Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. szeptember, II. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Pusztai János

Pusztai János
PARÁZS
Részletek a Tatárjárás harmadik kötetéből.
 
György rövidesen sort kerített az asszonypataki utazásra. Igaz, nem katonai kísérettel, ahogy azt (Mária megnyugtatására) eltervezte. Azon az augusztus végi, felleges, szeles délelőttön, amikor katonákat kérni, „igényelni” a Várba látogatott, a százados, Béla fia Károly olyan nyomott (talán másnapos) hangulatban volt, hogy csak egy mérges, elutasító legyintés telt tőle. György nem erőltette a dolgot. Otthon Máriának azt mondta: Katonákat magáncélokra igénybe venni tilos. A király rendelete. Mária mindezt készpénznek vette; nem vitatkozott, nem erősködött. Azt azonban felvetette, és nem is a legtapintatosabban, hogy újra az lesz, mint a múltkor: György pénzeli a mások vásárlásait is. A Péterét, a Csikós Jánosét, az Árpádét, a Juditét. Mert te olyan nagylelkű, bőkeblű, önzetlen vagy, olyan „nagyember”. György nem idegesedett fel, csupán Judit említésekor futottak össze homlokán a ráncok. A békesség kedvéért megjegyezte: Árpádnak például van pénze, hiszen a visszaszivárgott németek átfuvarozásukért nemcsak természetben, aprójószágban, hanem pénzben is fizettek. Péternek meg Csikós Jánosnak még ezegyszer kölcsönzök és kész. Juditnak úgyszintén, szólt oda nem illő kárörömmel Mária. Judit, az más, mondta erőltetett közömbösséggel György. Tudom. Ha tudod, akkor hallgass. Mária valóban elhallgatott. Belátta: „kicsinyeskedéseivel” nem ronthatja meg („És éppen most, a hosszú út előtt”) ura kedélyét.
Ezt a beszélgetést, „szóváltást” követően napokig szokatlan mozgalmassággal zajlott György portáján az élet. Az érdekeltek Jöttek-mentek, bebenéztek, javaslatokkal álltak elő, híreket hordtak, álmaikat magyarázták, álmaik jelentése felől tudakozódtak, miért rebeg, „repdes” a szemük és melyik fülük cseng, kérdezgették. De nem azért, hogy választ kapjanak, hanem csak úgy, a maguk „gyönyörűségére”, izgalmuk levezetésére. A javaslatok a fogatok rendbetételére, felszereltségére, a szükséges fegyverzetekre, a ruházatra, az élelemre, a takarmányra vonatkoztak. A hírek, amelyeket rendszerint „egy illetőtől” hallottak, különböző útonállásokról, rablásokról szóltak. György ezeket a híreket kételkedve fogadta. Nehezen hihető, magyarázta, hogy az életben maradtak közül bárki is útonállásra, rablásra vetemedjék. Azonkívül: ki kit foszt ki? Ugyan, kinek van manapság annyija, hogy érdemes legyen megölni érte? A hírhozók bólogattak, helyeseltek, arcukon azonban beteges pírként virított a kételkedés. Alaposan felfegyverkezünk, mondta György. A fegyverekről jut eszembe: hány rablóval találkoztunk mi az erdőkben? Na ugye, eggyel sem. De igen, elég sokkal, jelentkezett István határozottan. Felhozta azt az esetet, amikor ismeretlen fegyveresek támadtak a birtokukon táborozó tatárokra. Akik a támadásban őket megelőzték. Azok nem lehettek rablók, ellenkezett türelmesen, mosolyogva György. Bujdosók voltak, mint mi. Akik az ellenséget prédálják, hősök, nem rablók.
Szeptember elején, egy hideg reggel aztán György, István, János, Péter fia Péter, Árpád és Csikós János végre felkerekedett. Négy kétlovas fogattal vágtak neki az útnak. Valamennyi fogat kasos volt. A térről indultak. A köréjük csődült családtagok egymással versengve osztogatták tanácsaikat. Egyedül Zsuzsanna nem mozdult ki a házból. Ő a saját tanácsait elmondta már az este, az éjszaka. Meglehetősen zavarban volt amiatt, hogy napokra magára marad. Egyedül kell megbirkóznia a komppal. „Árpád igazán felfogadhatott volna valakit a helyébe!” Felmérgelődött, de rövidesen rájött: mérgelődése „meddőségéből” ered. Nem fogan. Nem domborodik a ház eleje. Sokszor kérdezgette magában: ugyan, miért fontos számára a gyerek? Hát nem láthatta a tatárok beözönlésekor, mire szülnek az anyák? Neki is miket kellett kiállania. Bizonnyal azért nem fogan. Az éjszaka, kiadós szeretkezéssor után azt álmodta, hogy Mikolán, a saját házukban tartózkodott. Tavasz utója lehetett Kinn szépen, csalogatóan sütött a nap. Ajtót, ablakot nyitva tartott. A végre tárt zsalujú ablakhoz lépett, kihajolt, kertjüket megszemlélte. Zöldelltek, éltek a növények. A káposzta hamvas, ropogós, kocsányos levelei már befelé hajoltak, egymásra kívánkoztak, a karalábé diónagyságú volt, zamatos falatként csábítgatta, a hagymaszárak tövében, a kiskörömnyi üregekben, „kelyhekben” harmat csillogott, a mák kékeslila szárán parányi csigaház került egyre feljebb, a mák tűzpiros, buja virágján tarka lepke „pihegett”, a muroksorok között fehér macskakölyök lapult; a „szemtelen” verebeket leste, a cseresznyefán érett szemek zöldekkel váltakoztak, a szőlőtőkéken súlyosan csüngtek a szüretelésért kiáltó fürtök. Fölöttük muslica- és légyrajok keringtek. Ez a látvány elkedvetlenítette. Leszakított egy fürtöt és befordult vele a házba. Szeme hirtelen kikerekedett, meglepetésében majdnem fenekére huppant: ötévesforma kisfiú állt az ajtóban, őt nézte. Árpád kicsinyített mása volt, kis vasgyúró. Lépett néhányat, hogy ölbe kapja, szőlővel megkínálja, de felébredt, ébredése után öntudatlanul meg-megsimogatta hasát, mint a terhes nők, akiknek napról napra rövidül elöl a ruhájuk. Kijött a házból, a tapasztatlan falnak támaszkodott, nézte, mikor indulnak el már a térről, Györgyék kapujából a szekerek? Kezében nyúlfüles motyót tartott. Kenyeret, szalonnát, hagymát, aludttejet, almát, körtét, szilvát és néhány szotyós vackort pakolt oda Árpádnak. A kenyeret, amely a gyenge („Vagy akármilyen!”) kovász miatt szégyellnivalóan laposra sikeredett, ő sütötte, a szalonna valami faházas, érthetetlen nyelven galagyoló telepes fuvardíjának a negyedrésze, olyan féltenyérnyi, kétujj vastag, borostás bőrű, a hagymát a kertjükből „nyűtte”, az aludttejet maga altatta, az almát, körtét, szilvát a Szamoson túl, az elhagyott tanyasi gyümölcsösökből szerezte, „tallózta”, a vackor pedig innen van, Révész József elpusztult „portájáról”. Ez a vadkörtefa azért vészelhette át a tatárjárást, mert messze esett a gerendháztól, apósával szólva: a szolgálati lakástól. Elég gyatrán terem, féloldalas, a Szamos másik partjáról óriási, fényét vesztett nyelestükörnek látszik. Zsákmányolt nyelestükörnek, amilyenben a hamuszín lapótyaképű, szilvamagszemű tatár nők bámulták magukat, és minduntalan megfordították, hogy ámuldozzanak: miképpen kerülnek mögéje, ha egyszer előtte vannak? „Legalább egy nyulat nyilazhatott volna ez az ember!” A nyulat milyen szépen kisüthette volna. Egészben, a belsejében szalonnadarabokkal, fokhagymával, petrezselyem zöldjével. Elfolyna a nyála tőle. „Némi hal sem ártana!” A vízen élnek, jószerével a vízen laknak és mégis! „Hanyag, lusta uram van, az a helyzet”. OLYANKOR is piszkálgatnia kell, ösztökélni, mint a szamarat.” Azért csak hallgassak. Másnak ilyen sincs.” Fanyarul elmosolyodott. Máriát és Annuskát figyelte, amint Györgytől, Istvántól és Jánostól búcsúzkodtak. Judit (Zoltánka nélkül) a deszkajárdán tartózkodott Rövid bundát viselt, fehér arckendője szinte világított. Zsuzsanna elképzelte a „szövegeket”: Nagyon vigyázzatok magatokra, mondja kezét karba téve, a hidegtől enyhén előre görbülve, topogva Mária. Vigyázz magadra, dugja István orra alá pólyás kisfiát Annuska. Mind a ketten várni fogunk. Judit mereven nézi Györgyöt és arckendője védelmében kis csókot cuppant el finoman. Csikós Jánosné „férfiasan” kisiet az udvarukból, Csikósnak tele tarisznyát ad át és felfelé kunkorodó haját hátul jól megcibálja. Én nem féltelek. A rossz pénz nem vész el, mondja. Margitka apjához szalad, derékban átöleli, felnéz rá: Hozz vásárfiát. Sarolta mellzsebes kötényét felfogva közeledik, előbb mélyen a kötényre hajol, száját aprólékosan beletörli, azután Péter fia Péter őszülő oldalszakállát többször megcsókolja. Margitka a két szemem, mondja. Járj szerencsével. Az a vásárfia kölyökkutya legyen. Lehet kettő iá vagy három. „Egész falka!” Zsuzsanna most már rosszmájuskodott. A nyúlfüles motyót lábhoz tette. Görcsöt kapott jobbját rázogatta. Eközben a téren György mellé, a szekérre fellépett Árpád, István mögött, a kasban, a lovak szénáján kényelmesen elhelyezkedett János. A fogatok sorrendje a következő volt: legelöl György, másodikként Péter fia Péter, harmadikként Csikós János, negyedikként István hajtott. György, mielőtt meglebbentette a gyeplőt, felszólította az otthon maradó Lászlót, vigye be a Vihart. Nem engedik Asszonypatakára, mert csak baj van vele. László a Vihar nyakszőrzetébe markolt és az udvarra kormányozta. Nincs menekvés!, szólt szigorúan a szabadulni akaró kutyára. Itthon a helyed! Nekem aztán nyüszíthetsz. György indított. Istenem, segíts! fohászkott gondolatban. A mellette ülő Árpád háromszor keresztet vetett. Házukhoz közeledve a földre ugrott, előre szaladt, Zsuzsannát átkarolta, megszorongatta, összecsókolta, motyóját felragadta, azután az út baloldalára lendült és helyére kapaszkodott. Szaggatottan lélegzett. Megálltam volna, pillantott rá György. Hogyne, még azzal is töltsük a drága időt! válaszolta elégedetten Árpád. Oda megy, ahol még soha nem járt, Asszonypatakára. Annak idején apja többször „ellenkedett” vele és Miklóssal, hogyha jók lesznek, elviszi őket valahova messze, messze. Nem mondta meg mindjárt, hova. Hova? tudakolták mindannyiszor sürgetően Apjuk domború hasával a komp gerendakorlátjának nyomódva jobbjával ár ellenében végigmutatott a Szamoson: Asszony patakára! Diadalmasan, ugyanakkor nevetnivalóan elvékonyodott hangon ejtette ki ezt a városnevet. Persze, a kedélyes „ellenkedéssel” maradtak. Sajnálta, hogy Miklós nem tarthat vele. Még mindig pislákolt benne testvére hazavetődésének a reménye. Egy szép napon csak megjelenik. Ő, Árpád, éppen a háza körül vagy a kertben tesz-vesz majd; tapaszt, meszel, erősíti a tetőt, kerítést csinál, gyümölcsfákat hernyóz, ás, veteményez, gyomlál, zsenge hagymaszárral a szája sarkában bámészkodik, „mereng”, amikor a túlsó parton valaki, egy fáradt vándor, magas, csontos, szögletes fejű ember kezd kiabálni és integetni neki. Az esetleges kiabálás erősen visszhangzott benne. Tekintetét önkéntelenül az egykedvűen locsogó, lusta Szamosra kapta, a bokros, meredek partot átfésülte: „Az lesz szép, ha máris ott áll”. Lehorgadt. Tekintetét valameddig a folyó hullámos tükrén szánkáztatta. Figyelmét a fogatokra és az útitársakra terelte. Mellette György kényelmesen előre hajolva, térdére könyökölve tartotta a Szürke és a Szellő gyeplőjét. Kökényág-nyelű, göbös szíjostora unottan lengedezett a lovak faránál, a hámfák fölött, a levegőben. Elégedettnek látszott, ami nem is csoda, hiszen tiszta, háborítatlanul meleg napra volt kilátása. Elégedettségét azonban, mint megütött testrészt, sajdulások járták át meg át. Ezek a sajdulások félelemmé szerveződtek. Tudomása volt arról, hogy az utóbbi időben roppant kockázatos a közlekedés. Az éhező nép lándzsával, karddal, nyíllal, fejszével, ásóval, kapával, kaszával, cséphadaróval, vasvillával felfegyverkezve kóborol a földeken, az erdőkben, hátha vadra bukkan, de a rablástól, gyilkolástól, gyújtogatástól sem riad vissza, ha úgy adódik. Sokszor elképzelte már találkozását az éhezőkkel. Tűnyölődött is velük. Képzelgéseibe rendszerint nagy adag önteltség vegyült, a szekér elé ugró, a rúd vasalt végét és a lovak kantárját megragadó, megmarkoló, rongyongyűlt, mezítlábas, szakállukban, hajzatukban idétlenül botladozó alakok között mindig akad ismerős, aki idejekorán meglepődik és felkiált: Mester úr! Nahát, ki hitte volna, hogy itt találkozunk. A többi aztán csupa szabadkozás, bocsánatkérés, amelyet a csapat (horda is lehet) egyöntetű ajánlkozása követ: bármerre tart, elkísérik, megvédelmezik. Tűnyölődései egyáltalán nem voltak simák, megnyugtatóak, jólsikerültek márcsak azért sem, mert azokban a „találkozásoknál” soha nem jutott tovább. Az alakok sűrű homályban nyüzsögnek vagy téblábolnak; nem kerül kapcsolatba velük. Ezt azzal magyarázta: nem fél eléggé. Nem fél, pedig van miért félnie, van, mit féltenie. Az egyik aranykereszt kisujjasa bélésében, a szíve fölött lapul. Oda varratta be Máriával, hogy szakadatlanul érezze. Esténként, lefekvéskor nem győztek tanácskozni: hova rejtse. Mária a nadrág korcát találta megfelelő helynek, ő a csizma szárát. Mária azt mondta, rögzítsék függőlegesen az öve alá, ő meg azt, hogy csúsztassák a szügyelőbe, esetleg az istrángtáskába. Sehova sem fért volna be. „Még elnyomorodik nekem.” Akkor Mária a mellére mutatott, játékosan még mellbe is legyintette, aminek forró összefonódás lett az eredménye. De, ha alaposabban belegondol, a zsiványok megmotozhatják, és volt aranykereszt, nincs aranykereszt. „Törölhetem a szememet utána.” Egyébre összpontosított, nehogy elkedvetlenedjék. Szétnézett. Már a csordalegelőn haladtak. A fogoly-csordások csontmaradványai feketén, „avultán” hevertek a kövér fűben. Egyébként az egész legelőt dús fű borította. Senki sem merészkedett idáig gyepeltetni. Az elgazosodott kertek, földek közelebb estek. A szemközti erdő, amelyben annyi törődéssel vonultak, komoran sötétlett. Hátra kapta a fejét. A mögötte kattogó, zörgő szekér ülésdeszkáján Péter fia Péter görnyedt. Szemét le-lehunyta, mintha alattomos álmossággal küszködne. A jobb kéz felől eső lőcs vaskarikájában hosszú nyelű fejsze himbálózott. Amikor az álmosság túlzottan környékezte, tenyerét a fejsze hideg vasára borította; megszorította, szorongatta. Ilyenkor bizonyos érdeklődéssel pillantgatott rá: hogy ragadhatná ki a karikából a legeredményesebben, ha használni kellene? „Adja isten, ne kerüljön rá sor!” Szorongott. Ha nem restellte volna, otthon rostokolna. Nincs pénze, de vásárra megy. Pénzes zacskóiban egerek fészkelhetnének. Azt hiszi, nincsenek is pénzeszacskól. Megint Györgyre van utalva. Legalább tudná, mikor adhatja vissza a szíves kölcsönöket. Egyszer beállít és elkezdi: Ez is az enyém, ez is az enyém, ez is az enyém... Mutatja a házat, az istállót, a lovat, a tehenet, a disznót, a juhot, a majorságot. „Györgynek vajon honnan van annyi pénze?” Gondol egyet és már indul is Asszonypatakára. Mint régen, a békeidőkben. György „bírálgatását” hamar visszaszívta. Mentegette: világéletében a pénzért dolgozott. Mesterember, megtehette. „Jó annak, aki mesterséget tanult. Ő is lehetne ma kerékgyártó, kádár, kötélverő, de nem volt kezefogása. Azonkívül, nem bírta, hogy neki parancsolgassanak. A mesterembereknek, mielőtt ők parancsolgathatnának, mi mindent kell elviselniük. Azt rebesgették valamikor, hogy a „méltóságteljes” Judit apja takácsműhelyének udvarán kaloda állt az inasok számára. Hanyag voltál, kárt okoztál, retkes volt a lábad, a kezed, a nyakad, elcsavarogtál, az illemhelyen piszkáltad magad?, akkor ebédidőre mars a kalodába! Ott gubbasztottak a napon szegények, Judit meg a szeles csitri, száraz gazzal csiklandozta az orrukat, a fülük tövét. Az is lehet, körülöttük ugrált a kötelén, de ami sokkal rosszabb, sőt egyenesen vérlázító: csörögét, fánkot, palacsintát majszolt előttük. Mézescsörögét, lekvárosfánkot, túróspalacsintát. Lehet, az is kitelt tőle, hogy szegény szenvedők száját mézzel, lekvárral, túróval bemaszatolja. A földműves gyermekeknek nem kellett ilyesmit tűrniük. Szabadok voltak, mint a madár. Ő is például, reggel kiment a mezőre és estig nyulászhatott, madarászhatott; pusztíthatta kutyáit, kapaszkodhatott a legmagasabb fákra, legfeljebb kapott apjától egy-két nyaklevest, ostornyéllel a hátára vagy anyjától néhány düfföt; azaz: hátbavágást. De mindez semmi volt ahhoz a hallatlan örömhöz, elégtételhez képest, amit a sikeres nyúlfogás, a madárfészkek megdézsmálása szerzett. Versenyt száguldott a tapsifülest üldöző kutyával, hogy egészben kaphassa ki a szájából, másképpen félnyúl lett belőle.
A fészkeket nem is annyira a szeplős tojásokért, a pocos, zabolás fiókokért „kereste fel”, hanem inkább azért, hogy bizonyítsa társainak és önmagának: sem a legfelsőbb, sem a legszélsőbb ágak megmászásától nem riad vissza. Csak az a baj: a mesterember, az mesterember. Van pénze. A földműves többnyire terménnyel, „élettel” fizet és őt is úgy fizetik. A beteges, mégis szorgalmas Margit, hűséges felesége, ha kijött a béketűrésből, ezt felemlegette neki. Úgy is mondhatná: felhánytorgatta. Nézd meg ezt, nézd meg azt, dolgozik, nem dolgozik, ömlik hozzá a pénz. Te meg túrod a földet. Az effajta beszéd természetesen felháborította de nem mutathatta ki, nehogy Margit betegségét, örökös fejfájását súlyosbítsa. Kicsit elérzékenyült: „Régen volt, igaz sem volt.” Szerette Margitot; össze tudott melegedni vele. Jobban, mint Saroltával, Saroltának már kialakult tempói voltak, amikor megismerkedtek. Sarolta szeret uralkodni. Ő viselje a kalapot, azt akarja. Az ágyban ő szabja meg, meddig játszadozzanak. Ezt nem bánja, csak csodálkozik: négy gyereket szült és ilyen eleven, ilyen tüzesvérű? Neki mindenhogy jó. Elöl, hátul, álul, felül. imádja a simogatást. „Kezes koca” Ha tőle függne, a házban folyton meztelen járna, hogy „készen legyen”, mutogassa magát. Látod a jobb mellem alatt ezt az anyajegyet? Lány koromban azt hittem, szemölcs lesz belőle. Gondolhatod, mennyire féltem. Olyan kemény. Tapintsd meg A köldök-gödréről is hosszan, élvezetesen beszél. Azért olyan mély, mert a köldökzsinórt rövidre vágta a bába. Mit szólanál, ha nem is tudott volna göböt kötni rá. Most nem lennék és te nem ismerhetnél. Nem fér a fejembe. Te meg nem horkolhatnál a fülembe, mondta akkor Saroltának, aki „büntetésből” magára rántotta. Élveztesen elmosolyodott. „Azért jól megvagyunk együtt.” Kedvelte a csendes belenyugvást. Minek is kínozza annyit az agyát? „A mértéktelen gondolkodás elaltat.” Gondolatai akadoztak, cseréptárgyakként megrepedeztek, vagy mint a köd, elenyésztek. Nem vette észre, hogy fogata lelassult és ki is lóg a sorból. Csikós János hetyke, sértő füttyentésekkel figyelmeztette, mire egy másodpercre a fejszéhez kapott. A hideg acél azonnal felébresztette. Kapkodva körülnézett. Enyhülten látta: sehol semmi veszély, csak „ez a vastag nyakú Csikós” vadította. „Mit füttyentgetsz, essen ki a zörgőd!” mordult hátra. Csikós gúnyosan vigyorgott: Azért, hogy tarts lépést. Csikós erőszakoltan rekedtes, vontatott hangja idegesítette, a feleselésnek azonban („Hibás vagyok, annyi szent”) nem látta értelmét. Előbbi hátramordulását is bánni kezdte. „Hadd ficánkolj úgy sem tudja, meddig él.” Csikós János kis, világosbarna szemei fürgén forogtak üregükben. Péter fia Péter esetleges érzékenykedése jólesően fölrázta: “A bölcs gazdal” A háború előtt őt, Csikós Jánost, Köteles András kötélverő „jöttment” vejét meg sem látta, legfeljebb levegőnek nézte. Ő az istállóban aludt („Kényszerített valaki rá?”), Péter meg a házban, hideglelős felesége mellett, akinek (biztosra veszi) ATTÓL a dologtól is nyilallott a halántéka, az AKÖZBEN is Pétert szapulhatta, milyen élhetetlen, bezzeg György... Csikós János komolyabb gondolatai különben az elindulás percétől kezdve szüntelenül György felé áramlottak. Úgy érezte, György ma már a régi Györgynél, a bujdosóvezérnél, az ő tulajdonképpeni megszabadítójánál is nagyobb ember. EZ alkalommal a „mester úr” határtalan önzetlensége, jóindulata hatotta meg. „Nem mintha ezek a tulajdonságai a bujdosásban hiányoztak volna.” Az asszonypataki utazás, „kiruccanás”, „portyázás” szóbakerülésekor, mi tagadás, ő szánalomkeltően tehetetlenül tárta szét karját: Nincs pénzem. Majdnem hozzátette: Annyi sincs, amennyit a szememre tegyek. Bennünket sem vet fel, szólt akkor György, de nekivágunk. Tarts velünk, a többit majd meglátjuk. A mester úr valahogy titokzatosan elhallgatott, talán zavarba is jött, amit leginkább az bizonyíthat, hogy kikísérésekor, a kapuban barátságosan, bátorítóan hátba veregette. Csikós János, akit fogságbaesésekor a tatárok szó szerint kizsebeltek (laza, bőr pénzeszacskójával, a többit követelve orra előtt fenyegetően hadonásztak), sokáig neheztelt apósára, Köteles Andrásra, mivel az pénzüknek csak egy részét, kis részét volt hajlandó elásni kertjükben, az öreg, évről évre sorvadtabb almafájuk tövébe. Igaz, még örvendhet, hogy a jelenlétében ásta el, amilyen faszari volt. Így is a felszabadulás napján szinte kifutott a lába alól a talaj, amint meglátta: nincs meg az almafa. Helyét ezüstlő levelű paraj nőtte be. Már hazaérkezésük első órájában, félrevaló dolga végzésének ürügyén sort kerített a tájékozódásra. Kiderült: a törzsök körül nincs megbolygatva a talaj. Nagy kő esett le a szívéről. Ezután György parancsát, miszerint senki sem hagyhatja el a teret, nyugodtan betarthatta. Éjszakánként azért a pénz kiásásáról, előkaparásáról álmodott. A keletkezett gödör néha szilke nagyságú volt, néha meg akkora, hogy a lekvárfőző üst is kotyogott volna benne. Néha szakadozott partján hasalt, néha tölcséres fenekén guggolt. A partról nézve a fenék vakmélybe vezetett, a fenék felől nézve a part lassan korccá alakult és fokozatosan szűkült, berekesztéssel fenyegette. Más tűnyölődésében a rejtekhely nyomtalanul eltűnt. Ez kihozta sodrából; levetette magát és ököllel csépelte a földet. Csakúgy porzott. Az ezüstlő parajlevelek megriasztott pillangókként repültek el minden irányba. Mihelyt a pénz birtokába jutott, megkönnyebbült. Várta az alkalmat, hogy költekezzék. „Csak módjával!” Most itt az alkalom. Pillanatnyilag nem törődött különösebben a jövővel, mi lesz holnap vagy holnapután, nem érdekelte; az előregondolkodás elbágyasztotta, elfásította. A múltbatekintés sem volt különösebben kenyere, de a múltjában legalább fel-felderengett néhány emlék. Mint kis aranypénzek a víz alól. Esztinek, a végső ostromban elpusztult feleségének egy-egy mozdulata mellette, az istálló úgynevezett függőágyában, a zizegő szalmán, egy-egy önfeledt sikkantása, ha „nagyon jó” volt vele, a szilkéből közösen kanalazott gulyás ínycsiklandó íze, a feléje nyújtott lángos zsírszaga, kisfia lovaglásai, „hőcögései”, a térdén, a nyakában, koccintásai Simon fia Dénes boltja előtt, a földbe vert lábú asztalnál apósával, anyósa lecsüngő emlője hófehérségének véletlen szemébe villanása. „Minden úgy van jól, ahogy van.” Az erdőt kezdte bámulgatni. A tölgyek levelei megszíneződtek. A tölgyek lassan, de biztosan kopaszodtak. Erről jutott eszébe: a fogságban ismert egy kopasz tatár nőt. Disznótök-feje volt, búbján tyúktojás méretben még a szár is ott éktelenkedett. És nem szégyellte. Egyenes, magyar vagy milyen kardot viselt, mert azt botnak is használhatta. Ha feldühödött, veszedelmesen forgatta. Ilyenkor a búbján a tökszár valósággal hamvaskék lett, akár a kökény. De nem ölt meg senkit. Volt egy tarisznya madár-, macska- és kutyacsontja, azokat szokta rakosgatni, tenni-venni a sátor tövében A meggyérült lombozatú tölgyeken fagyöngyrakáskokként sötétlettek az elhagyott madárfészkek. A törzseken fejüket éberen kapkodó harkályok tarkálltak, a levegőben a furcsa repülésű bábaszarkák lökdösték magukat előre. Csikós Jánossal szólva: hintázva szálltak. Valahol vadgalambok búgtak. Körbepillantott: hol búghatnak? Kíváncsi tekintete a még mindig frissen hajtó István komoly-gunyoros tekintetével találkozott. István tekintetében tényleg ott virított némi gúny, de nem azért, mintha éppen Csikós János „sunyi, hízelgő” természetével lett volna megakadva vagy vastag nyakát, széles hátát idomtalannak találta volna, hanem azért, mert a rugalmas avaron, a bozóttalan, ritkás, messze belátható erdőben nesztelenül szekerezve arra gondolt, vajon milyen esélyekkel vehetnék itt fel útonállókkal, rablókkal, gyilkosokkal a harcot. Kemény elszántságot érzett magában Olyat, mint másodpercekkel a rajtaütések előtt, amire a félelem már teljesen elpárolgott belőle. Átsuhant rajta, milyen biztonságosan illeszkedne markába a fejsze, a lándzsa, az íj és a tatároktól zsákmányolt görbe kard, amely a szunyókáló János lábánál, a kasban hever. Bevallja, elvégre, miért is kellene takargatnia, hogy a töméntelen rémhír, „vénasszonyos károgás, sopánkodás” napokra megzavarta Képzeletben lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyeken; szakadék szélén, mocsárban, nádasban, járhatatlan bozótban vagdalkozott ismeretlen és, ami még rosszabb, arctalan támadókkal. A szakadék szélén folyton ő került nagyobb veszélybe, ő csúszott meg, lépett mellé, esett térdre, neki homályosult el a látása, neki bicsaklott ki a csuklója, futott ki az erő karjából. A következmény az lett, hogy behullott a szakadékba, ahonnan, bármennyire is erőlködött, nem tudta magát visszaképzelni. A mocsárban ő lépett előbb kottyanóba, ő nyelt nagyobbat a döglesztő vízből, az ő kardja roppant el gyorsabban, neki állt el a lélegzete, szakadt meg a szíve, pattant meg az ér halántékában. A nádasban összefonódott a lába, a járhatatlan bozótban, mire észre vette, kifolyt a szeme. Mindannyiszor villámként csapott bele az éles felismerés: elveszti családját; apját, anyját, Annuskát, Istvánkát, Lászlót és Jánost. És éppen most, amikor bejutott a Várba, ahol már-már mester úrnak nézik a katonák, amikor a százados betelepszik hozzá, a műhelybe tervezgetni? Bizony már van félteni valója. Fél a balszerencsés következményektől, de erről senkinek sem beszélhet. Lászlónak sem. László azonban nem átallotta bevallani vagy legalább érzékeltetni. „Megteheti, ő még nem családos.” Azzal jött, unja ezeket a hosszú szekerezéseket. Megöl az egyformaság, mondta a műhelyben, a fújtató lábítóját taposva. De az a gyakori etetés, itatás, ilyen meg olyan veszteglés sincs ínyére. Nem nekem találták ki. Nem arra teremtett az isten Azonkívül, ha megérkezünk, sehova sem mozdulhatunk a szekerektől, mert jönni találnak a tolvajok. Ott is csak felnőttek járhatnak-kelhetnek kedvükre. A nagyok! István hallgatta a nem éppen dicséretes állásfoglalást, és kíváncsi lett volna: László őt a felnőttek közé számítja-e vagy nem. Persze, nem kérdezte meg. „Hogy a szemembe nevessen?” A felnőttség, a nagykorúság kérdése élénken foglalkoztatta, de az ehhez szükséges tekintélyességet, méltóságosságot cseppet sem tudta magából kisugározni. János még Annuska előtt is rá merte ölteni a nyelvét. És nem tudott megneheztelni, hát még kezet emelni rá! „János még kicsi, mindent meg kell neki bocsájtani.” Azt is, hogy ilyen nem mindennapi utazásnak mindjárt az elején képes elaludni. Neki könnyű, gondolta mosolyogva István, nincs semmi felelőssége. János hátát a fűzvesszőkas végének vetve, előre nyújtott lábbal, íját és tegezét ölében tartva aludt el. Mintha a Szamos porondján és nem az erdőben járnának, ment át fején többször is, aztán becsukta szemét. Kaszásként bukkant fel egy hatalmas búzaföldön. Kaszája puhán, hangtalanul vágott. A rend szélessége a Szamos szélességével vetekedett. Markot szedő anyja és kévét kötő apja váltig dicsérte, ajnározta. Tudtam én, kit szoptatok, mosdatok, pólyálgatok, mondta anyja a marokszedésből felegyenesedve. Én percig sem tagadtam azt, hogy fiaink közül ő lesz a legelőbbvaló, szorított le jobb térdével apja egy kévét, hogy beköthesse, Anyja sarlójával ölnyi súlyos kalászú, rugalmas búzaszálat húzott magához: Sosem voltam ráutalva, hogy a javasasszonyokat, a tudós embereket járjam, kunyerálva: árulják el: lesz-e nekem rendkívüli gyermekem vagy nem? Jó előre tudtam, hogy lesz. Amikor veled viselős voltam, egy erdei törpe, fehér bojtos piros sapkát viselő kis ember jelent meg álmomban, fejét hátra szegte, a magasba domborodó hasamra mutatott: Burokban fog születni, kiáltotta vagy talán cirpelte, mint a tücsök. Apja két kévét kapott a hóna alá, hogy az előbb megkezdett kereszthez vigye: Nekem mondod? Nemcsak burokban, de felállt monnyal is jött a világra! János háromcsapós, gondosan kikalapált és megfent kaszája úgy nyeste a búzát, mint a vajat. Nyulak, fürjek menekültek előle. A kisnyulak lelapultak, göröngyök közé ékelődtek, pislogva várták a villogó szerszám tovahaladását, a fürjfiókák zabolás csőrüket fülig tátották, repestek, mert azt hitték, azonnal hernyót, lepkét, bogarat kapnak. A kasza veszettül lendült, de még idejében visszafogta. Tudta, jót tett, ezért szüleire nézett: mit szólnak hozzá? Meglepődött: szülei öregek, őszek, csapzottak voltak. Anyja totyogva szedegette a markot és minduntalan a derekát fájlalta. Arca, homloka, halántéka, fejbőre verejtékben ázott, kontya lebomlott, szétzilálódott. Vén boszorkánynak látszott. Apja olyan görnyedten mozdult ideoda, mintha a természet végleges kévekötővé merevítette volna. Horgas orra megvékonyodott, lecsüngő madárszárny-bajusza fogatlan szájába türemlett. Ellenszenvesen kacarászott, miközben a tatármegszállást, a bujdosást, a vezérséget emlegette. Be nem állt a szája.
János arra ébredt, hogy a fogatok lelassultak, megálltak. Pihenő!, hallotta apja határozott hangját. Álma messzire lendült, megfakult. Ránk fér, dörmögte Csikós János és a derekát egyengette. Dél van, nézett az égre Péter fia Péter. Érzem a hasamon, dobbant a földre Árpád. István ásított, száját bal tenyerével sután megveregette: Lehetne este is. Mindjárt elalszom. Szavalt János célzásnak vette. Elpirult. Fürgén felállt a szekérkasban, úgy tájékozódott, hol járhatnak. Jobb oldalt lassan, ráérősen folyt a Szamos, bal oldalt, elől és hátul az erdő egy hosszúkás tisztást strázsált. A körülbelül száz lépés hosszú, harminc lépés széles területen fűz- és rekettyebokrok rezegtették rugalmas vesszőiket. A felmagzott, rágós fűben egérutak kanyarogtak, honcsokok és hangyabolyok domborodtak. Emberi nyomok sehol sem látszottak. Leugrott a szekértől, segített Istvánnak kifogni, megbéklyózni a lovakat, majd a többiekkel együtt megebédelt. Éppen csak gyepeltetünk valamicskét, mondta György. A nagyobb, az igazi pihenőt éjszakára hagyjuk. Jánosnak kedve kerekedett szétnézni a környéken, egyedül azonban viszolygott nekivágni. Istvánt nem csábítgathatta: szegődjék hozzá, kísérgesse, mert Istvánnak őrködnie kellett. Különben mindenki őrködött, figyelt, hallgatózott. Ilyenformán János cserkészése meglehetősen szűk körre korlátozódott. A bokrokra, az egérutakra, a honcsokokra, a hangyabolyokra és futólag az erdőszélre. A bokrokat előkészített nyíllal, lopiban közelítette meg, hátha őzet vagy nyulat ugraszt ki belőlük, esetleg foglyot vagy fürjet. Álmában a kaszája elől menekülő fürjek kövérek és gyöngytyúk nagyságúak voltak. Két olyanból mind a hatan jóllakhatnának. A fekete pogácsával bekapott aludttej enyhén háborgatta a gyomrát. Az egérutakat négykézláb, térden követte. Óriásként ment fölöttük, nagyhatalmúan, és amikor azok előbb-utóbb holmi szabályos, kerekre csiszolódott lyukakba futottak, megpróbált utánuk kukkintani. A vaksötét lyukakból egérszag áradt; taszította. A honcsokokat „ugróknak” használta, sárba helyezett termésköveknek. Ha melléjük ugrott, olyan fanyarul nézegette a csizmáját, mintha szárközépig besározódott volna. A hangyabolyokra pattanóbogarakat dobott. Gondolta, játszva eliramlanak, de a rájuk rontó, rájuk akaszkodó hangyák ügyesebbek voltak, legyőzték, szétrágták őket. Az erdőszélen makkot szedett, kebelébe gyűjtötte, szaladgálva zörgette. Néhányat kettéharapott, rágcsálta, azután utálkozva kiköpte: „Disznónak való!” Észre vette: apjáék a kibéklyózott lovakat a Szamosra vezetik, megitatják. Odairamodott. A Szamoson hűvös volt a levegő. Mohón bámulta a méltóságosan áramló, ezüstlő habtarajos víztömeget. Túlsó partján komor falként magasodott az erdő. Tudta: számukra az a jó, ha nem látnak idegen embereket, mégis annyira szerette volna, hogy váljon ki valaki a fák közül. Például, egy vadász. Tenyérszéles övéről vérző orrú nyulak lógnának le, nyakában sebesült őz kapálózna. Integetnének neki, sok-sok zsákmányt kívánnának, mire ő visszaintegetne. Meglesz!, kiáltaná. Kaszáló, rendet forgató, szénahordó, boglyázó emberek látványának is örült volna. Ne segítsünk?, kérdeznék tőlük. Jaj, dehogy nem, lelkeim, válaszolná egy töpörödött öregasszony, akinek a honcsok térdig érne. Fa villája járna, mint a motolla. Tőle alig néhány lépésre komoly férfiak élénken hunyorgó parázshalom fölött nyársra húzott szarvast forgatnának. Már azt hittük, maguk nélkül kell megbirkóznunk ezzel az állattal, sietne egy piros csúcsos, fekete báránybunda-szegélyes sapkát viselő, ingujjra vetkezett, domború mellű, vastag nyakú, gödrös állú, rózsás arcú, kissé nyerges orrú, mélyen ülő szemű magas homlokú, konyult bajuszú, vállig érő hajú földműves, aki Tivan Péterre emlékeztetné. Tivan Péter halott, a visszavonuló tatárok lekaszabolták, mondaná magában, és nem állná meg, hogy nevén ne szólítsa, mire az illető nagy szeletet kanyarítana ki a szarvasból. Ez mind a tiéd, amiért megismertél, nyújtaná át, és őszinte ragaszkodással mosolyogna.
Öreg alkonyatig begyepesedett földúton haladtak. Az út hol eltávolodott a Szamostól, hol annyira megközelítette, hogy érezték nyershűvös leheletét. Valamennyien elcsigázódtak. Kezdték azt hinni: nem bukkannak olyan helyre, ahol legeltethetnének, meghálhatnának. Történetek hangzottak el arról, mennyivel jobb volt régen, a békevilágban, amikor még a kő is lágy volt. Aki vándorútra kelt, szénával, zabbal pakolta meg szekerét és ott telepedett meg, ahol éppen tetszett neki. Akár a jég hátán is. Széna volt, zab volt; az etetés nem okozott gondot. Víz meg csak akadt valahol a közelben. Manapság az ember teljesen ki van szolgáltatva a véletlennek. Ekkorra az út megint a Szamoshoz kanyarodott, ahol a délinél jóval nagyobb tisztás tárult eléjük. Miután kifogtak és a lovakat megbéklyózva legeim engedték, arról tanácskoztak, mi történne, ha tüzet gyújtanának. Csikós János és Árpád száraz ágakért sietett, de hiába buzgolkodtak. György kijelentette: Azért a kis melegért bolondok leszünk felhívni magunkra a figyelmet. Az égen csillagok sziporkáztak, mégsem láttak messzebbre az orruknál. A lovak hollétét csupán a hersegések jelezték. Fölöttük szúnyograjok zümmögtek fáradhatatlanul. György harmadmagával: Jánossal és Árpáddal őrségbe állt. Istvánt Péter fia Pétert és Csikós Jánost aludni küldte. Ő az erdő felől foglalta el helyét, Jánost és Árpádot az egymás mögé sorakozott fogatok közelébe, vonalára rendelte. Hosszú nyelű fejszéjét bal könyökhajlatába csúsztatta úgy fülelt, járt kelt, topogott, forgolódott. A kabátja bélésébe varrt aranykeresztet meg-megtapintotta. „Isten segítségével valahogy kitelelünk”. Ezekben a percekben olyan gazdag szeretett volna lenni, hogy az egész Szatmárt elhalmozza élelemmel. „Ehhez rengeteg aranykeresztre lenne szükségem.” A kereszteket tágas, soha nem látott tágasságú éléskamrában látta felhalmozva Az éléskamra bal oldali felében. A padlótól a padlásig magasodtak a rakások, onnan szedte elő azokat, amelyeket el akart adni. Az éléskamra jobb oldalán biztonságosan bekötözött zsákokban a búza, az árpa, a rozs, a zab, a köles halmozódott.
Hegyes kampókon kettőbe vágott marhák, disznók, juhok lógtak. Beljebb ruhaneműk, lábbelik, szerszámok, fegyverek, hámok sötétlettek, fehérlettek, tarkálltak, csillogtak. Valahol nélkülözők lármáztak. Mindenünket feléltünk!, kiáltották torkukszakadtából. Kiáltásukban vad vád hánykolódott, vedlett, kiéheztetett ordas, ellene fenekedett, veszélyeztette. Zavarba jött: minek is törődik másokkal? Nem elég neki a családjáról gondoskodni? Rájött: nem elég. Az éhezők az ő élelmét is maguknak követelik majd. Azért is kiabálnak annyira, olyan eszeveszetten. Az erdő megszokottan susogott, zúgott, hajladozott; eszébe idézte a bujdosást. „Azt is túléltük!” Halkan válaszolgatott János és Árpád füttyjeleire. János hegyesen, kötekedően, huncutan füttyentgetett, Árpád vastagon, röviden, kivárva. „A János füttye kifinomultabb.” Büszke volt legkisebb fiára. Néhány akaratoskodása elnéző mosolyra késztette. János a füttyjelelt szentjánosbogár-fényeknek nevezte. Kedvvel eregette őket, hátha megtalálják, sőt: meg is világítják apját, az erdő-háttérre felrajzolják, láttatják vele, hogy bátorítsák. A bátorításra bizony szüksége lett volna, mert akármilyen közel tartózkodott a szekerekhez, félt a kegyetlen sötétben. Az erdőben száraz ágakat tört le a szél, bagoly huhogott Az ágtörés is, a bagolyhuhogás is rémítette. Ha nem „vigyázott”, az ágtörésekből rablók közeledését olvasta ki, bekerítésüket a huhogásból előre megbeszélt jelzést, jeladást a támadásra, megrohamozásukra. A háború előtt, amikor a nyári éjszakákon szívesen aludt bátyjaival a szekérbe vetett szénán, szalmán, gyakran hallgatta a kertjükön túl, a búzaföldeken fészkelő fürj pitypalattyolását. Furcsállta, miért nem alszik a fürj? „A fürj sohasem álmos?” Félálomban aztán a pitypalattyolás közönséges utánzássá vált. Ember ült vagy hasalt valamely barázdában és „énekelt”, amíg társai (valamennyien mezítlábasok, rongyongyűltek, mocskosok, ótvarosak) átugrottak a sövényt, a kerten görnyedezve végigosontak, a kerti lécajtót sarkából kiemelték, félre tették, az istállóba mentek, a lovakat, teheneket elkötötték, elvezették. És mindezt ő nézte. Nézte, de az egész cselekmény független volt tőle, ugyanakkor megközelíthetetlen, megbolygathatatlan. A pitypalattyolás meg csak folyt tovább, egészen az egybeolvadásig, a pántlikagilisztává alakulásig, amely gúnyos röhögéssorként, röhögés-kötélként csapkodott az általános feketeségben. Hátával az utolsó szekér hátsó saroglyájának támaszkodott, a hideg, a sötétből halványan előderengő saroglyaláncot szorongatta, úgy fülelte a lovak hersegését. A hersegéseket igyekezett egymástól elkülöníteni, hogy szokásához híven, a lovakat megszámolhassa. Néhány másodpercre úgy vélte, ez sikerült neki, aztán kételkedni kezdett. Újra számolgatott. Ezúttal „vakon”, szemét szorosan lehunyva kísérelte meg a tájékozódást. Sikerrel. A hersegésekből mindig simán kijött a nyolc ló. „Nyolc hersegés annyi, mint nyolc ló.” A hersegések észrevétlenül megszűntek, akárha víz lepte volna el őket, meleg, sűrűn gőzölgő, térdig érő vízréteg, amelyben nádbugák bólogattak, bomladoztak, gyékények töredeztek, szivacsosodtak, sásélek csorbultak, foszladoztak, csíkok „úsztak” fejjel felfelé. A csíkok időnként a levegőbe szökkentek, füttyentettek. Megrezzent, szemét kinyitotta, kétszer is elfüttyentette magát. Még a füle is égett szégyenében. „Elaludtam! Elaludtam! Elaludtam!” Árpádnak a kapkodástól kettősre sikeredett jeladás hallatán kedve lett volna odaszólni: Mi az, öcskös, berezeltél? Szó nem hangozhatott el, így hát csak halkan füttyentett. Neki Zsuzsanna járt az eszében „Mit csinálhat?” Alszik, mit is csinálhatna? Hason fekszik, bal lábát teljesen kinyújtja, jobb térdét melléig felhúzza. Bal arca a kifordítva párnának használt kisujjasra lapul, jobb arca durcásan duzzadt. Szája kissé megnyílik, fogai kivillannak, kontya lebomlik, szétzilálódik. A hasonfekvést vagy pontosabban: a fél-hasonfekvést nagyon szerette. Úgy érezte, így valósággal beleolvad az ágyba, a derékaljba, a rétbe, a porondba, az avarba de még a csupasz földbe is, ahol éppen elpihenhet. Most már csak az ágyba, természetesen. Kinyújtott lába combtőig meztelen. Talpán és sarkán érdes bőr feszül, talpa hídja finoman hullámos-ráncos, bokáján erek kéklenek és szederinda töviseitől származó, friss karcolások piroslanak. Lába szárán barna és szőke pihék váltakoznak, horgasinát árnyékos aljú gödröcskék „díszítik”, combján ellenben néhány kék folt éktelenkedik. Ezeket elsősorban a jószág gondozásakor, etetésekor, no meg a komp hajtása közben szerzi. Combja tövében a feketés-vöröses, bongyor szőrzet szemérmét izgatóan eltakarja. Jobb térde mellbimbóját érintve a nappali fáradtságtól meg-megrándul, szája álmos kérdésre nyílik: Menjek rád? Örökké AZ foglalkoztatja. Nem csoda, hogy annyi tatárt kibírt. Árpád hajlamos volt arra, hogy Zsuzsanna esetében megfeledkezzék a fogoly nők kiszolgáltatottságáról. „Legyek belátással.” Gondolatait Miklósra terelte. Mi lenne, ha hazaérkezésekor Miklóst a kompon találná? Segítek a sógorasszonyon, mondaná leplezhetetlen zavarban. De még hogy! lelkendezne Zsuzsanna kontyát megigazgatva, hajtűit a helyükre szurkálva. Kékre festett vászonruhája gyanús gyűrődéseit tenyere élével gyorsan lesimítgatná. Kihúzta magát: „Épeszű vagyok én?” Felpillantott az égre. Asszonypataka fölött leszaladt egy csillag. „Valakinek vége?” A szekerek felől mocorgások, hangok hallatszottak. Hamarosan jött a váltás. Györgyöt Péter fia Péter, Jánost István, Árpádot Csikós János váltotta fel. István apró ásítások közben azon töprengett, honnan veszi Péter, hogy éjfél van. „A csillagokból olvasta ki? Biztosan tévedett. Még nem lehet éjfél.” Mennyiért nem adná, ha Péter azzal állna elő: Mindent vissza. Tévedtem. „De most már mindegy.” Istvánkát idézte emlékezetébe; tömör alakját, kövérségtől hurkás combját, még mindig kék szemét, párnás kezét, aranyló mosolyát, a fülének annyira kellemes és kifejező gügyögését, akaratos sírását, amellyel „kis tüdejét erősíti”. Látta nagyfiúnak, érett felnőttnek, látta dolgozni a kovácsműhelyben, a földeken, látta a fiatalság körében, táncolni a téren. Hallotta fiúkkal, lányokkal váltott szavait, amelyek mind-mind vele, apjával voltak kapcsolatosak. A világ legkiválóbb embere volt, hangoztatta, amitől István könnyekig meghatódott. Szomorú volt ugyanis belegondolnia, hogy akkor ő már nem lesz. A nemlét lehetősége, elkerülhetetlensége malomkőként nyomasztotta. Keskeny, mély gödör fenekén fekszik majd hanyatt, kinyújtózva, mellén összekulcsolt kezekkel. „Csak legalább ezen az úton ne történjék velünk valami rossz. Kár lenne ilyen fiatalon elhullani.” Bele-belefülelt az éjszakába, de az egyhangú erdőzúgáson, a lovak fáradhatatlan hersegésén és a halk füttyentéseken kívül alig észlelt egyebet. Olykor távoli bagolyhuhogás vagy még távolibb farkasordítás Jutott el hozzá. A csendes, eseménytelen éjszaka aztán hamarosan kidomborította előbbi tűnyölődését. Annuskával és Istvánkával magas, terebélyes, várszerű kőházban lakott. A házat széles párkányzattal és hosszúkás lőrésekkel ellátott kőkerítés vette körül. Őrként sétálgatott a párkányzaton és a lőréseken át a környéket bámulta, vizsgálgatta. Feltűnt neki, hogy minden lőrés más és más tájat, tájrészletet mutat. Az egyiken kinézve a hazafelé ballagó csordában gyönyörködhetett. A nagy szarvú, fehér szőrű magyar tehenek feszülésig megtelt tőgye szinte a földet súrolta. A csordás tehénszarv-kürtjét könnyedén meg-megfújta, az ég alján kihűlő parázsként vöröslött a nap, a köréje türemlett bárányfelhők szélei ráérősen hamvadoztak. A másik lőrésből, amely tíz lépésre lehetett az elsőtől, hóborította mezőre látott. A térdig, derékig, hónaljig érő hóban emberek, állatok törekedtek valamerre. Az emberek is, az állatok is ijedten viselkedtek. Az öregemberek, öregasszonyok kezüket összetéve imádkoztak, a férfiak oldalazva haladtak, hogy feleségük és gyermekeik számára minél szélesebb ösvényt tapossanak, közben fejszéjüket, kardjukat, lándzsájukat, íjukat, nyilukat készenlétben tartották, a nők rózsafüzéreket morzsolgattak. Mihelyt befejezték, újrakezdték, az utánuk nyomuló ellenséget emlegették. A gyermekek az apjuk-taposta ösvényekről le-letértek, a hóba pucér kézzel alagutakat ástak, azokba bújtak, egymás hegyén-hátán reszkettek, panaszkodtak, sivalkodtak. A lovak, szarvasmarhák, juhok, disznók, kecskék, nyulak, medvék, szarvasok, őzek vaddisznók, farkasok megfeneklettek vagy a hó alá merültek, felfordultak. A megmerevedett állatlábak fagyott facsonkokként „népesítették” be a tájat. A harmadik lőrésben érett búzatáblák hullámzottak, a negyedikben hegyes kenderkupokon csókák tollászkodtak. Az ötödikben ökörszekér nyikorgott elgazosodott földúton. A szekérkasban égnek álló női lábak között piros csúcsos, fekete báránybunda-szegélyes sapkát, kék inget viselő férfi szikár feneke fehérlett. Hirtelen kedvet érzett ahhoz, hogy furcsa tűnyölődését az őt rendszerint felnőttként, családos emberként kezelő Péter fia Péternek elmesélje. Tudta, hol a tisztás, mely pontján őrködik, játszva odatalálna. A helyét azonban mégsem hagyta el. „Ha netalán történik valami, mit mondok apámnak?” Így hát csak füttyentett. Füttyentésére a válaszok mindkét irányból megérkeztek. Ezekből ítélve az éjszaka zavartalanul telt. Péter fia Péter készségesen „felelt” Istvánnak. Az időt találgatta; mennyi lehet még hajnalig? Úgy volt ő most a hajnallal, mint szerelmes ember a kedvesével: minden szembejövő fehérszemély ráhasonlít, minden távolodóban őt gyanítja. A szentjánosbogár csillámlása röpke pillanatra a hajnalt vetítette eléje. Noha az ég köröskörül még egyenletesen sötét volt, Asszonypataka felé fordultában olybá tűnt neki, mintha fesledezne. „Milyen boldogok, elégedettek lehetnek azok akiknek nem kellett átélniük a tatárjárást. Azok isten kivételezettjei. Irigység vegyült a gondolatába. Irigykedett a szerencsésebb sorsúakra. Először is az asszonypatakiakra. A hegyek, az erdők megvédték őket.
Isten sugalmazására Margittal és Margitkával oda kellett volna menekülnie. „Isten nem sugalmazott nekem semmit.” Lehet, ott rekedt volna. Most almát, körtét, szilvát, szőlőt termesztene, barangolna a hegyekben, vadászna. „Jó nekem úgy, ahogy van.” Az is óriási szerencse, hogy hármójuk közül ketten életben maradtak. Az éjszaka hidege eszébe juttatta a bujdosásban eltöltött éjszakákat. Mélyedésekben, üregekben aludtak, száraz falevéllel takaróztak. Margitkát, amibe csak tudta, begöngyölte. Naphosszat ölben hordozta. És úgy tűnik, akkoriban nem is félt túlságosan, Mindenki bujdosónak számított. Ilyen vagy olyan formában. Ma már egyesek vitték valamire, azokat a nincstelen, az éhezők készséggel megkopasztanák. Szatmáron bőven látni éhezőket. Ezek mindent a századostól várnak, és általa természetesen a királytól. Megmenekültünk, hát adjatok enni. Mi kitátjuk a csőrünket, ti meg csak dobáljátok belé a finomságokat. Vádaskodóan bámulnak egymásra, Szatmár fia Györgyöt, megmentőjüket, vezérüket a legszívesebben („Ha nem félnének Istentől!”) elátkoznák. Gyula pap buzdításait: vadásszanak, halásszanak, szedjenek gombát, erdei gyümölcsöt, makkot, eleresztik a fülük mellett, esetleg bágyadtan bólogatnak. Könnyebb állataikat feláldozni és rájárni a húsukra, ameddig be nem kebelezik. Ezekből az éhezőkből teljesen hiányzik az a konokság, amely például Csikós Jánost a felszínen tartja. „Ez, akármilyen mulyának is hirdette apósa, anyósa, felesége, a jég hátán is megélne.” Csikós közel lehetett hozzá. Az előbb fojtottan köhintett. Az hiányzik, hogy meghűljék, gondolta aggodalmaskodva Csikós János. Nyálát torkvizsgálásként lenyelte. Nem tapasztalt rendellenességet. Irtózott a megbetegedéstől, mert azt tartotta: nélküle porrá válna, szélbe szóródna az a kis belsőség, amelyet jóformán apósa, Köteles András portájának penészlepedékes romhalmazai alól kapart ki. Felesége semmiben sem hasonlít Köteles Eszterre. A sokszor elviselhetetlenül „tűzrőlpattant” Esztire. Jólesett ráemlékeznie. Civakodásaik, verekedéseik megszépültek. Eszti „tűvel a fenekében”, vagyis házsártosan ébredt és úgy is feküdt le. Már hajnalban berontott az istállóba azzal, hogy ő ilyen lusta istenátkát még nem látott. Mindjárt a hasára süt a nap, de nyugodtan döglik. Csak ő tudja, mire vár!, kiáltotta a lovaknak, teheneknek, miközben úgy tett, mintha a hídlást le akarná takarítani. Amikor rendszerint dolgavégezetlenül eltakarodott, lapát, villa, nyirágseprű felborongatva maradt utána. Esztinek ez a „tempója” aztán többször a boroskancsóhoz űzte. Belátja. De a Simon fia Dénes ferde ajtajú boltja előtt, a földbe vert lábú asztalnál vagy a kiszáradt árok partján üldögélve, iddogálva eltöltött idő egyáltalán nem veszett kárba. Ott néha még Györggyel, a mester úrral is szót válthatott. „A magam korabeliek közül kevesen dicsekedhettek ezzel.” Újra nyelt egyet Ezúttal a borivás emlékére. A fogságban néhányszor szerét ejthette, hogy a „tatárok borát”, az erjesztett kancatejet megízlelje. Nem lehet meghalni tőle, annyi szent, de ki tud Szatmáron kancát fejni? És különben is, hol vannak itt tejelő kancák? Kezdte unni az őrködést. Milyen jó lenne most felesége vastag derekát átölelve a meleg bunda alatt heverészni! Az asszony fara is: kész kemence! Váratlanul rájött: megritkult a sötétség. A tyúkvakság múlik el így. A megritkult sötétben, tőle harminc lépésnyire, az erdőszéli tölgybokrok között medve mászkált vagy inkább ődöngött. Meglepődött, az éjszakából ugyancsak kibontakozó Péter fia Péterhez szaladt. Lándzsájával mutatta, mit lát. Péter önkéntelenül lépett néhányat a medve felé, aztán éles kanyarodás után a fogatoknál termett. Ott megtorpant, visszanézett. A medvének nyomát sem látta. György, János, Árpád riasztásának most már nem volt semmi értelme. Meglepetésére, a legközelebbi szekér alól kiszólt György: reggel van? Péter lehajolt, hogy lássa: Majdnem. Medve jár erre. György hosszú nyelű fejszéjét megragadta, gyorsan előmászott, talpra állt. Hol? Hol?, kérdezte. Erre János is; Árpád is elhagyta fekhelyét. Bocsa is volt, mondta a szekerekhez sétáló István. Csikós tiltakozott: Az nem létezik! Péter a vállát vonogatta: Talán volt, talán nem volt. Volt, volt, erősítette István. Elégedetten tapasztalta: nem ijedt meg. „Az állatok csak akkor támadnak, ha bántják őket.” De ebben nem volt egész biztos. A lovakra összpontosított, megszámolta őket: Egy sem hiányzott. Alig egy vagy kettő gyepeit már, többi eltelten állingált a harmatos legelőn. Az erdőt szabályos időközökben érkező szélhullámok borzolták, zúgatták. A Szamos partján sorakozó szomorúfűzekről, égerfákról, levélfelhők szálltak tova. György esőtől tartott. Eszünk, itatunk és – tovább mondta tettetett könnyedséggel. A medve, esetleg: medvék közelléte nyugtalanította. Az a körülmény azonban, hogy emberrel mind ez ideig nem találkoztak, nyugtalanságát jócskán enyhítette. Ezután is gondosan elkerülik a falvakat, tanyákat.
A Szamos folyásával szembe haladó utat egy-egy lapály, kákával, sással benőtt balkán szakította meg. Ilyenkor huzamos kerülőkre kényszerültek. Délre a lovak elcsigázódtak. Tetszett, nem tetszett, legalább két órát vesztegelniük kellett. A déli pihenők idején a szekerek ülésdeszkájára állva, azon ágaskodva próbálták megpillantani Asszonypatakát. Innen nézve az elterpeszkedett település felsepert udvarra loccsintott, szappanhabos mosdóvízfolthoz hasonlított. A jobb oldali szelíd dombok irányába megnyúlt folt fölött ködcsomók lebegtek. János nem győzött betelni a látvánnyal. A pihenőidőt végig az István hajtotta szekér bakján meg oldalán egyensúlyozva töltötte. A szelíd dombokon földcsíkok feketélltek és aranylottak. A fekete csíkok frissen szántott földek voltak, az aranyló csíkok tarlók. Embert és állatot keresett tekintetével a mezőn. Nem talált. Estére megérkezünk, közölte apja a köréje gyűlt, fekete pogácsájukat rágcsálva érdeklődő útitársainak. Vajon megkérdezte Péter fia Péter. Először leszek ott, vigyorintott félszegen Csikós János. Hát én nem?, fordult feléje Árpád. Én nem, szólt öntudatosan István. Én sem!, kiáltotta a szekérről János, de senki sem figyelt rá. Megsértődött. Magába merült; odaérnek-e kapuzárás előtt? Szerette volna Asszonypataka magas, vastag kőfalát bejárni. Az általa immár ismert helyről, a Zazar fedeles hídjától indulna el, jobbra tartana, a vászonkötényből sikerített fürdőnadrágban vagy micsodában hajlongó, szorgalmaskodó aranymosókat és a sekély vízben fekete sziklákként veszteglő bivalyokat újra-újra megbámulná. Az aranymosók között fiúk is, lányok is akadnának. A fiúk a lányokhoz osonnának, ruhájukat felkapnák vágásukat „szembe” fröcskölnék. A lányok visítanának. Megmondalak anyámnak!, fenyegetőznének, fenyegetőzésüket azonban nem sietnének beváltani, inkább valamelyik „jóképű” fiút megrohannák, köténygatyáját lerángatnák róla, majd azt diadalmasan lobogtatva apjuk, bátyjuk védelmébe kotródnának. Ő nem bánná, ha legeltetés közben Margitka vele ilyesmit művelne. Úgyis tudja, nem menne messze, nem hagyná cserben. Már a kertjük végéből visszasomfordálna, pironkodva megközelítené, kezét ONNAN eltávolítaná. Ne szégyelld, suttogná és... megérintené. Kicsit megbillenne a kőfalon, szíve percekig hevesebben dobogna emiatt, alig venné észre, hogy a fal tövében, belül tábortűz lobog. Két kalapos ember ül mellette. Állukkal fejszéjük nyelére támaszkodnak, úgy figyelik, mi zajlik a közelükben. „Mi is zajlódhatna?” Két társuk (ugyanolyan fekete kalaposak, mint ők) juhot nyúz és boncol. Mivel nincs hova függeszteniük, az egyik fogja, a másik nyúzza, boncolja. Nagyokat ránt a félig már pucér állaton. Fele az enyém, mert én loptam, mondja idegesen. A negyede, szól higgadtan társa, négyen vagyunk, vagy nem? Az ideges kését gyanúsan megvillantja, mire a higgadt fejével arcába döf, elkábítja, a tűzbe huppantja. Az felugrana, de a fejszések homlokon koppintják. „No és, a falon kívül mi történhetne?” Kívül, de már valahol messze, egy másik kapu, a „hátsó kapu” szomszédságában katonák gyakorlatoznának. A szelíd dombok felől rongyos, mezítlábas, favilllával „felszerelt” gyalogosok közelednének. Nem néznének se jobbra, se balra, csak jönnének, a rájuk rontó lovasokat a favillákkal ügyesen feltartóztatnák. A lábvértes, sodronyinges, páncélsisakos katonák kiszakadnának a nyeregből, előre bukfenceznének, majd, mint hátukra billentett szarvasbogarak, gyámoltalanul kapálóznának a szántáson, a tarlón. Eközben a „hátsó kapu” őrzői lándzsájukat, kardjukat, csatabárdjukat, íjukat, tegezüket leraknák, bigézéshez fognának... „Mennyi kő kell egy ekkora falhoz?” Egész hegyrevaló. Szatmáron csak a Szamosban találhatnak követ. Óriási tojásokként „ülnek” a homokban. Pedig mennyivel szebbek, felemelőbbek lennének a Vár falai kőből! „Ne legyek telhetetlen!” Óvakodott attól, hogy Asszonypatakát Szatmár fölé helyezze.
Előttük szeszélyesen kanyargó, bokros szigetekkel tarkított folyócska, a Lápos csillogott a napsütésben. A Szamosba ömlik, mondta György. A szigeteket fűz- és rekettyebokrok nőtték be. György hívta Jánost, menjen vele gázlót keresni. A folyás irányát követték. A szigeteken nyulak ugrándoztak, füleltek. Nem értették, hogy kerültek oda. Nyilazhatnának néhányat, kockáztatta meg János. Apja nem mutatott érdeklődést. A szekerek lassan követték őket. Végre találtak gázlót. Szekérre szálltak, átdöcögtek. Aztán már egyenletesen haladhattak. A mezőn magányos fák, bokrok sárgálltak, piroslottak. Fűzfák, égerek, tölgyek, fűz-, éger-, tölgy- és kökénybokrok. Valamikor ezt a tájat is erdő boríthatta, gondolta János, de az erdőben nem gomba nőtt, mondjuk: pöfeteg gomba, hanem kő. Valamilyen furcsa kő, amitől sokáig, talán ezer évig is idegenkedtek az emberek. Ezer év után ébredtek rá: azok nem kövek, azok aranyrögök. Azokat eladhatják, fegyvert, földet, állatokat, házakat vásárolhatnak rajtuk, fontos emberekké válhatnak, hatalmasokká, akik még a királlyal is vetekedhetnek, ami természetesen borzasztó oktalanság. Mint ahogy az is volt, hiszen a király volt az, aki az itteni erdőt kivágatta, a furcsa-köveket hadseregével felszedette, beszolgáltatta. János, fokozatosan kerekítette a történetét, ami könnyebben sikerült volna, ha fennhangon csinálja. Istvánnak nem mert mesélni. Mit hazudozol már megint? förmedne rá. Csak abban hisz, amit kézzel megérinthet, dicsekedett számtalanszor, de megfeledkezett arról, hogy vannak dolgok, amelyeket soha életében nem érinthet meg, mégis hisz, hinnie kell bennük. Miért, Istent talán megérinthette? Hát Jézus Krisztust, a Szentlelket, Szűz Máriát, Józsefet, a szenteket megérintheti?
„Úgy bizony, nem olyan egyszerű a világ.” Ha akarja, abba az elképzelt erdőbe nemcsak aranypöfetegeket, aranylófingokat telepíthet, hanem aranyvadakat, aranymadarakat is. Aranymedvék brummogtak, cammogtak itt, aranyszarvasok bőgtek, száguldoztak, aranyvaddisznók röfögtek, túrkáltak, aranyfarkasok üvöltöttek, csörtettek, aranybaglyok huhogtak, aranykakukkok kakukkoltak, aranyszarkák csörögtek, aranyrigók fütyültek, aranytengelicék énekeltek, aranyvadászok leskelődtek leshelyeiken, aranymadarászok állították fel aranycsapdáikat és rakták le aranylépvesszőiket. A látóhatár peremén csorda aranylott. Valóságos csorda. Olyan messze volt, hogy a szarvasmarhákat Juhoknak is vélhették. György feléjük bökött ostorával: Mikor lesz nekünk is ennyi marhánk? Lesz az, mondta Árpád. Főleg volt, lélegzett mélyet György. A csorda lassan megindult a város felé. A csordások, mint kisfiúk, az elbitangolt jószágok után iramodtak. Furkósbotjukkal ott ütötték őket, ahol érték. Apró, fekete kutyáik habzó szájjal a tehenek farkára akaszkodtak. Mire észre vették, a csorda rendes méretűre nőtt. Porfelleg szállt a nyomában. György a Szürke és a Szellő közé csapott, hogy a csorda előtt érjenek be a városba. Ez sikerült is. Zegzugos, keskeny utcákra jutottak. Szétzilált szemétkupacokon hosszú orrú, nyurga lábú disznók ropogtatták, falták a hulladékot. Az utcák két oldalán fazsindelyes házikók sorakoztak. Lakóik ostorral, vesszővel, bottal a kezükben várták haza teheneiket, amelyek elnyújtott bőgésekkel, „örömbőgésekkel” jelezték érkezésüket. A szoros udvarokból kiszökkenő, torzonborz kutyák fülsiketítően ugatva a szekerek nyomába szegődtek. Némelyik a faggyús tengelyvégbe harapott. Így jutottak el egy szabad területre, libafostól mentes rétre. Megkönnyebültek; nyújtózkodtak, a csontjukat ropogtatták, nagyokat szippantottak a lehűlt, esti levegőből. Kifogtak, a lovakat megbéklyózták, legelni engedték, azután maradék pogácsájukat, aludttejüket elfogyasztották.
