Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. április, II. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Olvassuk együtt

Olvassuk együtt
Dsida Jenő: Légy már legenda
1. Pihen/ le békén,                                                                                    (5)
2. sorsodat tedd irgalmasabb kezekbe.                                                  (11)
3. Rosszra ne gondolj,                                                                              (5)
4. szívedben a penge megáll rezegve.                                                    (11)
5. Figyelj, fiacskám,                                                                                 (5)
6. Socrates, Dante, minden szellem itt áll,                                             (11)
7. s édes a Léthe,                                                                                      (5)
8. mindennél édesebb, amit csak ittál.                                                   (11)
9. Fehér madonnád.                                                                                 (5)
10. – érdemes volt idetévedni érte –                                                      (11)
11. utánad röppen                                                                                    (5)
12. s a Védánál utolér – megígérte.                                                       (11)
13. Szólni szeretnél –                                                                                (5)
14. ne fáraszd már magad, szépen feledd el,                                         (11)
15. lágy már legenda,                                                                               (5)
16. szelíd, világító, okos fejeddel –                                                        (11)
 
17. Megnőtt szemedből                                                                            (5)
18. csillagok jele csillan mostanában.                                                   (11)
19. Fellegekben lépsz                                                                               (5)
20. rezgő fényben, rezedák illatában                                                     (11)
A vers kivételes lecsiszoltsága, egyszerűnek tűnő vonalvezetése iskolapéldája lehetne gondolat és forma egymásbajátszásának, megtisztító harmonizálásának. Az egymásra figyelés műfaját, a zenei duót példaként véve, azt mondhatni: ez a vers duó énekhangra és összevissza kalimpáló szívre. Jóllehet, a párbeszéd második alanya szövegszinten nem jelenik meg a versben, jelen van viszont a szöveg mélyrétegében, az elemi ritmusban, a hangok szavakká formálódásának teremtő pillanatában. A szövegfelszínen egyszólamú, felszólító mondatok követik egymást. Ezt a verstípust szokás önmegszólítóként jellemezni. Főleg a modern költészetben otthonos ez a típus, a legkézenfekvőbb példák Kosztolányinál, Babitsnál, Szabó Lőrincnél, de igen nagy számban József Attilánál is könnyen megtalálhatók.
Sorsdöntő pillanatokban születnek ezek a versek, mikor az elvek, az életút folytatása tisztázásra szorul. Ezeknek az időszakos, menet közbeni egyszemélyes „haditanácsoknak” sajátos műfaja az önmegszólító verstípus. Minden párbeszédnek feltétele két státus: a beszélő és a hallgató státusa, amely felállításban – tisztán a kommunikáció szempontjából – a megszólító lépéselőnybe kerül a hallgatóval szemben. A viszony is eszerint alakulhat alárendelővé vagy mellérendelővé. Dsida jelen versében bizonyos fokú alá- ill. fölérendeltségi beszédhelyzet teremtődik meg: „Vigyázz, fiacskám”, de a versforma – mesterinek bizton mondható – apró fogásai révén ez a fölérendelődés nem erőszakos „hatalomátvétel”, hanem az alárendelt belső rendjéből fakadó hierarchizált értékrend szülötte. S itt vitatkozni lehetne azzal, hogy a megszólító immanens vagy transzcendens hatalom-e? Dsida költészetében : ez nem egyszerűen pszichológiai kérdés (mint a kései József Attilánál legtöbbször), hanem mindenekelőtt világnézeti. Ő az, aki a huszadik századi erdélyi költészetben a mélyen vallásos, katolikus tematikájú verset olyan színvonalra emelte, hogy ez a vallásosság nem plusz tehertétel, hanem örök esztétikai érték ezekben a költeményekben. Ugyanakkor többen hangsúlyozták: nem hitbuzgalmi versek ezek, sőt dogmatikus szempontból igen fésületlenek – ha úgy tetszik – lázadóak. Dsida isten-képének azt a sajátosságát keli itt megemlítenem, ahogy az örök és az emberi egymásra exponálódik, és csodálatosképpen vibrálni, élni kezd ettől mindkettő: az isteni, mert emberközelivé válik, s az emberi, mert parányiságának, fojtó végességének, ha csak pillanatig is, sikerül megpillantania a végtelenbe futó összekötő szálat. (Az sem véletlen, hogy épp a krisztusi küldetéstudat foglalkoztatja első pillanattól, amelynek épp a két vetület egyesítése az alapdilemmája.)
Itt ez a vers, költőjéről már tudunk egyet s mást, a többiből csak annyi a miénk, amennyit a versből sikerül felszínre hoznunk. Egyes szám második személy, felszólító mód – elemezhetném nyelvtanilag a strófakezdő tőmondatokat. De nemcsak ennyiről van szó. Több szinten is rejtett kontrasztba van állítva a strófakezdő sor az azt követővel: az első rövid tőmondat (5 szótagos), a második bővített mondat (11 szótagos); az első mindig szabályos nyugateurópai metrikus verselésben íródik (a szabálytól való eltérések is mindig indokoltak), a második hangsúlyos magyar verselésű, emellett egymással páros rím köti össze; az első, a parancsoló, mindig felszólító módú, míg a második csak többnyire, s az is enyhített formában.
A vers megszólaló alanya parancsokat vagy inkább csak tanácsokat ad egy rejtett alanynak, s hogy a parancsteljesítés rettenetét, megalázó voltát némileg tompítsa, a rövid parancsokat egy-egy hosszabb/emberibb hangvételű sor egészíti ki. A két sor két jelleg, mondhatni vers a versben. Ugyanaz formailag, mint amiről Dsida világlátása jellemzésekor már szó esett: egymásra exponálás. Az egyik vers az első sorokból állna össze, a másik a második sorokból. Ezzel a kísérlettel vegytiszta formában megtalálhatjuk az említett két jelleget.
Az első sorokból összeálló vers egyes sorai között is megfigyelhető bizonyos ritmikus váltakozás.
 
Hangsúlytalan kezdés
1. Pihenj le békén.
U – / U– / – –
5. Figyelj, fiacskám
U – / U – / –
9. Fehér madonnád
U – / U – / –
11. Utánad röppen
U – / – – / –
 
Hangsúlyos kezdés
3. Rosszra ne gondolj
– U U / – –
4. s édes a Léthe
– U U / – U
13. Szólni szeretnél
– U U / – –
15. légy már legenda
– – / U – / U –
17. megnőtt szemedből
– – / U – / –
19. Fellegeken lépsz
– U U / – –
 
Az 1.–3.-as, 5.–7-es között szabályos a váltakoztatás, a 9-estől viszont szabálytalanná válik; eszerint a 9-es és a 11-es, mindkettő jambikus (hangsúlytalan) kezdésű, a 13-as és a 19-es adoniszi sor, közte a 15-ös és a 17-es első üteme spondeus (kettős hangsúly), bár a lüktetés a második ütem alapján jambikus. Már most felhívnám a figyelmet a 15. sor első ütemére, ugyanis a 13. és a 15. között a kontraszt nem egyszerűen hangsúlyos–hangsúlytalan jellegű; a 13. sorbeli könnyed daktilus (–UU) helyén a 15. sorban egy igen súlyos spondeus (– –) képez kettős hangsúlyt (ennek értelmezésére a későbbiekben fogok kitérni). A hangsúlyos–hangsúlytalan kezdés mellett megfigyelhető egy másik ritmikai játék is: az egységkezdő nyugateurópai verselésű sorvégeken – az adoniszi sor teljes ütemű, frappáns – zárásával szemben a jambikus lüktetésű sorok három ütemből, két teljes és egy utolsó, csonka ütemből állnak. A hatás: egy szabályos ritmus rákottázása egy szabálytalan lüktetésűre. (A daktilikus lüktetésnek a szabályos megfordítása az anapesztus és nem a jambus (U–); a jambus a trocheus (–U) fordítottja.) Az ebből fakadó hanghatás a modern zenében egyébként igen kedvelt. Ametrikus sorok között, helyesebben a két soros egységek között értelmi és formai cezúra található, amit még inkább hangsúlyozottá tesz a kétsoros tagoláson túl, a második sorok szabályosan ismétlődő páros ríme. Ez akarva-akaratlanul azt a benyomást kelti, mintha valójában kettévágott – eredetileg négysoros versszakokról lett volna szó. A szabályos váltakozás csak még inkább felerősíti a szabálytalant.
Mire jó ez a rafinált ritmusképlet, kérdezhetnénk. Holott, ha megfigyeltük, szén az alapszinten már – a verselési technika szintjén – felsejlik újból az a jellegzetesség, amellyel Dsida sajátosságát jellemeztem: két jelleg egymásravetítése, s így a kép létrehoz egy harmadik – igen izgalmas – valóságot.
A szigorú felszólítás épp attól tűnik a lehető legkevésbé idegennek, hogy második sorok úgymond belekalimpálnak a csupasz, szikár alapelvekbe. Ettől egyrészt az elveket tudó értelem veszít szigorúságából keletkező ritmuszavar (metrikus – hangsúlyos verselés), szinte egyidőben az elveket magukat leszállítja a hűvös ködökből, és emberközelbe hozza, maximálisan hitelessé avatja azokat. Úgy parancsol, hogy közben tekintete a szavak hatását fürkészi, s hogy ez ne a rettenet legyen, mintegy magyarázkodik. Nem öncélúan viszont, hanem tisztelve a másik, az őt hallgató ember esendőséjét, emberi mivoltát (mintegy hangulatfestő szerepet tulajdonítok a második sorok „lötyögő” ritmusának).
Az elvek (az első sorokból összeolvasható vers) önmagukban igen kopogóak, bár sorrendjük egyben egy apoteózis íve, s ez egy olyan szigorú lolikát sejtet, amelynek – bár emberi szemmel félelmetes, megismerhetetlen – létezéséhez nem fér kétség. (Ez Is benne van a sorrendben. Itt billen a mérleg serpenyője újra transzcendensnek tudott beszélő hipotézise javára.)
S ha már az apoteózis mint világszerkezeti alapelv szóba került, meg kell néznünk, hogy mennyiben hagyományos és miben egészen rendkívüli. A megdicsőülés keresztény eszme, de a versben csak egészen rejtett utalásokból, minden erőszakos képzettársítást kerülve fedezhetjük fel. (Iskolapéldája ennek a dsidai nyugodt messianizmusnak pl. a Nagycsütörtök.) Például: „Sorsodat tedd irgalmasabb kezekbe”, „szívedben a penge megáll rezegve”, „Socrates, Dante, minden szellem itt áll”, „Figyeld, fiacskám” „Fehér madonnád”, „csillagok jele csillan mostanában”, Fellegeken lépsz/ rezgő fényben, rezedák illatában. De kontrasztként a pogány kultúra utalásai is át- meg átszövik a képet: „Socrates, Dante...” (görög), „s édes a Léthe,” (görög), „érdemes volt idetévedni érte* (hinduizmus), utánad röppen/ s a Védánál megvár....” (hinduizmus), „Szólni szeretnél/ ne fáraszd már magad, szépen feledd el. (retoicizmus). A megdicsőülés mint az emberi létből való kilépés végső motivációja, lépésről lépésre követi azokat az értékpilléreket, amelyek a költő világát tartják, s amelyekről úgy kell lemondania, hogy a rá vigyázónak külön gondja van arra, hogy ezek valamiképp a másik világban megőrizhessék a folytonosságukat: az élet, a szellemiség, a szerelem. De az is lehet, csupán az átlépés borzalmát enyhítendő, újra a másik embert, a rejtett alanyt maximálisan tisztelő gesztus ez. Mert épp a műveltség, a szellem rituális részvételével, mondhatni „ministrálásával” (vö. „itt áll”) érvelő 6. sorral rímel a Léthe vizének édességét, tehát a feledés állapotának nagyszerűségét dicsérő 8. sor. Filigrán pszichológiai ismeretre vall, hogy mint e fenti esetben is, az egyik érvelés erősítésére egy olyan érvet használ, amely épp az előzőt tagadja meg némiképp. A kettős fénytörés jelensége ez is, mely szerint az érvelőt hebegni-habogni látjuk, de teszi ezt nem a nevetségesség, hanem a határtalan szeretet kiszolgáltatottságában. Ugyanilyen enyhe, de rendkívül megkapó következetlensége a 11.-12. sorban is található, miszerint annak, hogy a fehér madonna „utána röpül”, az az – emberi mértékkel abszolút erkölcsiségre valló – érv áll, hogy „megígérte”.
A címre külön ki kell térnem. Már említettem, hogy a címadó 15. sor a 13. szabályos adoniszi sorával erős disszonanciát szül, melynek szándékolt voltára vall, hogy épp ez a sor lesz a vers címe. A 7. és 8. szakasz eszmeileg is a végsőkig izzítja az ellentmondást. Az utolsó szó jogán, vagy az ellenkezés jogán megszólalni akarót, az utolsó, tehát egyetlen emberi lehetőséget mint jelentéktelent ítéli meg: „ne fáraszd már magad, szépen feledd el”. (Finom kétértelműséget lop be az utolsó félmondat tárgyának bizonytalansága: nem tudni, a megszólalást kell elfelejtenie, vagy saját magát, bár a kettő végső fokon találkozik: „szólni szeretnél/ ne fáraszd már magad, szépen feledd el”.)
A végsőkig kiélezett helyzet hozza úgy, hogy a 15. sor spondeikus hangsúlya enyhe türelmetlenséget árul el, amelyet a 16. sor hízelgő jelzői igyekzenek némiképp jóvá tenni. Az apoteózis ebben a folyamatban kap helyet, hogy még e végső (giccs-veszélyes) helyzetben is távolságtartó személyiégét meg tudja őrizni a vers, bizonyság rá az utolsó kép naiv disszonanciája: „Fellegeken lépsz/ rezgő fényben, rezedák illatában.”
Nagy versek között nincs kisebb és nagyobb, s bizton állíthatjuk, bármelyik mellett megáll ez a Dsida vers. S hogy az emberiség mekkora tőkéjét hordozza magában, mi sem bizonyítja jobban, minthogy húsz sorban el tudta mondani mindazt, amiről könyveket írtak, vagy írnak még ezután is.
ASZTALOS ILDIKÓ

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék