznek tudomást arról, hogy mi zajlik előttük, hanem röhögve dicsérték a lányokat, mondván, hogy ahhoz képest, amit fizetni kell érte, mutatványaik úgyszólván ingyen vannak, s az egyik röhögve idézett egy kínai verset.
Igen – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Viola is –, emlékeznek még rá?
Ők igen, így az egyik lány, csak restellik elmondani. Aztán nógatást se várva, mégis elmondotta:
„A férfiakat megtartó tudomány,
játssz kicsi nő a bíborfuvolán.”
Mindenki nevetett, a cigányok őket mustrálgatták, a kurvák elvonultak a partnereikkel az illemhely irányába, ahol valószínűleg lebonyolódhattak az „aktusok”, ők pedig elpirulva, már éppen kezdtek volna feldobódni, és italt is akartak rendelni – egy kör kakaólikört, mert azt szeretik! –, amikor megjöttünk mi, idekérezkedtünk az asztalukhoz, rendeltünk, s máris elvették az áramot, sötétbe borult a vonat. Amikor hallották, hogy a hőbörgő cigányok mégis elmennek, megörültek, de akkor észrevették, hogy sajnos a milicisták is eltávoznak, ki tudja, hová, s ebben az átkozott sötétségben itt maradnak, magukra, velünk. Mert sejtették már az elején, hogy ebben az átkozott sötétségben ők soha el nem mernek indulni elhagyott helyeik felé, kék egyenruhás őrzőangyalaik után, s nincsen más lehetőségük, mint itt maradni, ebben a lepusztult étkezőkocsiban velünk, mi ugyanis olyan „mások” vagyunk, mellettünk mégis nyugodtabban érezhetik magukat.
Rágyújtunk. A gyufa fellobbanó fényénél elszánt és sápadt leányarcok merednek ránk. Viola likörösüveget vesz elő a táskából, feléjük nyújtja. Az üveg körbejár. Én is iszom. A sarokban gyanús zaj kél, surrogó lábak nyoma. Viola nekem dőlő teste megfeszül.
– Egér – nyugtatom meg. – Egér vagy patkány.
– Itt? – képednek el a lányok is. – A vonaton? Egerek? Patkányok?
– Csak semmi pánik, hölgyeim – jelenik meg egy éles fényű zseblámpával és ütésre emelt piszkavassal az álmosan pislogó csapos, s trappolva indul a sarok felé. – A kurva anyátok – kiabálja rekedten, aztán valamiben megbotolva végigvágódik a csikkekkel, köpésekkel teli mocskos padlón. Estében a lámpát is kiejti a kezéből, az csörömpölve gurul el, villan még néhányat, mielőtt végképp elaludna, s a vonat, mintha csak végszóra, iszonyú rángások közepette, sípolva, remegve áll meg. De künn is sötét van, az ablakon semmiféle állomás biztató fényei nem látszanak, a néptelen mező fölött csak a vörös narancshoz hasonlító hold gurul egykedvűen.
A csapos káromkodva tápászkodik fel, a lámpáját keresi, a lányok az iránt érdeklődnek, hogy nyílt pályán miért állott meg a vonat. Viola is feláll, az ablakhoz támolyog, arcát a piszkos, repedt ablaküveghez szorítva nézi a tájat. A lányok is egymás után állnak fel és sorakoznak mögéje, a tarlón ebben a pillanatban jelenik meg egy sovány kuvasz. Egy kutyakarikatúra. Ide-oda szimatol, felemelt fejjel figyelmesen nézi a vonatot, majd átmenet nélkül, hátratartott fejjel kezd vonítani, feje a rácsorgó holdfényben mármár foszforeszkál. Egy szomszédos vagonból azonnal sörösüvegekkel kezdik dobálni, mire a vonítást abbahagyva, oldalazó futással kezd menekülni, de hamar rájön, hogy a távolság miatt nem találhatják el, kívül került a sörös, boros, borvizes, pepszis-üvegek hatókörén, megáll és bánatosan cifrázva kezd újra orgonálni, állhatatosan függesztve szemét a vöröslő Holdra.
Már én is ott vagyok az ablaknál, hátulról Violához simulva, elmerülten figyelem a kutyát, és észre sem veszem, mikor tűnik fel a lovas, de egyszerre ott van, vágtatva szűkülő hurkokat írva le köröz a kutya körül, a nő – mert azt is csak később fedezem fel, hogy a titokzatos fehér ruhás úrlovas: nő! – most feláll a nyeregben, és ostorával rikoltozva csördít hatalmasakat a levegőbe, innen a vonatablakból úgy tűnik, a feje fölött függő Holdat akarja megverni. A kutya abbahagyva a vonítást, behúzott farokkal menekül, óvatosan kerülve ki a gyors patákat. A nő hahotázva hajítja utána az ostort, s visszacsusszanva a nyeregbe, lova nyakához simulva a vonat felé vágtat. Sötét haja lobogva úszik utána. Fekete uszály. De mindez nem hatja meg az ismeretleneket, most őt kezdik dobálni, egy sörösüveg a ló horpaszán csattan, mire a mén nyerítve megugrik, és a nő újra felállva a nyeregben félreérthetetlenül fenyegeti meg a vonatot. A kupákból több nyelven kihívóan kiáltoznak, váratlanul villámlik, a fehéres fényben valószerűtlenül elvékonyodik a távolodó ló és lovas, a mennydörgés egykedvűen görög utánuk a beláthatatlan mezőn, amelyik mintha Sing Singbeli szobám falán őrzött képemről költözött volna ide. A felismerésbe annyira beleélem magam, hogy keresni kezdem a szénabuglyákat is. Most veszem észre, hogy a kuvasz ismét előkerül valahonnan, s a ló lába után kapva, morogva-vicsorogva igyekszik egy csak általa sejtett irányba terelni a lovast. Aztán minden átmenet nélkül kezd zuhogni a megváltó, meleg nyári eső. Lehúzzuk az ablakot, az esőcseppek forró homlokunkon porlanak szét. A vonat, mintha csak erre várt volna, újra megremeg, rángások futnak végig rajta, majd zörögve megindul. Az esőben egyre távolodik a fehér ruhás ismeretlen lovas.
– Erről a nőről is mesélt a barátom – súgja az egyik egyetemista lány. – Szerencsétlenséget hoz mindenkire, aki meglátja.
– Aki elsőnek látja meg, rendszerint meghal – tódítja a másik lány.
– Akkor ml most mindannyian meghalunk? – töpreng a harmadik –, hiszen mind együtt, egyszerre láttuk meg.
Ezen már lehet nevetni.
A csapos teáscsészéket kocogtatva, göcögve csatlakozik. – Van, amikor le is vetkőzik a ló hátán – súgja –, a ruháit szertedobálja, csak úgy szállanak utána, mint a madarak. Olyan szép fehér teste van!...
– S miért vetkőzik le? – érdeklődnek kórusban a lányok.
– Aztat ő nem tudhatja – így a csapos. – Egy doktor a tegnapelőtt éjszaka ugyanitt úgy magyarázta, hogy talán öntudatlanul, hogy nem is lenne tudatában annak, hogy ő most lehányja magáról a ruháit!
– De hát ki ez a nő? – érdeklődik Viola.
A csapos vállat vonva invitál közelebb „kedves mindnyájunkat” a pulthoz, már ugye azokat, akiknek gusztusuk van ebben a késői, más nézőpontból meg éppenséggel korai órában a forró teához, amit nyelés rummal is megbolondított. – Nem tudja, ki – tölti a gőzölgő teát az ibrikekbe, és elénk tolja a kockacukorral teli edényt is, sőt kétes tisztaságú kiskanalakat is kirakosgat a pultra. – Senki sem tudja, hogy kicsoda!
– Bolond?
– Ő ezt nem hinné, és így nem is mondaná. Ez azért túl erős. Talán cirkuszista? Időnként hosszú hetekre eltűnik, de mire végképp elfelejtenék, vágtatva bukkan elő ismét az éji homályból. Játszik velünk. Időnkent pucérra is levetkezik a szemérmetlen luburgyina, csak azért, hogy megbolondítsa az utazgató férfiembereket. Egy számító dög. Lovaskurva.
– S az igaz, hogy aki először látja meg, meghal? – érdeklődnek a lányok.
– Ezt, és éppen ő, honnan tudhatná? – hökken meg a csapos. – Ő mindenesetre óvakodik előre meglátni. Az utasok a tengerparti megállókban leszállnak, s ezzel slusz-pássz, ő szem elől is téveszti őket, voltak, nincsenek, nincsen lehetősége nyomon követni az életrajzukat, fogalma sincsen, mi történik velük, miután az ő bolond vonatjáról leszállanak.
– Kolozsvárott azt beszélik – kezdik újra a lányok, egymás szavába vágva, teájukat szürcsölve –, hogy mindenkire nézve veszélyt jelent ez a fehér ruhás tünemény.
– Ugyan miért? – mosolyodik el Viola, és kockacukrot téve teájába, elmélyülten kanalazgatja.
A csapos végre észbekap, és elővesz egy gyertyát. Meggyújtja, a lobogó fényben komikusan nőnek meg a teázgató lányok árnyékai.
– Mert ez a nő – súgja a legbátrabb lány –, ez maga a sátán. Viola nevetve kortyolgatja teáját. – És még miket mesélnek róla?
– Ahogy jött, úgy tűnik el – kapcsolódik bele a csapos is. – Általában senki nem látja, honnan jön, s azt sem, hova tűnik el.
– És a kutya? – kérdem váratlan érdeklődéssel. – A szomorú kuvasz is vele van?
– Ezt ők honnan tudhatnák? – így a lányok, s a csapos is ingatja fejét, nem, a kutyát, derül ki, még ő sem látta eddig, a kutya a ma éjszakai műsor újdonsága volt.
– Látták? – jelennek meg az izgatott milicisták is az ajtóban. – Magik is látták a fehér lovast?!
– Ha nem vakok – vélekedik a csapos, s szavainak ellentmondva, máris pálinkát akar tölteni két pohárba, de a rend rendkívül felizgatott őrei hevesen tiltakoznak.
– És mit szólanak hozzá? – érdeklődnek. – Magik tanult, intelligens valakik. Van ilyen?
– Ha mindannyian láttuk – jegyzi meg csípősen a csapos –, akkor minden bizonnyal van!
– Az is lehet viszont, hogy mindannyian képzelődünk – mond ellent az egyik egyetemista lány.
– Hogy ő is erre gondol – így a magasabb milicista. – Hogy mindannyian egyszerre képzeljük el, mert félünk!****
Odamegyek az ablakhoz, a Hold, mint egy narancsvörös lampion, libeg a beláthatatlan mező felett, s a titokzatos fehér ruhás; hölgy ott vágtat néhány méternyire a töltéstől, haja kibomlik, kezében az ostora, úgy látszik, időközben sikerült megtalálnia, nagyokat cserdít vele, a kuvasz néhány méterrel lemaradva rohan, a többiek csak most fedezik fel a fehér lovast (én fogok meghalni legelőször?), a csapos rémülten, keresztet vetve fújja el a gyertyát, a magasabb milicista reszkető kézzel gombolja ki pisztolytáskáját, a nő már egy vonalban van velünk, s ahogy felénk fordul, és torokhangon kiált valamit, megvillan a szeme, s mint a macskáké, foszforeszkál a sötétben, a csapos, veszem észre döbbenten, az ajtó mögé vizel néhány csöppet, jól hallhatóan cidrizik, a milicista kirántja revolverét, lőni akar, de társa kiüti a kezéből a fegyvert, a nő hátrahajtott fejjel kacag fel, a Holdat újra felhők takarják, a titokzatos idegen már a szinte repülő ló hátán egyensúlyozva bújik ki fehér ruhájából, a fehér ruha, mint nagy fáradt madár, száll utána, aztán szétterülve landol a földön, a ruha alatt nem visel semmit, meztelen teste meg-megvillant az egymást rendszertelenül követő villámlások vakító fényében, s a morajló és mindig elkéső mennydörgés mintegy éles nevetésére visszhangzik, el-elnyomva azt néhány életfogytiglani másodpercre...
Érdeklődve nézem, hibátlan alakja van, mint egy hastáncosnőnek vagy manökennek. Kétszer is összevillan a szemünk, de nem adja semmi jelét annak, hogy észrevett volna, s amikor meghallja a térdre hulló, kétségbeesetten imádkozó milicisták kántálását – már ott vágtat az ablakkal párhuzamosan, s ha lehet, még hangosabban, infantilisan hahotázik –, nagyot cserdít az ostorával. Kétségbeesetten hunyom le a szemem, magamhoz húzva Violát nyúlok el a mocskos padlón, de a hajsza szemhéjam mögött is folytatódik, a kuvasz is ott üget a nő háta mögött, puhán ugrik fel a nyeregbe, egyre gyorsabban vágtatnak, mintha néhány centivel a föld felett úsznának a levegőben, kiszámítható, hogy ilyen sebességgel hamarosan lehagyják a vonatot, aztán a ló nyerítve, átmenet nélkül repül fel, és a vöröslő gonosz Hold felé távolodik. A Hold most olyan, mintha Laji tűzben parázsló diszkosza volna. Amikor felriadok, már világos van, ott fekszem a földön, az étkezőkocsiban, fejem alatt a táska, Viola feje a mellemen, az egyetemista lányok, mint eldobált gumibabák, szenderegnek mellettünk, a csapos és a milicisták, fedezem fel azonnal, eltűntek valamerre. Az álmosító félhomályban még lepusztultabbnak, reménytelenebbnek tűnik az „enteriőr”, óvatosan bontakozom ki Viola öleléséből, és felemelkedve tántorgok az ablakhoz. Végtelen mezőkön döcög a vonat, s a látóhatáron vörös csík jelzi, hogy hamarosan csoda történik, felkel a nap. Megborzongok, s most, amikor Máriának próbálom felidézni ezt a mágikus hajnalt – mert nyilván addig álltam homlokommal az üvegnek támaszkodva az ablak előtt, amíg felkelt a nap, és átvilágította a mezőket –, újra megborzongok, mint akkor, s rendszertelenül tódulnak fel annak az együtt töltött tíz csodálatos napnak a tündöklő emlékei: a séták, a fürdések, az esték csendje, a napfelkelték, a hatalmas úszások a sugárzó napkoronggal szemben, a szállodai szoba teraszán egymásnak ütődő üres üvegek összetéveszthetetlen zenéje, minden együtt...
Laji a kilencedik napon érkezett meg, este, éppen a medencéből szálltam ki, amikor észrevettem. Ott állt a bárpultnál, és egykedvűen kávéjára várt (mióta ökörrel dolgozhatott, elutasított mindenfajta szeszt!), Viola fent volt a kilencedik emeleti szobánkban, rosszat sejtve siettem a barátom felé, hirtelen tört rám a félelem, magamon éreztem megint kihallgatótisztem savószínű, rezzenéstelen tekintetét, mintha egy undorító hüllő mászkált volna az arcomon. Helló, ütöttem hátulról gyöngéden vállára, hát ránk talált, igazán szép tőle, ügyes dolog, öreg. Gondolta, hogy itt vagyunk – így Laji, miközben a kék szemű tapsbrigád lelkesen kutatja fel utánunk a megyét.
Nevettünk.
„Viola?” Viola fent van, nyugtattam meg. Ő igazán nem azért mondja – így Laji –, de legalább neki szólhattunk volna, hogy leugrunk a tengerpartra. Direkt nem akartuk, hogy bárki is sejthesse, hol vagyunk. Arra gondoltunk, biztosan őt is behívják, és nem akartuk, hogy egy ilyen becsületes és egyenes ember, mint ő, egy élsportoló, egy jövendőbeli világrekorder, hazudni kényszerüljön. Hát a meglepetés, magyarázza Laji, lassan kortyolva forró kávéját, akár sikeresnek is mondható. Úgy meg vannak indulva az elvtársak, hogy egymást verik le nagy igyekezetükben. Elhúzza a száját. Persze, a munkahelyemről – jegyzi meg mintegy mellékesen – valószínűleg ki fognak rúgni igazolatlan hiányzás miatt, de spongyát rá, több is veszett Mohácsnál, rossz nyelvek szerint minden ott veszett, s még mindig egy munkahelyi balhé a legkevesebb, ő azt hiszi, nem vészmadárkodik, de higgyem el, hogy lesz még egyéb is, ezért az elkövetkezőket jól meg kell gondolni!...
– És ő mit mondott erre, hűséges barátjának? – kérdezi kíváncsian Mária, a sötét szobában.
Az ember, így én, szabad lehet, ez most megint, és újult erővel bebizonyosodott. Ha egyéb haszna nem volt a szökésnek, ez sem megvetendő. Szemvillanással igazítva a csapost, kértem egy fél vodkát, s kezemben dédelgetve magyaráztam tovább. Meg kellett legalább kísérteni, Bem is ezt mondotta Temesvár alatt, az ember legalább önmagának bizonyítsa be, hogy szabad, ami azt is jelenti, hogy nem fél. S végeredményben ők nem voltak letartóztatva, enyhült meg Laji is. Hát ez az, jövök újra lendületbe, s most végre szökésünkkel, na jó, ne dramatizáljuk a helyzetet, távozásunkkal legalább tiszta víz öntődik a nyílt kártyákba, s kiderül, mi a fenét akarnak tőlük, mert a barátja is elhiheti – fordultam szembe vele –, hogy ebből a képtelen helyzetből lassan mindenkinek elege lett, az ő helyében és szegény Viola helyében –, akinek mellesleg jót tett a váratlan tengerparti nyaralás, egészen helyrejött ahhoz képest, az idegösszeroppanás határán csámborgott, amikor elindultak –, más is így tett volna, s talán még hamarabb. Igen, Viola azonnal benne volt, ahogy szólott neki, kacagni kezdett, s ujjongva mondta, Csempe Pempe, szökjünk meg...
Ez mind szép, sőt gyönyörű – így az én erős kritikai érzékkel megáldott élsportoló barátom –, de azért végre azt is végig kellene gondolni, úgy egyáltalán, hogy van-e hová szökni? Kétségtelen: pillanatnyilag helyzeti előnyhöz jutottunk, ezt ő miért, miért nem, ódzkodna azért lépéselőnynek is nevezni. Helyzeti előnyünknek főként akkor nőne meg az értéke, ha nem kellene visszamenni a városba. De – és ezért aggódik ő, és ezért is van itt – vissza kell menni, méghozzá belátható időn belül, s azután kiszolgáltatottságunk még veszélyesebb lehet, mint azelőtt, hiszen nagyon élénken elképzelhetem, hogy a „fiúk” valamilyen módon bosszút fognak állni, hiszen akárhogyan is szemléljük az egészet, nevetségessé tettük őket, és ők ezt sohasem fogják megbocsátani nekünk. Erre akár mérget is lehetne venni. S hogy ő azt gondolja – így Laji –, hogy most már tényleg okosabb és főként célszerűbb lenne lelécelni.
Igen, nézek rá döbbenten, meglepődöm, hogy pontosan ő beszél így. De azt nem mondaná meg, ha szépen megkérném rá, mégis hogyan? Lassan jövök indulatba, rágyújtok, kortyolok a vodkámból. Igazán na – nézek rá –, tehetne nekem egy szívességet, és megmondhatná: mégis HOGYAN? Elrepülni mégse repülhetünk el, nem vagyunk vándormadarak. Van valamilyen ötlete?
Barátom elhúzza a száját. S még ő hitte, hogy nekem van! Hogy azért léptünk volna le. Ennyire naivnak, sőt ostobának azért nem hitt volna, hogy nászutasokat játszunk, amikor a kékszeműek halálra keresnek, s utána, mintha mi sem történt volna, a világ legtermészetesebb módján visszamegyünk...
Miért – mondom én, idegesen nyomva el a cigarettát –, hiszen lényegében nem csináltunk semmit.
Én nem – mutat rám kárörvendőn Laji –, én, az isten barma, tényleg nem, de Violáról ez azért már nem mondható el ennyire kategorikusan. Azonkívül gondoljak arra is, mindenki EZT! Laji karon ragad, az arcomba mered, int a szemével, és pénzt dobva a pultra, egymás nyomában rohanunk ki a sétányra. De hát ő se hisz nekem? – kérdem már a tengerparton a félhomályban fixírozva a móló kövein egykedvűen megtörő fáradhatatlan hullámokat.
Ő hisz – gyújt rá barátom is, pedig amióta Ökörrel edz, már a cigarettáról is lemondott –, sőt most már azt is elhiszi, amit nem is gondolt volna soha.
Mégis mit?
Hogy balek vagyok. Egy naiv hülye. Még most sem látom, mibe keveredtem. Egyáltalán rájöttem, hogy kikkel állok szemben? S arra, hogy miért álltak ránk? Tudom már, hogy mivel vádolják Ivánt, Endrét, Brékót és Violát?! Erről beszélgettünk már „egyetlen szerelmemmel”?!
Ingatom a fejem, mire ő élesen, sértően nevet fel. Jellemző – sistereg tovább –, nem volt időnk ugye, el voltunk foglalva... De hát ne pörögjön így be, akarom megnyugtatni, hülyeség az egész, a szokásos fontoskodások, gyanúsítgatások, ha látják, hogy nem mennek semmire, majd megnyugszanak. Barátom élesen és megfellebbezhetetlenül mondja: ezúttal nem! S miért nem? Be akarnának szervezni, és ezért a nagy ügybuzgalom? – kérdem. Is is, ingatja ő a fejét, nyilván be akarnak, de tudom-e, hogy miért? Tudom-e, mibe kevertek a céllövő zsenik? Mert a kékszeműek igenis tudják. S ha én nem tudom, előnybe kerülhetnek velem szemben! S ha idáig „kesztyűs kézzel” is bántak velem, ezután a tíz napos nászút után majd lehúzzák a kesztyűt, és másképpen fognak beszélni, hiszen most már biztosra vehetik, hogy én is bele vagyok keveredve. Másképpen nem léptem volna olajra, méghozzá Violával, a fő gyanúsítottak egyikével, a dolog értelmi szerzőjével együtt és titokban, szó nélkül. Ne értsem félre – így Laji –, ő most megpróbálja a belügyesek gondolkodásmódjába illeszteni az én „esetem”. Már most fel szeretné hívni a figyelmem arra, hogy ez korántsem független – ahogy én képzelem, hiú és badar módon – az egész, számomra piszlicsárinak tűnő, de számukra halálosan komoly ügytől. Sajnos. S ha ez így van, és ebben nincsen okom kételkedni, akkor hiába hihetem, hogy ártatlan vagyok, s hogy csupa badarsággal, esztelenséggel, hülyeséggel vádolnak. S hiába reménykedek abban is, hogy előbb-utóbb megunják, és leszállnak rólam.
Ez így is van, nem?
Már a lelépésetekig sem volt így! Megpróbáltak zsarolni a képekkel is, nem? „Na látod, így megy ez. Mindenesetre te eddig csak egy mellékes vádlott voltál – így Laji vádlóan –, akivel esetleg Viola kisasszonyt lehet sakkban tartani.” Most viszont már meg vannak győződve, hogy én is bele vagyok keveredve, sőt bizonyos jelentésekben – ha én egyáltalán tudok az ő fejükkel gondolkodni, ő, Laji, legalább megpróbálja már, úgy szerepelek, mint az „akció” értelmi szerzője. És ő az én helyemben nem menne vissza, ő...
Akció, akció! – csattanok fel. – Egyebet se hallok, csak így akció, úgy akció, de senki nem mondja már meg, hogy miről van szó?!
Tényleg nem tudom? – ámul el Laji, majd idegesen kezd nevetni. Boldog ember vagyok. Brékó sem mondotta volna el?...
Valamit csácsogott, de csak a zűrzavart növelte.
Viola se?
Nem. Ő sem mondta el – ugrom fel. – A tisztek se mondták el nyilván, csak célozgattak állandóan, mint a féltékeny asszonyok. Mindenki azt hitte, hogy én is tudom!...
Elképesztő – kezdené Laji, de abban a pillanatban halljuk meg Viola füttyét.
– Hát te jöttél, édes jó Lajosom – ér mellénk a rohanó lány, arca kipirul, szeme veszedelmesen csillog. – Mondta a báros – mered rám –, hogy egy magas, szőke fiúval mentél el, azt sejtettem, hogy ide jösztök, de hogy ő jött, azt nem!
– Elmondtad neki, mibe keveredtél bele? – néz Violára Laji. – A híres akciótokról beszéltél már neki?!
– Nem – süti le a szemét Viola. – Még nem. Amikor el akartam kezdeni, ő mindig másról kezdett beszélni, tudod milyen! S azután arra is gondoltam, jobb, ha nem is tudja. Úgyse hitte volna el, nem is vette volna komolyan.
Ha eddig kétségem lett volna affelől, hogy az Ökör edzőterem melletti kamrácskájának falát díszítő japán stílusú képen a csónakost kiről mintázta, most láthattam volna, hogy Lajiról. Nem is tudom, láttam-e még ilyen elszántnak, ilyen dühősnek. De ő – nézett vádlóan Violára –, természetesen a dolgok kiszámíthatatlan játékai folytán egyre jobban belekeveredett az egészbe, és engem is egyre jobban belekevert. Ráadásul el is szigetelődtünk. Viola nem is sejtette, tőle kellett hallania, hogy a többiek rá gyanakodtak?! Azt hitték, ő a besúgó.
Ő nem súgott be soha senkit – sírja el magát Viola. – De Lajit már nem lehet leállítani, megragadja a vállát, és brutálisan megrázza. Moszkva nem hisz a könnyeknek, sziszegi. Eddig kellett volna sírni. De hát nem sírásról van szó. És ő sem állította, hogy Viola csicsergett volna, de a többiek, a céllövők, a társak azt hitték. Ezért nem érti, hogy Viola miért nem volt őszinte legalább velem, állítólagos szerelmével, miért nem avatott be az ügybe. Iván is azt hitte hetekig, hogy – ha öntudatlanul is, de valahol egy olyan lakásban, ahol poloska volt – Viola fecsegett, s ezért csaptak le rájuk olyan hamar.
Miért? – szipog Viola. –- Most már nem ezt hiszi?
Most már teljesen mindegy, hogy Iván mit hisz – ingatja a fejét Laji. – Különben nem, most már nem! Most már tudja ugyanis, hogy ki „köpött”.
És nekünk – néz szembe vele Viola a parti ostorlámpák szórt fényében –, nekünk nem mondja el, hogy tudjuk mi is?!
Mit gondol Violácska, hogy ő miért van itt? Csak először azt szeretné, ha Viola elmondaná nekem, mégis milyen „akciót” is terveztek ők zseniális barátaival?
Fontos ez most? – képed el Viola, barátom viszont megátalkodottabb, mint a képen a bosszúra esküdő csónakos, s könyörtelenebb, mint egy indián főnök.
– S akkor elmondta az egészet – ül fel Mária izgatottan, de én leintem, csak semmi pánik. Mindennek eljön az ideje, mint a szalmakalapnak.
A homokban sétáltunk akkor a parton, homok ment a cipőnkbe, lehúztuk, összebogoztuk a fűzőket, nyakunkba akasztottuk, egy-egy helyen a homok még őrizte a nap forróságát, más helyen hideg volt, úgy általában nem leheteti eldönteni, milyen. Távolabb ott morajlott a tenger, és megnyugtatóan berregtek a parti őrség naszádjai, néha az égre kúszott egy-egy zöld, vörös vagy narancssárga rakéta, és a Tévedhetetlen nyaralójából (a közelében járhattunk már) a Jézus Krisztus szupersztár foszlányait szaggatta szét a szél, néhány taktust eljuttatva hozzánk is. Itthon van a kisherceg, jegyeztem meg, s az újabb, egymást követő rakéták bevilágították hosszú pillanatokra az egész partszakaszt: sétáló, üldögélő, ölelkező, homokban heverésző párokra lehetett látni a dolgok zajlottak a sötétben. (Ez volt az az év, amikor „legfenső rendelet” csökkenti radikálisan az egész ország közvilágítását, parkok, sugárutak, terek, városok sötétednek el, húzódnak meg a megváltatlan homályban...)
Tulajdonképpen abban sincsen semmi rendkívüli, hogy most, amikor megpróbálom felidézni Viola meg megszakadó magyarázatait, akciójukról – ugyanúgy, mint akkor a sötétben, a tenger morajlását és a rakéták villanó fényében Viola sápadt arcát figyelve –, kissé elbizonytalanodom. De ezt megértheti Mária is. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, mennyire vehetem komolyan az egész „ügyet”?, aztán Laji beér minket, hármasban sétálunk tovább, újra felvillan egy narancssárga rakéta, megvilágítva Viola kétségbeesett és barátom komor arcát, s én rájövök, sajnos a dolgok visszafordíthatatlanok, ha akarom, ha nem, komolyan kell vegyem az egészet, állást kell foglalnom, ki kell dolgoznom egy személyes stratégiát is, ha egyáltalán itthon akarok maradni, és ép bőrrel akarom megúszni a kalandot. Igen, állást kell foglalnom, ki kell dolgoznom személyes stratégiámat, ha ép bőrrel...
– De miért mondod el ezt annyiszor? – csodálkozik Mária a sötétben. – Végül is megtörtént, nem?
– Akkor ez egyáltalán nem látszott ennyire reálisnak. Laji szigorú véleménye és minden emberi számítás szerint minimális lehetett az esélyem, hiszen egy egész szervezet indult már be a feljelentések nyomán, s a „nyomozást” már akkor se lőhetett volna leállítani, ha kiderül, hogy kacsa az egész. Nem! Minden áron eredményt kellett felmutatni, hőbörgő magyar irredenta horthy-fasisztákat, akik, ám lám, nem nyugszanak, és jódolgukban, mérhetetlen elvetemültségükben nem átallanak az újraválasztott hős életére törni. Igen, akkor már túl sok ember volt érdekelt ebben az ügyben ahhoz, hogy jó balkáni módra el lehessen tussolni. Én viszont még akkor sem vettem teljesen komolyan! A helyzet reménytelen, vigyorodtam el, de nem komoly.
– Nekem elment az a csöpp eszem is, ami volt, vádolt továbbra is komoran Laji. Szerinte felelőtlenül, gyerekesen és ostobán viselkedtem, ideális bűnbak vagyok, ráadásul (és ez az, amit ő Violáéknak sem tud megbocsájtani) fogalmam sincs, hogy mibe is keveredtem.
– Hát jó – így Viola elkeseredetten –, ő most elmondja, amit már eddig is el kellett volna mondania, ez igaz, de úgy gondolta, jobb, ha minél kevesebben tudnak róla, jobb, ha én egyáltalán nem is tudok róla, így védekezésem nyilvánvalóan őszintébbnek, meggyőzőbbnek hathat, a stupid célzásokra az „akció” nem ismeretében nem reagálhatok, hiszen egészen egyszerűen nem is értem, miről beszélnek sejtelmesen és gonoszul, mire is célozgatnak.
– Ne legyünk naivak – sistereg Laji. – Ez csak nehezítette az ő helyzetetét, hiszen kihallgatói, mivel ismeretes volt előttük ama bensőséges viszony, ami őhozzá, Violához fűzött, egy pillanatig sem hitték el, hogy én nem vagyok beavatva, tehát úgy gondolhatták, az, hogy eddig teljes és tökéletes csőd jellemezte kihallgatásomat, legfeljebb azt bizonyítja, hogy ravaszabb, és az ő szempontjukból nyilván elvetemültebb vagyok, mint azt első látásra rólam bárki is gondolhatná. Nem, a belügyes szakemberek egyszerűen fel sem tételezték, hogy én – néz újra szánakozva rám – semmit sem tudok az ügyről, és viselkedésem, ha lehet, még gyanakvóbbakká tette őket, hiszen nem értették, hogy az, amiről ugye „mindenki” tud, – hiszen az egyik résztvevő, mint említette már: „köpött” – amit mások: Viola, Iván vagy Brékó részben már beismertek (hiszen védekeztek, s aki védekezik, az már fele részben bűnös, a teljes beismerés amúgy is csak idő és elszántság kérdése, és őnekik idejük aztán van, időmilliomosok, és elszántak is, egyszerűen nem lehetnek mások, megvárhatják nyugodtan a totális fegyverletételt, a teljes beismerést), s mivel én tagadom, körmönfontan és látszólag tájékozatlanul, a rejtett célzásokra, csapda-utalásokra még csak nem is reagálva, nyilván én vagyok a fő bűnös, az értelmi szerző, és mímelt tudatlanságom átgondolt és ravasz taktika, hogy pofára ejtsem őket!...
– Nos, most már tényleg kíváncsivá tettetek – fordítom szembe Violát magammal –, elmondanátok végre, miről is van szó, mi a nyavalyába keveredtetek bele?...
– Nem is beszélve arról – kezdi újra Laji is –, hogy ő így ezt az egészet erkölcstelennek tartja, már csak azért is, mert már a legelején, amikor, s ezt most nyugodtan mondhatja, ez az ostoba ötlet felmerült, azonnal meg kellett volna kérdezniük engem is, hiszen sejthették volna, hogy egy esetleges nem várt lebukás esetén (amire számítani kell, hiszen egy hihetetlenül szervezett, hatalmas besúgóhálózattal rendelkező és modern követő- és lehallgatókészülékekkel bíró szervezetről van szó), pusztán amiatt kerülhetek én is a gyanúsítottak közé, hogy isten kegyelméből az egyik főkolompos szeretője vagyok. Most Viola itt nehogy az istenért félreértse őt, elmondotta ezt Ivánnak is, ilyen ügyekben nem tud az effajta módszerekkel egyetérteni. Az ilyesfajta húzások semmiben nem különböznek a hivatal hírhedten perfíd módszereitől, hiszen beavatatlan – a szó igaz értelmében: ártatlan – embereket keverhetnek bajba. Döntse el mindenki maga, hogy az ellenállás MILYEN formáját választja, azt is, hogy akar-e egyáltalán ellenállni, de a tudta nélkül senkit ne keverjenek bele olyan piszkos ügyekbe, amelyekkel ilyen vagy olyan megfontolásból esetleg nem érthet egyet. Vagy nem érthet egyet mondjuk azért sem, mert egyszerűen meggondolatlan, felelőtlen hőzöngésnek tartja az egészet, s az adott helyzetben irreálisnak, kivitelezhetetlennek!
– De hiszen ő is – mutat rám elkeseredetten Viola –, ő is úgy látja, hogy a zsarnokság nálunk immár tűrhetetlen, elképesztő dimenziókat ölt, s nemcsak az egyes ember, de az egész közösség, az egész ország jövőjét veszélyezteti; neki is az volt a véleménye, és ezt megbízható barátai körében – például gondolja, Laji előtt is – eleget hangoztatta –, hogy fejétől bűzlik a hal, ebben a korrupt balkáni koszfészekben csakis akkor lehet igazi változás, ha hazánk legszeretettebb fia, a balkáni Caligula, a Kárpátok Géniusza, Románia kommunista királya letűnik a színről. Hát ez az! Ezt a folyamatot akarták ők, hogy úgy mondja, felgyorsítani! De nem, a „felgyorsítás” mégsem a megfelelő kifejezés, helyesebb, ha azt mondja: hatályon kívül helyezni, hiszen ahogy Wittgenstein definiálta, ha egy kérdést fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt, de ahhoz, hogy ennek a lepusztult országnak a jövőjéről egyáltalán kérdezni lehessen, sürgősen el kellene távolítani Drakulát, aki saját hűbérbirtokának tekinti az országot. Az ő jelenléte – ebben a helyzet elemzői külföldön is, itthon is tökéletesen egyetértettek – anakronisztikus, és gátol mindenfajta változást, kibontakozást, átalakulást. Ahhoz, hogy valami megmozdulhasson, elsősorban őt kell eltüntetni. Ezért határozták ők el az első dinasztia-alapító pártfőtitkár...
– Az elképzelés – nézek kissé szédülten bizonytalanul Violára, egy újabb rakéta fellobbanó fehéres fényében – zseniális! De hogyan próbálták volna kivitelezni? Egyáltalán hogyan kerülhettek volna a jeles Elvtárs közelébe?...
– Hát ez az – legyint idegesen Laji. – Ők még el sem jutottak elmebeteg ötletük megtervezésééig, az “akció” megszervezésééig, máris elbuktak. Egyik társuk árulta el őket. És ez a legdermesztőbb tanulsága az egésznek.
– Kicsoda? – kérdezzük szinte egyszerre Violával. – Ki volt az áruló?
De én nem vagyok a kérdezés pillanatában őszinte, hiszen akkor már sejtem. Arccal a tenger felé fordulok. A móló kövein megtörő hullámkolosszusokat figyelem. A felvillanó rakéták fényében valószerűtlenül világosodnak ki, hogy a rájuk hulló sötétségben ismét felvegyék nyugtalanító smaragd színűket, és áttekinthetetlen, mert méretüket állandóan változtató haragos alakzataikat. A feltámadó szélben csattognak a móló előtt álló zászlórudakon a lobogók, a csillagokat sötéten gomolygó felhők takarják, szembeötlően még sötétebb lesz – miután körös-körül, valószínűleg valamilyen technikai hiba folytán –, kialszanak a fények. A felhők ettől mintha még nyomasztóbban nyomulnának lefelé, még borzalmasabb és ijesztőbb lesz minden, mintha csak Laji hangulatára rímelne a külvilág is, körös-körül párok emelkednek fel, és egymásba kapaszkodva menekülnek az erősödő szélben a szállók felé.
Távol, a parttól meglehetős távolságra egy hajó jelzőfényei kezdtek villogni. Eltévedt, imbolygó szentjánosbogarak. Hallani lehetett a ködkürt folyamatosan tutuló hangját is, a szél egyre erősödött. Átöleltem Violát, arccal a tengernek fordultunk megint, vízcseppek permeteztek ránk, hát ezt jól kifundálták, súgom, de ő nem nevet.
– Ivánnak az a véleménye, hogy sürgősen dobbantanotok kell – kezdi újra Laji.
– S mégis hogyan, fordulok vissza, de a sötétben hirtelen tévesztem szem elől. Van valami ötlete, kiabálom, hogyan lehetne INNEN elmenni? Keljünk szárnyra, mint ősszel a vándormadarak? De egyébként is nyár van.
Barátom, valahonnan a sötétből idegesen szakít félbe, magyarázni kezd valamit, de az orkánszerű szél széttépi, és tovasodorja szavait, Viola az idegességtől remegve, kezem elengedve futni kezd, de elvágódik a nedvesedő homokon. Melléje térdelek, simogatom, „valóban, mi lesz velünk?” – kérdezi, és lehúz maga mellé, a villámlás egy pillanatra megvilágítja tágranyílt szemét. A háttérben meglátom Lajit is, háttal állva keresgél valamit a homokban. A ránk hulló sötétségben újra elveszítem, szorítom a Viola kezét, és számolok, a mennydörgés mégis váratlanul ér, a szél cafatokra szaggatva görgeti a hullámok között, amíg csak össze nem vegyülnek az erősödő-gyengülő morajlások a ködkürt síró hangjával és a hullámok zajával. Felsegítem Violát arcunkba csapódnak az első, nagy, súlyos, már-már forrónak tűnő esőcseppek. Az egymást szabálytalanul üldöző villámok fehéres fényében Laji felé indulunk. Karbafont kezekkel áll, és fixírozza a tengert. Futni kezdünk a szálloda felé. A köztéri ostorlámpák változatlanul sötétek, és a hotelablakokból sem szivárog ki fény. Már a sétányon rohanunk, bukdácsolva, egymás kezét szorítva, amikor végre zuhogni kezd. Már nincs értelme futni.
(Folytatjuk)
 
* Az első fázis a bedilizés felé vezető úton.
** Szeretitek egymást, szeretitek egymást? (román)
*** Rom superior (italmárka)
**** Az üldözési mánia („kollektív” paranoia) második fázisa.