Ennek az asszonypataki útnak (György neheztelésére) túlzottan nagy híre kelt Szatmáron. A négy fogat rogyásig megpakolva érkezett haza. Hoztak búzát, árpát, rozsot, zabot, kölest, borsót, babot, különböző kerti magvakat, szalonnát, füstölt húst, kenyeret, bort, sót. De hoztak még malacokat, nyulakat, szárnyasokat, kutyakölyköket, amelyek szállítása, élelmezése, életben tartása meglehetősen kockázatos volt. Ennivaló és víz hiányában a malacok éktelenül visítottak, a nyulak szánalmasan, szemüket meresztgetve bágyadoztak, a szárnyasok tollukat borzolva, tolluk fényét elveszítve, szüntelenül tátogva pípot kaptak, a kutyakölykök nyüszítve, nyáladzva megvesztek – volna. Azért örömük is telt bennük. A malacoknak csorbókát szedtek, kenyérhajat dobtak. Rózsás orrukat mutatóujjukkal meg-megbökték, nevet adtak nekik. Az egyik Facsar lett, a másik Bongyor, a harmadik Nyakigláb, a negyedik Ravasz, az ötödik Kapó, a hatodik Finta. A húsz nyulat vadlóherével, fűvel látták el, szapora evésüket vigyorgós szájmozgással utánozták. Kiszámították, hogy a tizenöt szuka hányat fiadzik majd egy év alatt. A szárnyasok: kakasok, tyúkok, libák, rucák, gyöngytyúkok, öt ketrecben voltak elhelyezve. Rengeteg magot kívántak; már félre állt a begyük, de még mindig elégedetlenül kukorékoltak, karicsáltak, gágogtak, sipogtak, kiabáltak. A koromfekete kutyakölyköknek kenyérrel, hússal kedveskedtek. Őket ugyancsak elkeresztelték. Ebed, Kölked, Maradék, Nemvagy, Mavagy, Százados lett a nevük. A Százados nevet a legmorgósabbnak adták. János mondta ki először. Előbb általános megütközést keltett, azután általános tetszést aratott. Tényleg hasonlít rá, mondta György, olyan sovány, olyan szíjas. A szeme, szólt nevetgélve István, éppen olyan piros karikás. Péter fia Péter somlygott: A farkát ugyanúgy csóválja. Árpád mutatni akarta, mennyire tetszik neki Péter megállapítása: A szőrét meg ugyanúgy borzolja! Jobb öklével bal tenyerébe csapott: majdnem táncra perdült. Már csak az hiányzik, hogy olyan harapós is legyen!, kiáltott fel Csikós János. A Századost János maguknak rögtön lefoglalta. Még nem osztozkodunk, figyelmeztette György. Otthon mit fogunk csinálni? Iszapos kimerültség-hullámok csaptak át rajta, ami állandó szorongásából eredt: valakik leshetnek rájuk, megtámadhatják, kirabolhatják, akár el is veszejthetik őket. Őrlődött: mi lenne a helyesebb, a bölcsebb döntés részéről: nyílt szekerezés lakott vidéken vagy osonás úttalan utakon? Az utóbbit választotta. Egy nappalt és két éjszakát töltöttek Asszonypatakán. Az éjszakák hidegek voltak. Bundákba, szárított marhabőrökbe csavarták magukat, úgy aludtak. Az őrségben topogtak, meg-megszaladtak vagy egy helyben futottak. Máskülönben nem unatkoztak. Első aszszonypataki éjszakájukon, táborhelyük környékén későig fennmaradt a lakosság. A házakban mécsek pislogtak, férfiak és nők énekeltek. Az egyik éneket sokszor ismételték. Ebben holmi kutyafejű tatárok kútra menet elrabolnak egy szépségesen szép magyar lányt, akinek nemcsak tökéletes termete, két dunyhája, hat párnája, négy pendelye, tizenkét ruhája, három pár magas sarkú, piros csizmája, arany nyaklánca, arany fülbevalója, de derék udvarlója is van. Nos, a rusnya tatárok ennek a fiúnak a szeme láttára csapnak le a lányra, de az ahelyett, hogy rájuk támadna, leendő anyósához szalad a történteket felpanaszolni. A néne vele siránkozik, amíg meg nem unja. A kutyák csaholással, ugatással, vonítással kísérték nekihevült gazdáikat. Ilyenformán az éjfélig szabad István, Péter és Csikós János hiába is tért nyugovóra. Arra gondoltak, nem ártana tüzet rakni. Egyrészt megmelegedhetnének, másrészt elriasztanák az ittasan erre botladozókat-tántorgókat. Vagy inkább ide csalnák, mondta Péter. Jönnének is azok, mint borecetre a muslicák, tódította Csikós János. Az már igaz, helyeselt István. Különben sincs rózsánk, amit meggyújthatnánk. Péter fia Péter megjegyezte: szeretne a mulatozók helyében lenni. Nem is tudom, mióta nem volt ital a számban. A nehéz sóhajjal nyomatékosított megállapítást hosszú szünet követte. Csikós János valamivel később, félálomban olyasmit dünnyögött, hogy: A foglyok nem italozhattak. A vontatott dünnyögés kárörvendő kuncogásba ment át. Istvánt az ital emlegetése hidegen hagyta. Nem volt ideje rászokni. Apja sosem vetette meg a bort, a pálinkát, de csak ritkán esett át a ló másik oldalára. Lehunyta szemét, szorította: aludjék el minél előbb, mert hamarosan talpon kell lennie. Abba az irányba fülelt, ahol apját sejtette. Hosszú nyelű fejszéjével bal könyökhajlatában topog, jön-megy, forgolódik és feszülten figyel: a váltakozóan szelíd és szilaj hangokban nem bukkan-e fel, nem mutatkozik-e meg őket is érintő ellenségesség? György valóban hallgatózott, de távolról sem olyan feszülten, gyanakodva, ahogy azt István feltételezte. A város falain belül erre nem volt semmi szüksége. Úgy vélte, kellemetlen bonyodalmaktól nincs miért tartaniuk. Senki sem tévedt a közelükbe, így Árpád is, János is nyugodt maradt. Árpádnak meg is ártott a nyugalom, az eseménytelenség. Nyelével földnek támasztott lándzsájába fogózva el-elbóbiskolt.
A komp korlátjára könyökölt. A Szamos tükörsima vizében szórakozottan bámulgatta, méregette magát. Rezzenetlen arcképéhez hirtelen odatolódott Zsuzsanna arca. Hátra kapta fejét: hogy-hogy nem hallotta a lépteit? Mögötte azonban nem tartózkodott senki. Csak a víz csillogott, locsogott. Zavarba esett, majd kellemesen meglepődött: felesége valóságos alakjában, hanyatt fekve, élvezettel lebegett a vízen. Arca, melle, hasa, szeméremszőrzete, combja, lábaszára, lábafeje szikrázva fénylett a napon. Arcán hívogató mosoly terült szét, mellén szigorúan megkeményedtek a bimbók, hasán égszínkék leple nyitogatta-csukogatta szárnyait, szeméremszőrzetébe parányi, bunkósfejű halak tévedtek, bonyolódtak, combján, lábaszárán, lábafején vízipókok korcsolyáztak. Izgalomba jött, a komp gerendakorlátjára lépett, hogy melléje vetődjék, de sajnálatára felriadt. Nyomtalanul elmúlt az álmossága. Akkorra a lakosság lármája is elcsitult. Szájában állott ízt érzett: „Sokat aludhattam!” Bűntudatosan topogott, járkált, füttyentgetett. Belenyilallt: ki tudja, hány füttyjelre nem válaszolt? Úgy rémlett neki: miközben az önfeledten fürdő Zsuzsannában gyönyörködött, a túlsó part valamelyik árvafűzén fekete rigó füttyentgetett és ő utánozta. János minden jelzésére megkapta a várt feleletet. Maradjon éber, arra törekedett. Lábában izomlázat észlelt. Váltogatta a lábát, hogy izomlázát tanulmányozhassa. „Jóformán nem is gyalogoltam. Ezek szerint a túl sok ülés is ártalmas.” Megállapításán elszórakozhatott. Elképzelte, hogy mesél erről majd a jószág mellett Margitkának. Margitka egyik szeme ámulatot fog tükrözni, a másik gyanakvást. Na, ne mondd! Igazán?, tör ki belőle a csodálat, aztán feléje csap magafonta, gyatra, légynek sem ártó ostorával, amelyre, amikor elkészült, mi mást mondhatott fitymálva, mint: Asszonymunka. Feléje csap tehát, fejét oldalra billenti. Nem hazudsz te véletlenül?, kérdezi. Nem hazudok, te... kisliba!, kiáltja az arcába, aztán sértődötten eliramodik, cigánykereket vet; azért is erősíti magát. „Megmutatom én még! Testvéreim is mindig...” Meghökkent: „Hány testvérem van nekem? Kettő vagy három?” Ha három van, három van. De még jó is, hiszen amikor István és László elmegy a háztól, ott lesz Zoltánka. A Zoltánkát sokszor elismételte, hogy megszokja. Amióta sejti: öccse, azóta bizonyos idegenkedés kínozza. Ezt az idegenkedést okvetlen le kell küzdenie. Le is fogja küzdeni, de nehogy azt adja a isten, hogy bárki előtt is eljárjon a szája. Anyja biztosan pofon teremtené, apja eltörné a hátán az ostornyelet, bátyjai alaposan megdögönyöznék, Judit kitiltaná a házából. „Okosabban is teszem, ha befogom a számat.” Egy tíz évvel fiatalabb öccsöt sok mindenre meg lehet tanítani. Előtte nyugodtan felvághat; nem támad rá lépten-nyomon, hogy ez sem igaz, az sem igaz. „Amit neki mond az ember, az szent és való!” Felfigyelt: alszik a város, már a kutyák sem hangoskodnak. Valahonnan a sötétből apja odaszólt neki: Költsd fel Istvánokat. Meglepődött, mert nem is sejtette, hogy apja olyan közel tartózkodik hozzá. „Még megérem, hogy hallotta a gondolataimat.” Még mindig ne elég éber, az a helyzet! Mérgesen, meg-megbotolva sietett a szekerekhez. Istvánt kiugrasztotta a vackából és a helyébe fészkelődött. A Mi Atyánkat kapkodva végigmormolta, aztán mély álomba zuhant.
Reggel arra nyitotta ki szemét, hogy apja, István, Péter fia Péter és Csikós János éppen visszatért a lovakkal az itatásból. Falatnyi házak!, szólt apja. És falatnyi udvarok!, mondta István. A kutak is milyen szűkek!, csodálkozott Péter fia Péter. Beléjük sem lehet esni!, kacagott Csikós János. És kútágas sehol! Ágas bottal eresztik le és húzzák fel a vedret, szegények. János sajnálta, hogy nem volt jelen az itatásnál. A látottakat most kiszínezhetné. Legalább magának. Istenem, segíts, mondta az első szekér ülésdeszkájának jobb végén, a gyeplőt megrántva, az ostort meglendítve apja. Az apró házak apró udvarain hosszú inges, mezítlábas, kidüllesztett hasú, orrukat elmélyülten piszkáló gyerekek (fiúk, lányok) Jelentek meg. Az istállókat takarító, a trágyát valahova hátra talicskázó vagy saroglyázó, ugyancsak mezítlábas, szennytől, portól megkérgesedett inget, gatyát hordó kamaszok, a gőzölgő sajtárakkal fejni igyekvő lányok, menyecskék, öregasszonyok, a kertekből különböző szerszámokkal: kaszával, sarlóval, ásóval, kapával feljövő, csizmás, lovaglónadrágos, bundamellényes férfiak percekre megtorpantak, úgy meresztették rájuk szemüket. Valamennyiüknek kürtőhöz hasonlatos szalmakalap tornyosult a fején. János nevetgélt: Micsoda népség! Kipihentnek érezte magát. izomláza is elmúlt. A szekerek lassú haladása, szerinte: vánszorgása viszont mértéktelenül bosszantotta. A vásártérhez közeledve a tömeg fokozatosan sűrűsödött. Az utcák kitágultak, kiegyenesedtek, a házak megnőttek, cseréppel fedett tetejükön magasrepülő galambok: kontyosok, örvösök, nyergesek turbékoltak. Itt az udvarok rejtve maradtak. A házakat, mint valamikor a Várban, hatalmas tölgyfakapuk kötötték össze. A kapukon faragás-betétek domborodtak: királyok trónon, kezükben jogarral és aranyalmával, fejükön keresztes koronával, lábukon tűhegyes, felkunkorodott orrú csizmával, lovak páncélsisakos vitézekkel, lovak döglődve a csatatéren, lovak ekébe, szekérbe fogva, kutyák magányosan és falkában, kutyák gazdájuk lábához dörgölődve, kutyák lenyilazott vadlibákkal a szájukban, kutyák gazdájuk sírján, a feltétlen hűségtől és az étlenségtől kimerülve, megaszalódva, szemüregükben kutakodó hangyákkal, sólymok a levegőben, hollók, meghajlott ágon, csókák dióval a csőrükben, varjak, pacsirták havas úton, szánnyomokban, sötétlő suszterfánkokat csipegetve és keresztek kicsiben, nagyban, rövid szárral, hosszú szárral, háromszög-istenszemek, jézusszívek töviskoronával, Szűz Mária a Kisjézussal, Szűz Mária a holdsarlón, Szűz Mária a keresztfa alatt, Szent Péter óriási kulccsal. György mosolygott: a hatalmas kapuk hatalmas záraiba ilyen hatalmas kulcsok illenek. Mennyországkulcsok. A nehéz vasalású kapukon belül feltétlenül kisebb mennyországok, fiókmennyországok lehettek, mert aki onnan kijött, legyen az úr vagy szolga, felnőtt vagy gyermek, mind jólnevelten, szinte áhítatosan, paposan viselkedett. György, ha nem átallotta volna, leugrik a szekérről és a kapuk pipasarkait, pántjait, kilincselt, reteszeit, kopogtatóit megtapogatja. Nem ugrott le, nem rohant oda, de így is élesen érzékelte a kovácsolás módozatait; a felhevített pipasarkok gömbölyítését az üllőn, a gömbölyítőben, meghajlításukat, „sarkosra” kalapálásukat, „farkuk”, vagyis száruk behasítását, a pántok nyújtását, simítását, a kilincsek megszerkesztését, egybedolgozását, a reteszek pörölynyomait, a többnyire farkasszájas kopogtatók karikáinak megforrasztását. A farkasszájak készítése azonban gondot okozna neki. Ezt minek is tagadná? Azokat formába kellene melegen belekalapálnia. Igen, de hol van a forma? „Egyelőre örüljünk, hogy lyuk van a fenekünkön.” Megfigyelte, hogy a súlyos kapukon kilépők nem keveredtek a tömegbe. Ők egy keskeny kőlapjárdán, kőlapösvényen közlekedtek. Egyébként, itt már az úttest is köves volt. Nem kövezett, csak köves. Vörös homokba ágyazódott termésköveken döcögtek a szekerek. A kerékabroncsok néha szikrákat vetettek rajtuk. „A földút azért csak földút.” Kissé szorongott: tudja-e értékesíteni az aranykeresztet? A múltkor szerencséje volt, de most mi lesz? Az arany olcsó lehet ebben a városban. Annyit azonban elvárna, hogy a kereszt árából a négy szekeret megrakhassa terménnyel. „Legalább terménnyel”. A keresztet nem sajnálta. „Nem kapáltam érte.”
A vásártéren nem fogtak ki, csak a zablákat vették ki a lovak szájából. Szénát dobtak nekik, hadd szálalják. György félrevonta Istvánt, közölte, hogy vele kell mennie az aranyműveshez. Ne legyek egyedül. Fegyverzetüket lerakták, csupán a szarvasagancs nyelű tőröket hagyták meg övükben. Azt az ujjas eltakarja. István készségesen bólintott. Apja bizalma egészen elragadta. Mint mindig. János, Péter fia Péter, Árpád és Csikós János a fogatoknál maradtak. Egy félreeső, vizeletszagú zugban, két ház közötti beszögellésben György, István fedezete mellett, kifejtette kisujjasa béléséből a keresztet, azután inge alá, kebelébe csúsztatta. Gyerünk!, mondta felesleges eréllyel, mert a fém meglepő hidege háborította. Az aranyműves természetesen már nyitva tartott. Belépésükkor az ajtó fölött vidáman csilingelt a bronzcsengő. Valameddig egyedül voltak, aztán meglebbent a már ismert bársonyfüggöny és eléjük toppant a kissé pocakos, zömök tulajdonos. Györgynek, mint rég nem látott, messziről jött embernek, „leleményes szatmárinak” örömmel kezet nyújtott, majd Istvánra bökve megkérdezte: A fia? A fiam. A legnagyobb. Erre a mester Istvánnal is kezet rázott. Az aranykeresztet, amelyen a megfeszített Jézus függött, megtapogatta, fekete posztókabátjához dörzsölte, dörzsölgette, a tenyerén méricskélte. Honnan van ez magának?, hunyorgott könnyzacskós, barna szemével Györgyre. György mogorván nyúlt a kereszt után: Van. Fülelt: milyen gyanús hangok, neszek, zörejek érkeznek a függöny mögül? Van. Tudja, a tatárok... Az aranyműves elhúzta György elől a keresztet. Persze, persze. Nem az én dolgom kideríteni, honnan van. Bemondta az árát. György kevesellte, mire a zömök ember megtoldotta az összeget. Tudom, tudom, tudom, búgta, amíg a pénzeszacskókat kipakolta az asztalra. György elkedvetlenedve rakta zsebre a pénzt: „Kérhettem volna többet is.” Menjünk, mondta Istvánnak. Legyen szerencsém máskor is, szólt utánuk az aranyműves, miközben büszke-elégedetten tekintett egy vékony, bőrkötényes, hozzá hasonlatos alakra, aki elismerően, cinkosan kacsintott. György kint egyből jobban érezte magát. Figyelmeztette Istvánt: egyetlen szól sem arról, honnan van pénzük. Jöjj a hátamnál, mert ilyen helyeken rengeteg a tolvaj. „Mindenki az!” A műhely előtt több gyanús alak üldögélt, ténfergett. A koldusok óbégatva fedték fel, mutogatták csonkaságukat, sebeiket. Az egyiknek ajka, orra, füle, hiányzott, a másiknak keze, lába. Ez már-már nevetséges jelenség volt. Úgy ült egy szalmával bélelt szénáskosárban, mint kotló a fészkén. Időnként tátogni kezdett, mire „kísérője”, egy tatár fülessapkát viselő, zöld penészes tésztává züllött arcú, sovány nőszemély kockára vágott kenyérdarabokat dugott a szájába. György az aranyművesműhelytől húsz lépésnyire megállt, nézte, nem követi-e őket valaki? Egy meredek lépcsőjű pincéből csípős juhtúrószag áradt. Követésükről szerinte nem volt szó. Azt mondta Istvánnak: Addig se nem eszünk, se nem iszunk, amíg szekereink üresek. István éhesen hallgatott. Megadóan követte apját a gabonasorra. Nézegették, tapogatták a zsákokat, alkudoztak. Mihelyt úgy vélték, egyenesbe jöttek a piaccal, az eladókkal, a kiválasztott búzás, árpás, rozsos- zabos-, köleses-, borsós- és baboszsákok száját megoldották, kezüket könyökig beléjük mélyesztették, a termény minőségét ellenőrizték, a termelőnek előleget adtak, azután árujával szekereikhez kormányozták, átrakódtak, fizettek. György némileg restellkedve érezte: fölényesen pénzes emberek módjára viselkednek. Péter fia Péter, Árpád, Csikós János nyakát válla közé húzva álmélkodott. Miből ez a sok minden? Ilyesmiről álmodni sem mertem, mondta Péter fia Péter. A Jóisten legfeljebb, szaladt ki Árpád száján. Ez kész vagyont, tömött a szájába félmaréknyi búzát Csikós János. Megdagad a hasadban, szólt rá György. Dagadhat, ütött a hasára Csikós, van helye bőven. János emlékezett a Tamás malmánál, a trágyadombon döglött verebeket látott. A liszt végzett velük: csirizzé vált a begyükben. „A búzaszem nem ártalmas”. Ennek ellenére, képzeletében Csikós János máris heggyé puffadt hassal feküdt valami trágyadombon, amelyről szalmacsutakokat kapott fel a forgószél. Csikós János kínlódva lélegzett és tőle kérdezgette: éle-e még vagy már végleg meghalt? Meg, felelte János, hogy megrémítse, elkeserítse. Hallatlan!, csettintett Csikós János. Nekem még egyetlen pénzdarabom sem hiányzik. Akkor ide vele, mondta György. A pénzt egyúttal Pétertől is, Árpádtól is begyűjtötte. Ezután Istvánnal az állatsorra sietett. Hamarosan megalkudtak hat malacra, húsz házinyúlra, húsz szárnyasra, hat koromfekete kiskutyára. Ketreceket is vásároltak. Most már jöhettek a különböző kerti magvak. És végül jöhetett a szalonna, a füstölt hús, a kenyér, a bor, a só. A közepes boroshordót hatan alig bírták beemelni a szekérbe. Otthonra, paskolta meg György a dongákat, mivel Csikós János a vászontömítéses dugót feltűnően sóvár szemekkel méregette. De, ha hiszitek, ha nem, én is kutyául megéheztem. Istvánnal és Jánossal a vásárláskor kinézett étkezősátorhoz ment, egy kívánatosan nyugtalanító illatokban fürdő vagy talán lebegő kifőzdéhez, rézüstben zsíros gulyás rotyogott, vasrostélyon pedig lángos nagyságú húsok sercegtek. A fehér kötényes, kövér, jóságos tekintetű, tömpe orrú kifőzdés borral és pálinkával is szolgált. György megragadta az alkalmat. Két kiscsupor pálinkát hajtott fel. Egyből megszépült a világ. Fiait is buzdította: ne szégyelljék, van miből. István kortyintott néhányat, de János utálkozva elfordult. Nem is baj, szólt a kifőzdés. Ráér. Vastag vállán a zsírfoltos kéztörő-kendőt megigazgatta. Emlékszem... fogott volna egy Isten tudja, milyen terjedelmes történetbe, György azonban leintette: Enni akarunk! Gulyást, kenyeret, sült húst, kovászos uborkát. Péterre, Árpádra, Csikós Jánosra gondolt: szegények, mikor kerülnek sorra. Evés után a csupor bort a sietségtől alig bírta lenyelni: „Éhen halnak.” Futva érkeztek vissza. Nesztek pénz, és menjetek!, sürgette az őrködőket. Táncolni lenne kedvem, szólt János a malacokat, nyulakat, szárnyasokat, kutyákat  nézegetve. Még haza is kell velük érni, mondta oktatóan István. György felfigyelt. Haza érünk, ne félj. Büszke volt, majdnem öntelt. A két kiscsupor pálinka és a csupor bor meglepően hevítette. Homlokán verejtékcseppek fénylettek. Tudjátok, mit nem vettünk még?, fordult Istvánhoz és Jánoshoz. Vásárfiát. Holmi apróságokat. Amikor Péter fia Péter, Árpád és Csikós János visszatért, vásárlási szándékát azonnal bejelentette.
Péter szegődött mellé kísérőnek. Az érintett családok nőtagjainak fejkendőt, fésűt, hajtűt, a férfiaknak övet, tőrtokot, tűzkészségét, a gyermekeknek mézeskalácsot néztek. Hamar végeztek. Péter hajlott a borivásra, de György leintette. Már addigi elrugaszkodását is bánta. Késő délutánra járt az idő, táborhely után kellett nézni. Péter azt mondta, jó lesz az előző hely, György vonakodott; nem tartotta elég tisztának. Azt ajánlotta, húzódjanak le a folyó partjára, ott biztonságban is lehetnek. De nemcsak a biztonság számított, hanem az is, lesz-e hol legelnie a nyolc lónak? A folyóparton nem emlékezett terjedelmesebb legelőre. Ami van, annak rá gós, drótszerű a füve. Nem volt mit tennie, ráhagyta Péterre, legyen úgy, ahogy ő akarja. Ez a legegyszerűbb, mosolygott Péter. Lassan, körülményesen hajtottak ki a folyamatosan elnéptelenedő vásártérről. Egyelőre rúdjuknál fogvást kormányozták a szekereket. Ilyenformán (hátrálva) még láthattak egyet-mást. György a műhelye ajtajába kiálló, mindkét kezét bőrköténye zsebébe süllyesztve bámészkodó, kissé pocakos, zömök aranyművest látta. A gyanús alakok, koldusok riadtan távoztak a közeléből. Péter fia Péter a kifőzde-sátrakra volt kíváncsi. A kifőzdések pakolóztak; kisebb-nagyobb hordóikat, üstjeiket szekerekre rakták, a rostélyok alatt izzó parazsat vízzel lelocsolták. Csikós János a teret körülvevő házak ablakain kikönyöklő férfiak, nők beszédét akarta elkapni. Nem sikerült, pedig rájuk is tettek megjegyzéseket. Elesettek!, mondta egy cipómellű, csipkés főkötős fehérszemély. Csüng utánuk a rongy, szólt egy nyurga kamasz aki különben az egyre homályosabb ház belseje felé volt fordulva. István két verekedő koldust figyelt. Az egyik félkezű volt, a másik féllábú. A félkezű ép bal karját motollaként forgatta maga előtt, úgy haladt előre, mire a féllábú mankójával ügyesen oldalba csapta és meglévő jobb lábán tova pattogott. Árpád és János a fogatok mögött haladt. A nyomukba szegődött kutyákat lándzsájukkal riogatták. Ettől a ketrecekben „vigyázó” kiskutyák időnként egészen tűzbe jöttek; habzott a szájuk, berekedtek. Különösen a Százados viselkedett harciasan.
A táborhelyen úgy intézték, maradjanak minél közelebb a házakhoz; hátha segítségre szorulnak. Különösebb ismerkedésre barátkozásra azonban nem kerülhetett sor, nehogy fecsegjenek az ő dolgaikról. György akarta így. Most már, mivel volt valamijük, bele-belenyilallt a félelem: mire indulnak hazafelé?

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék