Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. április, II. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Visky András

Visky András
M. K.
„felette vad, szelíd / grammatikai szálkák:” Marno János
Mi a szép – ha kérdés ez, akkor szemben áll örökké. Lépnél, föl(ül)kerekednél: előtted van. Van azonban magatartás, világban való létel, van tudás, amely így fogalmaz: mi a szép. Ha kérdés: föltenni csak kívülről lehet, őrökké kirekesztve és háttal. Miként ha a kiűzettetés öröksége gyarmatosítaná a nyelvet, és belül kerülni (azon, ami: szép) csak a kívülmaradás feltételével lehetne. A világ bejáratánál a deus terminus áll őrt, a belépés feltétele az önkorlátozás – tiszta arcú, rövid nadrágos kisfiú ebben a mondatban Ludwig Feuerbach.
És mégis: mi a szép? Az, ami megmutatkozik a világból, avagy az, ami rejtve marad? És ami rejtve marad, fölfogható-e mint művészi esemény? Ami van, az a kép. Arra kell gondolnunk tehát, hogy föltárul valami addig ismeretlen, s a művészi, cselekvés hírül ad, kinyilatkoztat, evangéliumot szól. A kép mindazonáltal ennyit „jelent ki”: mi a szép. A kép az abscondita és revelata felől a saját bölcsességét osztja meg, és azt mondja: a revelata az abscondita bizonyosságát, az abscondita meg a revelata kegyelmét közli. A kép e kettő viszonyát idézi fel.
Az alkotói szituáció tehát az úton levés. A keresésben lemondás van. Észlelni (a tájat, az időt) azt jelenti: odafordulni. És odafordulni: nem venni tudomást arról, amire nem vetül fény. Nappal és éjszaka innen a képek réteges szerkezete. M. K. tehát nem a revelata pillanatát rögzíti, hanem a kettőnek – az elrejtettnek és kinyilvánították – együttállását. Semmiféle (konvencionális) különbségtételre nincs mód. Vannak ablakok, adatik fölismernünk, amelyeken át betekinteni lehet. Ott a mélyben a Nagy Motívum törmelékei vannak. Fölsejlenek, mint egy női szépségű görög cserépkorsóban mindaz, amiről – eddig eljutván – lemondani kellett, összetörni és elvetni.
A tiszta érzékelés (aisthézis) az, amikor a revelata rejt és az abscondita kinyilatkoztat. Ennek neve: szép. A szép nem: van, a szép: adatik. A szép a világ formája. Kafka írja. „A világ csak arról a pontról nézve látható jónak, ahonnét megalkották, hiszen csak ott hangzott el róla: íme, igen jó” E helyről értelmetlen bárminemű szembeállítást megfogalmazni, amely valamiféle privilégizáltabb útja volna a megértésnek. Ebben az alkotói szituációban nem jön létre ilyen értelmű kidolgozott ikonográfia. Nincs alászállás a strukturálatlanba. A kifejezésnek ez egy pauperum változata, amely a megszólítást, a közlést, az üzenetet közbevetés nélkül realizálja. Hogyan? az önmagán való túlmutatás gesztusa révén.
A kultúra, mint hagyomány, a képek földtani mélyeiben rejtezik, s ami látszik, az már csak elementáris tisztaság. Annyi mutatkozik meg (belőle), ami égre vetítve megmarad. Mindazonáltal ez az esszenciára szorítkozás nem dekódolható a tűnt idő híján, föl kell fedezni az egyetemes jelenné alakult múlt idő porladó történeteit, látni és benne lenni kell egyszerre. Majd mindegyik képen találhatni egy apróka metszetet, amelyen át betekinteni lehet és elindulni, akár egy kiszáradt folyó medrében, amely már nincs is, de eltévedni mégsem lehet benne, mert vonzás és idegenség, titok és evidencia.
Az út, amely befelé vezet, a kontempláció útja. A kontempláció a láthatóból a láthatatlanba visz, mert egyedül ott van mód úgy odafordulni valamihez, hogy az nem elfordulást jelent. Nem megfejteni kell a világot, hanem titokzatos mivoltát megmutatni. A kép nem megfejti, hanem hírül viszi, mert bizonyossággá lesz számára a rend. Teodiceat „cselekszik”. Bejelöli a térképen a szemlélődésnek azokat a helyeit (állapotait), amelyek a pulchrum ad exterius és a pulchrum ad interius egymásba villanását mutatták meg. Az ábrázolás tisztasága és igaza így magából a képből árad, amely azonban nem tart fogva a maga terében, mert nincs saját tere (nem moralitás), amiképpen az ablaknak sincs saját „képe”, hacsak nem „vak”.
A történetnek az intenzív jelenidejűsége arra sarkallja a peregrinus M.K.-t, hogy datáljon (1988. április), mint aki naplót vezet, és az eljövendőkre játszik, amikor dokumentumot alkot A képek vallomásossága a legerőteljesebben M. K. egyedi naptárait – Naptár 1987 és Naptár 1988 – hatja át; a két virtuózan szellemes füzetet az Európa útjain mindenütt otthonra találó és eredendően otthontalan képfestő egy sajátos eklektikájú jelkészlet segítségével alkotja meg. Különös momentumok számára, amikor az anyagi létről azt fedezi föl, hogy a pusztulást, a felbomlást az esztétikának engedve realizálja. Nem relikviák ezek, s nem az emberi kéz érintése közvetíti feléjük a lelket, hanem sokkal inkább a nagy egyetemes „installációban” betöltött helyük. Helyük van, mint a hangszereknek.
Nem egymásnak feszülő ellentétek – fehér–fekete, hideg–meleg – és nem a lemondás lezárt terel. Kép a világ, anyaga és formája a szépnek. Az alkotás nem a hasonló, nem az olyan mint, nem a mintha. Időről időre megnyílik odafent az ég.

 

 


kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék