Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. április, II. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Székely János

Székely János
A MARADÉK MARADÉKA
Azzal becsülöm meg magamat, hogy kérés nélkül soha sehová nem küldök kéziratot.
Még az ántivilágban kiadói megrendelést kaptam versgyűjteményem, vagy ékesebb stílben „költői korpuszom” összeállítására. Kérését a Kiadó december után is megismételte, így hát nem csekély költséggel és fáradsággal tényleg összegyűjtöttem, sőt naivitásomban még utószóval is elláttam fiatalkori bűneimet. Ennek már több mint egy éve. Ahogy megtudtam, kéziratom azóta is a polcon hever, remény sincs kinyomására, mert a rendelkezésre álló papírt és nyomdateret sokkal fontosabb tevékenység, tudniillik a lapkiadás (szóval megint az a nyomorult politika) foglalja le, s ha valamennyi netán a könyvkiadásra is jutna – mért jusson az éppen nekem?
Verseimet általában mindig csak nagyon megkésve, évek, évtizedek múltán publikálták; elkészült gyűjteményemben sok olyan vers van, amely az előző diktatúrában egyáltalán meg sem jelent. Ezekből azóta többet közöltem, de publikálatlan is maradt elég, mondhatni spóroltam velük: indokai, „nóvumai” lehettek volna az új kiadásnak. Sajnálnám, ha végképp elkallódnának. Ezért most, a Látó szíves unszolására összeszedtem a maradékot, s utószavammal együtt nyilvánosságra hozom.
Valaki egyszer mélyen megbántott, rámsütötte a szentenciát: könnyű utólag okosnak lenni. Nos, látják kérem, én évtizedekkel előbb írtam „lírai” verseimet; nem akkor, amikor már szabad, hanem amikor még tilos volt a fehér elefántról beszélni, így hát senki se vélje, hogy utólag lettem okos. Ahogy elnézem, még csak hallgatással sem vádolhat utólag senki.
A versírás gyermekes szenvedélyéről különben már régen lemondtam; magam sem becsülöm túl sokra verseimet; olyanok, amilyenek; legyenek elnézéssel irántuk.
 
Bolondos
Az első napsugár
Durva fürtödre száll.
Szent Mihály gyönyörű
Tornya új lángra gyúl,
S a fellegekbe szánt.
 
Búgó azúr szelek
Úsznak a firmament
Taraján – végigcsordul
Arcodon mosolyod,
S én könnyezem…
„Úgy, úgy, bolond gyerek,
Futnod hiába – vágyad
Örökös szomjúságra
Ítélte istened.

Úgy, úgy, bolond gyerek,
Fürdesd arcod a szélben,
S hidd, hogy szelíd az élet,
Szelíd és végtelen.

Ringasd el minden álmod,
Ringasd el ifjúságod,
Aludj, aludj, szegény.

Tündöklő glóriával
Dereng a tiszta bánat
Homlokod tükörén.”

Szólsz, s lehunyod szemed.
Olyan lágy a meleg.
Olyan jó, hogy vagyok,
Olyan jó, hogy szeretsz,
Olyan jó, hogy hajad
Vad fényrózsát remeg,
Míg porba hullanak
Korok és rendszerek.

1948
 
Trecento
Sárga füzérré sorakoznak a lomha kalangyák,
Tarló… Reszket a Dél, s letörli gyümölcsei hamvát.
Éhesen vássa beléjük villogó fényfogait,
S lanyha levükben a nap illatokat gyarapít.

Barna szerzetesek gyalogolnak lassan a hegynek,
Ragyogó búbjaikon tükröző cseppek remegnek,
Mennek sorban a hegynek, s az alkonyi vész
Keserű borukon boldogabb múltat idéz…

Szullák tekerőzik a kertben íriszek kardjai közt.
Arcom a fényben… kéklő hullámok lába füröszt.
Vízre hajolnak, isznak a hervadó füzek.
Vágyak se, célok se, színek se, álmok se űznek!

Kedves, ha látni akarsz: most gyere hozzám:
Lassan az őszben megfonnyad mézszínű orcám,
Lassan az őszbe merül örömtelen ajkam,
Lassan az őszbe ragad

egy lángszínű angyal!
1949
Átok
Akarom, szenvedj.
Nagy kezét a kín
Szorítsa billegő fejedhez.

Te nyomorult!
Úgy tönkretettél,
Hogy már feledni sem szeretlek.
 
Te nyomorult!
Megátkozom

Gyümölcsöt hozó minden perced.
Nincs menedék.
Élni vagy fájni
Halálodban is megkereslek!

1949
Altató
Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Térj ágyadba, szegény gyerek!
Pillád alatt már kék álmok boroznak:
Koros szatírok és

becsípett istenek.
Ma ismét nem tettél semmi rosszat.
Aludj szelíden. Lomha tenyerét
Arcod köré új alkony bíborozza,
Körmödre fúva már

éltető melegét.
Várd meg: tán megjön majd a holnap,
És kedved szerint játszani
Újra elmehetsz, ártatlan tolvaj,
Kinek valódi, nagy

zsiványok társai.
Várd meg: csak megjön már a holnapi
Nézd: égre száll szelíd ígérete.
– Ott künn a csöndben mély órák dobolnak,
S folyik tovább az éj
különös élete.
1949
 
Obeliszk
Ki hallana meg, ha kiáltva kiáltnék
Engem az angyalok rendjelből?
Rilke
Körülvesz az ellenséges
Mindenség igézete.
Elkárhoztál, akár érte
Küzdesz, akár ellene.

Angyalok mit sem segítnek:
Balga női ők a hitnek:
Tisztult eszme-lényeiknek
Nincsen bája, kelleme.

Örökre elérhetetlen
Ideál az angyal – és
Vágyad levetkőzni retten
Mindenfajta rettegést.

Föld és ég közt függ világod.
Szomjazod a túlvilágot,
Végül is megoldva álmod
Mélybe vonz a szenvedés.

Attól irtózol, hogy aztán
Nem említik éltedet?
– Állítsd fel még ittlétedben
Lángoló emlékedet!

Ívesen szökjék a napba.
Tündököljön kő-alapja,
Ráütvén a sivatagra
Megőrző pecsétedet.

Egyedül az angyali és
Változatlan: ez a rög.
Bízva rejti örökléted

Időnkben, mely elpörög
S rajta: – „voltam az Egyetlen,

 
Elbuktam (mint minden ember),
S együtt buktam lényegemmel.
– Csak a művészet örök.”

1950
A nimfa
Gyümölcseink beértek
Piroslanak a dombon
Odébb a horizonton
Ki alvó szürke fények

Higanytükör e tó itt
Lassan sárgul a káka
Merev gyűrűk sugara
Riadtan széttolódik.

Egy férfi hajlik értem
Viharzik már a nádon
Átúsztat a homályon
Csillagsörényű ménen

1950
Belül
Jössz-e barátom, derékba törő
Keser sorsunkkal megbékélni végre?
Jössz-e, tanulsz-e hímport hordani
E véghetetlen, búsuló vidékre?

Jössz-e bejárni sívó talaját és
Hazudni rája termő almafát,
S az illatos sötétre ráderítni
Az új sötétség nyálka-hajnalát?

Én nem megyek. Tudom, hogy semmit érnek
A homokra rótt, alkuvó nyomok.
Hódítsanak csak odakint az éjek.
Idebent csak a fénynek hódolok.

1951
 
Hosszú távon
Csíkosan villan, foszlik a gyep.
Velem utaznak fönt is a felhők.
Érzem a dúdoló, hűs szeleket,
Füttyöket, sípokat, éljeneket,
S újra meg újra: a célt, a jövendőt.

Térrel, időkkel birkózom és
Végtelen így, úgy is a pálya
(Részegít mégis)… gyors lihegés,
Alkatom hajlik, megfeszül és
Nesztelen őröl a pálya talánya.

Céltalan futnom: semmi se vár.
Semmi se vonz, ami méltó a harcra.
Egyszerű vég az, puszta határ,
Vég, mit a múltak vontak alám,
S onnan adódik, hogy álltam a startra…

Futni, rohanni! érzem a szél
Újuló füttyét; a vad rohanás
Lázító, biztató lendületét,
Égető izmom friss erejét,

S a pálya – a pálya kábulatát.
Pihenni vágyom: rohanok mégis,
Szeretni vágyom: hajt a magány,
Mind, aki társam: ellenem épít,
Ellenem futja köreit végig,

Ellenem kúszik az út is alám:
S mégis, futni, csak futni viharzó
Gőggel a pálya szép talaján…
Céltalan – mondtam? Hazug a jajszó.
Maga a cél ez: futni viharzó
Gőggel, és elsőnek lenni – az ám!

1951
 
A dombra hullt…
A dombra hullt
A nap mesés
Labdája és
Most visszapattan.

A pőre fák
S a várfalak
Felizzanak
A sugarakban.

Fáradt gyerek,
A dombon ülsz,
Pihenni dűlsz
A régi gyepre.

Fehér körök
Suhannak tág
Mezőkön át
A végtelenbe.

Alámerült,
Kihunyt a láng,
Kitudja, tán
Újra se támad.

Jöjj, enyhe éj,
Öleld örök
Öledre őt –
Azt, aki fáradt.

1951
 
Tűrted ma is…
Tűrted ma is az ostobákat.
Hát vajon nemesebb levél?
Sivár legényke! Nézd, a fákon
Sarjad még egynéhány levél;
Nézd, nézd a dombok tikkadt ívén
Még kúsznak holmi fellegek;
Nézd, szemed vakultáig nézzed
A hallgatag, kristály eget –
És embertelen ős magányból
Fakadjon minden egy dalod.
Bízvást nyuvasszon meg az élet.
Két nagy dolog tilos tenéked:
Élőt vagy holtat bántanod.

1954
Galambok
Valamikor, sivár kölyökkoromban
Azt álmodtam, hogy csupa szárnyametszett
Örvösgalambon járkálok tiporva;
Bármerre léptem, ott volt legalább egy;
Ütemre reccsent kicsi koponyájuk,
És rémítően ropogott a csontjuk.
S most itt vergődünk, társaim, a porban,
Szárnyunk-szegetten, sírva és tűnődve.
S találgatjuk: vajon ki jár fölöttünk.
Hogy lépteire egyikünk aláhull,
Hogy verdesünk, mint szárnyszegett galambok.
És csontjaink is rémesen ropognak?!
1986
 
Két kos között
Jaj, népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem, találnod?

Hol tengődsz? Kunyhaid hol állnak?
Miféle pontján a világnak?

Miféle átok-verte téren?
Micsoda szélütött vidéken?

S mi hajtott el, miféle zápor,
Az álmatag-szép Ázsiából,

Holott alján minden dolognak
Ős istenárnyak bujdokolnak,

És mirtusz ring és leng a parton.
És forró és veres az alkony?

Kik üldöztek? És minek jöttél?
S ha már jöttél: mért ide jöttél?

Mért épp ide, e lompos-lankás
Tájra, hol örök a sóhajtás,

Hol vér a víz és füst a felleg?
Jobb volt vala a Volga mellett,

S jobb volna bármi más hazában,
Fokföldön vagy Algériában,

Mintsem e fájón
Rémteli tájon,

Mit szíved mégis szentnek érez!
– Mert senki földje: csatatér ez!

Jaj népem, jaj, te vak, te áldott,
Hol kell magad, népem, találnod!

 
Örök viharban, kínban, éjben,
A féltekék kereszttüzében,

A megütközés pontján éppen,
Két rossz között, a legközepén,

Kitöltve azt a delejes közt
Két egymásnak rohanó kos közt,
S csak addig élve, fogyva ottan.
Míg görbe szarvuk összecsattan…

Ott, ott a roppant ívű lámpa
Két pólusa közé bezárva,

Ahol, miként a napban, úgy ég,
Úgy sustorog a marha hőség!

Ó, a mi fényünk!
Ó, mi elégünk!

S bár lenne, s hamar jönne már a
Nagy vég: a nép tömeghalála.

Hogy nőne már szullák a síron:
Ne kéne sírnom, egyre sírnom!

1957
Lemondás
Én úgy vagyok már, asszonyok,
Úgy tengek-lengek, mint az álom.

Nem kérem, hogy szeressetek,
Nem kérem és nem is kívánom.

Elég nekem a tiszta vágy,
Amelyet öntudatlan adtok.

 
Nem vágyom elragadni már,
Elég nekem, ha elragadtok.

Elég nekem, hogy vagytok és
Hogy puszta létetekkel végre
Fellombozzátok korhadó
Szívem az élet ünnepére.

Elég a szent öröm, amely
Úgy gyúl ki bennem, mint a fáklya:
Hogy képes vagyok égni, hogy
Méltó vagyok az ifjúságra.

Hát így vagyok már, asszonyok,
Ily gőgössé püfölt az élet.

– Te is, ki hű vagy és nemes,
Tőled se kérem, hogy szeress.

Elég, ha én szeretlek téged.
1963
Jelkép
Vaktában kilőtt két nyíl, amelyek
Szemberepülve kettészelik egymást.

1964
Perspektíva
Ha rám kövült a gyötrelem,
Ha szűkösen és elnyomottan
Morzsolgatom az életem,
Az rendben van – belényugodtam.
De az, hogy gyermekemet is
Így látom egykor tönkremenni,
Az nyársra húz és sírba visz.
(Akkor inkább a Sár, a Semmi!)

1965
 
Utcák és szobrok
Megkívántam a végrendelkezést,
Bartók Bélától irigyeltem el:
„Míg ez s az a tér és körút
Erről s arról van elnevezve, addig
Megtiltom, hogy énrólam utcát
Vagy teret nevezzenek el.”

Micsoda naiv fenség!
Micsoda fenséges gyerekség!
A tehetetlen kétségbeesés,
S a mindenható nagyság micsoda
Mondat-gigásza! Micsoda kegyetlen

Ítélkezés az életen!
Megkívántam, s most végrendelkezem.
Én, alulírott Székely János,
Sebzetten és halálra szántan,
Állítólagos szellemi
Képességeim birtokában
Úgy rendelkezem, hogy amíg
Utcák, terek és városok
Egyáltalán és bárhol a világon
Gazemberekről vannak elnevezve:
Énrólam utcát ne nevezzenek el.

Míg széltolóknak áll a szobra, addig
Énnekem szobrot ne állítsanak.

Értsük meg egymást: nem hiszem,
Hogy ilyen veszély fenyegetne; mégis:

Míg valahol is tér vagy utca
Van elnevezve politikusokról,
Kik rögeszméik ürügyén befogják

 
Szekerükbe a nyomorultakat,
Hogy aztán maguk nyomorítsák őket –
Énrólam utcát ne nevezzenek el.
Értsük meg egymást: jól tudom,
Hogy kész röhej megtiltanom, amit
Senki sem készül elkövetni, mégis:

Míg elpusztult nagyokra hivatkozva
Pusztítja el és kínozza halálra
A mindenkori szent, kortársi horda
A mindenkori élő nagyokat;
S ha belehalnak, ismétcsak ezekre
Hivatkozva a legújabbakat;
S ez nemzedékről nemzedékre így megy,
Folyton pusztítva, hivatkozva folyton,
Későre megbánt gyilkosságok árán
Szaporítván az utcaneveket –
Énrólam utcát ne nevezzenek el.
Míg hála övezi a talmit.
Míg géniusznak titulálnak
Ügyeskedők ügyeskedőket,
S a néma érdem egymagában gürcöl,
Nincs kihez szóljon, begyógyul a szája,
S átkozva bánja, hogy világra jött –
Énnekem szobrot ne állítsanak.
Míg világtörvény marad a hazugság;
Embernek lesz ember fölött hatalma,
Míg leírják, hogy most már minden jól van
(Miközben minden tönkremegy);
Míg érvényes a Hamlet monológja,
Amíg üvölt a falkaszellem, és
Hóhéraiknak áldoznak a népek;

 
Szóval míg olyan a világ,
Amilyennek ma ismerem:

Énrólam utcát ne nevezzenek el,
Énnekem szobrot ne állítsanak.

S ha sohasem lesz másként – hát soha.
Abban bízom, hogy lent, a föld alatt
Megleszek utca s szobor nélkül is.

De addig – néhány régi temetés
Emlékeit idézve, amikor
Petőfi Sándort, vagy Bolyai Jánost
Kaparták el, vagy Mozartot szegényt –
A velük való szolidaritás
Csekély jeleként meghagyom:
1) Temetésem ne legyen nyilvános.
2) Síromat ne jelöljék meg.
3) Ne hivatkozzék rám utólag senki.
1968
Egy vitára
Hiába tudom mosolyogva.
Hogy én vagyok az elhagyott,
Akinek nincs hatalma, polca.

Ki pénzt sem, plecsnit sem kapott;
Hiába köztudott, hogy mindez

Nekik jutott, és nem nekem,
S húsz évig fogták be a számat,

Tették pokollá életem!
Hiába ők azok, akiktől

Elszenvedtem az elnyomást,
Most mégis ellenem terelnék

E kormánypárti lázadást.
Cézárt imádták – most a Semmit.
Aki nem érti, ostoba.
Csupán a szelek váltakoznak,

Az emberek sehol, soha.
Jobb lesz tehát, ha félreállok,

Jobb lesz bizony, ha hallgatok.
Bocsánat, híveim, bocsánat.

Amiért megbántottatok.
1968
Semmi – soha
Minisztereket rehabilitálnak,
Kiket golyók vagy más sérelmek értek.
„Dicsőség nékik, nem pedig gyalázat.”
Derék dolog, helyeslem, egyetértek.

Csakhogy emlékszem másra is.
Agyamban tülkölnek, konok
Lidércekként kísértenek
Holmi fekete autók.
Emlékszem trógerekre, kik
Szavazni rángatták kezem;
Reflektorfényben villogó
Börtönökre emlékezem;
Egynéhány szász családra, mely
Elszállt a szélben, mint a polyva;
A Gecse-út pincéiből
Feláradó halál sikolyra;
Egy-egy sovány parasztra, kit
Úgy győztek meg, hogy főbeverték;
A rabszolgákra, akik a
Duna csatornát építették;
Emlékszem szólamokra és

Kulákperekre, -táborokra;
Felbontott levelekre és
Lehallgatott telefonokra;
Népre, melyet a félelem
Rábírt, hogy gyilkosát imádja;
Emlékszem életemre, és
Emlékszem rabruhás apámra.

S mivel csak én emlékezem,
S nem fogja senki más a pártját,
Javaslom, hogy a népet is
Azonnal rehabilitálják.

Hát tőlem név szerint ki kér
Bocsánatot, vigaszt ki ád,
Hogy végig kellett néznem az
Apokalipszis iszonyát?
A meddő férfiévekért,
A rettegésért, melyben éltem.
A meg-nem-írott versekért,
A versért, melyet összetéptem;
A pimasz hazugságokért,
Amelyeket le kellett nyelnem;
A szégyenért, hogy máig is
Szégyellenem kell anyanyelvem;
Az átokért, hogy tollamat
Tudatlanok terelték-lesték;
Hogy agyamban turkálhatott
A bőgő tehetségtelenség;
Hogy nem lehettem az, aki
Lehettem volna, akit vártak
Ml kárpótolhat mindezért.
És mikor rehabilitálnak?

1968
 
Nemzedékek
Szabó, Szabédi, Németh, Illyés…
Egembe nyúló néma szirtek!
Nem néztek ők reám, de mégis,
Volt még, akikre föltekintsek.

Csúcsokra, szédítő tetőkre
Nem hágtam én, nagyobb se lettem.
Mégis, ahogy magasba nézek,
Már csak az égbolt van felettem.

 
Utószó egy elkészült versgyűjteményhez
Ez a könyv válogatott verseimet tartalmazza: mindazt, amit 1948 óta írtam – és magaménak vallok ma is.
Több ízben tanúja voltam, miként veszi semmibe a tisztelt utókor ilyenolyan szerzők végakaratát. Ifjúkori zsengéket, elszórt alkalmi közleményeket, játékos rögtönzéseket sőt penzumokat szedeget össze, hogy tudományos becsvágyát minél vastagabb, vegyesebb (és unalmasabb) összkiadásokkal elégítse ki. Pedig a szerző a semmiből csinál valamit, így hát szuverén úr; szabadon rendelkezik legalább a tulajdon műveivel. Nem hinném, hogy valaha filológusok kezére jutok, mégis előre kijelentem: ezt és csakis ezt a „költői korpuszt” tekintem a magaménak.
Sok verset írtam, persze, ezenkívül is. Ott vannak mindjárt a fiatalkori próbálkozások, a személyes hang és szemlélet kialakulásának, a mesterség begyakorlásának mérhetetlen tömegű piszkozata. Néhányat (rossz lelkiismerettel) beválogattam könyvembe is, mintegy mutatóba; ez magyarázza a gyűjtemény elejének viszonylag alacsony színvonalát.
Ott vannak aztán a gyengébben sikerült munkák (mert költői kudarcok ellen senki sincs bebiztosítva), amelyekkel ezennel papírkosárba vetek. Úgy vélem, tűrhetően értek ahhoz, amit magam csináltam, s így tehát engem jelent – senki se merészelje felülbírálni szelektív ítéleteimet. Azokért a munkáimért, amelyeket minőségi vagy egyéb okokból kirostáltam (még ha régebben meg is jelentek), remélem, bőségesen kárpótolnak azok, amelyek húsz-harminc év múltán most jelennek meg legelőször. Ezt a versgyűjteményt csakis szűkíteni szabad, bővíteni nem.
Publikáltam én végül olyan verseket is, amelyekkel sohasem értettem egyet. Volt életemben például egy gyötrelmes időszak, amikor egyetlen célom lehetett: kimenteni a börtönből édesapámat. Ennek érdekében (és ezt követőleg) bármit elkövettem, elismertem, megírtam – alig tudtak felkérni olyan konjunkturális feladatra, hogy azonnal ne teljesítsem! Akkori munkáimért a lehető legnagyobb irodalmi elismerésben részesültem: csakugyan visszakaptam apámat. (Nem is igényiek azóta semmilyen kitüntetést.) Felelősségem tudatában kijelentem: bánom ugyan, már akkor is bántam, ami történt, de megbánni sosem fogom. Mindig is, most is megtenném, ha visszakaphatnám érte az enyéimet.
„Mind e durva bűbájt”, természetesen, megtagadom ma. Ami „elkötelezett” 1962-ig, megrendelésre írtam, az élet dolga volt, nem a költészeté. A művészet, mint tudjuk, azért művészet, mivel nem élet.
Végül még azt mondom el, hogy nekem voltaképpen nem tetszenek a verseim. Kevés köztük a kimondottan esztétikai fogantatású. Eredetileg filozófia volna a szakmám, igazi becsvágyam a világ megértése volt, nem kevesebb. De korán beláttam: a meztelen gondolatnak ebben a században immár semmi esélye, így aztán esztétikai mezbe, költői képekbe öltöztettem, mintegy versbe rejtettem felismeréseimet, hogy előbb-utóbb azért mégis nyilvánosságra juthassanak. Verseimben a gondolat a fontos, nem a vers. Ebből következik sima, hagyományos verselésük (hogy fel se tűnjék lehetőleg), explicit fogalmazásuk, terjengős, diszkurzív, sőt olykor rekapitulatív előadásmódjuk, egyszóval mindaz, amit a mai olvasó bizonyára hosszadalmasnak, avultnak érez. Egész találékonyságomat arra fordítottam, hogy valamiképpen versbe kódoljam, „kinyögjem”, „elsüssem” gondolataimat – a többi úgyszólván nem érdekelt. Így lettem konzervatív író. Azt is mondhatnám: inkább vállaltam korszerűtlenséget, semhogy végképp elszakadjak koromtól, kortársaimtól. Egy bennünk rekedt felismerésnek lehet érvénye – értelme nincs.
A poézis azonban nem való szolgálólánynak; még a gondolatot sem szolgálja szívesen. Verseim a hatvanas évektől kezdve mindinkább rutinírozódtak (alapstruktúráját tekintve egyik pontosan olyan, mint a másik). Talán ebből a szubjektív indokoltságból fakadt botrányos felismerésem, hogy a magasköltészet rég halott műfaj, éppolyan halott, mint a népballada vagy az eposz. Halálos ítéletét a formai-nyelvi konvenciók felszámolása, az újítás elve, egyszóval az önmagára licitáló avantgárd hajtotta végre, de indokoltsága sokkalta mélyebb. Azért nem keletkeznek egy idő óta szerte a földön fontos, de főleg hatékony versek, mert maga a kultúra elvesztette hajdani, életbevágó szerepét. Mert nincs már organikus emberközösség Az atomizálódott társadalom (a tömeg) életét-tudatát nem a kultúra szabályozza többé, hanem a hírközlés, az ideológia, a propaganda, mondjuk ki nyíltan: a politika manipulálja. A költészetnek, akár korszerű, akár nem, odalett valódi, életbéli funkciója – nem is olyan már, hogy funkciója lehessen! Aminek nincs funkciója, annak értéke sincs. Az ujjamon számlálhatom meg, hány verset írtam, amióta beláttam ezt; versgyűjteményem vége (1970-től hátrafelé) már csak egy gondolkodásmód inerciájának köszönhető. Volt, ahogyan volt – ez a könyv fiatalságom termése és tanúsága. Én tulajdonképpen már kerek húsz éve nem írok verset.
Hát ennyit tudtam csinálni akkoriban, amikor még azt hittem, érdemes csinálni valamit. Utólag visszatekintve talán érdemes is volt. Azzal áltatom magam, hogy versgyűjteményem, ha egyebet nem, legalább a szellemi ellenállást jól tanúsítja. Az ellenállást modern erkölcsi emancipációnk monstruózus történelmi következményelvei szemben, a hatalmi téboly, a valóságra kényszerített utópia totális rémuralmával szemben, amelyre több nemzedék élete ment rá, s megy rá még ezután is.
Olyan korban írtam én verseimet, amikor szégyen volt embernek lenni. Morális helyzetnek ez szörnyű, de kőitől helyzetnek nem éppen érdektelen.
Marosvásárhely, 1990 febr. 10.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék