Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. február, II. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Káli István

Káli István
JOBBKÉZ-SZABÁLY
1.  Amikor két jármű egyidőben ér egy útkereszteződéshez, olyan közutakról, amelyeken az útkereszteződésnél nincsenek elsőbbségi jelzőtáblák elhelyezve, az áthaladási elsőbbség a jobb oldalról jövő járművet Illeti meg.
2.  Ha bal kezünk kinyújtott ujjal a vezető irányvonalát jelölik, úgy, ahogy a mágneses erővonalak a tenyerünkre merőlegesek, az elektromágneses erő a tenyerünktől távol tartott hüvelykujjunk irányába hat.
1. Február 13., szombat, a nő rendőrt hív
Február. Utálatos február. Milyen szép béke. És mekkora csend. Az ég négyszögű foltja szürkén szeplős. Mintha egy eltévedt forgószél millió döglött káposztalepke tetemét fröcskölte volna fel rá. Mintha nem is a béke és a csend hava hullana. Mintha egy elvetemült kéz erőszakkal szaggatná ki a szürke burokból a még szürkébb foszlányokat. Utálatos csend. Idegtépő és utálatos. Se fény, se meleg. És magyarázat sincs. Semmire nincs magyarázat. Minden belezsugorodik abba a néhány, kívülről beszűrődő értelmetlen neszbe. Még fészkelődni sem érdemes. A fotel szivacskárpitja elnyeli a mozgás minden zaját. Egy ronda nagy üresség egy üres szoba üres foteljében.
Porkoláb felpattan, kiszalad, beleveti magát a frissen hullott porhóba, karjaival szertelenül csapkod, mint fürdőző veréb a nyári porban, megtisztul az arca, megtisztul a szeme, patyolattiszta lesz mindene, a hó megszürkül körülötte, érzi, hogy könnyebb lett, hogy lebegni tud, hogy repülni is tud, néhány karcsapás, az ablakhoz libben, betekint. Porkoláb ott tepsed elnyúlva a fotelban, lába a dohányzóasztalon, feje a fotel támláján, tekintete a plafonon pihen, alig piheg. Nagy, sötét, félelmetes titok ül a szívén. Olyan titok, amelyet bármikor megfejthetne, s azzal kivethetné magából, a világ elé tárhatná. De nem teheti, nem meri, együtt kell élnie vele, túl kell élnie.
Aztán egy kínos mozdulat, arcán az erőfeszítés torz grimasza, az ablak falé fordítja fejét, kinéz a világba, a dolgokkal teli, szép világba belülről figyel kifelé. Minden ott van körülötte, mint akárki körül, közelebb, vagy távolabb, elérhető vagy éppen elérhetetlen dolgok; egyetlen mozdulatnyira vannak, vagy sok napi járásra, akár a végtelenben, a beláthatatlanban is, de ott vannak.
És a szoba mégis üres. Mindent kitakarítottak belőle: a bútorokat, a szőnyegeket, a falak kétes értékű díszeit. Az utolsó porszemecskét is kiszivattyúzták a maradék levegővel együtt. Ronda, légüres panoptikum. A torzszülötteket ilyen ronda, légüres panoptikumba kell bezárni. És hagyni kell őket, hogy – miközben a látogatók szánakozva, vagy undorodva bámulnak rájuk – békésen elmélázzanak azon, miért is kifürkészhetetlenek a megítélés szempontjai, miért is nem jut minden esetben annak a kutyának a konc, amelyik-megszolgált érte? Mert a torzszülöttek egyébre úgy sem használhatók.
De egy rohadt telefon rohadt csengője még ezt is, a békés elmélázás panoptikumi állapotát is megzavarja. Mert már egy torzszülöttnek sem adatik meg a békés elmélázás joga. Befoghatja a fülét, és káromkodhat, de kétszer, ötször, tízszer is az agyába fog tolakodni a telefon csengője. Mert nincs az az értelmetlen és halaszthatatlan mondanivaló, ami ne tudna a legmeghittebb magányba is betolakodni. És a csengő szól, szól, egyszer, ötször, sokszor, brrr, brrr, brrr, utálatosan, rohadtul, a fülre tapasztott kezek nem segítenek. Ha elhallgat, akkor is szól, belülről, az undok zajtól szétmállik a jelen idő, vége a varázsnak, egyetlen menekvés van, valamin röhögni kell.
Nézni is szörnyű volt. Megismételhetetlen, leírhatatlan. Az ünneplésből kis híján siratás lett. Az öreg Darabán kibontja az ajándékcsomagot, és azt keresi, amiről tudja, hogy minden nyugdíjasbúcsúztatón elmaradhatatlan: a sétabotot. Nem a csomag tartalma érdekli, csak a sétabot. Az jelkép. Keze mindaddig reszket az izgalomtól, amíg ki nem tapintja. De amint megtalálja, már egyetlen pillantásra sem méltatja. A feje fölé emeli, diadalittasan rázza, mint újonnan koronázott király a nehezen megkaparintott jogart, mindenek fölötti hatalmának jelvényét. Aztán fokozatosan lehervadó jókedve mögül előbukkan, majd elhatalmasodik tekintetében a talány: mi az, amivel közröhejt fakaszt? Még nem érti, még csak a homlokát ráncolja, időbe telik, amíg ráébred, hogy csak a bottal lehet valami. Riadtan emeli rá a tekintetét, de még utána is hosszú másodpercekig csak mereszti a szemét, nézi, de nem látja: a sétabot fogantyúján kilyukasztott óvszer fityeg. Arca hirtelen falfehér lesz, aztán vörös, aztán a frissen főtt cékla színébe vált. Szerencséjére, agyának legmeszesebb falú erecskéje is érti a viccet. Darabán már egy egész, némaságba merevedett perce áll a botra szegzett tekintettel, és még mindig nem tudja, hogy összedőljön-e a világ vagy – még egyszer utoljára – tojjon mindenre. Nem dőlt össze a világ. Darabán váratlanul beleröhögött, belevisított a csendbe, megrázta a sétabotot, az óvszer a diadal zászlajaként lobogott a fogantyú végén. Csenevész gyülekezet az, amelyiket egy kivénhedt, trotil szélhámos is szembe mer röhögni.
Az utolsó alkalom volt, és Porkolábnak fájt, hogy az utolsó alkalommal sem sikerült. A Darabán képén a jelenet után egyetlen pillanatig sem látszott, hogy valamennyi keserűséget is visz magával. Vodka előtt és vodka után is ugyanazzal a nyúlós-ragacsos mosolyával forgolódott az asztalok között, amellyel az idők kezdete óta megtorlatlanul hajcsárkodott, és aratta a babért, s amellyel az idejekorán bejelentett utód nevét is fogadni tudta, miközben a legtermészetesebben bólogatva rálicitált a légből kapott érvekre. Hol volt már az utolsó napok vállveregetése, a hízelgő végkövetkeztetés: azt illeti, aki a legrégibb, a leghozzáértőbb, a legakármilyenebb. Csupa felsőfok. Senki nem eshet pofára egyetlen ismeretlen név hallatán illik türelemmel végighallgatni a magyarázatot, hogy egy ekkorka főnöknek tulajdonképpen miért is nem kell feltétlenül mindent tudnia. Hogy miért elég, ha szívvel lélekkel beleéli magát a főnökségbe, miért elég, ha tisztában van a saját jelentőségével, ha ért az utasítások kiadásához és számonkéréséhez. Úgy is kerül mellé valaki, hogy rendezze a rendezetleneket, tisztázza a tisztázatlanokat.
Hát egy nem akadt közülük, aki a kezét a szívére téve ki merte volna mondani. Egy, aki legalább csak úgy mellékesen megjegyezte volna, hogy milyen vérszívó foglalkozás ez, különösen ilyen nehéz időkben.
Darabánnak már mindegy. Ő már csak az első havi nyugdíját várja. Az új főnöknek is lehet mindegy. Még nem tudja, mi vár rá. Csak ezután érkezik csak ezután tapasztalja majd. Hát csak tapasztaljon!
A ceremónia kezdete előtt Porkoláb úgy határozott, hogy kiissza Darabánt az első havi nyugdíjából. De a gyomra kétszer is felháborodott: először a Darabán menekvés-visításának hallatán, másodszor a csipkés, cirádás, túlcicomázott kínai porcelánváza láttán, amit a sétabot mellé vettek neki ajándékba. Attól kezdve úgy érezte, ha a Darabánét issza, hányni fog, bele fog okádni abba a drága vázába. Egyetlen pohár vodkát ivott, nem bírta kivárni hogy Darabán a végére érkezzék idézetekkel felcicomázott kínaiváza beszédének. Apró, sűrű kortyokban itta meg azt a fél borospohárnyi szódával agyonkezelt tucatvodkát, hogy legalább ivás közben ne kelljen sajnálkozva azokra az elpazarolt órákra, amelyeket Darabán az búcsúztatót megköszönő beszédének megírására áldozott. Fél éve készült rá, álmában is illesztgette a szavakat. Ha lefújják a búcsúztató ünnepséget, akkor is elmondja. Odaáll otthon a tükör elé és csak magának mondja, de elmondja. Mert szereti magát, mert olyan okos, és úgy feltelt tudással. Katonatiszt is volt, adószedő is volt, egyszer megfordult a fejében, hogy pap lesz belőle, vagy valahol fent, valami nagy, valami egészen nagy. De aztán megrekedt, és 27 évig csinálta egyfolytában ugyanazt, ahonnan most leköszönt. Ahol a nap tíz latin közmondásra, vagy idézetre volt beütemezve. Mindig ugyanarra a tízre, csak a sorrend változott. Ugyanakkorra tartalékolta az idézeteit meg a közmondásait, amikor a soros hálakorsóból vagy üvegből kitöltött egy-egy kortynyit a tízórai elé vagy után.
Perzselő érzés a bosszúság. Legalább egy parányi részt lehetne lekvittolni mindabból, amit Darabán szenvtelenül elhordott, anélkül, hogy valaki is megkóstolhatta volna. De a vacak tucatvodkát nyakalni még akkor sem érdemes, amikor az ember kedvére derülhetne azon, hogy a ragacsmosoly milyen rémült tekintetet álcáz: túl hamar fogy az ital. Darabánt percek alatt hatalmába keríti a rettegés, hogy kiisszák a vagyonából.
Olyan is lett a hangulat. A magnó (szakszervezeti tulajdon) vegyes zenét bömbölt, remegett tőle az alkalomra átrendezett gyűlésterem minden ablaka, de senki nem akart táncolni, mint máskor, így hát a legjobb zene is már csak koloncként nehezedett volna a potyalesők agyára, akik körülülték Darabánt. Minden más zenének el kellett hallgatnia, hogy hamis kánonban elkornyikálhassák az ünnepelt kedvenc műdalait.
Senki nem számított arra, hogy olyan hamar vége lesz. Pedig Darabán rálicitált a Megváltóra, a hangulatot mentendő, előhalászott valahonnan egy nagy korsó bort is, a legjobbat mindazok közül, amit valaha is közprédára feldobott. Na igen, az bor volt! Abból inni lehetett volna, amíg az embernek fokozatosan kihevül a füle, a térde, a vállizületei, s nem keresi az okát annak, hogy miért érzi elrobbanni testét az erőtől, a feszültségtől, hogy miért van olyan ellenállhatatlan táncolhatnékja. De az ilyen dugdosott boroknak nem szabad cinkosa lenni. Ott kell hagyni az első pohár, vagy már az első korty után, amíg nem késő, el kell bújni előle, ki kell heverni az ízét, akár erőszakkal is le kell csillapítani a becsapott gyomor meg-megújuló lázongását, az álnokul felajzott nyálmirigyek túlbuzgóságát.
Brrr, brrr, brrr, brrr! Ellenállhatatlan. Undok egy tárgy a telefon. Tolakodó és követelőző, mintha tudatában lenne saját, mondvacsinált fontosságának. „Életmentő”. Életmentő?!?! A fene az ilyen életmentőkbe! Az indiánok füstjelei nem okoztak fájdalmat. És soha nem volt foglalt a vonal. Porkoláb utál mindenfajta fontoskodást, s annak eszközeit is. Utálja a telefont is. Együtt él mindazzal, amit utál, mert nincs más választása. És nem csak együtt él vele, meg is él belőle. Mégis utálja, mert szabad pillanatainak mindegyre átkává lesz. Hogy is képes ilyen tartóssá lenni az átok?!
Berreg, berreg, nincs menekvés, fel kell venni. Még hagyja néhányszor kicsengeni, akkor fölemeli a kagylót, hallgat, vár. A vonal másik végén tanácstalan lihegés. Már tudja, mire számíthat.
Péter?! – Ilon hangja meglepően bizonytalan.
Micsoda világ! Micsoda változatossága a lehetőségeknek! Húsz éve nem engedhette meg magának, hogy akár egyszer is bizonytalan hangon szóljon bele egy rohadt telefonba. – Na, mondd csak!
– Most érkeztél? – A hang meg mindig bizonytalan.
– Nem.
– Már hívtalak egyszer. Nem vetted fel!
– (Na-na, megmozdult valami.) Éppen tojtam.
– Nem vagy a legjobb hangulatban.
– (Ugye-ugye, egyetlen keményebb szó és a szándék félúton elhal.) Ahogy vesszük.
– Először a gyárban kerestelek. Mondták, hogy eljöttél már. Hamar eljöttél.
– (Milyen finoman tapogatózik. Idő előtt tudni szeretne mindent.) Hamar.
– Mi van. Nem sikerült?
– (Ez csak természetes. Erre mindenki rácsodálkozna, aki Darabánt csak hírből is ismeri.) De. Éppen, hogy nagyon is jól sikerült.
– Boldogok lehettek. Nem mindenkinek jut ki egyformán.
– (Most valamiért ismét sajnálni kell.) Hát igen, azok vagyunk. Mi vagyunk a megtestesült boldogság. Egy nagy rakás boldogság.
– Képzeld el, ezek szombat fejében ránk jöttek a leltárral. Hat előtt biztosan nem végzünk. Legalábbis semmi kilátás rá.
– (Ereszd rövidebbre a szószt, anyukám!) Nahát, ezt a pechet!
– Most mondd meg! Még szombaton is…Péter?!
– (Hát mégsincs menekvés!) Itt vagyok, hallgatlak.
– Gondoltam, elmehetnél a gyermekek után. Legalább szombaton kerüljenek hamarább haza.
– (Igen, a gyermekek. Csak ki kell mondani ezt a bűvös szót, hogy a bunkó Porkoláb mindenre kapható legyen.) Már levetkőztem, édes Ilon.
– Visszaöltözöl.
– (Íme, az igazi Ilon.) Nem akarok. Különben is ittam.
– Busszal is mehetsz. Hosszú volt a hét. Anyu is megérdemel legalább egy szombat délutánt.
– (Nahát, Ilon, micsoda baklövés! Nem jellemző rád az effajta fogalomkeverés: a gyerekek és anyu egyetlen érvben?!) Persze hogy meg. Ezért aztán, amint végeztél, azonnal elmész utánuk.
– Hogy menjek olyan későn?
– (Szegény, fáradt Ilon!) Busszal is mehetsz. – Most minek vacakolsz? Ki tudja, mikor végzünk. Akkor még várjam a buszt, aztán ráncigáljam végig őket a városon? Mibe kerül neked, ha elmész?
– (Ez az, egy rohadék Porkolábnak azonnal tudnia kellene, hogy mibe kerül neki?!) Menj kocsival! Menj taxival! Akármivel, akárhogy.
– Most nem takarékoskodunk? Amikor a te kényelmedről van szó, semmi sem számít?
– (Bugyuta női támadás.) A te kényelmedről, Ilon kedves. Ezért nem takarékoskodunk. Ma délután azt csinálsz, amit akarsz.
A csendet nem lehet leírni. Legfennebb érezni lehet. A tömeget, a nyomását. Távol kell tartani a kagylót a fültől, hogy az embernek bántódása ne essék.
– Péter?!
– (A kis tanácstalan!) Született Porkoláb, foglalkozását tekintve anyagbeszerző, nős, két gyermek apja, szar a világ, tök a tromf, nem megyek.
– Nem, nem is. Ide hozod?
– (A kis könyörgő!) Nem, nem. Piáltam. Alkohol hatása alatt vagyok. Mit mondjak még?
– A hátsó úton jössz. A fene se jár arra. Légy egy kicsit belátással, Péter! Nyerek egy negyedórát.
– (Igen, a nők nyertes negyedórái, a férfiak vesztes élete… mire érdemesebb rátojni?) Tojok a baljós negyedóráidra! És egyáltalán, tojok midenre, Ilon szívem.
– Péter?! – A telefonkagyló súlya váratlanul mázsányira nő. Ilon hangja a kivágódó kar sebességével arányosan távolodik, aztán egybeforrik a kagylóhoz vágódó villák csattanásával. Kinek van ereje fölösleges mázsányi súlyokat cipelni?
Porkoláb öltözik, és közben fölöslegesen elemez, mert továbbra is ugyanúgy nem érti, miért kell azokat a gyermekeket naponta kétszer végigrángatni a városon, amikor milliószám felnőnek a közösben. A Porkoláb-ivadékok sem halnak bele, ha egy kicsit tovább ülnek a húgyukban. De Ilon az élet kovásza. Amikor ő belevegyül, a félkilós élet is a mázsás méretére dagadhat. A lakás olyan legyen, hogy… A kocsi olyan legyen, hogy…. És persze mohazöld, mert az slágerszín. A kölykök olyanok legyenek, hogy… Válogatott a nadrág, válogatott cipő. A tavaszi fuvallatok nem válogatnak. De az sem érv, hogy az első után már nyúlnak el a láztól. Hogy lehet annyira átitatódni az anyai rögeszméktől? Csak az a jó, ami ma jó. Ami holnapra jót ígérne, de ma még nem, azt nem szabad elfogadni, az hazárd. Nyolcszáz méter, legfennebb kilencszáz. Úristen, alig több ezer lépésnél. Világvéghez! Már Ilon is a saját kényelmére gondol, ölelkezés közben is az egyetlen, piszkosan maradt törlőrongy rémképe kísérti. Mit jelenthet neki akkor most egy negyedóra? Annyi más előtt. Ha nem egy rövidárus üzlet, akkor egy készruha, vagy kötöttáru, vagy akármilyen más. Amibe ő boldogan beletokosodott, onnan nincs se fel, se le. Egy nő, aki nap mint nap fél kilenctől ötig (szombaton fél kettőig) bizonyítja, hogy a bonyolultnak tűnő boldogság-egyenlet milyen egyszerűen megoldható: ha nem muszáj, nem kell gorombáskodni a kedves vevővel, mert három méter gatyamadzag is lehet olyan fontos a maga helyén, mint egy háromnapos, csendes, májusi eső.
Lényegében minden csak a megszokáson múlik. Lehet fontolgatni, latolgatni, lehet morfondírozni, mégis mindig marad egy titkos érv, ami miatt soha nem a legtökéletesebb változat kerül előtérbe ahhoz, hogy az emberben utólag ne maradjon nyoma se a sajnálkozásnak. Hamar dönteni amúgy is kényelmesebb. Boldog, kóber alatti vándornép, nekik a kényelem semmilyen döntésre nem indok. Akinek ez sem számít, akármikor felszedheti a sátorfáját.
Porkoláb olyannak érzi magát, mint egy kezére-lábára nyomoréknak ajándékozott léggömb. Oda van bogozva a tolókocsi karfájához. Ha a kocsi megy, ő is megy. Ha a kocsi áll, ő is áll. Tele van, de mégis üres, létezik, de haszontalan.
Magára kapja a kabátját, és lemegy a tömbház előtti parkolóba.
A zsákutca nyitott betonkriptához hasonló. A hóbunda alól kikandikál a járdaszegélyhez orral-farral tapadó kiskocsik tarka összevisszasága, a kép mégis lehangoló: szabályos rendjük, amint egymás mellett állnak, körbekerítve az egyforma toronyházak közé zárt teret, mintha még jobban kihangsúlyozná a zord, téli délután szokatlan mozdulatlanságát.
Jobboldalt, a zsák fenekétől számított harmadik kocsi a Porkolábé. Beül, beindítja a motort, két percig melegedni hagyja, közben lekeféli a szélvédőről a havat, lekaparja a zúzmarát, aztán visszaül, reflexszerűen bejelez balra, arrafelé is figyel, hozzászokott az út közepén korcsolyázó vagy labdázó kölykökhöz, felpörgeti a motrot, kapcsol, óvatosan kiengedi a tengelykapcsolót, előre húz vagy három métert, akkor az első lökhárító halkan, fémesen koccan. Ijedtében felkapja a lábát a pedálról, a motor lefullad, mielőtt megállna, a kocsi még egyet ugrik, az ugrást újabb, erősebb koccanás követi
– Barom! Marha! Állat! – Három, emberi hanghoz hasonló reccsenés a koccanás nyomában.
Porkolábnak alig marad ideje felismerni az indulattól kamaszosan mutáló hangról, hogy női hang, tulajdonosa máris vészesen közeleg, miközben az arcán eluralkodó düh paprikaszíne sápadt májfoltokká tompítja a járomcsontokra kent, diszkrét pirosítót. Az első reakció a helyzetre jellemző: a szégyentől szenvedő tekintet, a csitító, bocsánatkérésként széttárt karok. Szembe kell nézni a következményekkel. Porkoláb kiszáll a kocsiból.
– Hová a bús szarba bámult, amikor elindult? – toporzékol a nő olyan szorgalmasan, olyan szaporán, mintha azáltal legalább egy perccel visszapergethetné az elmúlt időt.
– Elnézést, asszonyom, nem vettem észre, hogy ön is indulni akar –, mondja Porkoláb, de egyetlen pillanatra azonnal lebénítja a döbbenet, nem feltételezett magáról ennyi őszinte bűnbánatot. Szerencsére hamar ocsúdik, s a váratlan udvariasságtól meglepett nő elbizonytalanodását kihasználva szemügyre veszi a koccanás következményeit. – Nem történt olyan nagy baj! Csak a jobb hátsó irányjelző védője törött el. Hangja kimért, de a hatást elrontja egy megkönnyebbült sóhajjal. Azonnal javít. – Természetesen tudom, mi a kötelességem. Mosolyog, és széles mozdulattal emeli meg nyúlbőr sapkáját. Közben emberbőr alá bújik a mosolya, a szembenállók nemcsak meginognak, olykor le is bénulnak tőle. A nő a kettő között valahol félúton van. Jut idő a mérlegelésre. Meghatározhatatlan korú, de szép, legalábbis nemrégen még szép lehetett, szétnyíló bundája alól, a testére feszülő pulóver alól kitörni készül a dús idompár, a férfiszemet vonzza a jobbról balra felsejlő két szabályos halmocska a kemény bimbók dudora. A látványtól a testben elkerülhetetlenül ágaskodni kezd a vágy. – Porkoláb Péter vagyok, minden szép hölgynek ismeretlenül is tisztelője. A nő összekapja mellén a bundát, torkában gyámoltalan nyögésbe fullad a kitörni készülő újabb jajkiáltás. Nincs ideje ellenkezni, csuklóján felcsúszik a bunda, bőrére forró ajakpár tapad. Annyi józanságot átmentett ugyan az elmúlt percen, hogy megpróbálja elrántani a karját, de még nem tudja biztosan, hogy csakugyan megkövetik, vagy csúfolódnak vele. Ha szépsége nyilvánvaló volna, köröskörül az ablakokban már nézők könyökölnének: az erényt bizonygató hangoskodás mindig jó fegyver a kihívó tolakodás ellen. De a nő már nem elég szép és magabiztos ehhez. És Porkoláb különben is olyan tisztelettudó mozdulattal emeli meg ismét a nyúlbőr sapkáját, és olyan jól szabott az új télikabátja, hogy a nőnek egyetlen választása marad, azonnal megenyhülni. Már ő nyújtja a kezét, már ő hadarja a nevét.
Agyonhaszált tucatnév. Porkoláb nem is találja érdemesnek megjegyezni, egyébbel van eltelve. Odaképzeli derekára a duzzadó combok szorítását, mellére a nekiomló keblek feszítését. Akkor váratlanul megjelenik Ilon. Nem a paráznaságtól óvó angyal, a mindenkori nyaggató. És Porkoláb azonnal kiérzi a helyzetből, hogy ő egy szegény vesztes: az átmeneti győzelem is tulajdonképpen a télikabátjáé. Egyidőben hála lágyítja lelkét, és bosszúság zsigereli az idegeit, meztelenre vetkőznék, hogy megcáfolja Ilont. Az nem lehet elég indok, hogy ő forog többet az emberek között, hogy mármár rutinból tudja, mikor érkezik el az új csomagolások ideje. Ki kellett szenvedni, nyögni azt az új télikabátot nyolc évvel a régi után, az ellenérvek mégsem számítottak, egyetlen kikötést sikerült érvényesítenie – csak ünnepnapokon kötelező viselni. Akkor még nem sejtette, milyen furcsa egyszerűséggel lesz ünnep egy közönséges hétköznapból: elég, ha egy négyéves, dacos kölyök reggel a régi kabát fazonjába kapaszkodik, és váratlan mozdulatától egyszerre két gomb is enged az erőszaknak.
A nőről lerí, hogy hajlamos a félreértésekre, tenyere nyirkosodni kezd, szeme egyértelműen ragyog – fiatal, szemrevaló férfi parolázik feltűnően hosszan vele –, szendén mosolyog, mond is valamit, de az már nem jut el Porkoláb tudatáig, egyszerre meglegyinti az enyhe mosdatlanságszag, vágya lehervad, s azonnal magán érzi az Ilon számonkérő tekintetét. Határozott mozdulattal ül vissza a helyére, és hátratolat, hogy a másik kocsinak szabad utat engedjen. Aztán széles mozdulattal beinti azt, aminek természetesen következnie kellene. A kormánykeréken dobolva várja, hogy megtörténjék, amikor újabb jajkiáltás kényszeríti ki a kocsiból. Azt nem látja, hogy a nő előtte összecsapja a kezét, és kétségbeesése jeléül az égnek fordítja tekintetét. Mire odanéz, az már a hátsó sárvédőt simogatja, keze úgy köröz az ökölnyi horpadás körül, mint hirtelen ijedtségében egy tehetetlen anya az utcáról beszaladt porontyának parittyakő-űtötte fejsebe körül. Meddő, dereng föl Porkolábban a sajnálkozás, noha mindig úgy érezte, hogy a meddő nők szeretetnyilvánítása puszta színlelése érzéketlenségüknek, olykori jóságos mosolyuk takaró máza ösztönös gonoszságuknak. Egyik a ölebet simogatja átszellemülten, a másik a kocsiját. Aki két vakarcsot vállalt magára, az beéri egy-egy maszatos puszival, olykor meg egy mély, álomtalan alvással két ricsajfélidő között.
Porkoláb szereti elkerülni a bajt, felzaklatják a váratlan jajkiáltások. Kiszáll tehát, hogy közelebbről megvizsgálhassa a horpadást. Elégtétellel állapítja meg, hogy nem ért meg egy újabb jajveszékelést. Kabátját gondosan összehajtogatva a hátsó ülésre teszi, elővesz a szerszámos dobozából egy nagyobb meg egy kisebb kalapácsot, egy tiszta, száraz rongyot az utóbbira teker, elnyűtt irodai dokk köpenyét a nő kocsija mellé teríti, ráhanyatlik, fejét bedugja a sárvédő mögé.
– He! Mit csinál?! Megbolondult?!
A hó és a kocsi elnyel valamennyit a nő visításának erejéből, a hangja még úgy is fülsértő. Porkoláb érzi, hogy a térdénél fogva rángatják, valósággal ki akarják tépni a kocsi alól – Na – emeli a nőre tekintetét, és biztatóan hunyorog. – Nem kell belucskosodni. Kettőt-hármat finoman odakoppintunk, és olyan lesz, mint szűz korában.
A nőt meglepi a váratlan modortalanság. Feje idegesen félrebillen, úgy néz Porkolábra, mint ahogyan a kerítés tövében kapirgáló tyúk szokott a sasfán billegő szarkára: egyidőben kíváncsian és bizalmatlanul. Maga nem szadista véletlenül? – tör ki belőle a féltésen túl a cinizmus. – Nem ütne vagy kettőt a tetejére is? Na menjen a rossz nyavalyába azokkal a kalapácsokkal!
– Kedves és aranyos asszonyom –, nyomja fel magát Porkoláb fektéből, hogy legalább a gyanúsítással egy szinten legyen –, ha nem ütjük ki itt és azonnal, nagyon sokba kerülhet. Rendőr, jegyzőkönyv, javítóműhely nyerészkedő bölcsekkel… Megéri ez nekünk?
– A javítás semmibe sem kerül, általános biztosításom van. A hibás különben sem én voltam. A nő már fennhéjázó, mint egy vizsgabiztos, Porkoláb mégsem borul ki. – Természetesen, én voltam, asszonyom. Mondtam már, hogy állom a kárt. De minek túlbonyolítani az esetet, amikor egyetlen gyöngéd koppintással megoldható? Legfennebb kettővel…
A nő láthatóan igen kifújja magát, mert rögtön utána úgy kapkodja a levegőt, mint a szárazra vetett hal. No persze, Porkolábot nem zavarja meg a ripacs rájátszás, igyekszik visszaemelkedni az eredeti színvonalra, hangja ismét bőr alá bújik.
– Megértem, asszonyom, hogy szívfájdalmat okoz, amikor ilyen kegyetlen szerszámot emelek legféltettebb kincsére. Tudja mit? Magácska eltakarja a szemét, ón elbújok, kopp, egyet odaütök, kifizetem az irányjelzőt meg a szerelési költségeket, és mindketten elégedettek leszünk, hogy egy normális felebarátra leltünk a másikban. Nos?
– Maga először is nem normális. Nem elég, hogy belémhajtott, mintha soha életében nem vezetett volna, most még meg is akarja gyalázni a kocsimat.
A nő tüzet okád. Porkoláb még soha nem viaskodott sárkányokkal, nem érzi magát sem vitéz szabólegénynek, sem csodakirályfinak, mégis vállalja a harcot.
– Gyalázatról szó sincs. Én orvoslásra vállalkozom. Ne tessék félni a kalapácstól. A látszat csal. A kalapács csodaszerszám. Garanciális munka, édes asszonyom. – Néz, kérőn, várakozón.
– Garanciális?! Kontár! Rohadt kontár! Nekem igazolás kell. Megyek rendőrért. Hozzá ne merjen nyúlni, mert megkeserüli! Fenyegetően emeli a mutatóujját, fordul, elsiet.
Vénkisasszony, döbben rá Porkoláb, tanárnő az iskola réme. Egyetlen esélye az, hogy utánanyúl, leüti fejéről a prémsapkát, és addig rázza a hajánál fogva, amíg rá nem ébreszti, hogy milyen ostoba tyúk. De a nő olyan szaporán tipeg, hogy a látványtól nevethetnékje támad. A japán filmeket nézve szokott olykor önkéntelenül is felröhögni, Ilon mindig lepisszegi, a szertartásos tipegés neki nem sugallja ugyanazt: az erényövük kulcsát csúsztatták be a lyukba, hogy biztosak lehessenek a dolgukban, hogy ki ne essék, nehogy ne tudjanak ellenállni a kísértésnek. Mire visszaül a kocsijába, már hangosan röhög. A jókedve azonnal lerobban, mihelyt indítani akar: bezáródott.
A nő a koccanás helyén hagyta a kocsiját, a gyalogjárda keskeny, a túloldalon sűrűn ültetett, térdig érő csövek kerítik el a télire beásott rózsatöveket. Egyetlen lehetőség: el kell takarítani az utat. Kiszáll, megpróbálja odébb taszítani az akadályt, de a kerekek nem forognak. Reménytelenül méregeti a keskeny gyalogjárdát, nem fér ki egy kocsi. ismét az útjában lévő autót taszítaná, de a cipője csúszik. A kalapáccsal meglékeli a jeget, a lyukba feszíti a lábát, a kerekek oldalra mozdulnak. A félsikertől is erősnek érzi magát, újra nekifekszik, a negyedik taszításra tágul annyit a hely, hogy kihajthasson. Beül, indít, az átjáró előtt néhány centiméterrel megáll, kiszáll, hogy megbizonyosodjék, arasszal méregeti a távolságot. Akkor hátulról ráköszönnek.
A rendőr a forgalomrendészekhez tartozik, legalább két vastag pulóvert visel vastag téli egyenruhája alatt, teste dagadtabbnak, torhábbnak tűnik, mint amilyenre az arca után következtetni lehetne.
Porkoláb illedelmesen visszaköszön, közben őszinte elismeréssel tekint fel a nőre, akinek holtidőben is sikerült két perc alatt törvényes helyzetet teremtenie. Némán, mozdulatlanul áll, miközben a rendőr néhány bágyadt mozdulattal túlteszi magát a kötelező terepszemle fáradalmain. Az első felszólításra engedelmeskedik, átnyújtja a jogosítványát, és közben megpróbál a rendőr szemébe nézni.
– Ismeri maga a jobbkéz-szabályt? – kérdezi a rendőr, és arcát az égre emeli, mintha a gyámoltalanul pilléző hóban akarná megfürdetni.
Porkoláb tekintetével a jogosítványát követi, amely ritmusosan verődik a rendőr tenyeréhez, jó néhány másodperc telik el így, mire észbekap. – Természetesen, kérem – bólogat. Ha álmából felkeltenék, akkor sem zavarodna bele a forgalmi törvények előírásaiba, a vizsga előtt soha nem tapasztalt félelemérzettel élt együtt, éjszaka is felriadt, odaült a könyv mellé, nem akart azon elbukni, ami a siker legtárgyilagosabb feltétele.
– Akkor miért nem alkalmazta? – A csapkodás abbamarad, a tekintet az égről a frissen fényesített csizmákra siklik.
Porkoláb érzi, hogy erre a kérdésre aligha érdemes válaszolni, mégis megpróbálja. Nem tudhatja előre, hogy csak érthetetlen hebegés lesz belőle, hatástalan, mert erőtlen és tunya. – Kérem, a hölgy láthatta, hogy… – Nem azt kérdeztem, hogy mit láthatott a hölgy. Azt kérdeztem, hogy miért nem alkalmazta a jobbkéz-szabályt?
Porkoláb nehezen törődik bele, hogy a kérdés több, mint egy forgalmi kihágás számonkérése, de még a nő fölötti elfogult gyámkodás szándékán is túlmutat. S hogy még nyugodt, azt csak az évek iskolájában magára szedett tudásnak köszönheti. – Egyszerűen nem számítottam rá, hogy a hölgy is ki akar hajtani a parkolóból. Farral állt a menetiránynak, a mellette levő kocsin ponyva volt, az annyira takarta, hogy nem láthattam be az utastérbe. És már-már könyörögve néz a nőre, de az türelmetlenül topogva szurkol a rendőrnek.
– A jobbkéz-szabály az autózás alaptörvénye –, mondja a rendőr egészen gyöngéd, tanítóbácsis hangon, miközben oldaltáskájából előveszi a jegyzőkönyv-tömböt. – Tehát, kérem, aki ezt sem tudja, és elmulasztja az elsőbbségadást… – tekintete jelentőségteljes, de mintha a szánalom árnyéka is földerengene benne.
Ha a vállrándítása nem volna olyan rondán közömbös, Porkoláb talán szenvedne is a szégyentől. Arcára így is kiül a rajtakapottak megilletődöttség-pírja. – Igen, persze – motyogja, és kocsijának horpadását nézi, hogy lekényszerítse tekintetét a rendőr golyóstollának hegyéről. Agyában váratlanul derül a fény, teste felvillanyozódik tőle, a hang akaratlanul szalad ki a száján. – Várjunk csak! – Kiáltás, parancsoló, nem olyannak szánta, de már nem bánja, hogy az lett.
A rendőr felkapja a fejét, szembenéznek, találgatják egymás gondolatát, Porkoláb érzi magáról, hogy tiszta, mint a friss harmatcsepp, mégis neki kell engednie, ha szólni akar. – Igen, kérem, a jobbkéz-szabály mindenkinek jobbkéz-szabály. Nekem is, a hölgynek is, egyformán. Én is a hölgy jobb oldaláról jöttem, ugyanúgy, ahogyan ő nekem. – Annyira csendes, annyira határozott, hogy már-már diadalittas.
A nő, aki eddig azt hitte, már csak a két férfin áll a vásár, azonnal kapcsol, a szokott fegyverhez nyúl, hogy kihasználja a nemére ráfogott gyengeség nyújtotta előnyöket. Orvul, szipogva támad, oldalról méri a csapást, a nem várt oldalról, a semlegesség oldaláról.
– Azt hittem, hogy úriember, de látom, egy csöpp szégyene sincs. Nem elég, hogy tönkretette a kocsimat, még engem is belerántana a slamasztikába. Hogy is lehet valaki ennyire szégyentelen? – tüntetően elfordul, hirtelen előkapott zsebkendője erőteljesen piros vonal a szövege alatt.
– Ugyan, hölgyem, nem szabad minden zagyva szöveget azonnal komolyan venni. Az úr beszédes kedvében van, hát csak beszéljen. A rendőr hangja atyáskodó, aztán vihog egyet rá nyomatéknak.
Porkoláb nem tűrheti, hogy eleve rosszindulattal viseltessenek iránta. De megtanulta rangsorolni a vele szemben álló erőket, s azok olykori elfogultságát. A nőre neheztel, amiért az, potenciális szenvedő társ létére, nem fedezte fel azonnal a helyzet felemásságát, amibe a koccanás sodorta őket. Újra próbálkozik.
– Aranyos hölgyem, gondolkozzék egy kicsit. Nézze meg jobban, elemezze egy kicsit alaposabban a helyzetünket – Látom – szipogja a hölgy –, és undorral elfordul, hogy a kocsiját gyöngéden megsimogathassa.
Egy rozsdásodó pléhhalmazt simogat, és eltiporja egy ember jóérzését, a reményt, hogy megértésre talál. Porkolábban ettől sötét lesz. Akárhány lux is a hóról visszaverődő fény, töksötét van, és ha láttatni nem is lehet, legalább hallatni kell az igazságot.
– Az Istenbe is! Hát vakok maguk? – És ökölcsapását az autón újabb horpadás követ.
– Nahát! – A rendőr hangjában őszinte, fenyegető csodálkozás. Nyílvánvaló, hogy a törvény az törvény, a rendőr meg rendőr.
Az ember is ember, s mint olyan, elsősorban állampolgár. Porkoláb emiatt úgy érzi, joga van arra, hogy meghallgassák. Élni akar a jogával. – Egy pillanat, törzsőrmester úr kérem! Figyeljen rám egy kicsit! Így álltam én – fordul a képzeletbeli menetirányba, jobb karját magasra emeli –, és így állt a hölgy –, mutatja egy katonás jobbraáttal. – Tehát, melyik oldalról jöttem én a hölgynek? Rázza a jobb öklét, a mozdulattól a kérdés olyanná lesz, mintha egy vizsgáztató tanár tenné fel a szánalmasan buta tanulónak, hogy kegyelemből átengedhesse: benne van a felelet is.
A rendőr csak néz, sokáig nem szól, amint beszélni kezd, látszik rajta, hogy csak nehezen uralkodik az idegein. – Jobbról jött magának a hölgy? Jobbról. Megadta neki az elsőbbséget? Nem adta meg. Maga akar engem kioktatni? Dehogyis akarja Porkoláb kioktatni. Már bánja, hogy szólt. Viszsza kellene pörgetni az időt, hagyni, hogy a rendőr kitépje a tömbből a jegyzőkönyvet, a fülébe duruzsolni a bocsánatkérést, belátni a tévedést, hiszena rend őrei nem szeretik bonyolítani a saját dolgukat. A tapasztalat is segíthette volna, egyetlen alkalommal fogták rajta szabálysértésen, még kezdő vezető korában, akkor maga előtt tolta a gyermekeket, úgy könyörgött elnézést, meg is úszta egy szerény bírsággal. Azonnal megszületett benne az elhatározás, hogy hasonló helyzetekben vagy tisztelettudóan beszél, vagy sehogy. De amaz idős volt, ősz hajú, szikár, kimért, rutinból józan és tárgyilagos, emez fiatal, jól táplált, a hanghordozása ízes, minden szava magabiztos, és emiatt akárhogy erőlködik Porkoláb, hogy meghunyászkodjék, visszagyűrje a kikívánkozó magyarázkodást, képtelen uralkodni magán, képtelen fordítani a szón, hogy pusztán azért megkövesse, mert rendőr. Felülkerekedik rajta a vesztésre ítéltetettek ostoba kétségbeesése,
– Törzsőrmester úr kérem, miért nem akarja elismerni a nyilvánvaló patthelyzetet?
A milyen helyzetet? – kapja fel értetlenül a fejét a rendőr. Furcsa szó, furcsa állapot. A törvény képviselőjének semmin nem illik elcsodálkoznia. Minden állampolgárnak meg kell szoknia, hogy a törvények védelmezői mindenkor magabiztosan állnak a helyzet magaslatán. Ennek ellenére nem árt újra rákérdezni. – Milyen helyzetet? És ebből már eleve ki kell érezni mindenkinek a dorgáló hangsúlyt.
De Porkoláb, vesztére, elfeledkezik magáról. Már nem kézzel-lábbal ugyan, de még mindig hévvel magyaráz. – Fele-fele. Egyforma a bűnünk. Döntetlenre állunk.
– Állj! Ez már valóban a magabiztosság jele. De a kiáltásnál többet árul el az arc: a szemekben felujjong a felismerés, a száj fölényes diadalmosolyba húzódik. – Alkoholszagot érzek! – A felfedezésnek így, tagoltan kimondva, még nagyobb súlya van. – Maga ivott!
– Én? – Íme, a kegyelemdöfés. Nincs ellene pajzs, nincs ellene páncél. Porkoláb sápadt, mint a hó. Ilon, Darabán, vodka, búcsúztató egyetlen gondolatnyi tömör vádiratba áll össze.
– Talán én? Állott nikotinszagot lehel Porkoláb arcába.
Az ellenség hálás pillanata, Porkoláb képtelen osztályozni a szagokat: másnapos pálinkaszag ugyanúgy lehetne, mint másnapos fokhagymaszag. Minden inog. Egy biztos pont kellene, akár csak egy gyönge ágacska is, vagy legalább egy cinkos mosoly. Talán a nő?! Nem, elfordítja a fejét. Rohadt, nyitott fedelű betonkripta. Meg se haltál, s máris eltemettettél. Élve, hogy szenvedni tudj. Csak nyelni lehet, s hallgatni rá.
– Szóval maga ivott! Ebben a hangban minden benne van a halász jó fogása, a vadász bő zsákmánya, a gazda szép tinója, dús kalászú búzája. – Magára még az alkoholszondát is kár pazarolni. A buta hal bekapta a horgot, a szédült vad a puska csöve elé futott, az ég áldása zuhog a bevetett mezőre: hát ne legyen örömünnep?
– Néhány órával ezelőtt. És csak egy pohárkával. Egyetlen pohárkával. És azt is figyelembe kell venni, hogy gyakorlatilag közúton nem vezettem, miután ittam.
– Nem, persze. Egyáltalán nem. De mi azért megírjuk a jegyzőkönyvet, hogy a hölgyet ne tartsuk fenn. A többit majd kettesben… Mosolyog. Hogy mennyi kajánság van a mosolyában, azt egy tárgyilagos embernek keltene megállapítania.
Porkoláb bármikor elviseli az iróniát, de nem olyanoktól, akik fölényük tudatában ironizálnak S hogy miért mindig csak magában lázongott az ilyenek ellen, erre soha nem keresett magyarázatot: a puszta békesség kedvéért tette, a páros békesség kedvéért. (Ilonnal szembeszállt olykor, ha vaskos iróniájából kilógott a lóláb, hogy csak az utolsó szót szeretné a magáénak tudni ő egy rövid morgással vágott vissza: utálatos vagy). Egy rendőr. Ízlelgetni lehet, de ennél többet nem. Egy rendőr, az más. Egy rendőrrel nem lehet szembeszállni. Csak fantáziálni tehetne, hogy mekkorát csattanna az egészséges képe egy istenesebb hála-pofontól. És ettől akár jókedvre is lehetne derülni, ki lehetne engedni azt a hangot, amelyik ott benn elkezdte a kuncogást. De nincs közönség A nő már unja, idegesen topog, fázósan burkolózik irhabundájába. Körös-körül az átkozott betonkripta fala. Hja, messze van még a feltámadás… Vagy talán mégis?
– Nem én koccantottam meg a maga kocsiját. – A nő tartásából váratlan sajnálkozás sejlik fel, alig észrevehető vállrándításából rokonszenv. De már késő. A rendőr ír, erősen gondolkodik, majd újra ír. Jegyzőkönyv, in memoriam februári szombat délután. Mostantól kezdve mindenfajta rokonszenv-megnyilvánulás hiábavaló. – Ha csak egy csepp sülnivalód lett volna a felkontyolt hajad töve alatt, már régesrég túl lennénk az egészen. A hang csak befelé szól, mert természetesen ezt így nem lehet kimondani. Kifelé csak egy szomorkás mosolyra telik, szánalomkeltő bocsánatkérés. Nem hogy elég lenne az üdvözüléshez, egyenesen visszataszító. Ez már nem Porkoláb. Lábtörlő, akármi, olyan csomagolópapír is lehet, amiben átdobnak valamit a kerítésen…
A rendőr végez a jegyzőkönyvvel, aláíratja a nővel, segít neki beülni a kocsiba, tiszteleg. Csupa kedély, csupa illem.
Kész komédia! És végig kell játszani! Kezdődik. A tekintet már beszél, már mondja, hogy a páros nagyjelenet következik, aztán egyszerre csak mindennek vége szakad. A szép, palaszürke szemek olyan kifejezéstelenek, mintha soha nem lett volna bennük egyetlen villanása sem az értelemnek. Egy pillanatra le is csukódnak a fáradságtól.
Porkoláb tüntető némasággal jelzi, hogy lemond a kezdeményezésről. A kiszámíthatatlanság az ember legnagyobb, legkegyetlenebb ellensége. Ezreléknyi lehetőség a védekező állás, megvárni a kibontakozás irányát, taktikáját, s akkor talán egy parádériposzttal…
A rendőr tudomásul veszi, hogy tovább kell fárasztania magát, és ez láthatóan nehezére esik. Beszéde szaggatott, mint egy szívbetegé a hatvanadik lépcsőfokon. – Most beülünk ebbe a szép kis masinába, és elmegyünk alkoholpróbára.
Porkoláb ezt a változatot, mint teljesen érdektelent, figyelmen kívül hagyta. Pusztán az újabb fölösleges idővesztegetés réme viszi rá az ellenkezésre. – Fölösleges. Mondtam, hogy ittam. Egyetlen pohárral. Ön is láthatja, hogy semmi külső nyoma rajtam. Bátorkodom megkérni, hogy ezegyszer tekintsen el a ténytől. Nekünk létkérdés a kocsi. Naponta szükségünk van rá. Reggel-este azzal hordjuk a gyermekeket. Nagyon kérem…
– Én kérem, ne erőlködjék. Lehetett az a pohár egy literes is. Nem igaz? Meggyőződünk róla, hogy kisebb volt.
Nincs kinek tovább ellentmondani. A rendőr beül a kormány felőli ülésre.
Akárhogy haragszik Porkoláb magára, Ilonra, az egész világra, a maradék józansága odaülteti a rendőr jobbjára. Végül is mi történhet? Semmi rendellenes. A motor felbúg, a kocsi kiugrik, két merész kanyar után szabad száguldás a negyed főutcáján. Fél percig csak a motor búg, a rendőrt hamar kifárasztja a hallgatás.
– Drága manapság az itóka, nagyon drága!
Megdorgálva és megszégyenítve. „Ki tépte le a Zsófi néni virágait? ki kopasztotta le a cseresznyefa alsó ágát? ki rúgta be a Kolumbánék ablakát? ki? ki? ki?” Drága apa lelkifröccsei. Az önérzet tükrében a csínyek bűnökké dagadtak. Vagy bűnök lettek volna? Drága apa: belerokkant az önérzetébe, a becsületességébe. Súlyos kényszer a hallgatás, pedig beszélni kellene. Honnan, miből tör fel a kérdés, egyetlen szó: – Mennyi?
– Mi mennyi? – A csodálkozás csak egy másodpercig tart, azután minden olyan, mintha az időjárásról kellene csevegni. Öt kiló. Úgy tudom, annyi a taksa. Nem kevés, de nem is sok ahhoz képest, hogy mekkora ügyet lehet kikerekíteni belőle.
Öt kiló. Vannak mértékegységek, amelyekkel Porkoláb nincs tisztában. Jó lenne hangosan gondolkodni, de az üzlet üzlet, a gyengeség bárminemű megnyilvánulása csak rontaná az alkudozó fél ázsióját. Rajta tehát! Aki belevágott, játssza ki az érveit. A legocsmányabb alku is lehet becsületes, ha az alkudozó felek megbecsülik egymást.
– Talán sokallni méltóztatik?
Visszaélés-szag kontra vodka-szag. És egyetlen kérdésből kiderül, hogy a vodka-szag az erősebb. A Darabán bűnrossz, kritikán aluli, agyonkezelt tucatvodkája. Darabán az utolsó nap is odatörte a maga borsát a gyanútlan áldozat orra alá. Mekkora összeg! Uramisten, mekkora pénzen múlik!
– Egy deci, egy kiló. Öt? Honnan vegyek én ötöt? Egyet talán… A bizonytalanság csak álca, az ajánlat tulajdonképpen ultimátum. Ha a rendőrre nézne, látná, hogy fölöslegesen vívódik. Elszégyellné magát, amiért beletörődött a játékszer-állapotba. De Porkoláb mereven előre bámul. Ha egy kicsit hosszabb volna az út, ráhangolná magát a jövőelemzésre, amelyet az adott helyzet és a pénz függvényéből lehetne kibontakoztatni. De az időhiány határozott álláspontra készteti. – Nincs ötezrem. – Az történik, amire a legkevésbé számit féknyikorgás, aztán balról kinevetik. Kamatos fizetség minden meghallgatott és továbbmondott rendőrviccért. Akárki azt hihetné, hogy született bunkó, még mindig csodálkozik, – Tényleg nincs ötezrem.
– Elég! Csak kíváncsi voltam, mennyit ér meg annak, akinek a kocsi nem luxus. Indít, aztán úgy kanyarodik, hogy Porkoláb az ajtóhoz préselődik.
Kétségbeessék, vagy felháborodjék? Talán a harmadik változat: megállapít. – Azt hittem, hogy érti.
– Értettem.
– Azt hittem, úgy érti.
– Én csak egyféleképpen érthetem: ahogy a törvény írja.
– Egyetlen pohárral ittam.
– Egyetlen pillanatig sem vitatom.
– Érzékelnie kellene a különbségeket.
– Egyebet sem teszek, csak a különbségeket érzékelem.
– Talán csalnak az érzékszervei. – Elegem volt az alkalmi úriemberekből. Telítve van velük a világ.
– Csak engem hurcol meg. A nőt elengedte. Pedig rá is minden írott törvény ugyanúgy érvényes.
– Az a nő nem volt alkalmi úriember!
– De az átkozott jobbkéz-szabály akkor is érvényben marad.
– Tudhatná, hogy aki két nyúl után szalad, egyet sem fog meg. – Ha ellenszenves vagyok, hát az vagyok. Ha minden irományt szó szerint vesz, két okból is bevonhatja a jogosítványomat, meg is bírságolhat. De kikérem magamnak ezt a kálváriát!
–·Kikapja. Sápadt arc, színtelen hang, dacosan előreszegett áll. Kint is ugyanaz, ami odabenn zajlik.
Kinek jó ez? Józan ésszel felérni képtelenség. Valami oka csak lehet annak, ami ilyen mélyről fakad. – Mire jó ez?
– Új, jól szabott télikabát, fehér ing, nyakkendő. S akkor már ittasan is a kormányhoz ülhetünk.
A hirtelen fékezéstől Porkoláb előrebukik, a szélvédőnek ütközik. Megcsúfoltságában is megnyugszik. Nagyon akarja az igazságot, ő száll ki elsőnek. – Menjünk – mondja. Hátra sem néz, úgy indul meg a kapu felé. Már nem csak akarja, reméli is az igazságot. Két sötét test halad a csendes épület félhomályos folyosóján. Otthonosan mozog az egyik, tartózkodón a másik.
Porkoláb védekezésre rendezkedik be, de egyetlen épkézláb gondolatra sem marad ideje, szólítják. A fehér köpenyes nő a hely kelléke, ugyanúgy, mint az a szék az asztallal szemben, nyilvánvalóan a léha delikvensek kalodája. Nem vár felszólítást, leül. Háttal kerül az ajtónak, csend van, s ez furcsa. Valami hiányzik a teremből, a csend értelmetlen, céltalan. Igen, a vallató az asztal túloldaláról. A kérdések, amelyek könnyíthetnek a szorongáson.
Másodpercek múlnak, jóval több, mint amennyi elegendő volna a leglassúbb embernek is az ajtótól a szókig. Semmi nem történik, az eseménytelenség ijesztő. És akkor hirtelen megérzi tarkóján a szúrást. Riadtan kapja hátra a fejét.
A fehér köpenyes nő két lépéssel mögötte áll. Szeme mosolyog, de fénye titokzatos, kiismerhetetlen.
Porkoláb nézi, de nem érti, emiatt a nézése bávatag bámulás. Aztán váratlanul felfedezi benne a nőt: üde és ápolt, mint az egész, fehér csempével burkolt falú terem, beleillik a fehérségbe, megtöri a csempemáz hideg fényét, mintha minden felület alól, egészen mélyről, meleg áldás sugározna. Már a száját is látja, megnyílik, parányi ráncot von köré kétoldalt a tiszta mosoly.
Porkoláb érzi, hogy kinevetik, mégis csak egyetlen gondolata van: milyen boldogság lehet egy ilyen nőt szeretni. Tudata követi az ösztön sugallatát, mohón keresi a nő kezén azt a jegyet, amely sok asszonynak földi védőszentje. Nincs, ujjong, nincs, és ocsmányul elégedett, mintha egyetlen pillanat alatt magáévá tette volna a fél világot.
De egy hullámhosszon vannak. A nő ezer tekintet és ezer mozdulat közül is kiérezné a veszélyhelyzet hírnökét. Támadóvá lesz. Szeme még mosolyog, de abban a mosolyban már több a gőg, mint a rokonszenv. Meg lehelne előzni, de azzal a maradék mosolyt is lehervasztaná róla, a terem kiürülne, csak a fehér csempefal maradna, meg az asztal maradna, túloldalán a székkel, amely könyörtelenül kérdez. Várni kell, ez az egy út marad
– Szóval maga az, aki betintázott? – Nem is kérdés, nem is megállapítás. Fájó, szomorú valóság.
És igazi fájdalmat okoz. Nem a hivatalos hangnemet helyettesítő zsargon, nem is az elkomorodó tekintet. Valami elszakadt – kívül, belül, meghatározhatatlan helyen –, attól olyan nyomasztó a fájdalom, hogy elhagyja az ereje. Erőtlenül bólint, feje úgy marad, lehajtva.
Csendes kuncogásra riad A terem ismét él. Most, most kell a cinkost keresni! Visszakuncog. Ha tehetné, kitüntetné magát, a nő szemébe visszatér a ragyogás. A rutinkérdéseket már úgy teszi fel, hogy a fejét mindannyiszor bájosan félrehajtja. Természetes kacérkodásától visszatér a férfiúi önbizalom. A kabátját már a szokott gonddal veti le, a bélésével kifelé fordítva a fogasra akasztja, ellenkezés nélkül vonul ki a folyosóvégi illemhelyre, csak visszafelé takarja el szégyenlősen a poharat, kiszolgáltatottságának hiteles, tárgyi bizonyítékát. Már a szeszes vattát szorítja vérző vénájára, amikor az oldalajtón belép a rendőr egy másik fehér köpenyes, tiszteletet parancsoló alkatú, kopasz, szemüveges férfi társaságában.
– Nos? – Dohányzástól megérdesedett hang, fölényes, felületes, akár a mosolya, de eldönthetetlen, hogy fölénye valódi-e, vagy csak a megkeseredés, az unalom álcája.
Porkoláb tudja, hogy szégyellnie kellene azt az esdeklő tekintetet, amivel a választ lesi, de a válasz elmarad. Remélt cinkostársa egyetlen vállrándításra értékeli, közben a fejével nemet int. Tekintetét bágyadtan emeli Porkolábra, és abban, ahogy néz, van egy kis biztatás, meg kihívás is, csak éppen megnyugtatás nincs. Szomorú metamorfózis, sajog az űr, amit maga után hagy, amikor közömbös, unott léptekkel eltávozik a teremből. Porkoláb, mint kísérletekhez előkészített tengerimalac, riadt, mert védtelen. A kopasz szemüvegest figyeli, a pillanatra vár, amikor megértetheti vele, hogy nincs joga bűntárssá lealacsonyodni ahhoz a gonosz szándékhoz, amely az ő megaláztatására, erkölcsi megsemmisítésére törekszik. Ismerős hang üti meg a fülét. A hang irányába tekint, látja a rendőr szájának mozgását, lágy, tészta-arcának mosolyba széthulló vonásait, nem akarja tudni, hogy mit mond, nem akarja gyűlölni, haragudni sem akar rá, az öltözködéshez menekül, felkapja a zakóját, rá a kabátját, kalapja a kezében, az ajtó felé indul, két lépés után megáll. Hármuk közül ő a legelesettebb, de a jogai megmaradtak. Kérni akar, méltóságát megőrizve kérni. És mégis szótlan koldusként nyújtja a kezét.
– Majd én! – hirtelenkedik a rendőr, de a folytatás nem annak szól, akinek mondja. – Még a végén újabb balesettel terheli meg a lelkiismeretünket. Legyen egyszer magának is egyenruhás úrvezetője.
Porkoláb a lépcső aljában lecövekel, a fehér szoba ajtajától megtett út kiesett a tudatából. Karját feszíti az erő, mellét a kifújatlan levegő, agyát a düh. Amikor a rendőr megjelenik a lépcsőfordulóban, hármat lép fölfelé. Nem szól, mert csak ordítani tudna, és ordítani nem akar.
– Na, mi van? – A rendőr fölénye is, nyugalma is csak színlelése a közelgő veszedelem miatt megcsappant erőnek.
Uramisten, csak három lépcsőfok, az oldaltáskába akasztott hüvelykujjak ellene vannak, mint róka ellen a farka futás közben, milyen frappáns számonkérés lenne, tanúk nélkül, egyetlen mindent bele-pofon, amitől a halványlila csillagok is erős ibolyaszínűekbe váltanának. De kinek jó? Minek jó? – Remélem, egyszer magának is kiosztja valaki. Nagyon remélem. – Két szökellés, kinn áll meg a kapu előtt, ott éri utol a kiáltás.
– Állj! Megállni! – A három lépés távolság megmarad közte és a bejáratot elálló Porkoláb között. – Nem állítom elő a karhatalom sértegetéséért, mert csak a szája hős, különben ugyanolyan, mint a többi. Ugyanolyan.
Nem lehet tovább lépni, amíg ki nem derül, miért szomorúság volt az iménti hangban, miért nem magabiztos fölény. De a szándéknál erősebb kéz taszítja ki a kapun, a kocsi felé.
– Igazán nem értem. Ha suszter volna, vagy köszörűs, vagy fuvarozó… A törvény az törvény.
Igen, és újra a régi. Hogy az ember is ember. De akit összetévesztenek valakivel, az általában hiába erőlködik, hogy felfogja, milyen félreértés áldozata. Porkoláb sem érti, mi az, amit kinéznek belőle, mi az, amit elvárnak tőle. Menekülnie kell. El akar szállni, emelkedik fölfelé, magasabbra, egyre magasabbra, nagyon magasan van már, védtelen hangyának látja magát odalenn. A szárnyai lebénulnak, zuhanni kezd, zuhanás közben hallja a saját hangját: – Ml köze ennek az egészhez? Beletörődve várja a zuhanást követő becsapódást, hogy azáltal minden szétmálljék.
– Okos állja, buta bánja!
Egyetlen mondatnyi gumilepedő, amelyről egy elszánt öngyilkosjelölt is visszapattanna a valóságba. A kocsi! Igen, a saját útszélen parkoló kocsija. Oda kell eljutni, az az egyetlen, a következő cél. Aztán mégis meg kell állnia néhány lépésnyire tőle, hogy leküzdhesse furcsa iszonyát, hogy erőt gyűjtsön, s beülhessen a felkínált, jobb oldali ülésre.
Az esti köd megüli a várost. Porkoláb csak sejti az útirányt, arra már nem marad ereje, hogy odafigyeljen az elsuhanó árnyakra. Nem vár semmit az estétől, a napja betelt. Nem érdekli, nem is kérdezi, hogy miért nem viheti haza ő a kocsit, nem bánja, hogy a rendőrségtől gyalogolnia kell, a hazáig tartó úton sem a tárgyaknak, sem az élet mozgó jeleinek nincs jelentősége. Nem tud ocsúdni a döbbenetből. Egy senki, akiből egy épkézláb mondat nem nézett volna ki, egyetlen ostoba közmondással kirántja alóla a talajt, és arra kényszeríti, hogy kapkodva kutasson az emlékezetében a biztos támasz után. Beláthatatlan következmények – bármerre térne ki, erre kanyarodik vissza. Mint nyúlós, tapadós agyagkolonc a bakancsra, úgy ragad értelmére a gondolat, képtelen elrugaszkodni, tovább lépve megszabadulni tőle.
Kulcs fordul meg a bejárati ajtóban. Egy kulcs, egy kéz tartja. Az ő keze? Az ő kulcsa?! Sötét este van, elmúlt a délután, a nap. Kiért múlt el a nap, az élet egy napja? Valamennyit enyhül a nyomás: életre eszmél, a múló időre eszmél. Az órájára néz, a mutatók állása megrémíti. Beleborzong a rémületbe, ismét magyarázkodnia kell.
Ilon otthon van, és mégsincs otthon. Nem fordul a nyíló ajtó felé, nem fogadja a köszönést, nem hajlandó tudomást venni arról, aki senkinek tekinti őt, aki tönkretette az estéjét, a napját. Amikor mégis szembe kényszerül vele, átnéz fölötte, tekintete közömbösen lepereg a feldúlt arcról. Őszintén csodálkozni tud a saját erején, hogy nem kiabál, nem toporzékol dühében.
Egy perc múlva mégis olyan buta libának érzi magát, mint amilyennek tartják: nem érti, hogy miért nem csattan a férfias harag. Egyedül szedte össze a gyermekeket, felgyurakodott velük a zsúfolt autóbuszra, otthon megetette, megmosdatta őket, és kimosta levetett ruháikat. És a szemekben villogó harag mégis őt sújtja. Miért?!
Menekülni kell! Porkoláb agyában ismét egyetlen gondolatra zsugorodik az értelem. Egy gyűszűnyi vodka az üveg alján nem elég a menekvéshez. Nem érzékeli saját hangjának erejét, nem tudja, hogy hangos, és egyre hangosabbá válik. Kirobbanni készülő dühének mértékére a két gyermek rémült tekintete döbbenti rá: Ilonhoz menekülnek, a szoknyájába kapaszkodnak. A mondat befejezetlen marad, lépésnyi szakadék tátong közöttük, nincs aki átlépje. Állnak a két szélén, bámulják egymást tehetetlenül, a legkisebb fuvallat beletaszíthatja őket, nincs erejük visszalépni.
Ilon még reszket, de már józan.
– Ott egye meg a fene az egészet!
Porkoláb sarkon fordul, mozdulata olyan, mint aki becsapni készül maga után az ajtót. De a nappali szoba ajtaja nem csapódik be, félúton megállítja az ellenhatás.
Ilon még mindig úgy érzi, joga van kételkedni abban, hogy a jogosítvány bevonásán kívül akár rosszabb is következhet. Áll az ajtóban, a látvány ellenére is megkísérti a gonosz, hogy rákérdezzen, hogy faggatózzék. Pedig a kép ismeretlen: Porkoláb magábaroskadtan ül a fotelban. A látvány eltaszítja az ajtóból, fél tőle, ugyanakkor megmagyarázhatatlan erő húzza vissza. Nem szánakozás, nem káröröm, felfedezés sem: Porkoláb Péter nem legyőzhetetlen. Látja a saját kezét, simogatásra lendül, tudja, hogy el kell térítenie, ha el akarja kerülni a megalázó fogadtatást. Belefárad az erőfeszítésbe. Elmenekül maga elől. Belemenekül a rendszerezésbe. Erőt ad neki, hogy helyére tudja tenni a történteket.
– Akkor hát ez sokba fog kerülni nekünk.
Abból, ahogyan Porkoláb felkapja a fejét, tudja, hogy nyugodtan szánakozhat, a válasz nem lesz hálátlan méltatlankodás. Már számol: egyik felől a tények, másik felől a lehetséges kiadások. A mérlegnek a nyugalom oldalára kell billennie. Az áldozat: nem lehet akkora, hogy meg ne érné.
Porkoláb nem olvas mesét a gyermekeknek, nem segít kitisztálni a mosott ruhát, többször is beleköhög a telefonba, miközben visszamondja a Salamonéknál esedékes szombat esti kanasztapartit. Ül a képernyő előtt, vakon bámul bele a lüktető villogásba. Amikor Ilon vacsorázni hívja, távirányítású robotként engedelmeskedik. Az étel ízetlen, minden falat jó percig forog a szájában, a nyelés kín, visszataszító minden mozdulata, amellyel egy-egy újabb falatért nyúl. A tejjel teli csészéből egy ellő tehén szenvedő bőgésének visszhangja harsan, felfordul a gyomra. Összeszorítja a száját, bebújik az ágyba, összepréseli a szempilláját. Bele akar aludni a közönybe, nehogy az ébrenlét felszabadítsa a benne dúló indulatokat Elkésik. A kép egyre kontrasztosabb, a hang egyre tisztább: egy irhabundás nő, aztán egy rendőr is, a hang hirtelen elhalkul, korcs, néma kánon, de mégis érthető, mert a dikció tökéletes: „Marha–barom–állat, marha–barom–állat!” Sötét háttérben világos folt, világos háttérben sötét folt, a kép elől már sem nyitott, sem csukott szemmel nem lehet elbújni.
Ilon végignézi a szombat esti filmet, a konyha sem maradhat éjszakára rendetlenül. Amikor lefekszik, Porkoláb még ébren van.
Nincs olyan sötétség, amelyik mindig védelmet nyújt, egy test, amelyik mindig közel van. Kinek szól a közönye? Odabújik hozzá, válla és nyaka közé fúrja a fejét, átöleli, combját átteszi a derekán. Nem a kihívás, hanem a meghitt csend, a megnyugvás jele. Pedig asszonyian fáj a meg nem érdemelt közöny, de ez a sötétben kibeszélhetetlen. – Ne keseregj, minden megy tovább.
– A rothadás felé.
– Éppen annyira aggaszt, Péter?
– Ennyire
– Rettenetes, hogy így belelovalod.
– Rettenetesen hülye vagyok. Vagy barom. Vagy állat. Vagy nevenincs akármi.
– Annyira, hogy egy meleg comb kihűlhet melletted?
– Annyira talán nem.
– Akkor engedjük játszani a kicsiket.
Ilon megérzi a férfitesten szétáradó mosolyt. Igen, tudja, hogy Porkoláb ilyenkor az egész testével mosolyog. Nem lehet a világon még egy férfi, aki ilyenre képes. Ez a mosoly jelen van mindenütt, benne van a combját támasztó izmok ernyedésében, az ajkát maró fájdalomban, a mellére simuló tenyérben, az ágyékának feszülő forróságban. A mosoly rá is átsugárzik, cinkosán kuncognak a furcsa nászéj-jelszón, akkori önmagukat nevetik, nem volt türelmük az előjátékhoz. Ilon mozdulatai tiszták, semmi álca, semmi sallang nincs bennük.
Öröm elfogadni az asszonyi kitárulkozást. Csak a haját kell simogatni, Csak a helyet s az időt kell elfelejteni, akkor el lehet hinni, hogy olyasmi következik, amiért akár örökre is érdemes lenne élni. De a sötétség zavarja Porkolábot, mint mindannyiszor, mert nem hizlalhatja önbizalmát a birtokbavétel látványán, azon a hízelgő pillanaton, amikor Ilon szenvedélye feloldódik az öntudatlan, vad szorításban. Igen, ez az! A gátlás okozat megfosztottság. Meg fogja gyűlölni Ilont, mert meg kell gyűlölnie őt, amiért csak lámpaoltás után tud gyönyört nyújtani, iszonyatos a félelme, hogy megleshetik és megszólhatják eszméletvesztéseit. És akkor egy pillanatra felvillan a fény, fehér falak verik vissza, a fényen túlról egy ragyogó szempár mosolyog rá, de a mosolyában több a gúny, mint a megértő melegség. Hiába kutatja a szemekhez tartozó testet, csak meghatározhatatlan alakú folt, mintha selejtes tükörben látszanék, hullámos, homályos tükörben, torz körvonalak közé szorul. A látvány túlságosan friss emléket idéz, semhogy elhatárolhatná magát tőle. Nem érzi, hogy durvább, erőszakosabb, mint máskor, mert Ilon a szokatlan viselkedést is csendesen, megbékélve veszi tudomásul. Nem suttog az aléltságtól el-elfulladva, nem cirógat, de megadja a kijáró hálacsókot. Hátat fordít Porkolábnak, és az ölébe fészkeli magát. A combjai között pihenő kéz megnyugtatja, a biztonságtudatba alszik bele.
Porkoláb virraszt. Menekül Ilontól, menekül önmagától. Csendben elhúzódik, aztán sokáig fészkelődik, keresi a nyugalom helyét. Egyszerre keresi helyét a paplan alatt meg a törzsőrmester értékrendjében. Kapkodó gondolatai észrevétlenül hullámoznak bele az álmok gomolygásába.
2. Február 15., hétfő, a hét bajai az első napon kezdődnek.
Aranyhegy görög halkan, alattomosan, robaj nélkül a hegy lábánál békésen alvó két kölyökre; tányérsapkás, Darabán-képű indiánok diadaltáncot járnak a hegy ormán, talpuk alatt gyorsan morzsolódik az orom, a rögfolyam betakarja a szendén alvó ártatlanokat. Tudatba mar a veszedelem, de a kínzócölöphöz kötözött kezek nem segíthetnek. Legalább bele lehetne halni a tehetetlenség okozta fájdalomba! De az élve eltemetett, aranyrög-folyamba fullasztott jövő látványába csak beleőrül a szenvedő, mert egyre nagyobb, súlyosabb a fojtó aranyrög-halom. Aztán a halk zaj hirtelen felerősödik, váratlanul megindul az egész hegy, hatalmas robajjal, lavinaként zúdul alá. Erre már fel kell ébredni.
A rohadt csergőóra berreg. Beleberreg a befejezetlen rémálomba, hálát kell adni a rohadtnak. Vagy a földhöz kellene csapni az egyetlen másodpercnyi, cserregés okozta álom-rémületért? A zsibbadt jobb kéz engedetlen. Át kell fordulni ahhoz, hogy a bal eljátszhassa az ítéletvégrehajtó szerepét.
– Mi van? – motyogja Ilon, aztán elterül az édes csend.
– Mi van? Áporodott szájszag van, és keserű, csípős nyál van. És a vasárnapról átörökölt, rohadt közérzet: egy Porkolábnak nevezett, rühellni való rongy elszívja a gyermekei elől a levegőt.
Csak a második adag fogkrém hat. Mire odateszi a teavizet, teljesen éber. A város hajnali mocorgásának zajai mágnesként vonzzák. Mintha az élettelen, érzéketlen tömeg az ő hajnali kábaságát kihasználva ismét – ahogyan nap mint nap megpróbálja –, fel akarná szippantani. Nehéz ellenállni a mindennapi orvtámadásnak, de Porkoláb ereje pillanatról pillanatra nő, józanul várja a napot. A reggeli mosakodás szertartás, a tízóraira csomagolt kenyér, szalonna, feketeretek életfeltétel, minden, amit otthon reggelente rendszeresen megtesz, árnyékolja, ellensúlyozza a vonzerőt, halogatja a vigasztalan beolvadást. Ezért is igazi boldogság aggódva az alvó gyermekek fölé hajolni, lágyan végigsimítani meleg arcukon. És Ilont egy nem túl heves csókkal költeni is öröm:
De mielőtt még Ilon igazán felébredne, ki kell vinni a házból a hétvégi ingerültséget.
Ilont nem lehet becsapni. Az ajtócsukódás zajából kihallja, hogy Porkoláb úgy lépett ki a lakásból, mintha örökre eltávozott volna belőle. Bizonyára kétségbeesnék, ha nem ismerné közös sikerélményeik értékrendjét. Első – a lakás; második – a lakás; harmadik – a lakás. A sérthetetlenség, a biztonságérzet nimbusza. És az érte fizetett váltságdíj: kölcsön az előlegre, kölcsön a szerződéskötésre, kölcsön a törlesztésekre. Ha nem lett volna annyira fontos neki, miért egyezett volna bele Porkoláb, hogy csak a készbe költözzenek be? Három egész évig jó volt az Aranka-mami hodály szobája, a mosdótál, az üzemi étkezde.
A valóságban Porkoláb tiszta szívéből gyűlölte az előlegfizetéstől a beköltözésig eltelt negyvenegy hónap minden percét, az elsőtől az utolsóig. Egyetlen vigasza az volt, hogy csak éjszakára kell hazajárnia. Nem tudta sajnálni Aranka-mamit. És nem tudta sajnálni Ilont sem, aki tisztelettudóan szenvedett amiatt, hogy Aranka-mami nem érti meg, miért a nagy sietség a külön-lakással, miért nincs türelmük kivárni, amíg ő kihal mind a két hodály szobából. Mert arra a kérdésre sem tudott volna válaszolni, hogy mire vág fel egy esztergályos.
Porkolábnak igazán szerencséje volt, sohasem jutott ideje az elmúlt napokkal bajlódni, mindig a következő napokkal, a hátralevő életével kellett törődnie. Hamar ráébredt sokrétű függőségére, így hát igyekezett minél hamarabb túl lenni mindazon, amit alkalomadtán kénytelen-kelletlen már-már muszály volt megtennie az Ilonnal közös siker érdekében, a mielőbbi különválás érdekében Aranka-mami jelenlétében a megválaszolatlan kérdést követően mindannyiszor szolgalelkűnek érezte magát. És mivel utálta a szolgalelkűeket, nehezen tudott együtt élni az önutálatával.
Mire vág fel egy esztergályos?! Buta szégyenérzet űzte, hajtotta. És közben senki sem sejtette, hogy minden újabb siker, amelynek természetes elégedettség lehetne a következménye, neki egy-egy újabb alkalom ahhoz, hogy megutálja saját önérzetét, amely olyan olcsón kiszolgáltatta a világnak. Annyiszor igyekezett végzetesen meggyűlölni azt, amit csinált. Sajnált minden tudást, a legparányibb szépérzéket is, amit önmagából a halott vasba, acélba, bronzba belelopott, hogy élő értékké tegye. Zúgott a gép, sikongott, sistergett a kés, és minden újabb, hasznossá vált darab egy-egy adag életet rabolt el tőle. Imádta a gépet, mégis el kellett hagynia, nehogy általa idő előtt felélje minden tennivágyását.
Akkor még nem tudta, milyen ritka és értékes ösztönnel született, milyen kiváltságos az, aki megérzi, hol muszáj halkan kopogtatni, hol lehet ajtóstól betörni a házba, és hol kell az ablakon visszaszállni, ha az embert az ajtón kirepítették.
Ilon csak öt év elteltével értette meg, mit jelent az, ha valaki a saját kezébe veszi a jövőjét.
Porkoláb öt kemény évet áldozott arra, hogy ezt megtehesse, mert hitte, hogy egy okleveles közgazdász előtt meg kell nyílnia a titkok kapujának.
A levelező tagozat első évének sikerei röppentették fel az esztergapad mellől Darabánhoz inasnak. A harmadik év elejétől kezdve Ilon nem csak szurkolt, segített is neki: hallgatott és tűrt, szeretett és féltett, gyógyított és nagyon igyekezett alkalmazkodni. Porkoláb is szerette őt annyira, hogy megbocsássa neki Aranka mamit. És nemcsak azért szerette, amiért szívesen legelt rajta a sok mohó férfiszem.
A nagy malom őrölt. Egybedarálta Ilon türelmét és áldozatkészségét Porkoláb szeretetével, s az egyre fogyó maradók arra kényszerítene őket, hogy külön-külön is a saját érdekükben követelőzzenek. Egyik a mindenek fölötti áldozatkészség, másik a feltétel nélküli szeretet méltatását akarta.
A víznyomásos, fényképes oklevél tiszteletére rendezett díszvacsorán kínálkozott az első alkalom a számonkérésre. Aranka-mami úgy simogatta a kezével, a tekintetével azt a darab papírt, mintha az övé volna, és Ilon, az örömtől könnyes szemmel, azt mondta rá: ez a mi oklevelünk.
Porkoláb becsapta maga után a hodály szoba ajtaját. Céltalanul kóborolt az éjszakában, hogy ne kelljen másképpen kitombolnia magából az öt év felgyülemlett feszültségét, dühét. Pedig már túl volt azon a ponton, amikor Darabán is elismerte az ő alkalmankénti nélkülözhetetlenségét.
Négy év kellett hozzá. Négy éven keresztül sikerült szemet hunynia a fonákságokra, eltekintenie a szükség-áldozatoktól, noha akkor még nem tudta, csupán sejtette, hogy kéz kezet mos alapon előbb-utóbb minden áldozatvállalás kifizetődik. Ha küldték, ment, ha a helyzet úgy kívánta, tudott könyörögni is. És közben mindenek fölöttinek tartotta a jó modort. Legtöbbször ráérzett a helyzetek lényegére, apránként és megfontoltan építette ki széles kapcsolathálózatát. Megértette, hogy csak úgy éri meg, ha öregkoráig kibírja a szakmában. Attól kezdve újabb meg újabb példákat szolgáltatott arra, hogy a szakma nem ismer lehetetlent. Ekkora alapra építve már ki lehetett követelni a költségek teljes megtérítését. A kártalanítás módját mindig az illetékesekre bízta: vagy soron kívül a vállalati kasszához hívták, vagy szemet kellett hunyniuk a bonyolultabb ügyletek fölött annak örömére, hogy nincs fennakadás. A hoci-nesze játékot egyikük sem bánta meg. Mi maradt hátra a részleges beteljesülésig? Türelemmel kivárni, amíg Darabán ideje lejár.
És akkor jött a váratlan hír: Loga. A tudomásulvétele óta eltelt két hét alatt nem volt annyi ereje, hogy legalább a közeljövőre átértékelje az életét.
Csak akkor érzi igazán a sokkot, amikor megérkezik. Fél hét előtt három perccel az új névhez társuló új arc üt végzetes lyukat életének biztonság-burkán: Loga. Bele kell nézni a bizonytalanul várakozó, majdnem riadt szempárba, amelynek helyéről Darabán hamiskás mosolyú, mindentudó tekintete ingerelte a hétköznapok minden reggelén. De a tekintetváltásból egyetlen másodpercnyi is elég. Engedje alább! Nézze inkább a sötétszürke, sómintás öltönyt, alatta az élénk szilvakék kardigánt, az alatt a drapp inget, a gallérja alá kötött, galambszürke-rozsdabarna csíkos nyakkendőt, és ne röhögőingert kapjon, hanem szomorodjék el, mert az esetleges ellenszenv megelőzése érdekében le kell mondania saját, diszkrétebb csomagolástechnikájáról.
A bemutatkozás elkerülhetetlen. Csak tessék lesütni a szemet, és ne tessék igyekezni a kézfogással, fölösleges határozott, kemény markú embernek bizonyulni. Engedni kell a főnököt, hogy már az első parolázáskor főnöknek érezze magát. Hadd csodálkozzék el a jó modoron, hadd bizakodjék. A tapasztalás nagy tanítómester, mondaná, mint mindannyiszor, ha ismeretlenek csodálkoznak rá a már-már kifogástalan viselkedésmódjára. Aztán az utolsó, kedvenc poént is elsüthetné, éspedig, hogy ő prolisorsból küzdötte fel magát, mert biztos lehetne, hogy nem kérdeznek rá: hova? Erre a kérdésre most is képtelen lenne válaszolni. Annyi év sem volt elegendő, hogy egy épkézláb választ fogalmazzon meg az esetleges kihívásra. – Loga vagyok mondja Loga. Ha legalább egy másodpercig szorongathatná a Porkoláb kezét, gyarapodna a magabiztossága.
– Sajnálom, dolgom van. Táska csattan, zár kattan, fiók nyöszörög hangosabban a szokásosnál, de kettejük közül ezt csak Porkoláb érzékeli.
– Nem tudja, hogy hét órakor…?
Minek is fejezné be? Erőben kell lennie. Egy beiktatás nem mindennapos esemény. Ha két szót takarít meg, már azzal is erőt nyer.
– De. Tudom Sajnálom, vannak halaszthatatlan dolgok.
Loga nem érti, de úgy tesz, mintha értené. Abban a pillanatban bármi, ami halaszthatatlanabb, mint az ő beiktatása, sebet tépne az önérzetén, de belátja, hogy ő csak megértő lehet. A tevékenység nem térhet el a szokott rendjétől csak azért, mert új a főnök. – Mindent az ügy érdekében. És mosolyog.
Dühítő, jótékony mosoly, kibírhatatlan. – Magánügy – mondja Porkoláb. A hangja szúr, a szeme szúr, várja a hatást.
Egy fakír sem bírhatná jobban. Loga arca felderül, szeme cinkosan villan, aztán bepárásodik. Boldogan érzékenyül el a saját jóságán. Első nap elnéző tehet: ennél nagyobb, szebb ajándékot nem kaphatott volna egy vadidegentől. – Mindenkinek joga van olykor halaszthatatlan magánügyekhez. – Karjait széttárja: ártatlanok vagyunk, csak éppen túl nagy nekünk ez a világ.
Porkolábnak nincs ínyére örömet szerezni: marad. Együtt megy be Lógával a vezetőtanács gyűléstermébe. Tíz percig bírja a protokoll ingerlő mesterkéltségét, azután ki-be járkál, telefonál, intézkedik, nem kell azt senkinek sem tudnia mit, és miért, csak észre kell vennie, hogy az élet nem változik. Darabánnak hívják a főnököt vagy Logának, Porkoláb nélkülözhetetlen. A protokoll után is csak néhány percig viseli el a feszélyezett hangulatot, a jövés-menésével megbolygatott kedélyeket, az egész alakoskodó kényszerhelyzetet, menekülnie kell, a ceremónia félresikerült, olyannak tűnik, mintha vadidegen kamaszokat zártak volna össze azzal a paranccsal: barátkozzatok!
Háromnegyed nyolckor jelentkezik a szolgálatos tisztnél. Negyed tizenegykor térde már puhulni kezd a dühös türelmetlenségtől, de át kell hangolnia, megjelenik a törzsőrmester.
– Beszéljünk józanul, törzsőrmester úr. Tekintetét kitölti a reményteli várakozás. Egy senkinek, akit az alkalom tett úrrá a helyzet fölött, meg kell tudnia, hogy egy polgár életében mekkora jelentősége lehet a legapróbb részleteknek is.
– A tegnapelőtt kellett volna, de lehetetlen volt. Ma már nincs időm magára. Megfordulna, menne, de a nyomorult úriember-kullancs a karjába kapaszkodik, le kell ütnie magáról. Szeme nagy kaliberű fegyver, megvetés-golyókat lövell.
Porkoláb sok emeletnyit süllyedne a föld alá, de nem teheti. Nem engedheti meg magának, hogy önérzeteskedjék. – Nem voltam ittas. Láthatta, hogy nem voltam az. Szeme, hangja könyörög, sírva is fakadna, ha remélhetné, hogy nagyobb lesz a hatás.
Nincs hatás. Már a kilincsen a keze, a válla fölött köpi a szavakat.
– Senkinek nem látok bele a vérébe.
Az üres folyosónak káromkodik. A süket falaknak, egy közlekedésrendészeti faliújságnak, a saját cipője orrának. Agya izzik, sistereg, füstölög. Láthatatlan szárnyas termeszek nyüzsögnek a levegőben, szétmorzsolják, felhabzsolják a nyugalmát. Vagy inkább egy csattogó agyarú szörny uralkodik a budaifölddel meszelt falak között? Szót kell verni a vicsorgó pofát, ki kell verni a csattogó agyarakat, a fenyegető nagy veszedelem előli menekvésnek ez az egyetlen járható útja.
Az indulatoknak levezetés nélkül kell elcsitulniuk. A nap még alig kezdődött el. Néhány, várakozásra elpazarolt óra derékba törheti egy anyagbeszerző napját. A késés nyilvánvaló, fél tizenegyre ütemezte be az esedékes csereügyletet. Még el kell mennie a gyárig, kocsit kell kerítenie, fel kell rakni rá a két nagy gyűrűs, kúpgörgős csapágyat, féltve őrzött kincsét, hogy megkaphassa érte a nagy földgyalu javításához szükséges görgősort meg egy tartalék kúpkereket. Hoci-nesze alapon a fél világ megvásárolható, meghódítható, a kufárkodás művészet. Porkoláb soha nem bocsátkozott olyan ügyletekbe, amelyekből legalább egy tartalék értéke le nem cseppent, nélkülözhetetlen az újabb meg újabb ügyletek lebonyolításához. Ha már úgy sem születhetett meg az a szuperész vagy csodajós, amelyik előre megmondja, hogy egy gépnek két év múlva melyik alkatrésze mondja be a csendest, az embernek egyetlen esélye van a tisztességes vásárra: abból él meg, amije van.
A biztos vásár is válhat bizonytalanná, kell az előrelátás, az utcai fülkéből felhívja a cserepartnert. Aztán lerobog a gyárba, közelharcot vív egy furgonért, kiíratja a fogyasztási lapra a csereárut, ledobja a kocsiba, beülteti mellé a kísérőt, fél óra múltán megtér, ismét megmagyarázhatatlanul gazdagnak érzi magát, és büszke arra, hogy amit ő hozott be, afölött kizárólag ő rendelkezik.
Loga beszélni is szégyell, mosolyogni is szégyell, a kettő együtt üti egymást.
– Fáradjon át, kérem, a személyzeti osztályra.
Porkoláb idegesen felröhög. Talán a „fáradjon át” ingerli, vagy a kardigán szilvakék színe tüzeli, a fölöttébb csiszolt modor és az ízléstelenség nehezen hozható közös nevezőre. Tapasztalta, tudja, a természetellenes modorosság rossz előjel, mindig kellemetlenség követi.
Odaát az fogadja, amire a legkevésbé számított. A forgalomrendészeti osztály idézése másnap reggel kilenc órára szól. A hír több, mint arculcsapás. Ha balsejtelmet nem is szül, kétséget annál többet. Magyarázat lehet a törzsőrmester egyidőben kimért és durva visszautasítására, meg arra a három órányi várakozásra, amennyi nem egy, de ezer hárommondatos szóváltásra is elegendő lett volna. Akaratlanul szakad fel belőle a kérdés:
– Magyarázatot nem fűztek hozzá? –
Be sem fejezi, már dühös magára. Fölösleges alkalmat adni a beavatatlanoknak, hogy az életét meghatározó események közelébe férkőzzenek. Nem szomorú tapasztalatok tanították, vele született érzék sugallja: semmi jó nem származhat abból, hogy valakinek túl sok viselt dolgát ismerik. Húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy értékelni tudja az öreg Porkoláb olykori oktatásait, amelyek kizárólag óvatosságra intették. Nem volt könynyű megtanulni, hogyan kell alá- meg mögénézni a valóságnak.
A kérdésére adott választ előre tudhatta volna. A rend képviselői nem fűznek magyarázatot az idézésekhez. Számolnak azzal a ténnyel, hogy a puszta beidézés tudata is elég teher annak, akit olyan helyre hívnak, ahol különben semmi keresnivalója nincs.
Porkoláb kirakja maga elé az asztalra a munka látszatát keltő irathalmazt.
A kezdet kezdetén bőszen lázadozott, dühödt ellensége volt a látszatjátéknak, Darabánnak sunyi cselekhez kellett folyamodnia, hogy kiprovokálhassa belőle a rajtakapottság érzetét. Következtetésképpen belátta, hogy az alakoskodásnak három, nagyon összefüggő változata lehetséges: alakoskodni lehet, alakoskodni kell, alakoskodni muszáj. Aki reggel fél hétre bemegy a gyárba (Darabán: „onnan kapja a könyörületes kenyérrevalót!”), annak ott kell sápadnia az asztala mellett, annak akárki szemlélődőben azt a benyomást kell keltenie, hogy nem a tétlenség okozta hiányérzetbe, hanem a nagy odaadásba sápadt bele, vagyis abba, hogy igyekszik állandó helytállással kiérdemelni az őt megtisztelő bizalmat.
– Valami baj van? – Loga hangja, arca csupa bársony. És aggodalma ráadásul őszinte.
Finom választ érdemelne, de Porkolábnak pillanatnyilag nincs ilyen válasza elfekvőben. A teljes készlete egyetlen üres lap. Jó nagy betűkkel írja rá: „Csingi-lingi, lóg a tököm, Loga lett az új főnököm!” A legjobb költőnek is igénybe venné legalább fél percét egy ekkorka rigmus megírása. Szinte érthetetlen, miért sértődött meg Loga, csak mert fél percig válaszra sem méltatták. Nemzedékeken át hagyják megválaszolatlanul hatalmas tömegek kérdését, és a semmibe vett tömegeknek nincs lehetőségük megsértődni. És akkor Loga? Ő, az egy?!
– Milyen sok munkája akadt magának hirtelenjében!
Egy vadonatúj főnök, akiből máris fröcsög a méltatlankodás. Sőt, már utálkozik is. Akkor hát rajta! Az orra alá kell lökni a frissiben írott szöveget, hadd gyönyörködjék benne a lelke, hadd élvezze ki magát.
– Most csak egy egészen rövid munkám volt, főnököm.
Loga az ajkát mozgatva olvas. Aztán összehajtogatja a lapot, és a zsebébe teszi. Nem néz fel, a szemétkosár felé fordítja a fejét, úgy suttogja.
– Öli a tehetség. De hogy a csúfság is…
– Hát ide figyeljen, főnököm! Ezt, amint azt a jelenléte is bizonyítja, nem egy olyan hely, ahol lényeges lehet, hogy ki mire képes, hogy sikerült-e valakinek egyéni áldozatok árán, következetes elemzések révén kiteremtenie azt a kapcsolathálózatot, amely a mi foglalkozásunknak alapfeltétele. A jelszó adott, maga is jól ismerheti: „A gépek ne álljanak, a berendezések működjenek, hogy legyen miből kiteremteni a mindennapit!” De itt, ebben az irodában nem törtetünk mindent elsöpörve csupán a jelszó érdekében. Itt adni kell a látszatra is. Mert aki erőlteti az őszinteséget, az megbukik, kibukik. Mert amellett, hogy azok a kínosan megteremtett, rohadt kapcsolatok olyan réseket is betömködnek, amelyeken esetleg a vállalat milliócskái potyoghatnának ki, az is könnyen bajt okozhat, hogy az ember olyankor ásít, amikor rájött, és nem fél perccel előtte, vagy fél perccel utána. Ennek ellenére, maga ezután is megbotránkozhat, ha az igényelnek nem felelek meg, de ne csodálkozzék, ha én tojók rá. És jobb, ha már az elején beletörődik, hogy én olyankor is teszek valamit, amikor semmi dolgom. Mert én soha nem várom el potyára a fizetést. Én, ha nem akarom, akkor is haragszom magára, és ez a vállalatnak jó. Mert ha én magát megbökhetem, attól jókedvem lesz, megnő tehát a termelékenységem. És manapság az a menő, aki egyre többet ad ki magából. Feltéve, hogy van is valami benne.
Loga előre tudta, hogy sok a tanulnivalója, de nem sejtette, hogy itt kell elkezdenie. Nincs szüksége különösebb elemzésre, hogy megértse, ki kitől függ. Meg kell puhítani az okos tanító bácsit. – Nahát, ezt hívom előadásnak! Köszönöm, hogy nekem, hogy itt és most. Jegyzeteltem.
– Helyes! Magának, mint főnökömnek, kötelessége évente egyszer minősítenie engem. Ahhoz el kell bírálnia, hogy mit érek. Maga az a bizonyos kritikus szemlélődő. Én mindig az ilyen kritikus szemlélődőktől függtem. Emiatt soha nem is szívelhettem őket.
– Áhá. – Tudomásulvétel, de válasz is. Egy szemvillanás, és kezdődik a folytatás. – Áhá. – A konjunktúra ellene van, közbecsörög a telefon. Utánanyúl, beleszól, aztán Porkoláb felé tartja. Terhére van, nehéz, mint egy szekérrúd, akinek tartja, nem mozdul utána. Szolgája-e annak, aki reggel óta sértegeti? Szótlanul az asztalra teszi.
Porkoláb nem mozdul sem azonnal, sem utána, játszik. – Elfelejtette a helyére tenni, főnököm.
– Ja, nem mondtam? Magát keresik az egyestől. Közömbösre hangolna, de áthallatszanak a düh érdes zöngéi.
Figyelem, fertőzőveszély! Két ujja közé csípi, tíz centire tartja a szájától, beledörög.
– Na! A belső vonalakon mellőzhető a túlzott udvariaskodás.
– Péter? Tizenegyre ígérted! Mi van, apám, megfertőződtél léhasággal? Több mintegy órát késtél vele!
– Nem falnád te be a…
– Jól van, jól, hagyd máskorra a hízelgést. Különben is már szerelik.
– Csak ezért hívtál?
– Meg akartam tudni, mit csinál az új főnököd.
– Ja? – Ül.
–  S még?
– Ugyanazt ismétli.
– Azt hogy kell? – Van, aki egyszer ül nyolc órát. Ő szorgalmasabb. Nyolcszor ül egy órát. Vagy éppen tizenhatszor egy felet. Még nem tisztázódott.
– Képzelem, hogy irigyled! Hogy szeretnél te is ülni!
– Marha! Üss a szádra!
– A saját fogaimat ne verjem ki!
– Sokan megköszönnék neked ezt a szívességet.
– És különben?
– Különben mi?
– Került még valamibe?
– Egy üveg sörödbe.
– Mikor isszuk meg, Péter? Ezt, meg a többit.
– Amint sört szomjazunk. Addig is, nyomjátok, apámé, hogy menjen az ipar. Be kell fejezni, Logának ennyi kín is elég. Csak lassan, indiánosan. Jöhet a szieszta. A helyére ül, felkönyököl az asztalra, állát az öklére támasztja, úgy nézi Logát, de valami nincs rendben. Hiányérzet, fura fáradtság, egyik kínozza, a másik nyomasztja, aztán fordítva. Egy cigaretta. Ismét egy cigaretta? Egyre gyakrabban jut eszébe. Majdnem öt éve már, hogy megutálta. Reggeltől estig hólyagos volt tőle a nyelve. Mazochista, vagy bolond? Nyilvánosan szívta el az utolsót. Senki nem hitte. Piros, viaszos ácskrétával írta fel az irodaszekrény oldalára. Tíz óra volt, aznap a hetediknél tartott. Estig füstté vált volna harminc A hatodik hét kátrány- és nikotinböjt idején úgy érezte, kettészakad a melle, éjjel is megébredt, fejét a párnába fúrta, reggel krákogva tisztult, napközben nem tudott mit kezdeni a bal kezével. Három hónapig a gombjait bögyörgette, aztán arról is leszokott. A füstéhség csak olyankor kísértette, ha néhány perc töprengés után nem tudott napirendre térni egy-egy helyzet fölött. Három nappal ezelőtt még egy hétre, egy hónapra előre lehetett gondolkodni, ma meg a holnapi esélyeket is sötét bizonytalanság-lepel fedi. Ijedten rezzen össze, mint gyermekkorában, ha valamelyik kerítés mögül váratlanul kutya ugatott rá.
– Szereti maga ezt a mesterséget, Porkoláb?
Loga hangja kiábrándítóan recseg. De annyi szomorúság van abban a recsegésben, hogy fel lehet vidulni tőle. Porkolábnak nevethetnékje támad, nehezére esik komolynak maradni.
– A főnök úr kérte, hogy ide helyezzék?
Loga arcára kiül a vívódás, de ez őt láthatóan nem zavarja. Csak azzal törődik, hogy megbirkózzék a kísértéssel. Robbanni szeretne, de tudja, hogy a robbanás mindent szétvetne. Az utolsó reményt is. Egyetlen szóval győzedelmeskedik saját maga fölött. Ugyan!
Porkoláb visszaejti állát az öklére. Csalódott. Logának tudnia kell, hogy csalódott. De azt is tudnia kell, hogy akkor is utálják, ha nem önként jött. A gladiátor tekintetek küzdelmében Loga a vesztes. És elhiszi, hogy jaj a legyőzötteknek.
– Ahonnan én jövök, ott nem kér az ember. Oda megy, ahova küldik. És küldik. Kevés káder öregszik ott meg azok közül, akit fiatalon beszippantottak. Nagy a körforgás. De becsület van. Egy helyet mindig keresnek, akárhogyan is forduljon a helyzet.
– A főnök úrnak ezt keresték? Incselkedésnek szánja, de komolyra sikerül. Úgy is jó, válaszra érdemesül.
– Nem volt máshol üresedés. Tulajdonképpen ez sem nekem volt kinézve, de a jelölt nem fogadta el. Többre, jobbra számított. Engem nem kellett sokat győzködni, Hagytam magam rábeszélni. Majdcsak kialakul. Idővel.
– Miből gondolja?
– Vércsere ott is, vércsere, itt is. Mindenütt meg kell szokni. Mindenütt bele kell jönni.
– Hogy ott megszokják és belejönnek, azt elhiszem. De maga mire alapozza azt, hogy itt belejön?
Az a jó, hogy nem túl nagy a gyár. S maguk értenek hozzá addig is, amíg ráharapok a lényegre.
– Addig is. Már nem kell komolykodni. Már nem kell visszatartani. Nevetés közben felsorakoznak benne azok a vizsgaidőszakokat megelőző éjszakák, amikor kókadozó fejjel ült az egyre érthetetlenebb szövegek előtt, amelyekből másnapra csak foszlányok maradtak meg az emlékezetében, azok a rohangálással teli napok, amelyeknek egyébre érdemesült estéit valamelyik szállodai szoba ágyán, a sápadt éjjelilámpa fényénél félkönyökre ereszkedve álca-tanulással töltötte ki, azok az átkozottul hosszú délutánok, amelyeken a cserealkatrész-szükségletet meg a fontosabb anyagok kódolási rendjét magolta, ami Darabán szemében a mesterség ábécéjét jelentette. A könnye csorog nevetés közben, de akár a sírástól is csoroghatna, közel áll hozzá, abba kell hagynia. – Addig is. Verébfinggá könnyebbülne a ránehezedő teher, ha egy igazit káromkodhatna. Egy jó hangosat. Akkor szokott rá, amikor a vég nélküli listákat olvasta, hogy megbarátkozzék az ezernyi, ismeretlen megnevezéssel. Ha érezte, hogy már nem bírja, elmondott egy antimiatyánkat, de nem hagyta abba az olvasást. Elhitte Darabánnak, hogy semmit nem szabad a véletlenre bíznia.
Loga nem sértődik meg. Miért is sértődne? Inkább szomorú. Mintha sajnálkoznék. Mintha Porkolábot sajnálná. Nem is neki mondja, csak úgy megállapítja, a biztonság kedvéért hangosan, hogy eleget tegyen az elfogadott elvek előírásainak:
– Maga, Porkoláb, nem szereti ezt a mesterséget. – És máris boldog, hogy van véleménye.
A szakiskola egy kis tudást meg egy használt berettet hagyott emlékül, bohóc-pillanataiban előveszi a rongyos zsákból, félrecsapja a fején, a gyermekek, dőlnek a nevetéstől; kétszer mentette ki ezt a nevetést a szemetesládából, Ilon mindnek fölötti tisztogatásvágya elől. Az esti líceum elvégzése előfeltétele volt annak, hogy az egyetem első éve után egy kis szerencsével meg sok közbenjárással kinőhessen az esztergapad mellől. Ilon odahajtotta a fejét a mellére, éppen oda, ahova legszívesebben a táblát akasztotta volna: művezető technikus vagyok. Két hónap után kimondták rá a szentenciát. Milyen művezető az, aki már egy hét után lebratyizik a keze alá adott melósokkal? Egyetlen választása maradt: elhinni, hogy csak Darabánnál van üresedés. Eleinte csak a hamis álmokról kellett lemondania, később arról is, hogy Darabán előtt érdemeket szerezhet. Csak a büszkeség hajtotta. Uramisten, milyen balga önkény csúfolta öntudatnak?! Zötykölődés fűtetlen vagy túlfűtött vonatokon, furgonok és kamionok huzatos vagy fülledt fülkéiben, heves, bárgyún vakmerő vagy totyakos vezetők kényére-kedvére kiszolgáltatva, a felszivárgó kartergáztól égő szemekkel az útra meredve. Három évnek kellett eltelnie, hogy egyszer soron kívül a pénztárablakhoz hívják. Már az is szép eredménynek számítana, hogy annyi év alatt egyszer sem kellett hordágyra emelni a testét. Igen, úgy igaz, nem szereti a mesterségét. Nem is szeretheti. De Logának addig is segíteni kell. Meddig is? Ameddig legalább ötvenszer ki nem erőszakolja a fogadást valamelyik fennhéjázó kereskedelmi igazgatónál? Ameddig legalább kétszázszor meg nem hallgatja valamelyik hasonszőrű kisalkalmazott dumáját, amint a saját asztalán ülve, vagy halaszthatatlan munkájába mélyedve be nem bizonyítja neki saját fontosságát? Ameddig egy még alacsonyabb beosztásban levő kisalkalmazott százszor vissza nem passzolja az éppen hiányzó főnökhöz, hogy közben elővehesse a már megkezdett keresztrejtvényét, vagy a sebtében elcsomagolt tízóraiját?
– Addig is, amíg megszeretem ezt a mesterséget, itt a főnök úr a főnök. És, szeretjük, nem szeretjük, addig is csakugyan mi értünk hozzá, amíg a főnök úr bele nem jön. – Ml az, ami belül még nevét? Hiszen a hangja olyan komoly.
Logának a tarkójára nehezedik ez a nagy komolyság, lehajtja a fejét, arca majdnem vízszintes helyzetbe kerül. A feje búbján is látszik, hogy szenved.
Porkoláb tudja már az eredményt, a páros eredményt. Egymással ellentétesek, egymásnak kiegészítői: megszerezte élete egyik legnagyobb ellenségét; szabad kezet kapott, hogy mindig mindenben saját belátása szerint tegyen, döntsön. Az első, kihívó sikertelenségig vagy szakmai ballépésig senkinek nem tartozik számadással. Ott érzi maga körül az ördögöt, és a pokolt nem lehet angyali módszerekkel elkerülni.
– Esedékessé vált az elfekvő anyagkészletek számbavétele. Lemegyek a központi raktárig. – A hátba szúró tekintetekkel nem kell sokat törődni. Az ajtón túl szabad a világ.
A megváltó gőzsíp előtt öt perccel tér vissza az irodába. Loga még mindig a dossziékba temetkezve ül az asztalánál. Kihagyhatatlan a ziccer. Porkoláb a következő öt percben az asztalra könyökölve stoppolja az időt. A gőzsíp valamennyivel előtte jár az ő órájának. Hisz neki, felpattan, csomagol, öltözik, akkor süti el a poént:
– Ha egy percen belül készen van, főnököm, hazaviszem. – Aztán nem hisz a szemének.
Loga kapkodva csomagol, le sem telik a perc, megáll Porkoláb előtt.
– Mehetünk. – És néz ártatlanul, és csodálkozik, hogy Porkoláb elsápad, hogy nem indul azonnal.
– Nem ma, főnököm. Első alkalommal, amint visszakapom a jogosítványomat. Sajnos, szombaton bevonták. – Porkoláb tudja, hogy ez több, mint vicc, ennyire azért Loga nem hibás. A sápadásra pirulás jön, önmaga előtt is felére csökken az ázsiója, eggyel túllépte a vonalat, csak a maga szemszögéből számolt. Mentsége nincs, még akkor sem, ha senki nem számíthatja, hogy egy főnök, akármilyen új főnök is, néhány óra alatt egy évre való sértést is elfelejt. És nincs kiút, tovább kell menni, bele a még nagyobb veszélybe. – De ha gondolja, a nyakam köré felültethetem.
Hihetetlen, Loga röhög. Hahotázik, könnye csorog, a térdét csapkodja, Időbe telik, amíg pihegve megcsitul, szólni tud.
– Maga nem komoly, Porkoláb. Maga még mindig egy nagy kamasz. Legalább egy jegyet, egy buszjegyet adjon kölcsön holnapig.
Akárhogy is fáj, vissza kell nevetni rá.
Loga három tömbnyire lakik Porkoláb Jánostól, de azt neki nem muszáj időnap előtt megtudnia. Neki amiatt esik majd jól az ebéd, hogy hat megállónyi időre megbékéltek vele, haza is kísérték, az élete felől is érdeklődtek, könnyű szóra bírni.
– Mióta lakik ott, főnököm?
– Amióta ideköltöztünk. Hét éve lesz nemsokára.
– S azelőtt?
– Titkár voltam a községünkben.
– S aközben?
– Mi közben?
– Attól kezdve, hogy ide költözött mindaddig, amíg a nyakunkra küldték.
– Mintha nem tudná.
– Teszem magam, hogy nem tudom. Magától akarom hallani. Első szájból, mert úgy hitelesebb.
– Soha nem értem meg, miért vannak általában úgy ki arra a nyomorult kategóriára.
– Talán inkább a papagájmódszereikre.
– Onnan akkor penderítik ki az embert, amikor akarják. Láthatta, érzékelheti.
– De ketrecet csak adtak, ugye, örökre.
– Ketrecet?
– Akkor legyen lakás.
– Azt igen. Még akkor, amikor odahelyeztek. Figyelembe vették, hogy útban van a gyermek.
– Aki lakást kap, annak általában kocsija is van.
– Lehetne, de nincs. Megvan rá a pénz, de az új márkát akarjuk. Talán jut majd az első gyártmányokból, ha lesz annyi összeköttetésünk. Ha majd nekem is lesz kocsim, én is felkínálom egyszer, hogy hazaviszem.
Egy mosoly és egy parolára nyújtott kéz. Kitölti a teret, nem marad hely az indulatoknak. Porkoláb elfeledkezik, hogy előző alkalommal lagymatagra állította be magát. Az idegen nyirkot a télikabátja zsebbéléséhez törli.
Az apai ház elkerülhetetlen. Szereti Porkoláb Jánost, mert a második szélütést követően sem volt hajlandó megtagadni az eszmét. Éppen csak annyit változott az élete, hogy a bajt követően egyszer sem emlegette. Azóta magáról is csak akkor beszél, ha bizonygatni akarja, hogy élete meghosszabbítása lesz az a nap, amikor a helyi lap jóvoltából nem az apróhirdetések rovatában, hanem valahol a hír-rovat mellett jelenik meg a neve fekete gyászkeretben, a rövid nekrológ után meg az áll majd. Elvtársainak egy csoportja.
Porkoláb Péter hitt az apjában. Az eszme nem érdekelte, abból csak annyit következtetett, hogy az elkötelezettség kifizetődik. Porkoláb Jánosból tartományi politikai biztos lett, és nem pusztán ellenszolgáltatásként arra, hogy egykor az övé volt a kétezervalahányadik tagsági könyv. Egy gyermeknek azt is becsülnie kell az apjában, hogy színt mert vallani akkor is, amikor a legtökéletesebb konspiráció is veszélyt jelentett, és tudott tagadni, amikor a puszta léte forgott kockán. A két egymás utáni szélütés nem oka, hanem okozata volt a Porkoláb János idő előtti nyugdíjazásának. A változó idő nem olyan rendbe sorolta az eseményeket, mint ahogyan azt az eszmékért megszenvedett megszállottak elvárhatták volna. S a rend érthetetlen változása megtette a magáét. De a természet megmagyarázhatatlan csodája ismét életet mentett, a Porkoláb János életét. És már az sem számít, hogy a tömbház második emeleti lakásából az események sokkal áttekinthetetlenebbek, mint annak előtte. Onnan csak az egyre gyarapodó forgalmú főútra lehet rálátni, de a látványból semmilyen más mozgás ritmusa nem érzékelhető. Talán jobb is úgy, hogy a postás havonta hazaviszi a nyugdíjat. Péter eleget mesél ahhoz, hogy az ágyhoz, a tolószékhez kötötten is át lehessen élni minden igazi emberi érzést.
Felszalad a lépcsőn, már rajta van a keze a csengő gombján, aztán mégse nyomja meg. Iszonyodik a visszatetsző magyarázkodástól, el kell oszlatnia aggodalmukat, mihelyt észreveszik rajta a kedélytelenséget. Mert észreveszik. Tudja, hogy nem hallgathatja el a szombat délutánt sem, mert semmit nem tud, és nem is akar elhallgatni előttük, nem volt és nincs életük nélküle. Csak az apja halál szorongatta jobb kezét és jobb lábát látja maga előtt, a szomorú aggodalom ráncait, az amúgy is szomorúan lehajló szája sarkában, meg a számonkérést az anyja fiatalos, tisztakék szemében. Leballag a lépcsőkön, egy állomásnyit buszozik, aztán át gyalogol a hegyen, megy a gyermekek után.
Örömük valódi öröm. Visítozva ugranak a lábának. Lehajol hozzájuk, arca gyermeknyáltól lesz maszatos, nem törli le, nehogy a nyálmáz alól az ártatlanokra törjön rá a rosszkedve. Nadrágja szára jó perce bírja már a ráncigálást, amikor Aranka-mami is előkerül télikabátba beöltözve.
– Azt gondoltam, hogy nem jön, Péter. Már éppen készültem, hogy felvigyem őket Ilonhoz.
Mosolyogni kell. Elvárja, hogy mosolyogjanak neki. Úriasszony, özvegy vendéglősnő. Hogy lehessen mosolyogni? Nem azt mondja, hogy hazaviszem, azt mondja, hogy felviszem Ilonhoz. Tizenkét év alatt még nem szokta meg, hogy együvé tartoznak.
– Elhiszem, hogy terhére vannak Aranka-maminak, de ők erről nem tehetnek. – Halkan, tagoltan beszél, kisebb az esély, hogy szavaiból kiérezzék az indulat.
– Dehogy vannak terhemre a szegény drágák! Csak azt hittem, ha eddig nem jött, már nem jön.
– Azt hitte, ma is karamboloztam egyet.
– Én nem szoktam sértegetni magát, Péter.
– Ez nem is a sértegetésre akart válasz lenni, anyu kedves. Azokra én nem tudnék válaszolni.
– Magán soha nem lehet eligazodni, amikor ideges.
– Pedig rendszerint időben jövök a gyermekek után. És olyankor általában összefüggően beszélek. – Kitaszítja a gyermekeket, köszönését elnyeli a ricsaj. Jancsikát a karjára kapja, Anikót a kezénél fogva vezeti, nincs kincses ládája, nincs amiért elhagyja őket. Aztán Anikót is felkapja, karja leszakadni készül, arcát jobbról-balról simogatja a langyos lehellet.
Hétfőnként Porkolábé a tisztálóvíz-hegyipatak csobogás, sulykolófa-csattanás, az apró hullámtarajokról lepattanó fénysugarak, a víz kékítő színébe torkolló májuszöld fénymáz-látóhatár – csak akkor zavarja, amikor érezni kezdi a fürdőkád csempeberakásának hidegét. Nem éri váratlanul a hidegcsapból kibugyogó szenny, mégis megkönnyebbül, hogy menekülhet: a zavaros vízben nem érdemes tisztelni. A kádra az ajtóból átokeső hullik, a rozsda színű iszap rondán ülepszik rá a ragyogó fehér lepedőkre. Az átkok méltóak egy hitetlenhez. Egyetlen menekvés a sötét nappali szoba fotelja. Nem Ilon volt? Ilon ott sem volt? S a szenny? Honnan bugyogott elő? Megmagyarázhatatlan összefüggés. Felfőtt a nyelve, felhólyagzott szájpadlása sajog, mintha a csikkről gyújtott újabb cigaretta keserű pokolíze járná át – csakugyan megmagyarázhatatlan összefüggés.
– A többit nekem hagyod, Péter?!
Hogy lehessen Ilonnak megmagyarázni a váratlanul felbuggyanó szennyet? Pusztán a kín okozta szenvedésért is el kell szenvedni a kínokat.
A rádió csalogatja ki a vacsoraasztalhoz, a világ hírei a kiszámíthatatlan eseménylánc, medret ás minden jövőnek. Hangos civódás harsogja túl a bemondót. Egy másik, idegen, ideges hang csendért kiált. Riadt, megszeppent csend lesz. S a riadt, megszeppent csendben csak a rémülettől tágranyílt gyermekszemekből visszhangzik még az iménti kiáltás.
– Öt percig… Annyiszor kértelek már, hogy csak öt percig… – Furcsa, mellékzöngékkel teli hang, de ez már az ő hangja. A tilalom feloldódik általa, sértődött szipogás jelzi, hogy minden a régi. A szeretet is a régi, a megbocsátás is a régi, még a kétely is az.
– Mi hasznod van abból, hogy rajtuk éled ki a dühödet? Ilon olyan halkan szemrehányó, hogy csak hangosan érdemes válaszolni rá.
– Mert velük még el lehet hitetni, hogy a rend egyértelmű. S ők különben is még tehetetlenek a dühömmel szemben. Szokjanak hozzá, és közben szokjanak le a méltatlankodásról. – Legalább akkor tekintsél attól a szombat délutántól, amikor itthon vagy.
– És mire tekintsek rá?
– Akkor ne tekints el tőle, de ne rágódj folyton rajta.
– Mi máson rágódhatnék?
– Előtted a vacsora.
– Humorizálj a kedves vevőiddel! – Egy perc múlva fulladozik a paplan alatt. Nem emlékszik a mozdulatra, amellyel kikapcsolta a rádiót, letépte magáról a ruhát, és bebújt az ágyba. Az életösztön kergeti ki, szabadítja meg a fojtogatástól. Egyetlen tüdőnyi friss levegő után visszabújik, a paplanon túlról hallja Ilon hangját, de nincs rá válasza. Nem engedi be magához a friss levegőt. A paplan mindentől megóv, tökéletes pajzs, sötét biztonság. Odabenn az élet egyetlen duzzadó pontba sűrűsödik, a sötétben ez a pont ragyogó fehér. A fényben fekete lenne? Nem akarja megtudni, melyik a valódi kép, melyik a negatív.
Mire kidugja a fejét a paplan alól, Ilon már mellette piheg. Egyszerre nagyon távolinak tűnnek az elmúlt esték hasonló pillanatai. Honnan merítettek erőt, hogy annyi éven át csendben meghányják-vessék az elmúltakat meg az eljövendőket, honnan vették a bátorságot, hogy néhány szemérmes rejtjel-szóval kinyilatkoztassák a feltörő testi vágyat? Karnyújtásnyira az Ilon teste: lágy vonalú csípője, combbőrének simasága, a kerekded mellek, a kihívóan hosszú bimbók, erős, mégis selymes tapintású ágyékszőrzete, hozzá tartozik a szerelmi diadalt bizonyító kéjnyöszörgése is – az egész olyan távoli, olyan idegen. Aludni akar, mindenáron aludni. Erőlködik, kínlódik, belefájdul a feje, abba kell hagynia. A kinti neszekre fülel, de mindent elnyel az Ilon halk, egyenletes hortyogása. Nem akarja hallani, de a fülre tapasztott kéz, még a fülre tapasztott párna sem segít. Megadja magát, hagyja, hogy szabadon hevüljön agyában az indulat. És akkor félni kezd önmagától. Még a forráspont előtt megrázza az Ilon vállát.
– Mi van? Mit akarsz? – A hang riadt, rekedtes.
– Vajon meddig tolható ki az aljasság határa? – Miből is fakadt ez a természetes, tömör kérdés? Mintha egy, már a vége felé járó beszélgetés végkövetkeztetése volna. Honnan, milyen erőtől hajtva röppent fel idáig?
Ilon bámul. A nekiszegeződő tekintetet kutatja a sötétben. Aztán némán fordul át a másik oldalára. Mintha a föld mélyéből szivárogna fel a hangja: – Átok ül rajtunk. Lassan elhiszem, hogy tényleg meghülyültél.
– Lassan elhiszem… – A visszhang tompa. Porkoláb újra a paplan alá zsugorodik. Kicsi akar lenni, védtelen kisgyermek. Bánja, hogy felnőtt, sírni szeretne, gyerekesen, szégyen nélkül sírni. Egy gyermeknek nem szégyen, ha védtelen.
A semmiből fellobbant önsajnálatába alszik bele. Nyugtalan félálomban tölti az éjszakát.
(Folytatjuk)

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék