Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. február, II. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bálint Tibor

Bálint Tibor
AZ ELÁTKOZOTT HÁZ
TÉVÉJÁTÉK
1. kép
AZ ELÁTKOZOTT HÁZ ÉS KÖRNYÉKE
Tisztviselőtelepet idéző utca, apró villákkal, kő- és deszkakerítésekkel, a járda szélén akácsorral. Előbb az utcának csupán egy szakaszát látjuk, majd belép a képbe Rózsa tanár úr is, föltört gallérú, viseltes trencskóban, fején gyűrött kalap. Ötven év körüli férfi, de méghajszoltsága miatt idősebbnek látszik. Kezében bevásárlószatyor. Fáradt igyekvéssel megy a lakása felé, aztán az egyik fa alatt megáll, mintha eszébe jutott volna valami, majd úgy szólal meg, mint aki magában beszél.
RÓZSA „Az idegen katona lépteitől remeg a könyv is…” Hol olvastam én ezt? És miről jutott eszembe épp most? Talán az őrmester „elvtársról”, a társbérlőmről, aki három hatalmas szobát lakik, de alig várja, hogy anyám lehunyja a szemét, és ő a másik két szobát is megkaparintsa a családi házból? A fejét csóválja, legyint, tovább indul…. Íme, már oda jutottam, hogy hangosan beszélek az utcán, mint a bolond!… Mi lesz ennek a vége?!…
Alacsony, kőkerítésből nyíló kapunál áll meg, előveszi kulcskötegét, a zárral babrál. Elénk tűnik az emeletes villácska is vedlett homlokzatával, széles erkélyével, zsalugáteres, régimódi ablakaival. A lépcső balkézről, a ház oldalánál emelkedik a felső lakrészhez; Rózsa a földszinten lakik, előszobájának ajtaja a lépcsőfeljáró közeléből nyílik. Végigmegy a járdán, majd megáll, a zárba illeszti a kulcsot.
2. kép
RÓZSA ÚR LAKÁSÁBAN
Két tágas, egybenyíló szoba; amelyik először elénk tűnik, ebédlő is, hálószoba is egyben, ahol Mami, a tanár beteg édesanyja egész nap tartózkodik. Tolókocsija közbül áll, ő uralja a szobát, ahogy méltóságos-mozdulatlanul ül. Nyolcvan év körüli lehet, de az arca nem sejteti sokféle betegségét és szenvedő rokkantságát. Mégis mindenen érződik az elöregedettség: a régi asztalon meg a székeken, amelynek közelében ül, a mindig megvetett régimódi ikerágyon, a gobleneken, a függönyön. A másik szoba a tanár könyvtára és dolgozószobája; sejthetően arra van a konyha és a többi mellékhelyiség is. Mikor megjelenik, Rózsa már zakóban van, tányért, kiskanalat hoz, s az igyekvéstől kifulladva szólal meg.
RÓZSA Ugye hamar megjártam? És ez még semmi: képzeld, kaptam fél tábla vajat, egy tasak citromsót meg toalettpapírt is!
A vénasszony nem felel, csak a tekintetével követi fia mozdulatait, ahogy a tányért egyensúlyozza egyik kezével, a másikban pedig a kiskanalat tartja. Aztán szinte váratlan kérdést tesz fel.
MAMI Banánt nem hoztál?
Fia ijedten megrebben a közelében, utána odalép a tolószék elé, elmosolyodik, majd elkezdődik a megszokott, groteszk játék. Rózsa úgy kezeli édesanyját, mint egy gyereket: hol selypegve szól hozzá, hol részvétet akar kelteni maga iránt, hol felbőszül és fenyegetőzik. Egész magatartásából érezni az önmagát föláldozó nőtlen férfi kissé elnőiesedett jellemét, olykor váratlanul megnyilatkozó feminin hajlamát a hisztériára. Kivesz egy kanállal az ételből, és a vénasszony felé nyújtja.
RÓZSA Banánt, Mamikám? De hiszen a banán még kicsi, akkorka, mint a kisújjam, és zöld. De mihelyt megnő és útra kél, én leszek az első, tüstént eléje sietek egy nagy kosárral… Most azonban hunyd be a szemed, tátsd ki a szád, mert istenek eledelét hoztam!… Oly finom, hogy be sem lehet telni vele, és egy ilyen édes kicsi öregasszony nemcsak megpapálja, de utána még ágaskodik is a tányér felé: „Még téjek, még téjek!
A vénasszony nem figyel rá, csak kapkodja makacsul és undorodva a fejét, végül ingerülten szólal meg.
MAMI Tudom, hogy tejbegríz, üzleti szörppel leöntve… Vidd el innen, fiam, mert undorodom tőle!
RÓZSA Ezúttal tévedsz, Mamikám! Baracklekvárral szolgálom fel neked a csodás rizibizit! Ettől úgy megerősödsz, hogy kiugrol a tolókocsiból, és táncra perdülsz, mint egy tündérkirálynő.
Mami kíváncsian megrezzen a baracklekvár említésére, utána azonban legyint, és ernyedten dől hátra.
MAMI A baracklekvártól még inkább undorodom! A macskamézre emlékeztet!
RÓZSA Legalább kóstold meg, könyörgöm!
A vénasszony makacsul rázza a fejét.
MAMI Mondtam már, hogy nem óhajtok belőle!
A tanár már alig uralkodik magán.
RÓZSA Akkor mit óhajtasz, mondd meg! Azt, hogy sírjak, leboruljak a lábad elé, és úgy könyörögjek?!… Ha ez az óhajod, tessék, ezt is megteszem, és összetett kézzel eléd térdelek, csak szánjál meg, és egyél néhány kanálkával ebből a finom ételből!…
A tanár leteszi a tányért az asztalra, térdre ereszkedik, és összetett kézzel szenvedőn néz az anyjára; de az továbbra is úgy ül ott, mint aki szokva van az ilyen jelenetekhez, és egy idő után valami hideg tárgyilagossággal szólal meg.
MAMI Húslevest kívánok, fiam. Olyan békebeli húslevest, tudod, amelynek a tetején aranyló zsírkrajcárok lebegnek. Annak minden cseppje olyan volna az ón megaggodott testemnek, mint a gyógyító balzsam. Érzem, hogy attól megélednék…
A tanár kissé fáradtan, ijedten és megszégyenülten tápászkodik fel, olyan mozdulatot tesz, mintha az arcához akarna kapni, s szinte följajdulva kérdez vissza.
RÓZSA Békebeli húslevest, Mamikám?!… Ha lehetne, már hoznám is: de tudja-e, hogy manapság az emberek szétnyitható ágyakon és székeken virrasztják át az éjszakát a mészárszék előtt egy-egy kiló mócsingért?!….
Az anya ismét mozdulatlanul, lehunyt szemmel ül, láthatóan a fia válaszát mérlegeli, utána lemondóan legyint.
MAMI Ha ekkora áldozattal jár, nem kell. Hagyjad, fiam…
RÓZSA De épp az, hogy ilyenkor már nem tudom hagyni, Mami is jól tudja, de nem kímél! Krisztust csak egyszer feszítették meg, de maga naponta keresztre szegez engem a szeszélyeivel és a makacsságával!… A múlt héten is nem végig jártam a kálváriámat?!… Akkor váratlanul a rózsakolbászt áhította meg, amely forrón illatozik a kárminvörös zsiradékban, és mellé puliszkát rendelt. Lótottam, futottam, ismerősöknél zörgettem, ellenségek előtt alázkodtam meg, hogy végül, mikor tálcán nagyboldogan behozom az álmok álmát, Mami szinte kiüsse a kezemből: „Vidd, vidd innen, már a szagától is tüstént kifordul minden belsőrészem!”
A vénasszony a szemét törölve kissé mímeli a szenvedőt.
MAMI Legyen még egy kis türelmed hozzám… Maholnap úgyis meghalok…
A fia azonban most nem figyel rá, ki akarja élni a dühét. Fel-alá járkál, jelenetezik előtte.
RÓZSA Nem, nem – téved!… Én halok meg előbb, ha továbbra is makacs kodik és éhségsztrájkot folytat ellenem!… De haljak is meg, hadd kövesse tolókocsin a koporsómat, s aztán rimánkodjék más magának a tányérral a kezében… Bár nem is biztos, hogy rimánkodni fog, ohó, várjon csak!… Lehet, hogy erőszakkal magába tukmálja a legízetlenebb falatokat, és akkor visszasirat majd engem, azt tudom!..
Az anya megdöbbenve kerekíti a szemét.
MAMI Hogy te halj meg előttem?… Üss fiam, a szádra!… Nem félsz, hogy megver az Isten, ha így beszélsz?!…
A vénasszony keresztet vet, de a tanár, mintha még mindig nem látna semmit, e percekben csak a maga indulatára figyel.
RÓZSA Meg vagyok én verve ezerszer is a sorstól ebben az elátkozott házban, ahol mindenünnen kirúgva, dologtalanul tengődöm, és ahol éjjel-nappal a fejemen tapos ez a csizmáskandúr… ez a halottkém… ez az őrmester! …Alig hurcolkodott be ide fölém, és máris úgy jön-megy, harsog, intézkedik, mintha az övé volna ez a ház, én pedig feltörtem volna a zárat, hogy erőszakkal elfoglaljam ezt a két szobát, amelyet a lakáshivatal kegyeskedett meghagyni nekem! Mit tudja a szarházi, hogy itt minden téglát apám vére és emléke ragaszt egymáshoz: az apámé, akinek családját azzal igyekezett megvigasztalni a bányaipari részvénytársaság, hogy kártérítésként ezt a házat építette neki, miután Rózsa József mérnök úr huszonhat magyar vájárral és előhajtóval sújtólég-robbanás áldozata lett. De mit számít nekik mindez?… Bizonyára a fölöttem basáskodó Precup őrmester is amolyan jövevényeknek, betolakodóknak tekint bennünket; mert Erdélyhez ma nincs jussa annak, aki ezer esztendőn át a vérét hullajtotta érte: csak annak, aki teleszülte!…
Odapillant az édesanyjára, aki most már láthatóan sír, egész testében meg-megrázkódva. Ettől zavarba jön, odamegy hozzá, az arcát cirógatja.
RÓZSA …Ne sírj, édes Mamikám, ne sírj!… Mire való sírni?… Csak annál inkább legyöngülsz!… Kissé elragadott az indulat, ezért bocsánatot kérek; de hogyne esnék kétségbe, amikor magam is gyönge, szánandó, idegbeteg emberré lettem… Hiszen maholnap tizenöt esztendeje, hogy úgy kell gondozzalak, mint egy kisgyermeket. Ezt persze nem panaszként mondom, ezt továbbra is vállalom!
Újra fellobban benne a düh, s a tolókocsitól ellépve folytatja lázadását.
RÓZSA … De nézd, itt állok ötvenévesen, reménytelenül, család nélkül; és anélkül, hogy egy kötetnyi tanulmányt közölhettem volna, mert meg voltam pecsételve… Pedig huszonötévesen már tanársegéd voltam a bölcsészeti karon, és nagy jövőt jósolt nekem a professzor… E pálya azonban kettétört, mert azokban az emlékezetes októberi gyönyörű napokban kimentem a diákjaimmal a Házsongárdi temetőbe, hogy gyertyát gyújtsunk elfelejtett nagyjaink sírja fölött, és mert én is kimondtam néhány igazságot, amely a szívemen feküdt: Az irodalom nem színes rongyokba öltözött céda, hogy minden elfajult célt és eszmét kiszolgáljon! A szolgaság pedig akkor is szolgaság, ha forradalomból, vagy „felszabadításból” született!
Az anya a szemét törölgetve ismét szinte váratlanul szólal meg.
MAMI Az éjszaka édesapáddal álmodtam… Bekukkintott az ablakon, és azt mondta: „Nehogy idegenek kezére adjátok ezt a házat, mert megátkozlak!… Nekem az életembe került e családi tűzhely!…”
A tanár lassan megenyhülve elmosolyodik, odamegy az édesanyjához, és gyermeki szeretettel átöleli a vállától, s úgy is szólal meg, ravaszkodva, hízelgőn.
RÓZSA Én meg tudod, mit álmodtam?… Mintha kicsi lettem volna, olyan három-négyéves forma; te pedig szép fiatalasszony voltál, mint a fényképeken; sötét ruhád a földig ért, s nyakad körül kis fehér gallér ékeskedett; aztán a térdedre ültettél, és meg akartál etetni spenóttal, de én nyöszörögtem, fintorogtam, rúgkapáltam, amíg meg nem fenyegettél, hogy világgá mégy. Akkor könnyes lett a szemem, kikaptam a kanalat a kezedből, és mind megettem a főzeléket… Látod, még álmomban is mennyire szerettelek, mennyire szófogadó voltam, látod?….
A vénasszony kissé meghatódva, emlékezőn mosolyog, csóválja a fejét.
MAMI De huncut vagy!… Most mit akarsz ezzel, fiacskám?…
A fia fölveszi az asztalról a tányért, s az anyja szájához közelit egy kanál ételt.
RÓZSA Légy hát te is szófogadó, mint a kisfiad, aki lám nem hagyta világgá menni az ő aranyos Mamiját!
Az asszony megadón kitátja a száját, a szemét lehunyja, de tüstént kétségbeejtően köhögni kezd, s a tanár riadt megszégyenüléssel szemléli a jelenetet.
 
3. kép
RÓZSA TANÁR ÚR DOLGOZÓSZOBÁJA
Méretre akkora, mint a másik; a falak mentén könyvespolcok, amelyeken foghíjasan egymásnak dőlnek a könyvek; az egyik polc előtt létra; a szoba közepén íróasztal székkel, a szőnyegen összekötözött folyóiratok halmai; a jobbkézről nyíló egyik ablak alatt dívány, süppedt párnával: általában itt is érződik az elhagyottság. Rózsa jön, leteszi a tányért az íróasztal sarkára, aztán megáll a könyvespolc felé fordulva, s hosszan nézi a megfogyatkozott könyveket.
RÓZSA Mi hárman, anyám, a könyveim meg én, egy napon halunk meg!… Máris mily szembetűnő tizenöt év pusztítása… Ha létezne könyvpestis, az sem bánhatott volna el kegyetlenebbül a szerelmeimmel… És most megint le kell mondanom néhányról!… De melyiktől váljak meg, melyiket áldozzam fel a békebeli húslevesért, amelynek aranyló zsírkrajcárok lebegnek a tetején? Úristen, ebbe bele lehet őrülni!…
Fel-alá járkál a polcok előtt, majd megáll, s fölfelé kezd integetni.
… Lev Nyikolajevics, irgalmasságnak atyja, adj tanácsot!: … Vagy szólalj meg te, Charles Dickens, aki annyira ösmerted az emberszeretetet Gorkijjal együtt!…Talán mondjak le a Karácsonyi énekről, a gyarló test pillanatnyi enyhítéséért?… Shakespeare, Goethe, Balzac, hívjátok össze a bölcsek tanácsát, és könnyítsétek meg számomra a döntést!…
Odalép a polchoz, levesz egy Csehov-kötetet, áhítattal végigsimít rajta; majd az íróasztalhoz megy, leül, és a könyvet a melléhez szorítja. … Olyan nehéz a szívem, Anton Pavlovics!… Ó, tudod, ha másképp élhetném le azt, ami még hátra van az életemből! „Fölébrednék egy derűs, csendes reggelen, amint Ványa bácsi mondja –, és érezném, hogy újra élek, hogy feledésbe merült a múlt, szertefoszlott, mint a füst….”
4. kép
RÓZSA ÚR A KONYHÁBAN
A lakás méretéhez szabott tágas konyha. A falra akasztott edényekről és konyhaszerszámokról sejteni lehet, hogy Rózsa már rég be van rendezkedve a főzésre az édesanyja miatt. Ő maga most fehér kötényt kötött maga elé, fején kuktasapka. A főzőkályhán párolgó edények, s egy kisebb sziszegő kukta. Rózsa leemeli a fedőt a fazékról, kimer egy keveset a levesből, elégedetten kóstolgatja, majd a kanállal a kezében a fűszeres polchoz lép, leveszi a kis tégelyt a borssal, és szór belőle a levesbe. Jön-megy, tesz-vesz, ismét fölemeli a fedőt, villával megböködi a kakast, aztán megáll a konyha közepén, és aggódóan felsóhajt.
RÓZSA Istenem, add, hogy minden sikerüljön, és a daragaluska se főjön majd szét!…
5. kép
RÓZSA ÚR BEHOZZA A HÚSLEVEST
Saját szobája felől jön a nyitott ajtón át, ugyanúgy öltözve, mint az imént. Tálcán hozza a levest, de csészében; a csésze mellett kanál, szalvéta, Rózsa karján átvetve állkendő. Mihelyt föltűnik, belekezd hozsannázó szövegébe.
RÓZSA Negyedik Henrik francia király sem főzetett ennél csodásabb húslevest, Mamikám!… Érzed-e máris ezt az illatszimfóniát? … Mintha futózápor vonulna át valami egzotikus erdőn, és mi tavaszi félálomból ébredve mosolyognánk ezen a varázslaton!… A mi húslevesünk nemcsak étel, édes Mamikám, hanem jelkép is!… Ünnepi szertartás, kiengesztelő áldozat, forró tömjén, mirha és más gyantaillatú fűszerek párájában!… És mindjárt látni fogod, hogy a kakaska valóban aranykrajcárokat hullatott maga köré, mint mesebeli társa, aki fölszívta begyébe a vizet!…
Már egészen közel van, amikor észreveszi, hogy Mami élettelenül ül, állát a mellére ejtve, és döbbenetében a tálca kihull a kezéből. Utána odalép a halotthoz, fölemeli annak a fejét, végigcirógat az arcán, majd fájdalmasan fölkiált.
Mamikám, miért hagytál itt árván, Mamikám?!…. Föláldoztam volna éretted az egész világirodalmat, csakhogy te élj, édesanyám!….
Megtántorodik, és széttárt karral szinte ráesik az asztalra.
6. kép
ÖREGEK PADJA A SÉTA TERÉN
Sajátos klasszicista szökőkút körmedencével, kaviccsal felszórt kis térséggel, amelyet padok, bokrok, alacsony fenyők szegélyeznek. Jobbkézről a tó egy része látszik, néha evező párok csónakja halad el mindkét irányba. Az egyik padon, amelyre hatalmas ecetfa hullatja árnyékát, hárman ülnek, három különböző alkatú, hatvan év körüli férfi: Tánczos, Balogh, Hankis. Negyediknek most érkezik oda Dengezics. Nagydarab férfi.
DENGEZICS Megengedik uraim, hogy helyet foglaljak az Istenek tanácsában?
TÁNCZOS Előbb a padtól kérjenek engedélyt. Neki kell elviselnie azt a szörnyű terhet!
Mindannyian nevetnek. Dengezics leül. Balogh sovány, csontos, melankolikus kinézésű férfi. Most fölemeli állát a sétabot fogantyújáról, és széttekint.
BALOGH Rózsa már a tegnapra ígérte, hogy itt lesz, és együtt megbeszéljük az érettségi találkozót.
Dengezics legyint.
DENGEZICS Lehet, hogy elfelejtette. Itt belül már mindenikünknek több a mész, mint az ész!
Megkopogtatja a fejét. Most Tánczos, apró, őszhajú öregecske szólal meg, szeme tréfás kedélyt fejez ki.
TÁNCZOS Meg aztán egyre nehezebben mozdul ki az ember a fészkéből, ós a bölcs szerint is minden bajunk abból ered, hogy nem tudunk meglenni lakásunk négy fala között.
Hankis köpcös kis ember, simára fésült hajjal; kalapja a térdén.
HANKIS Szent igaz. Mikor megkérdezték Fordtól, nem döglik-e be előbbutóbb az autóipar, szembekacagta a riportert. „Ön, barátom, nem ismeri az embereket! – mondta. – Még nem tudja, hogy egy adott pillanatban mindenki másutt óhajt lenni, mint ahol van, mikor pedig eléri az áhított célt, tüstént visszavágyik…”
Balogh komoran ingatja a fejét.
BALOGH Ti tréfáltok, de ezt a szerencsétlen Rózsát már tizenöt esztendeje a tolókocsihoz köti a kényszerűség, akárcsak az édesanyját, akit kiskanállal etet…
TÁNCZOS Mikor utolszor itt ült mellettünk, eléggé rossz bőrben volt. Azt hiszem, kissé mélakóros…
HANKIS Nem csodálom. Herskovicsék lakását egy román őrmester foglalta el fölötte, ő maga szerzett útlevelet a családnak, csak hogy mielőbb befészkelje magát oda; azóta úgy fél Rózsa, hogy még azt a négy-öt fiatalembert is elküldte, akit szinte ingyen irodalomra tanított…
Balogh egyre nyugtalanabb.
BALOGH Valaki az antikvárium előtt látta, esőben. Azt mondja, ott szorongott a sorban, kispénzű emberek és megszorult diákok között a szakadt esernyőjével, és nagyon sápadtnak látszott.
Balogh imitálja Rózsa elképzelt ácsorgását, ahogy az esernyőt tartja, majd miután leül, Tánczos szólal meg újra.
TÁNCZOS Milyen kár! Ha másként alakul a helyzet, ma professzori katedrája lehetne, és annyira vitte volna, mint egy Márai, mint egy Cs. Szabó…
HANKIS Sokszor rimánkodtam neki, hogy kérje a rehabilitálását, de megmakacsolta magát, és azt mondta: Nincs megalázóbb a világon a későn jött elégtételnél!…
A társaság elgondolkozva hallgat, majd Dengezics felsóhajt..
DENGEZICS Emlékeztek, milyen szép estéket töltöttünk nála?…Néha ott virradtunk meg a dolgozószobájában vita, veszekedés közben….
BALOGH Aztán szép lassan elmaradoztunk, elidegenedtünk egymástól… Ahogy bővült a társaság, úgy kezdtünk félni, hogy akad köztünk besúgó is, aki azt fogja jelenteni, hogy a himnuszt énekeltük, és Erdélyt követeltük vissza…
Ismét elhallgatnak, majd Tánczos szólal meg kevés feszengés után.
TÁNCZOS Nevessetek ki, de néha az a sejtésem, hogy még a rákos daganat is a szorongásnak valami nyákos, meghatározhatatlan, undorító közegében fejlődik ki, hogy aztán az egész szervezetünket beszőve elevenen felfaljon bennünket!
DENGEZICS Talán igazad van. Engem néha annyira elfog a rettegés a négy fal között, hogy kénköves büdösség párolog fel a testemből, mint az ördögből, és ha ki akarok lépni az ajtón, akkor is kopogok…
BALOGH A legszomorúbb pedig az, hogy már reménykedni sem reménykedhetünk, amíg ez föl nem dobja a talpát!
Hüvelykujjával többször a magasba bök.
TÁNCZOS Ugyan kérlek! Reá egy egész orvoshadsereg ügyel. Már azt is hallottam, hogy kisgyerekek vérével táplálják és frissítik naponta az erejét, meg a mérhetetlen indulatát….
DENGEZICS Szerintem valamennyiünket túlél, és a huszadik kongresszuson is ott lesz…
BALOGH Úgy, ahogy mondod! Most is kószál a világban, mint pók a falon. Miért nem tud hetekig sem a fenekén ülni?
HANKIS Én megmondom: Azért, mert az olyan ember, aki csak önmagát szereti, semmit sem gyűlöl jobban, mint egyedül önmagával maradni!…
TÁNCZOS Ez az állat szentül meg van győződve, hogy megmarad az időben: hogy századok múlva is beszélnek róla. Ebben azonban téved! Már Voltaire megmondta, hogy az az ember, aki nem szereti az igazságot és a szabadságot, az hatalmas ember tatán lehet, de nagy ember soha! Ez pedig ahányat lép, annyit hazudik!
Ismét elhallgatnak. Aztán Dengezics egy verstöredéket dünnyög maga elé.
DENGEZICS „A hazugság velünk evett is, ivott, harangok zúgtak csupa megszokásból…”
Az idézetet mélázó csend fogadja, majd Balogh hirtelen Tánczoshoz fordul.
BALOGH Mondj már valami vidámat, Tánczos! Úgy ülünk itt, mint gyászhuszárok a bakon! Halljunk egy új viccet!
TÁNCZOS Amit elmesélek, nem vicc, hanem véres történet, de azért szabad nevetni rajta…! Nos, a napokban egy újabb hazai történelmi filmet néztem meg. Olyan volt ez is, mint a többi: csupa fegyver s vitéz! Csupa roham és harci zaj. Csupa égzengető csatakiáltás, szakállak, szablyák és csillogó csákók kavargása. A kosztümöket pedig mintha kiállításra tervezték volna, a legújabb divat szerint. De ez még semmi! Vetítés közben egyszer csak meghökkenve látom, hogy egy csapat elszánt vitéz, a maga pántos ROMARTA cipőjében, amely az ősi lábbelit jelképezi, mint a népi táncosoknál, behátrál a kukoricásba! Ekkor szinte fölkiáltottam: Tüzet szűntess, bajtárs!… Hol volt az időszámítás előtti első században kukorica a környéken, amikor Kolumbusz Kristóf is csak másfélezer év múlva született meg, hogy felfedezze Amerikát!…
A társaság hahotázik, Balogh zsebkendővel törli a szemét.
BALOGH Fene a dolgodat!… Neked színésznek kellett volna menni, nem fogorvosnak!… Hogyan is tévedtél be épp abba a moziba, te heccmájszter!…
Már csitulni kezd a kedélyes hangulat, amikor Hankis észreveszi a sétányon közeledő tanárt. Rózsa roskadtan jődögél, a maga ismert trencskójában, amelynek jobb karján most széles gyászszalag sötétlik. Hankis izgatottan szólal meg:
HANKIS Oda nézzetek!
A társaság meghökkenve, dermedten figyeli a közeledő minden mozdulatát, arcukon a szánalom kifejezése.
BALOGH Meghalt az édesanyja!
DENGEZICS Neki is megváltás volt szegénynek a halál, meg a fiának is!
TÁNCZOS Most legalább kissé fölszabadul, munkálkodni kezd!
Mikor Rózsa közelebb ér, a társaság feláll, eléje megy, és részvéttel megáll előtte. A tanár egyenként végigfürkészi a padtársak arcát; tekintete eközben nemcsak fáradt és megtört, de kissé gyanakvó is. Aztán kitör belőle a fájdalom, és az arcához kapva meginog.
RÓZSA Árva lettem, drága barátaim!… Nincs többé, akit gyámolítsak!… Nincs ezután már semmi célja az életemnek!….
7. kép
RÓZSA ÚR HAZATÉR
Ugyanazzal a fáradt ballagással jön, mint az 1. képben, de amikor a kiskapuhoz ér, megdöbbenve veszi észre, hogy odabent, az udvar mélyén, a ház előtt lángok csapnak a magasba, s tömött, fekete füst száll. Rémülten babrál a kulccsal, el is ejti, felkapja, s miután kinyitotta a kaput, rohan a jelenség felé. Már azt is látja, hogy a tűz közelében egy katona áll kibontott ingben, s villával dobálja a padlásról levetett holmit az égő halomba, s kotorja össze az üszkösen tovapattogó deszkadarabkákat; arca kormos és izzadt. Rózsa számonkérőn kiált rá.
RÓZSA Kicsoda maga, és hogy mer tűzet gyújtani az udvaromon?!… Oltsa el azonnal!…
A katona kezében megáll a villa: épp egy képrámát tart a lángok fölé, melynek egyik felébe már belekapott a tűz. A tanárra néz, majd ingerült sietséggel megrázza a fejét, s zavartalanul folytatja a munkát.
KATONA Ce?… Nu ştiu ungureşte!…
Rózsa föltekint a recsegés-ropogás zajából, a szállongó pernyék közül a magasba, ahonnan épp most egy kis ródli száll alá a padlás végretárt ablakán, s ebben a pillanatban megérti, hogy mi is történt, míg ő odavolt a városban a halotti bizonyítványt megszerezni, és a temetést rendezni. Lekapja a kalapját, s úgy indul neki az emeleti följárónak, hogy mielőbb a padlásra érjen.
8. kép
A PADLÁSON
Hárman vannak fenn: az őrmester és két katona. E két utóbbi kioldott ingben, izzadtan, porosan takarítja, rámolja ki a padlást; az egyik seper, és látszik, ahogy vastagon száll a por a villanyfényben, a másik ölnyi holmit cipel az ablakhoz, és ledobálja. Az őrmester középütt áll az izzólámpa alatt, csizmásan, szétvetett lábbal, és fonott korsóból iszsza a bort, amely a zubbonyára is lecsurog. Mikor elveszi a korsót a szájától, látszik rajta, hogy már jócskán ivott. Kezefejével megtörli a száját, és biztatni kezdi a legényeket.
ŐRMESTER Hai, băieţi, hai!… Lelé Maria olyan fokhagymás halat ígért vacsorára, hogy egy-egy veder bort is megisznak rá a dundi potykák! Gyerünk hát, gyerünk, mozogjatok, takarítsuk el mielőbb a bozgorok ezeréves múltját!… Mert ha nem tudnátok, erre az ezer esztendőre a legbüszkébbek; ha ez szóba jön, szaros karóval sem lehet fölérni az orrukat!… No de velem örökké kifogják, mert én hamar beverem a pofájukat!… De nem az ezer év miatt, ő nem! Csupán azért, mert azt állítják, hogy nekik erről papírjuk van, és sok helységnév is az ősi ittlétüket bizonyítja…! „Igen, de ti botyezáltátok át a magatok zagyva nyelvére, az anyátok nemjóját!” mondom ilyenkor, és puff egy seggberúgás, puff egy átszálló….
Az egyik katona a sepregetést abbahagyva nagyobb méretű olajfestménnyel jön elő, és izgatottan odamutatja az őrmesternek.
ELSŐ KATONA Ni, mit találtam, őrmester úr!… Vessük ezt is a tűzre, vagy állítsuk félre a többi holmi mellé?….
Az őrmester leteszi a korsót a lábához, átveszi a festményt, és a mosoly fokozatosan dereng fel, és erősödik az arcán. A katona is odahajol, együtt nézik.
ŐRMESTER Micsoda egy cucu!… No ettől sem sajnálták a zabot, az százszázalék!… De ki lehet a huszár, aki rajta ül?… És odanézz: a háttérben valóságos zászlóerdő, csupa piros-fehér-zöld zászlóból! Az anyját!….
A katona cinkos kíváncsisággal hajol közelebb.
ELSŐ KATONA Az a huszártiszt mintha hasonlítana a tanár úrra, akit a múltkor itt láttam az udvaron…
A másik katona, aki épp most vetett ki az ablakon egy ölnyi hulladékot, szintén odakíváncsiskodik, s kevés bámészkodás után a ló felé bök.
MÁSODIK KATONA Vajon ennek a nyerge alá is nyers húst tettek, őrmester úr?
Az őrmester elkomorodva gondolkozik.
ŐRMESTER Nem hinném… Az még akkoriban volt, amikor Ázsiából idejöttek… Különben is a császár nem engedte volna meg az ilyesmit; a német gyomor hamar fölfordul a büdös hús szagától…
Ismét fölemeli a korsót, és alaposan meghúzza, majd leengedi, s int az első katonának…
… Vidd ezt a képet oda a többi félretett holmi mellé, jó lesz dokumentumnak… Egyébként ez a tanár rendes szivar, de ő is csak bangyina… Ő is jövevény!... És én az ilyennek azt mondom, amit Szent Péter mondott a koslató angyaloknak: Vagy ki, vagy be!… Vagy szedd a sátorfádat, és meg se állj Budapestig, vagy húzd össze magad kicsire, amíg itt vagy, és a román kenyeret eszed!… Az anyád!…
A tanár földúltan lép be a padlástérbe, az őrmester észreveszi, és a kezét előrenyújtva indul felé.
Tanár úr, drága tanár úr!… Épp önről beszéltem az imént, és azt mondtam, ritka rendes ember, még a testvéreimmel sem jövök ki olyan jól, mint a tanár úrral: ugye, fiúk, hogy ezt mondtam? …és igaz is; félév alatt, amióta ide költöztem, egy sértő szó nem esett közöttünk! Ön még annyit sem mondott a feleségemnek vagy a gyerekeimnek, hogy álljon innen odébb!… Hiába, a műveltség sokat számít, és ha kettőnkön múlna, román és magyar sose bántaná egymást….
Előre nyújtott keze, amelyet Rózsa most nem akar észrevenni, fokozatosan lehanyatlik, és ő zavarában odakiált az első katonának, aki a háttérben seper a poros villanyfényben.
Szaladj le, Ionel, lelé Mariához, és kérj egy tiszta poharat, hadd kínáljam meg a tanár urat egy pohár küküllőmentivel.
A katona elsiet, de Rózsa még mindig nem tud magához térni.
RÓZSA Mi történik itt, őrmester úr?… Milyen jogon hatoltak be ide, és dúlták fel a holmimat?… Sőt nemcsak feldúlták, de ki is szórták az udvarra, és felgyújtották! De hiszen… hiszen ez nemcsak törvénysértés, hanem kegyeletsértés is… Minden dobozhoz, minden darabka deszkához, papírhoz régi emlékek kötnek, erre nem gondolt?… Eddig valóban békesség volt közöttünk, de most kihez forduljak, hol tegyek panaszt?…
Az őrmester egyelőre meg akarja őrizni kedélyét, s kicsinylően, csillapítón legyint.
ŐRMESTER Ne srófolja fel magát, tanár úr, higgye el, nem éri meg!… Egyszerűen annyi történt, hogy utólagos jóváhagyásával egy kis rendet igyekeztünk csinálni, de még ennek is előzménye volt: ugyanis itt járt a körzeti tűzoltóparancsnok, és ötezer lejre meg akarta bírságolni önt, de én széttéptem a jegyzőkönyvet. „Álljon meg a menet! – mondtam. – Ez egy kiskeresetű, betegnyugdíjas ember, bele is rokkanna az ilyen anyagi tehertételbe!… Inkább vállalom én magam, hogy a legényeimmel összegyűjtők és megsemmisítek minden gyúlékony anyagot!”
Rózsa meginog a hazug érvektől; kissé zavarban van.
RÓZSA No hát ez igazán kedves öntől, őrmester úr; de talán illő lett volna engem is megvárni, nem?…
Az őrmester most már kezdi elveszíteni a türelmét.
ŐRMESTER ilyen esetekben egy percig sem lehet várni, a tűzoltónak igaza van: bármely pillanatban rövidzárlat adódhatik, és én mire hazajövök, úgy kaparom ki a három gyereket meg az asszonyt az üszkök közül, mint a sült gesztenyét!… Gondoljon erre is, tanár úr!…
A katonák a tevékenységet félbeszakítva ott ődöngenek a vitatkozók mögött; a hulladékcipelőnek most dobozok vannak az ölében, és nem tudja, mit tegyen vele, dobja-e le azt is. Ionel is visszatér.
RÓZSA A vezeték a falakban húzódik, így hát semmi okom sem volt a rövidzárlattól félni…
ŐRMESTER A tűzveszély minden esetben fennáll, kérem, ha gyúlékony anyagot halmozunk. Elég egy elhajított cigarettavég is…
Már kissé megenyhülve válaszol a tanár.
RÓZSA Sosem dohányoztam; égő szivarral pedig senki nem ment föl a padlásra.
Odalép a katonához, kiveszi a kezéből az egyik dobozt, fölnyitja, s áhítattal emel ki belőle egy pár gyermekcipőt.
Ez volt az első cipőcském, amikor járni tanultam…
A zsebébe dugja, majd a másik dobozt veszi el mohón, izgatottan, s abból is kiemel valamit.
Nézzék, ilyen göndör, aranyló volt akkor a hajam, amelynek néhány tincsét édesanyám megőrizte nekem!… Mint ahogy eltette az első füzetemet, az első tintásüvegemet és sok ilyen múltidéző apróságot… Hol most mindezek?… Hol?…
Kutatón körbe indul a padláson a poros villanyfényben.
Bizonyára már kihajították, ugye?… Kész barbárság így földúlni az ember emlékeit, kérem!….
Az őrmester meg a két katona idegenkedő értetlenséggel figyelik.
ŐRMESTER Lehet, hogy sietségünkben olyasmiket is kihajítottunk, amiket nem kellett volna; de felhívom a figyelmét, tisztelt tanár úr, hogy még mindig jobban járt velünk, mintha rossz szándékú emberek turkáltak volna az ön SZENT emlékei között….
Rózsa kissé félénken és gyanakvón pillant az őrmesterre.
RÓZSA Nem értem, mire céloz… Nekem nincs rejtegetni valóm…
ŐRMESTER Ezt mindenki így mondja, de végül mindig egyéb sül ki!
Az őrmester hangja, föllépése egyre erélyesebb; most ő támad, s elsőként mindjárt ahhoz a katonához fordul, aki a festményt megtalálta.
Vezényeld csak ide azokat a huszárokat, Ionel!
A legény sietve odahozza a képet, az őrmester elveszi tőle, és gúnyos mosollyal fordítja a tanár elé.
ŐRMESTER Ezt is ön őrizte, őrizgette, tanár úr?…
Rózsa meglepődve nézi a képet, aztán a zsebkendője után nyúl, mintha le akarná törölni róla a port; meg van hatódva.
RÓZSA Ez a huszártiszt itt a dédnagyapám, aki részt vett a negyvennyolcas szabadságharcban…
Az őrmester most szigorúan, gúnyos mosollyal néz rá.
ŐRMESTER Szóval a dédnagyapja…Rendben van! De ha olyan nagy becsben tartja ezt a festményt, miért nem akasztotta a dolgozószobája falára?… RÓZSA Azért, kérem, mert nem akartam, hogy bárkinek is szemet szúrjon az a sok nemzeti színű zászló…
Az őrmester a kezét összefonva a háta mögött, néhány katonás lépést tesz, fel-alá járkálva.
ŐRMESTER Én elhiszem, tanár úr, de mások nem így gondolkoznak; mások azt mondanák: Áhá, elrejtette, hogy az alkalmas pillanatban majd lehozza, és az ablakba állítsa, mint nemzeti ereklyét!
A tanár egyre ijedtebben néz rá.
RÓZSA Nem tudom, mire gondol, kérem…
Az őrmester gúnyos, kissé számonkérő mosollyal pillant rá, megáll, s váratlanul teszi fel a kérdést.
ŐRMESTER Miért, maga talán nem várja a magyarokat?… Sajnálnám tanár úr, ha félreértene; én nem vádaskodom, csak nyíltan beszélek, ahogy szomszédok között illik. És mostanában sokan suttognak arról, hogy a magyarok visszakövetelik Erdélyt…!
RÓZSA Ez ostobaság, kérem! Ezt valakik szándékosan terjesztik, hogy hasznot húzzanak belőle!…
ŐRMESTER De azért csak szóba jön Erdély maguk között is, amikor ott ülnek idős barátaival a sétatéri padon… Vagy talán szimpla időtöltésből gyűlnek össze?…
RÓZSA Ha ez kihallgatás, akkor azt válaszolom: ön jobban tudja, mikről szoktunk társalogni; de ha a véleményemre kíváncsi, így szólok: Az emberek sorsa oly nehéz, hogy a társadalmi csapásokra a természetben, a természeti csapásokra pedig a társadalomban keresnek vigaszt. Érti, őrmester úr? Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Erdély sosem jön szóba közöttünk. Csak nem abban az összefüggésben, ahogy ön gondolja…
Az őrmester csodálkozva a magasba lendíti a kezeit.
ŐRMESTER Tanár úr, az Istenért!… Ugye, hogy végül mégis félreértett!… Szó sincs itt semmi kihallgatásról!… Csak beszélgetünk, ahogyan a szomszédok szoktak beszélgetni, és én biztosítom önt, hogy minden szó közöttünk marad!…
Hirtelen az első katonához fordul, aki a poharat az imént fölhozta.
Töltsél a tanár úrnak egy pohár bort, hallod-e, Ion!… Gyerünk, ne tátsd a szádat!…
RÓZSA Köszönöm, nem iszom.
A katona mégis kitölti a bort, s nyújtja a tanár felé.
ŐRMESTER És nem is dohányzik a tanár úr?
RÓZSA Sosem dohányoztam.
ŐRMESTER Ha a tanár úr fiatalabb volna, most föltennék egy bizalmasabb kérdést is, mégpedig a nőkre vonatkozóan; így azonban nem merek…
Elveszi a tele poharat a katonától, egy húzásra kiissza, utána láthatóan derülni kezd valami pajzán ötlettől.
De arra mégis megkérem, tanár úr, ismételje el itt a legények előtt, amit egyszer az irodalomról mondott. Szenzációs mondás volt, sosem felejtem el!…
A tanár megütközve néz rá.
RÓZSA De kérem!…
Az őrmester a magasba tartja mutatóujját, úgy idézi.
ŐRMESTER „Az irodalom nem egy kimustrált kurva, hogy mindenkinek a szeszélye és kívánsága szerint tegyen!” Ugye, így mondta, tanár úr, és ez volt az egyik oka annak, hogy kirúgták. Vagyis, hogy elvesztette a katedráját?…
A tanár megalázottan, lesújtva hátrál a padlásajtó felé, szeme könynyes.
RÓZSA Nem így mondtam, őrmester úr, és… és nagyon kérem, ha engem nem is tisztel, de legalább a gyászomat és a fájdalmamat tisztelje!…
Az őrmester egy pillanatra meginog, merőn nézi a tanár trencskójának karján a gyászszalagot; aztán széttárt karral elindul feléje.
ŐRMESTER Bocsásson meg, tanár úr, bocsásson meg!... Mária mondott valamit az ön édesanyjáról, amikor hazatértem, de volt egy kicsi a fejemben, és nem értettem meg… Ejnye de szégyellem magam… A legőszintébb részvétem, tanár úr!…
Feleúton megáll, és hátrafordulva rákiált a katonákra.
A halál és a szenvedés előtt tisztelegj!
A két katona sután tisztelgésre emeli a kezét, úgyszintén az őrmester is, s kissé még mindig kábán, bizonytalanul kapja össze csizmája sarkát.
9. kép
RÓZSA ÚR DOLGOZÓSZOBÁJA
A tanár asztala közelében öt-hat diák ül félkörívben. Rózsa úr rövid házikabátban, a könyvespolc előtt állva beszél.
RÓZSA Köszönöm, hogy meglátogattatok, fiúk. Bizonyára öreg barátaim ösztökéltek benneteket, mert úgy gondolják, hogy irodalmi érdeklődésetek kiragadhat szomorú magányomból…
Fel-alá járkál a könyvespolc előtt, aztán leemel egy kötetet, mintha olvasni akarna belőle; miután azonban fölnyitotta, az íróasztal szélére teszi.
Dosztojevszkij azt írja a naplójában, ha könyvek nélkül magunkra hagynak bennünket, mindjárt zavarba esünk, eltévelyedünk, nem tudjuk, mihez tartsuk magunkat. Hogy mire való a költészet, azt még nem tudjuk megfogalmazni, de hogy valamihez nélkülözhetetlen, az bizonyos… Most nyár van, forró nyár, Petőfi halálának évfordulója, és minden nap rádöbbent bennünket az írott szó hatalmas erejére, az egyszerűség mélységére és a mélység egyszerűségére… Még fiatal tanársegéd koromban igyekeztem pár sorban megörökíteni az arcát a magam számára, és ezt írtam: „Ősi szokás szerint a vízbefúltat kenyér hátán úsztatott gyertyával keresik. Képzeletben néha én is így látom a népet, amely Petőfi után kutat: millió és millió gyertyája lobogva siklik az idő vizén, a végtelenség felé; de hiába a kérdő gyermeki szemek várakozása, hiába sok-sok reménykedőn megrebbenő tekintet, hiába morzsolgatják ráncos kezek a fekete kendő göbét, mintha egy utolsó rögöt akarnának vetni a felismerendő sírba – hiába, hiába! A heggyé duzzadt kenyér sehol sem áll meg, hogy rajta a gyertyaerdő egy pillanatra fénnyel árassza el a titkos mélységet. Némán, méltóságosan úszik, s csupán a lángok egyenesednek fel rajta olykor a reszkető sóhajtól. De létezik-e gyász és emlékezés a világon, amely felemelőbb tudna lenni ennél az örök gyertyafényes lebegésnél, szótlan, de makacs keresésnél?…
Kis csend után az egyik diák szólal meg.
ELSŐ DIÁK A tanár úr szerint érdemes ma az írónak írnia, ha nem mondhatja meg a teljes igazságot a rendszerről?…
A tanár elmosolyodik, sejtetősen föltekint a mennyezetre, s csak utána válaszol.
RÓZSA Tolsztoj azt mondja, csöndben, nyugodtan, a közzététel minden igénye nélkül kell írnia, hogy azt írhassa, amit érez és gondol… Ha így tekintjük, ő soha nem vonulhat magányba, még akkor sem, ha gyötrelem és kétségek között alkot; szerencsére vannak napok, amikor bizakodva megsejti, hogy mégiscsak érdemes a fehér papír fölött görnyednie, s hogy az író számot tarthat a világ érdeklődésére, mert senki sem őrködik helyette a szenvedő lélek fölött… A part felé közeledő hajósok évtizedeken át Flaubert sápadtan izzó ablaka szerint tájékozódtak éjszaka a tengeren, és nem volt révkalauz, aki az örökké virrasztó írónál biztosabban útbaigazította volna őket…
Második diák; magas, szemüveges.
MÁSODIK DIÁK Tessék mondani valamit a szocialista realizmusról; naponta teletömik vele a fejünket, de nem értjük a lényegét…
A tanár többször is a mennyezet felé bök a hüvelykujjával, csak utána válaszol, akkor is szinte suttogó hangon.
RÓZSA Ha kikérnék az ügycsomómat a belügytől, megtalálnák benne a pontos választ. Én már régen megmondtam, hogy a szocialista realizmus fából vaskarika, kérem. Célja egy olyan soha nem volt és soha nem lesz embertípus ábrázolása, aki egyebet sem tesz, csak a párthoz imádkozik, és látástól vakulásig dolgozik, hogy megteremtse a földi paradicsomot; no de nem magának, ó nem! A „jövő nemzedék” számára! Úgy is mondhatnánk, a szocialista realizmus színpadi vallás, megzenésített párt!….
A diákok nevetnek; ugyanebben a percben erélyes kopogtatás hallatszik; egymásra nézve mindannyian ledermednek, végül a tanár erőt vész magán.
RÓZSA Tessék!
Az ajtóban az őrmester felesége, Marioara feje jelenik meg.
MARIOARA Arra kéri a férjem a tanár urat, hogy este tessék feljönni hozzánk. Fontos dolgokról akar beszélni a tanár úrral!
10. kép
ÖREGEK PADJA
Ugyanazok az öregek ülnek a padon. Balogh újságot olvas. Sétáló emberek, csónakázó párok; egy fiatal anya gyermekkocsit tol át a szökő kút mellett. Kevés idő után Balogh összehajtogatja az újságot, és a zsebébe gyűri.
BALOGH Hogyan szántsunk-vessünk, hogyan teljesítsük a tervet, egyébként sincs szó az újságban. Még az apróhirdetéseket is megszüntették, nehogy hírül vegyük, ki halt meg, nehogy el tudjunk liferálni egy poloskás szekrényt!… Mindenben az önkényesség dönt! Erről is szegény Rózsa jut eszembe. Egy ízben azt mondta nekem: „Te Balogh, én úgy gyűlölöm a zsarnokságot, hogy a rendelet szót még az orvosi rendeletben sem bírom elviselni!”
A társaság-nevet; egyedül Tánczos marad közömbös.
TÁNCZOS Én elhatároztam, barátaim, hogy többé nem politizálok. Nem emésztem fölöslegesen magam!
Dengezics legyint.
DENGEZICS Lárifári! Ne haragudj, Tánczos, de ez úgy hangzik, mintha azt mondanád: Többé nem foglalkozom az élettel.
Hankis sűrűn bólogat.
HANKIS így van! Még lelkiismeretünk tompulása is elsősorban abból ismerhető fel, hogy már nem tudunk fölháborodni!
BALOGH Az én elhatározásom viszont sokkal bátrabb és célszerűbb: többé nem állok sorba, ha éhenhalok is. Tegnap nagyon belekönyököltek a vesémbe!
Tánczos ingerülten szól közbe.
TÁNCZOS A beszerzésben nem az a legszomorúbb, hogy sok időt vesztegetünk el, és a hideg flaszteren fölhűl a húgyhólyagunk, bár ez is épp elég. A sorbanállásban a legszomorúbb az, hogy általa lassan megszűnik a kultúrember. Mert kinek van kedve, mondjátok meg, öt-hat órai lóstatás, tülekedés, fagyoskodás után hanyatt fekve elolvasni egy verset, meghallgatni mondjuk egy hegedűszonátát? A kultúra fölvétele nemcsak idő, hanem lelki hangoltság dolga is…
Dengezics kárörvendőn nevet.
DENGEZICS Hallottátok? Az imént azt mondta, többé nem politizál. Nos, ha ez nem politizálás a javából, akkor mi, kérdem én?
A társaság elhallgat, némán szemlélődik; aztán Balogh szólal meg újra.
BALOGH Tessék, megint bezápultunk. Pedig a szomorkodás, ha nem tudnátok, a tétlenség egyik formája. Halljunk hát egy viccet, Dengezics.
Dengezics kivár egy keveset.
DENGEZICS Meséltem én nektek Kruck bácsiról, a lottóárusról? Egy időben nagyon félt. Minden kis zajtól megriadt, tenyere izzadt, rémlátások gyötörték. Sokféle kezelést kapott, de semmi sem használt, s egy napon mindezt elpanaszolta a rabbinak. A bölcs azt tanácsolta neki, hogy készíttessen valami vésnökkel vagy szobrásszal egy nagy tallért, melynek egyik felén oroszlán legyen, a másikat tetszés szerint díszítheti galamb, vagy egérke is. Nos, mielőtt reggelenként kilép a házból, hajítsa fel a tallért, miután pedig fölvette, így szóljon: „Nini, oroszlán! Ezek szerint erős vagyok és diadalmas, senkitől sem félek, és minden vállalkozásom sikerülni, fog!” Kruck bácsi mélyen meghatódott a bölcs tanácstól, hálálkodva köszönte, de az ajtó előtt hirtelen kétely fogta el, és visszafordult: „No és ha nem az oroszlán jön ki?…” A rabbi ekkor mérhetetlen haragra lobbant: „Tessék! – kiáltott fel. – Az ostobának adhatsz bármilyen okos tanácsot, úgysem viszi vele semmire! Hát addig dobálod azt a vacak érmét, amíg oroszlán jön ki neked, nem érted?!!”
Általános derültség, majd Balogh feláll, és hosszasan kémleli a távolibb sétányt.
BALOGH Nézzétek csak! Mintha Rózsát látnám közeledni! Vagy mégsem ó volna?… Eddig nem járt sétabottal…
A többiek is felállnak, és ugyanabba az irányba figyelnek.
HANKIS Jól láttad, ő az! Megismerem a járásáról!
DENGEZICS És hogy nekilendült! Bizonyára most is a fölháborodás hajtja.
TÁNCZOS Csak nem történt megint valami a szerencsétlen flótással…
Most közelről látjuk a tanárt, amint előre dőlve szaporáz, s sétabotjával szaporán böködi a sétány homokját. Hangosan beszél, gesztikulál.
RÓZSA Azért sem megyek át ahhoz a disznóhoz! Hogyne, hogy elbízza magát… Hiszen úgy viselkedik, mintha nem őrmester, hanem legalábbis ezredes volna…
Megáll, gondolkozik.
Milyen szépen mondja Szophoklész az Antigonéban: „Gőggel teli ajkon a nagy szavak nagy romlásra vezetnek!”…
A lejét rosszallóan csóválja, aztán tovább indul, s egy rövid szakasz után ismét vitatkozni kezd önmagával.
Kicsoda ő, hogy magához rendel? …Egy neveletlen szarházi!… Egy csizmái kandúr!… Bezárkózom majd, és úgy teszek, mintha nem is volnék otthoni…
Odaér a padhoz, sietve fog kezet mindenkivel, majd leül a pad szélé re. A többiek is helyet foglalnak.
BALOGH Csak nem történt valami?
A tanár még tátog a rohanástól.
RÓZSA Szerencsére fizikai lehetetlenség, hogy szembeköpjük magunkat!… Pedig sok gazembernek gyakorolnia kellene!…
Kivár, s utána is úgy folytatja a panaszkodást, mintha nem is figyelt volna a kérdésre.
Már ott tartok, hogy altatóval sem tudok aludni… Éjszaka is hallom, ahogy járkál fölöttem, ahogy sétál az agyamon…
HANKIS Az őrmester?
RÓZSA Ő hát! Mióta földúlta, és tűzre vettette a pribékjeivel a féltve őrzött kegytárgyaimat, amelyekhez annyi emlék fűzött, most azt üzeni a feleségétől, attól a ténsasszonytól, hogy menjek fel este hozzá, mert sürgős közölnivalója van… Hallottátok?… Magyarul mondva magához rendelt ez a fékevesztett alak!… Én azonban fogom magam, és elbújok!….
Balogh kissé idegesen legyint.
BALOGH Épp ellenkezőleg: ülj ki az udvar közepére, áztasd lavórban a lábad, és utána a világ legnagyobb nyugalmával vágd le a körmödet, hadd lássa, hogy fütyölsz rá.
A tanár kissé ijedten tiltakozik.
RÓZSA Nem, nem, Isten őrizz!… Nem akarok provokációra provokációval válaszolni…
DENGEZICS Pedig Baloghnak igaza van. Akiket megvetünk, azok előtt ne szégyelljük magunkat!
TÁNCZOS A legfontosabb az, hogy ne félj! Küzdd le a félelemérzetedet!
HANKIS Bibliai példázat, hogy a szelídség hatalmas indulatokat is lefékez!
BALOGH Ne építs hát magadnak légtömlöcöket, én azt tanácsolom!
DENGEZICS Ha gyötörni kezd a félelem, képzeld azt, hogy mondjuk a gőzfürdőben vagytok, ahol minden férfi egy-egy kopasztott hitvány kakas: hogyan becsülhetnéd hát többre őket magadnál, hogyan viselhetnéd el, hogy bármelyikük is basáskodjék fölötted, barátom?!…
A tanár egyre türelmetlenebbül, egyre ingerültebben hallgatja a tanácsokat, aztán felugorva hirtelen kifakad.
RÓZSA Köszönöm, igazán kedvesek vagytok, hogy bátorítani igyekeztek, és egyik bölcs tanácsot a másik után adjátok: de értsétek meg, hogy nyugodt víztől is irtózik a hajótörött, és az ember életében a leghatalmasabb úr a remény és a félelem… Minden félelmetes dolog pedig még félelmetesebbé válik, ha a kárt, amit okoz, nem lehet helyrehozni… És én elétek idéztem nem egyszer azt a vandál pusztítást, amely a padlásomon történt, s amelynek az volt a célja, hogy engem szellemi sehonnaivá tegyen: amolyan bitang jöttmentté, akire nézve nem is létezik mindaz, amit elődei tapasztaltak, és láttak és alkottak itt ezer esztendőn át….
Elkeseredve visszaül a helyére; kis hallgatás után ismét Balogh szólal meg.
BALOGH Hát épp erről van szó: épp erről nem szabad lemondanunk! Aki pedig fél, nemcsak a kincseit veszíti el, hanem a reményt is…
DENGEZICS Én még csak annyit tennék hozzá, hogy sorsunkat elsiratni akkor érdemes, ha az, ki hallja, együtt könnyezik velünk!
Miközben Dengezics az aforizmát mondja, a tanár tiltakozón rázza a fejét, aztán megszólal.
RÓZSA Én nem fogok sírni! Én még érzek magamban annyi erőt, hogy ellene álljak a gonosznak, noha csak ezt a botot sikerült megmentenem a tűzvésztől.
Feláll, és a sétabotot a magasba emelve meglobogtatja.
… Dédnagyapám botja volt, és amióta a napokban kézbe vettem, érzem a kezének a szorítását, ha hiszitek, ha nem: érzem annak az erőnek az üzenetét, amely e botban rejlik. De mindig csak önvédelemre fogom használni és soha erőszakra…Ha megütnek, visszaütök… Vissza én!…
12. kép
RÓZSA ÚR DOLGOZÓSZOBÁJA
A tanár nemrég érkezett haza, de még nem öltözött át. Trencskóban, fején kalappal járkál az íróasztala előtt. Egy idő után megáll, fölnéz a mennyezetre, hallgatózik. Aztán futó pillantást vet a könyvekre, és magában hangosan beszélve megszólal.
RÓZSA „Az idegen katona lépteitől remeg a könyv is…”Ki mondta ezt?… Miért nem jut eszembe hetek óta?…
Leveti a ballonját, egyik szék karfájára löki, majd ráteszi a kalapot, a díványhoz megy, végighever rajta, arcát elfödi tenyerével. Úgy fekszik egy ideig, aztán ismét megszólal.
Kicsoda ő, hogy magához rendel? …Lehet, hogy senkinek, semminek tekint, de létezik jólneveltség is a világon… Nem, arról szó sem lehet, hogy fölmenjek hozzá! Ha valami intéznivalója van velem, kopogjon be ő hozzám, és mondja el, mit óhajt… De így nem, megy!… Egyszerűen bezárkózom, és úgy teszek, mintha nem volnék idehaza, aztán gondoljon, amit gondol!…
Ugyanúgy fekszik még néhány pillanatig, majd nyugtalanul felkel, ismét felöltözik, de zsebre tett kézzel tehetetlenül áll, és hangosan vívódik.
Akit megvetünk, attól nem szégyelljük magunkat: igen, tudom, de könnyebb beszélni, mint tenni, és igaza van Hankisnak, mikor azt mondja: A szelídség néha nagy indulatokat is legyőz!….Talán hasznosabb volna, ha mégis engednék a hívásnak, hadd lássuk, mit akar az a kacor király!...
Az utcáról motorzúgás, kiabálás hallatszik; a tanár a másik szobán át az ablakhoz siet, és félrehúzza a függönyt: négy katona érkezett teherkocsin, zongorát hoztak. Kettő mindjárt leugrál, kettő fönn marad. Egyenruhájuk szerint a belügyhöz tartoznak. Leengedik a lappantyút, ugyanekkor a sofőr is kiszáll, hajadonfővel, olajos trikóban. Félrehúzódik a járdára, onnan figyeli a többiek buzgólkodását. Most az udvarról, a lépcsőház felől két fiú szalad elő, az egyik tíz, a másik tizenkétéves lehet; az őrmesterné kiabáló hangja hallatszik, majd ő maga is látószögbe kerül a férjével együtt, aki khaki színű pantallója fölé csíkos pizsamakabátot vett. Kissé ezúttal is spicces.
ŐRMESTERNÉ Ovidiu, Decebal!… Hova rohantok, bolondok?! Azt akarjátok, hogy agyontapossanak, vagy rátok essék valami? Mars vissza a házba!…
ŐRMESTER Hadd bámészkodjanak, hadd örvendjenek, hiszen gyerekek!
Odaér a kicsikhez, akik megállnak a kapun belül; a nagyobbikat magához húzza, megsimogatja, majd a teherkocsi felé bök.
Látod? Pásztorsípon nem akartál játszani, hegedűn pláné! Hát most itt van ez a szép zongora, neked szereztem, úrfi! Ha ezután is meglógsz a próbákról, kitekerem a nyakad, hallod?!…
Leguggol, a gyerek kezét a kezébe veszi, meg van illetődve.
Ugye, szorgalmasan fogsz majd próbálni, Decebal?… Próbálj is, apjáé, hiszen neked lesz hasznod belőle… Aztán ha megnősz, veszek neked egy szép fehér Daciát, jó?…
Decebal a kissé elkényeztetett gyerekek makacs önérzetével himbálja magát, és kiáltó hangon válaszol.
DECEBAL Nem Daciát akarok, hanem Mercedest!….
Közben leveszik a kocsiról a hatalmas, sötét csillogású zongorát, és a végretárt nagykapun cipelik be, vállukon gurtnival. A sofőr is segít, s az egész család utánuk szegődik, figyelik a zongora himbálózását, s aggódva lépkednek.
13. kép
ZONGORA-JELENET
A zongora elakad a lépcsőn a fal és a magas korlát között, tehetetlenül toporognak, kínlódnak, kiáltoznak körülötte.
ŐRMESTER Fiúk, fiúk, ilyen balfaszok vagytok?!….
ELSŐ KATONA Emeljük magasabbra!
MÁSODIK KATONA Emelheted az Istenig is!
HARMADIK KATONA Fordítsuk bütüjére!
NEGYEDIK KATONA Bütüjére, bütüjére! Nem látod, hogy a lábai miatt lehetetlen?!
ŐRMESTER Ml van, fiúk, nem megy?… Próbáljuk meg ismét!… Gyerünk!
Az egyik katona, aki legalul áll a lépcsőn, nekiveselkedik, hogy a vállával megemelintse a feléje billenő zongorát, de sikertelenül.
ELSŐ KATONA Ezt csak daruval emeljük ki innen!
MÁSODIK KATONA Úgy beszorult, hogy meg se moccan!
HARMADIK KATONA Ne is forszírozzuk, mert csak összetörjük!
NEGYEDIK KATONA Inkább engedjük valahogy vissza, hátha megleljük a fogását!
Az őrmester a fejét vakarja, egyre idegesebb.
ŐRMESTER Várjatok, várjatok, ne hamarkodjuk el, a hétszentségit a zongorájának, mert tüstént ripityára teszem!
Aztán odaszól az első katonának, aki mellette áll.
Eredj, Matei, és kérd el a feleségemtől azt az üveget, amely a konyhaasztalon áll. Hátha attól a kis gugyitól megjön az eszünk, és kitaláljuk, mit kell tenni.
A katona elsiet, aztán visszatér; az őrmester elkapja a kezéből az üveget, mohón kétszer is meghúzza, utána odanyújtja a katonának;
Húzd meg, aztán adjátok körbe!
A cipekedők hasonló mohósággal isznak, némán, de szaporán kezelik az üveget, miközben az őrmester kissé már kábán ráncolja a homlokát, aztán fölkiált.
ŐRMESTER Itt csak egy huszárvágással oldhatjuk meg a dolgot, fiúk… Mindjárt meg is mutatom, hogyan!
Elsiet, majd kézifűrésszel tér vissza, és határozottan odanyújtja annak a katonának aki mellette áll, a zongora felső részénél, s aki a pálinkásüveget hozta azelőtt.
Gyerünk, Matei, fűrészelj le egy arasznyit belőle!… Attól még nem változik meg a zongora hangja, hogy az Isten csapjon belé!
A katona egy pillanatig vonakodva tartja a kezében a fűrészt, aztán annál elszántabban, szinte kárörömmel kezd munkába. A másik három fölötte cinkosan összekacsintva figyeli a műveleteket.
14. kép
RÓZSA ÚR DOLGOZÓSZOBÁJÁBAN
A tanár fel-alá járkálva szenvedőn hallgatja a zongoracipelők kiabálását, aztán az éles fűrészelést; néha összerezzen, mintha fölötte történne mindez.
RÓZSA Összekarcolják a falat, elgörbítik a lépcsőkorlátot végül az egész épület megsínyli a zongora fölcipelését!… Csak nem fűrészelnek is?!… De hát mit fűrészelhetnének?!….
Kijön a lakásból, és a lépcsőházba indul.
15. kép
A LÉPCSŐHÁZBAN
Ugyanaz a kép, mint az imént; a fűrészelő katona kitartóan dolgozik; félig már levágta a zongorafedél szélét, amikor az ajtóban felbukkan a tanár; Rózsa arcán döbbenet, nem hiszi, amit lát. Aztán rákiált a katonára.
RÓZSA Mit csinál ott, ember?! Megőrült?! Tegye le azonnal azt a szerszámot, hiszen kész barbárság, amit művel!… Kinek az ötlete volt ez a marhaság?!
A katona abbahagyja a fűrészelést, másik három társa is ledermed. A tanár csak most veszi észre az őrmestert, aki ott a magasban közel a lépcsőfordulóhoz mosolyogva himbálja magát.
ŐRMESTER Nyugalom, tanár úr, ne srófolja fel magát! Én magam rendeltem el ezt a huszárvágást, nem lévén más megoldás…
Most a tanár jön zavarba.
RÓZSA Az más, kérem!… Akkor bocsánat, hogy illetlenül beleavatkoztam… Bocsánat… Akkor nem szóltam semmit…
ŐRMESTER Úgy gondoltam, az a kis szépséghiba meg sem látszik rajta, hiszen úgyis a fal mellett lesz….
A tanár szabadkozón hajlongva az ajtó felé hátrál, amikor az őrmester még utána szól.
Ne haragudjon, tanár úr, de a mai beszélgetést el kell halasztanunk: látja, milyen gondban vagyok ezzel a zongorával!…
16. kép
ÖREGEK PADJA
A tanár a pad szélén ül, most érkezett; zsebkendőjével szaporán törli az arcát, homlokát, sétabotját a térde közé szorítja. A többiek izgatottan fordulnak felé.
BALOGH No hogy volt, mikről faggatott az a kacorkirály?…
HANKIS Valami történt? …Csak nem vagy megint berezelve?…
A tanár vigasztalanul rázza a fejét.
RÓZSA A beszélgetés elmaradt, de olyan ez, mintha egy nappal többet kellene ülni a halálraítéltnek a siralomházban, mert közben valami kellemetlen történt… Az a délceg ember ugyanis zongorát cipeltetett fel az emeletre katonákkal, és amikor a zongora beszorult a fal meg a korlát közé, elrendelte, hogy fűrészeljenek le a hangszer fedeléből… Én pedig lemarháztam, mert nem tudtam, hogy az ő fejében fogant ez az őrültség!…
TÁMCZOS Hihetetlen! Lefűrészelni egy zongorából!…
Dengezicshez fordul.
Mit szólsz hozzá, Dengezics?
DENGEZICS Ha nem Rózsa mondaná, azt hinném, kitalálás, afféle anekdota…
A tanár még mindig nem tud magához térni.
RÓZSA El vagyok veszve!… Most aztán készülhetek a holnapi „kihallgatásra”!… Hiszen az ostobák azt nézik el nekünk legnehezebben, ha ostobaságukban tetten érjük őket!… Bocsánatot kell hát kérnem tőle!….
Balogh ingerült mozdulatot tesz.
BALOGH Ugyan, kérlek! Legyen hálás neked, hogy nem oktattad ki ott a bakák előtt, megmagyarázva neki, hogy azt a födelet le is lehet szerelni, nem beszélvén a lábakról!…
TÁNCZOS Igaza van Baloghnak. inkább akarj gőgös lenni, mint beszari! És úgy készülj fel a holnapi tárgyalásra.
Balogh sűrűn bólogat.
BALOGH Az alázat élősködő, kicsinyítő erény! Gyakran nem egyéb a tehetetlenség kíntudatánál!
HANKIS Erősnek kell tudnia magát az embernek, hogy az is legyen!
A tanár ismét zsebkendőjébe temeti az arcát, és sírós hangon szólal meg.
RÓZSA Ahhoz valamennyien eléggé erősek vagyunk, hogy a másik baját elviseljük, de értsétek meg végre, hogy senki sem önszántából gyenge!….
17. kép
AZ ŐRMESTERÉK NAPPALIJA
Egyszerű, típusbútorral berendezett helyiség, középen hosszúkás asztallal, székekkel. A falon két-három olajnyomat: Gligorescu, Luchian. Az asszony tálcán pogácsát, gyümölcsöt, nyakas üvegben bort hoz és két tányért. A férfi az asztalra könyökölve cigarettázik. Fésületlen, s azt a benyomást kelti, hogy nemrég ébredt délutáni álmából. Egyenruha van rajta.
MARIOARA Aztán állj a sarkadra, hallod, ne hamukázz vele!… Maholnap megszülöm a harmadik gyermeket, s amilyen fogékony vagyok, utána a negyediket, az ötödiket is… Ovidiut és Decebált el kell különítenünk, hogy ki-ki a maga szobájában tanuljon, és ne zavarják egymást; a zongora szinten külön helységet követel: arról már nem is szólok, hogy szeretnék föllélegezni ebben a zsúfolt lakásban, és a konyhát levinni a földszintre… Az öreg fosos pedig elégedjék meg azzal, ha szerzünk neki egy garzont… Magyarországon egy budit sem bérelhetne a nyugdíjából, ezt értesd meg vele, hallod?!…
Az őrmester még mindig ugyanúgy ül, szája szögletében fityeg a félig elszívott cigaretta.
ŐRMESTER Jó, jó, ne mind karicsálj! Minden nap elmondod ugyanazt, mintha magamtól nem is tudnám, mit kell tenni.
MARIOARA Ha tudod, miért nem cselekszel? Mire vársz?
Csengetnek. A férfi megy az ajtóhoz, és kinyitja. A tanár lép be kissé félénken, kényszerű mosollyal. Az asszony gyanakvó pillantást vet rá a háttérből, aztán eltűnik; az őrmester kellemes meglepetést mímel, karját széttárja.
ŐRMESTER Á, tanár úr!… Örülök, hogy látom, s főként, hogy a lakásomban üdvözölhetem!… Hat hónap alatt még be sem kukkintottunk egymáshoz,
Igaz?…
Lesegíti a tanár felöltőjét, fogasra akasztja, majd az asztalhoz vezeti őt, és leülteti, ő maga nem ül le, hanem újabb cigarettára gyújt, s kis ideig komoran, elgondolkozva járkál fel-alá az asztal mellett. Aztán mintha megfeledkezett volna az illemről, sietve tölt mindkét pohárba. Tudom, hogy nem kedveli az italt, tanár úr, de ezúttal az én kedvemért fogadjon el egy pohárral ebből a küküllőmentiből. Ötéves rizling!… Ma hozták…. Koccintásra emeli a poharát, a tanár sután nyújtja felé a sajátját, kortyint, majd visszaül a helyére. Az őrmester leteszi a poharat, kezefejével megtörli a száját, s folytatja a fel alá járkálást. Végül megáll.
Először is arra szeretném felhívni a figyelmét, szomszéd, hogy nehéz napok következnek!… Ceauşescu elvtárs új szempontokkal tért vissza a kínai köztársaságból, és az áprilisi plenárison alaposan megmosta a fejüket azoknak, akik elhanyagolták az ideológiai nevelést… Meg kell tehát fontolni minden szót; meg kell válogatnunk a barátainkat, nehogy kellemetlen helyzetbe sodorjanak… Számos doszárt fölülvizsgálnak, és ami fölött korábban elsiklottak, az most súlyos vádként hangzik majd el… Sajnos, a tanár úr szénája sem áll a legjobban ebből a szempontból… A tanár egyre ijedtebben feszeng. RÓZSA De kérem… Nekem a tanári katedrámba került néhány igazság kimondása….
Az őrmester ismét járkálni kezd, mosolyogva csóválja a fejét.
ŐRMESTER, A mai helyzetben azért kissé másként hangzik az a néhány igazság, tanár úr!… Én ismerem azokat! Az egyik így szól: „Mindegy, hogy a szolgaság forradalomból vagy fölszabadulásból ered, akkor is szolgaság.” A másik kijelentése ennél is veszélyesebb, mert nacionalista és sovén, és Erdély hovatartozását kérdőjelezi meg… Vagy talán nem a tanár úr mondta, hogy Erdély nem azé lesz, aki a vérét hullatja érte, hanem azé, aki teleszüli?… Látja, szomszéd, én csak őrmester vagyok, de van némi betekintésem a doszárokba…
A tanár már kétségbeesetten figyel minden vádló szóra.
RÓZSA De kérem, ezek nem az én szavaim!… Ezt Nicolaus Olahus mondta… Én csupán idéztem, aki Havasalföldről elszármazott humanista volt…
ŐRMESTER De legutóbb mégis az ön szájából hangzott el, nem?
RÓZSA Ennek nincs semmi jelentősége, kérem!… Én európai ember vagyok, aki fölötte áll a faji előítéleteknek… Én mindig gyermekkori élményeim bizalmával közeledtem az egyszerű román emberekhez, akikben a szeretetnek és az irgalmasságnak olyan mélységeit fedeztem fel, amely megrendített… És remélem, az nem bűn, kérem, hogy ma is szeretném itthon érezni magam közöttük…
Az őrmester már a tanár vallomása közben úgy mosolyog, rázza a fejét, gesztikulál, mint akit idegesít, hogy a másik erre terelte a beszédet, és szorongásában hűségnyilatkozatfélét tesz.
ŐRMESTER A tanár úr félreértett engem. Hiszen én nem vádolom, én csak barátian figyelmeztetem, mint szomszédomat, hogy olyan tökszorítás következik, bocsánat a kifejezésért, amilyen még nem volt… Fontoljon hát meg minden szót kétszer is, mielőtt kiejti, és kerülje a szabadszájú, meggondolatlan embereket, akik bajba sodorhatják, és nemcsak azt a kis nyugdíját, de még a szabadságát is veszélyeztetik… Van egy román közmondás: Gura bate curu*. Ugye érti?… Nos, erről van szó… Egy percig se felejtse tanár úr, hogy a szekuritáté mindent megtud, amit csak akar…
RÓZSA Ebben nem kételkedem…
Az őrmester megáll, sejtetően mosolyog.
ŐRMESTER Ha teszem azt, ön a barátjával társalog a sétatéri padon, olyan készülékei vannak, hogy százötven méterre ki tudjuk szűrni, miről beszélgetnek, legyen bármily zsibongás is maguk körül. Elhiszi? A tanár szomorú gyámoltalansággal nézi.
RÓZSA Elhiszem.
Az őrmester az asztalhoz megy, ismét tölt a poharakba; miután a sajátját hozzákoccintja a tanáréhoz, kiissza és kezével megtörli a száját
ŐRMESTER Mindjárt tehetünk is egy próbát. Például mondja el a tanár úr, hogy az utolsó három alkalomkor mikről diskuráltak, de köntörfalazás nélkül, és én megmondom, stimmel-e a beszámoló…
A tanár ismét a legnagyobb zavarban van, kínosan mosolyog.
RÓZSA Ön csapdát állít nekem, és a legkínosabb helyzetbe hoz az ajánlatával. Egyrészt, mert csak a magam szavaiért vagyok felelős, másrészt… Nos, másrészt azért, mert nem szoktam hazudni… Azt azonban mégsem várhatja el tőlem, hogy a barátaimra árulkodjam?… Ez aljasság volna.
Az őrmester diadalmasan magasra tartja az ujját.
ŐRMESTER Na?… Na?…Tehát megjegyzett egyet s mást a szavaikból?!… Tudom, hogyan szokott lenni: a tanár úr odaérkezik, haragosan közéjük hajítja a témát, ők meg dühösen rávetődnek, és szétmarcangolják, mint a kutyák a pacalt… Szitkozódva mindenféle kijelentésre ragadtatják magukat, ócsárolják az ellátást, elégedetlenek a magyarok helyzetével, s a legtöbb alkalommal kifejezik azt az óhajukat, hogy jó volna, ha őkelme mielőbb feldobná a talpát… Így volt utoljára is?….
Az őrmester a mennyezet felé bök.
RÓZSA Ön bizonyára jobban tudja, mikről beszélgettünk, őrmester úr; aszerint ítélkezzék hát fölöttünk.
Az őrmester hirtelen arcot s hangot vált, egy széket erélyesen kihúz az asztaltól, leül s rágyújt.
ŐRMESTER Hagyjuk ezt máskorra, hiszen mondtam, hogy én nem vádaskodom… Játék volt az egész… Ha beállítanék a tanár úrhoz, bizonyára az irodalomról beszélne nekem… Nos, vegye úgy, hogy én most a hivatásomról vallottam önnek… és ha már erre terelődött a beszéd, én csak annyit mondok: a magyarok örüljenek, amíg Ceauşescu elvtárs egészséges és tevékeny, mert ha valami történne vele, magukat elevenen felfalnák azok, akik úgy vélik, hogy őkelme nagyon is kesztyűs kézzel bánik magukkal… No de beszéljünk egyébről: ugye önnek van egy öccse nyugaton?
RÓZSA Igen. Rózsa Ferenc. Párizsban él.
ŐRMESTER Nem akarja meglátogatni?
RÓZSA Egy negyedszázadon át minden évben kértem útlevelet.
Az őrmester ideges mozdulatot tesz.
ŐRMESTER Most ne arról beszéljünk, ami volt, hanem arról, ami lehetne!
Megismétlem tehát: nem akar kimenni hozzá?
A tanárt meglepetés helyett fájdalmasan érinti a kérdés.
RÓZSA Most már késő… Elmúlt az én örömtelen ifjúságom… Márpedig utazni fiatalon kell: akkor még fogékony az ember…
ŐRMESTER Nem látogatásra gondoltam… Esetleg végleg kitelepedne… Én segítek…
RÓZSA És mihez kezdjek ott? Öregen, betegen költözzem rá az öcsémre?…
Az őrmester komoran töpreng. Aztán fölnéz a tanárra.
ŐRMESTER Magyarországra sem vágyik? Ott most jobb az élet… Nem öltek bele annyi pénzt az iparba, mint mi…És ott katedrát is kaphatna, hiszen ön kiváló tanár hírében áll…
A tanár öngúnnyal, lemondóan mosolyog.
RÓZSA Oly hiábavaló erről beszélni, mintha egy halott körmeit kezdenénk csiszolgatni. De még ha rektorrá neveznének is ki, nekem nem ott a haza, ahol több az élelem, hanem ahol születtem… Ezt sokan nem akarják megérteni; és azt mondják, nekünk van hova mennünk, tehát menjünk… Én azonban úgy vélem, hogy aki a hazáját megtagadja, az Istenét tagadja meg…
Az őrmester mímelt meglepődéssel pillant most rá.
ŐRMESTER Én úgy tudtam, hogy a tanár úr nem erdélyi, hanem bevándorló…
A tanár egyre izgatottabb, zaklatottabb.
RÓZSA Hazugság!… Évszázadok óta minden ősöm itt született, itt nyugszanak a Házsongárdi temetőben… Engem ennek a városnak minden köve, minden cserepe ide köt, és ha lehunyom a szemem, gyöngéd képek vonulnak tova előttem, mint tavaszi félálomban… És ha már erről kell vallani, ne felejtsük el, hogy mi nem az egységes Magyarországról leszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, ahogy egy prófétánk is figyelmeztet rá: de külön históriai egység, ezer esztendő óta, külön saját erdélyi öntudattal, önálló kultúrával és önérzettel… Néha gondoljanak erre is, kérem!…
Az Őrmestert láthatóan egyre inkább untatja a „szomszéd” vallomása; végül feláll, és hátrakulcsolt kézzel komoran ismét járkálni kezd.
ŐRMESTER Nagyon szép volt, amit a tanár úr elmondott, de így sohasem vergődünk zöldágra, értsen meg engem is… Mi nagy családot tervezünk, hogy a románság lélekszámban is elfoglalja méltó helyét az európai nemzetek között, érti, tanár úr?… A feleségem várandós, valahányszor áldott állapotban marad, nem hagyom, hogy gyilkosa legyen egy új életnek… Egy szó mint száz: egyre nagyobb lakásra lesz szükségünk, és végső fokon nem tehetek mást, mint hogy felajánljak a tanár úrnak egy garzont, nem messzire a várostól… Ehhez mit szól?… Hajlandó elfogadni? Ha igen, fedezem a költözködés költségeit, és másként is támogatni fogom: beszerzek a tanár úrnak húst, hentesárut, amire szüksége van, mindent… Érti?
A tanár nem tud egyhamar válaszolni. Előkeresi zsebkendőjét, beletrombitál, de már ebből a hangból is érződik felindultsága, s mikor megszólal, a hangja fátyolos.
RÓZSA A mi nyelvünkben a haza házat is jelent, őrmester úr, és ezért a házért az én apám az életével fizetett. Hogyan hagyhatnám hát el életem alkonyán; hiszen még a sírban sem lenne nyugta szegénynek… Bírják ki azt a pár esztendőt, amennyit még élek….
Feláll, mint aki befejezte a látogatást, s könnyező szemét törli, aztán indul az ajtó felé.
Remélem, nem bántottam meg azzal, amit őszintén elmondtam…
Az őrmester az ajtóig kíséri, de hagyja, hogy ő maga vegye le a trencskóját s a kalapját a fogasról. Mikor a tanár utolsó szavaira válaszol, hangjában fenyegető gúny bujkál.
ŐRMESTER Nincs semmi baj, tanár úr, nincs semmi, semmi baj!… Sajnálom, hogy nem tudtunk megegyezni; de legalább ismerem a szándékát, és tudom, mihez tartsam magam a jövőben!….
18. kép
A TANÁR ÚR DOLGOZÓSZOBÁJA
Most jött le az őrmesteréktől. Becsukja az ajtót, és idegenül tekint szét. Aztán félénken, suttogva megszólal.
RÓZSA Ezek még a gondolatainkban is olvasnak… Óvatosnak kell lennem, ki kell cserélnem a zárat, ha máris el nem helyezték a poloskákat!… Hogy is mondta ez a híres? „A szekuritáté mindent megtud, amit akar!..” Szent igaz… Lám, azt is tudták, hogy naponta áhítjuk a pártfőtitkár mielőbbi pusztulását… Szólnom kell Baloghéknak, meg kell állapodnunk, hogy ezután mikről beszélgetünk, nehogy miattam bajuk essék…
Felvillan, és fokozatosan kiteljesedik benne egy gondolat, arca egyre rémültebb.
Lehetséges, hogy közöttük is akadjon egy….
Az arcához kapva felkiált.
Nem, nem teljesedhetik be rajtunk is a bibliai intelem, amely azt mondja: Mindenki őrizkedjék a barátjától, és egyetlen atyátokfiának se higgyetek!…
Ledobja trencskóját, kalapját az egyik székre, s dühös kétségbeeséssel keresni kezdi a gyanított lehallgatókészüléket. Előbb a könyvek közé matat be, aztán a képeket emelinti meg a falon, végül a dívány alját kémleli négykézláb állva, amikor csengetnek. Ijedten fordul arra, mint akit valamiben tetten értek, lassan fölegyenesedik, és az ajtóhoz megy. A négy tanítvány lép be. Ettől megkönnyebbül egy kissé.
Á, ti vagytok?… Akkor mindjárt állapodjunk is meg a mai témában, és jelentsük ki hangosan, mint eddig is, hogy mi nem politizálunk…
Kiáltó hangon folytatja, miután többször is célzatosan a mennyezet felé bök.
Bennünket maga az irodalom érdekel, ugye, fiúk?!…Csak ez, semmi más!….
Némán int, hogy épp a lehallgatókészülék után kutat, s a tanulókat is erre biztatja; a fiúk előbb meglepődve néznek össze, majd letérdelnek, és körbe-körbe forogva nézelődnek. A kör közepén maga a tanár ugyanazt teszi, közben fennhangon előadást tart.
Utoljára az volt az óhajatok, hogy arról is beszéljek, milyen ember az író… Nos, barátaim, miközben ezen tűnődünk, ne felejtsük el, hogy Homérosznak nemcsak Shakespeare kollégája, hanem Sade márki is… Ne botránkozzunk meg ezen. Gondoljunk az orvostudományra, amelynek semmilyen betegségre nincs elítélő jelzője! És hogyha a literatúrában volna, az egész világirodalmat át kellene értékelnünk! Villon embert ölt, Rousseau, aki az érzelmek ősi tisztaságát védte, menhelybe adta gyermekeit, a cenzor Goncsarov megkeserítette írótársai életét, Dosztojevszkij kicsúfolta Turgenyevet, Vajda János hasbarúgta várandós menyasszonyát, Ady továbbadta a bűnös betegséget, amellyel valakinek üzent a vére, és a mi szent és aranyszavú Arany Jánosunknak ismerjük egy másik arcát is, az aggályoskodó, kicsinyes, kupori emberét…. De hányan éltek a világon, akik kicsinyesek és kapzsik voltak, akik embert öltek, akik utcára lökték áldott állapotban lévő menyasszonyukat, akik feljelentették és meghurcolták pályatársaikat, s akik a tömegméretű fertőzés kidolgozásán fáradoztak, ők azonban mindössze ennyit tettek, ez életük főműve! De a költő, aki megvallotta, hogy szívében néha elidőz a tigris és a szelíd őz, a maga gyarlóságában is meglátta az embert, és igyekezett menteni közös értékeinkből mindazt, ami az utolsó órában még menthető!…
Kifáradva, homlokát a szőnyeghez szorítja, s az utolsó szavakat úgy mondja, hogy közben öklével üti a padlót.
Goethe azt mondta, hogy az író házát minden tíz esztendőben fel kéne gyújtani, mert ő még a szenvedéséből is értéket, maradandó értéket kovácsol!…
Még a szenvedéséből is, hallottátok?!… Az én házamat is föl fogják gyújtani, és én még egy tisztességes könyvet sem írtam meg!…
19. kép
AZ ÖREGEK PADJA
A tanár most érkezett oda. Nagyon feldúlt, sétabotját a magasba emeli, és ráparancsol a társaságra.
RÓZSA Álljatok fel!… Álljatok ide egymás mellé, és nézzetek a szemembe, mert áruló van közöttünk!…
A kollégák szánakozó megdöbbenéssel merednek rá, majd kis ideig egymást vizsgálják, anélkül, hogy fölállanának; de Rózsa oly erőszakos, hogy végül is alávetik magukat a fölszólításnak. Ekkor a tanár mindeniknek hosszan, áthatóan a szemébe néz, majd lerogyik a padra, arcát tenyerébe temeti és felnyög.
Most már nemcsak hitvány, gyenge ember vagyok, de becstelen is… Bocsássatok meg a gyanakvásért; hiszen mindeniketek tekintete olyan, mint az ártatlan csecsemőé…Bocsássatok meg!…
A másik négy még mindig némán, megkövülten áll.
20. kép
A TANÁR ÚR DOLGOZÓSZOBÁJA
A tanár a szoba közepén; kezében könyv, mintha olvasna, aztán öszszecsukja, az asztal szélére teszi, és a néző felé fordul.
RÓZSA Húst ígért nekem és ezerféle jót, csak szedjem a sátorfámat…Úgy látszik, az érdek minden nyelven beszél, és minden szerepet eljátszik; még a segítőkész szerepét is… Vannak emberek, akik nem is volnának olyan veszélyesek, ha semmi jóság nem volna bennük…
Az utca felől erős motorzaj hallatszik; a tanár átsiet a másik szobán, és félrehúzza a függönyt: teherkocsi állt meg odakünn, és nemsokára három szobafestő jön be a kapun: az egyik létrát cipel, a másik szórógépet, a harmadik vedreket, amelyekből szerszámok kandikálnak elő. A tanár a helyére libbenti a függönyt, és gondterhelten tér vissza dolgozószobájába.
Vajon mire kell felkészülnöm már ismét?…
Az íróasztal mögé kerül, leül, ismét felüti a könyvet, és olvasni kezd. Közben fölötte dübögő léptek zaja, padlón vonszolt bútorok nyikorgása. A tanár időnként felpillant a mennyezetre, vagy összerezzen, de tovább olvas. Kevés idő múlva azonban kopognak, és a maga gyanakvó lassúságával megy ajtót nyitni. Az őrmester áll az ajtóban. Ezúttal is spicces, a pizsamanadrág fölé katonazubbonyt vett. Nyájasan mosolyog.
ŐRMESTER Tanár úr, van egy nagy kérésem… Kirámoltuk a szobákat a festéshez, az sincs ahol megállni abban a nagy felfordulásban. A gyerekek azonban ölnek meg, annyira szeretnék nézni a tévét… Mindjárt kezdődik egy folytatásos krimi… Nem engedné meg, hogy lehozzam ide a készüléket?… Van szobaantennám is…
A tanár egyre zavartabb, már-már rémült, annyira váratlanul éri a kérés; csak toporog egyhelyben.
RÓZSA Nem is tudom, mit mondjak, kérem… Ilyesmire nem vagyok berendezkedve…Meg aztán hova állíthatnók azt a készüléket?… És nincs megfelelő kényelmes ülőhely sem… Megvallom, a legnagyobb zavarban vagyok…
Az őrmester már elintézettnek tekinti a dolgot; lelkesedve válaszol.
ŐRMESTER Mi mindent elrendezünk, tanár úr, legyen nyugodt!… Önnek a kisujját sem kell mozdítania, csak egyezzék bele: ennyi a egész, amit kérek!….
Most egészen hátra nyitja az ajtót, és félreáll, mert a két festő már hozza is a hatalmas tévékészüléket, majd belépve megállnak. A tanár kétségbeesett pillantást vet meszes cipőikre.
ELSŐ FESTŐ Hol a csatlakozó?
A tanár kelletlenül mutatja.
RÓZSA Ott az íróasztalom mögött…
MÁSODIK FESTŐ Akkor vigyük oda!
Elindulnak, leteszik a készüléket az íróasztalra, s az egyik festő, aki elosztót vesz elő a zsebéből, az olvasólámpa zsinórját kihúzva, mindjárt csatlakoztatja is a készüléket, s bekapcsolja. Félmeztelen táncosnő illegeti magát a képernyőn. A tanár, aki eddig a cipekedők minden mozdulatát aggódva figyelte, most fölkiált.
RÓZSA Ne oda tegyék, az ég áldja meg magukat! Hiszen az egy empír íróasztal!…Még összekarcolják!…
És máris siet oda. Az őrmester int a festőknek.
ŐRMESTER Hé, fiúk! A tanár úrnak igaza van! Vigyázzatok!… Megyek és lehozom a mi tévéasztalunkat, az épp elfér ott a sarokban!… Ti pedig gyertek, és segítsetek székeket hozni!…
A tanár egy percre magára marad; kába és tanácstalan, hol az ajtó felé néz, hol a készülék irányába, és nem tud magához térni; de azok hárman már jönnek is, nagy zajjal; az őrmester a tévéasztalt hozza, az egyik festő két széket, a másik régimódi, feketére festett, öblös karosszéket. Elhelyezik egymás mellé, mint a nézőtéren, átteszik a készüléket az őrmester tévéasztalára, s mindjárt le is ülnek az előadást nézni. Tucatnyi táncosnő illegeti magát apró fekete bugyikban, fejükön huszárcsákó. Az őrmester hangosan röhögni kezd.
ŐRMESTER Odanézzetek arra a csatakancára, hogy dobálja a farát!… Meghágnátok, ugye?
ELSŐ FESTŐ Mert tán az őrmester úr elszaladna tőle!…
MÁSODIK FESTŐ Nehéz betörni az ilyet annak, akinek nincs egy tarisznya forte valutája!
ŐRMESTER Savanyú a szőlő, héhé!… Nem forte valuta kell ide, hanem forte szerszám!…
Nyers, hosszantartó kacagás. Közben az asszony lép be a két fiúval; ők is hozzák a maguk székét. Az őrmesterné egyik kezében tányért tart palacsintával, s mihelyt letette a széket, a tanár felé indul, aki a szobában félrehúzódva áll, és kínjában maga is nézi a tévét.
ŐRMESTERNÉ Parancsoljon egy juhtúrós palacsintát, tanár úr!… Még meleg!…
RÓZSA Köszönöm, de a gyomrom miatt nem ehetem meleg köttestésztát…
Az órájára pillant, majd gyötrődve, tanácstalanul néz szét.
Különben is most el kellene mennem, mert egy barátom tartja a soromat a mészárszék előtt…
Az őrmester feláll, elvesz egy palacsintát a feléje közeledő asszonytól, hatalmasat kitép belőle a fogával, majd a maradékot a tanár felé lobogtatja.
ŐRMESTER Menjen csak nyugodtan, tanár úr!… Én garantálom, hogy egy tűérő sem vész el a lakásából, amíg visszatér!
A tanár határozatlanul topog még egy keveset az ajtó közelében, aztán kényszeredetten távozik.
21. kép
A MÉSZÁRSZÉK ELŐTT
Hosszú, tömött sorban állnak az emberek, kezükben a bevásárló szatyorral. Az üzlet cégtábláján: CARNE. A sor közepe tájékán Balogh áll a szélen, s mikor megpillantja az úttesten át közeledő tanárt, integetni kezd felé.
BALOGH Hé, Rózsa, itt vagyok! Már azt hittem, nem jössz!
A tanár nem áll be a sorba, hanem egy ideig ott bizonytalankodik a tömeg mellett, egyik kezében szatyorral. Mielőtt megszólal, feltűnő óvatossággal pillant körül; végül egészen közel húzódik Baloghhoz, hangja suttogó.
RÓZSA Csapdába estem!…
Balogh gyanakvó ingerültséggel nézi.
BALOGH Miféle csapdába? El sem hiszem…
A tanár tiltakozón rázza a fejét.
RÓZSA A saját ostobaságom csapdájába!… Az őrmester lehozatta a tévékészülékét, mivel nála nagy a felfordulás, és most vagy hatan ülnek a szobámban, és otthonosan nézik az előadást!… Én a marha pedig elszóltam magam, hogy mennem kell, és utána már nem maradhattam odahaza, mert az az állat még azt hitte volna, nem bízom meg bennük; most már érted?….
Megint óvatosan széttekint, s ugyanazon a suttogó hangon folytatja.
Nyugtalan vagyok, barátom, és fordulok is vissza, még akkor is, ha sosem eszem húst!
Balogh rosszallón csóválja a fejét, miközben a tanár apró mozdulatokkal integetve sietősen távozik.
BALOGH Mindig mondtam, hogy légtömlöcöket építesz magadnak!…
22. kép
A TANÁR ÚR DOLGOZÓSZOBÁJÁBAN
Mikor az előszobába belép, döbbenten megáll: odabentről a két fiú hancúrozásának zaja, kiabálás, sikongás hallik. Áll egy keveset, majd sietve lenyomja a kilincset, és belép. A tévé képernyőjén krimi: egymást üldöző kocsik száguldása amerikai környezetben, csikorgás, kanyargás, bukfencezés alá a szakadékba. A nagyobbik fiú, Decebal a díványon ugrándozik cipőstül, a kisebbik a szoba közepén áll, és épp arra törekszik, hogy megcélozza a bátyját; aztán feléje is hajítja.
OVIDIU Üsd, vágd, nem apád!… Kettőt a fejébe, egyet a seggébe!…
RÓZSA Mi történik itt?… Ki engedte meg, hogy szabadon garázdálkodjatok, és felforgassátok a lakásomat?!… .
A fiúk meglepődve állnak, majd a nagyobbik leugrik a díványról, pimaszul néz a tanárra, s a falra mutat, amelyen idős, nagybajuszú férfi életnagyságú képe függ.
DECEBAL Ki az a vénember ott a falon?
A tanár körbejárva undorodon hessenti szét a lakásban még terjengő dohányfüstöt.
RÓZSA Semmi közöd hozzá, taknyos!
DECEBAL A tanár bácsi nagytatája?
A fiú tekintete csúfondárosan mosolygó.
RÓZSA Igen, a nagyapám…
DECEBAL És ő is bozgor volt?
RÓZSA Ő is; de most aztán takarodjatok, mert előkapom a botot!… No nézd csak a büdös, neveletlen kölykeit!….
Fenyegetőn toppant, az öklét rázza. A fiúk félénken húzódnak az ajtó felé; ugyanekkor az őrmester nyit be alacsony asztalkát cipelve; mögötte az egyik festő jön, aki literes üveget és tálcán poharakat hoz. Mikor az őrmester meglátja a dühöngő tanárt, leteszi az asztalt a széksor elé, a festő elhelyezi rajta a poharakat, és távozik.
ŐRMESTER Mi történt, tanár úr?… Csak nem rosszalkodtak ezek a mihasznák? …Öt perce sincs, hogy magukra hagytuk őket… Ugyanis fölmentem, hogy lehozzam ezt az asztalkát, ha már szíves volt befogadni minket, hehe. Oly nagyon megszoktam, hogy már sem egy csésze tea, sem a kávét sem egy fröccs nem esik annyira jól, mintha ezen az asztalkán teszik elém… Ha azonban zavarja, viszem is vissza, harag nélkül…
A tanár egyre feldúltabb.
RÓZSA Ha már lehozta, hagyja itt, kérem… De most nem erről van szó, hanem a jóérzésről, a tapintatról, a gyermekek neveléséről…
Ovidius, mintha megértené, miről beszél a tanár, buzgón árulkodni kezd.
OVIDIU Édesapa, Decebal azt mondta a tanár úrnak, hogy bozgor, igen!…
Az őrmester színlelt megdöbbenéssel néz a fiára.
ŐRMESTER Hogy merészeltél így beszélni a tanár úrral!… Nem röstelled magad?!… Vigyázz, mert levágom a nyelved!…
Szabadkozón a tanárhoz fordul.
Bocsásson meg, szomszéd… Ez a tűzrevaló minden vásott utcai kölyökkel összebarátkozik, és íme miket tanul el tőlük; de ezúttal kiadom a porcióját, az biztos!…
A fiához fordul, és az ajtóra mutat. Menj innen, hogy ne is lássalak!
A fiú sunyin elkullog, de mindjárt utána hallatszik, amint hangosan, folyamatosan kacag, mint aki nem bír magával, s rigmusban mondja a gúnyolódó szavakat.
DECEBAL Akkor is csak bozgor, mégis csak bozgor, mindig is csak bozgor!...
A tanár egy pillanatra szenvedőn lehunyja a szemét, de az őrmester úgy tesz, mintha semmit sem hallott volna; tölt mindkét pohárba, majd tekintetével körülsöpri a mennyezet alját.
ŐRMESTER Most, amint a tanár úr szobájának a falát nézegetem, egy szobafestő jut eszembe… Valami Baloghnak hívták, és Erdélyből jött fel Bukarestbe, ahol akkoriban még nemigen értettek az efféle művészi mesterséghez… Nos, ez a mester megélt abból, hogy különböző vékonyságú csíkokat húzott egymás alá, ha kellett tízet is, a divat szerint, és ezért a munkadíj felét vágta zsebre… A többi festő üvölteni tudott volna dühében, de nem volt mit tenni, mert senki sem tudta olyan ördöngösen elválasztani az eget a földtől, mint Balogh…
Felemeli az egyik poharat, és a tanár felé nyújtja.
Kóstolja meg ezt a szürkebarátot, tanár úr!… Ilyet még nem ivott!… Hagyja a csodába a szomorkodást, hiszen amint mondani szokták, rövid az élet, hosszú a sír…
A tanár komoran, megtörten legyint és félrefordul.
RÓZSA Többször is mondtam, kérem, hogy alkoholt nem használok… Fogyassza csak el…
Az őrmester egy húzásra kiissza a poharát, elgondolkozva törli meg a száját a kezével, s egyre tüntetőbben mustrálgatja a mennyezetet.
ŐRMESTER Egyébként nekem is mániám a sok csík… Meg is mondtam a mestereknek, hogy tartsák szem előtt ezt… Nem bánom, ha száz stráfot is húznak egymás alá!…
Megint tölt magának, azt is mohón megissza, aztán föláll, és a másik szoba felé int.
Megengedi, tanár úr, hogy bekukkintsak a másik szobába is?… Kíváncsi vagyok, ott milyenek a falak…
A tanár meghökkenve néz rá, aztán kényszeredetten az egybenyíló ajtó felé int.
RÓZSA Tessék…
23. kép
MAMI HÁLÓSZOBÁJÁBAN
Az őrmester óvatosan lépked, mintha valamitől félne; megáll a szoba közepén, nézelődik, a falakat vizsgálja, majd egyre hétrét, amíg elakadva fenékkel a tolószékbe zuhan, amely még mindig régi helyén áll. Hogy zavarát leplezze, úgy tesz, mintha önszántából ült volna le oda, s folyamatosan beszélni kezd, miközben a tanár egyre riadtabban figyeli a groteszk helyzetet.
ŐRMESTER Úgy látom, itt is régen festhettek… És ha sor kerül rá, előtte kétszer is le kell szappanozni a falakat, másként levetik a festéket… Nem emlékszik, tanár úr, utoljára mésszel, vagy budai földdel festettek?…
A tanár nem néz rá, úgy válaszol.
RÓZSA Nem tudom, kérem…
ŐRMESTER Pedig az nagyon fontos… Ugyanis egyik sem tud soha megbékélni a másikkal, mint a rossz szomszédok…
Mosolyogva csóválja a fejét, aztán fölnéz a mennyezet irányába, s olyan mozdulatot tesz, mintha az ujjával elválasztó csíkokat húzna a falon.
Pompásan adná ki magát nyolc-tíz elválasztó csík; szinte látom…
Kopognak. A tanár gyanakvón megy az ajtóhoz és kinyitja; az őrmesterné lép be, hatalmas összegöngyölt szőnyeget cipelve, mögötte a két festő, mindketten nagy virágcserepet tartanak, fikussszal, legyezőpálmával; leghátul a fiúk Ikonokat hoznak az ölükben, időnként farral, könyökkel lökdösik egymást, és fintorognak. Az asszony leteszi a szőnyeget a fal mellé, s míg a többiek várakozón állnak, szaporán, nagyszájúan belekezd a mondókájába.
ŐRMESTERNÉ Jaj, úgy restellem magam a tanár úr előtt… Nem is tudom, hogyan tegyem jóvá, hogy szemeteltünk, rendetlenséget csináltunk itt… Engedje hát meg, hogy leterítsem az én szőnyegemet, amíg a tanár úrét kiporoljuk, s hogy kissé barátságosabbá tegyük a tévénézéshez a szobát. Ugye nem haragszik?….
Meg sem várja a választ, hanem közelebb lép a tanárhoz, és suttogva folytatja.
Hoztam néhány szentképet is. Mi úgy sem akaszthatjuk a falra, a férjem hivatása miatt… Pedig nagyon szépek, és legalább száz évesek… Még édesanyámtól örököltem ezeket az ikonokat!…
Akik a cipekedésben segítkeztek, s eddig mozdulattanul hallgatták az őrmesterné érvelését, egyszerre tevékenykedni kezdenek, mintha begyakorolták volna, hogy ki mihez fog. A gyerekek sietve leteszik az ikonokat az íróasztalra, s utána segítenek felgöngyölni a szőnyeget; az egyik szobafestő kalapácsot vesz elő, és stégeket üt a falba, hogy előkészítse a szentképek helyét, a másik, miután ő is letette a fal mellé a virágcserepet, a székeket hordja szét az útból. Közben az őrmester is előjön a másik szobából, és vidáman szemléli a buzgólkodást.
ŐRMESTER Úgy, úgy, fiúk!… Rendezzétek át a szobát, hogy jobban érezzük magunkat tévénézés közben!…
A szobafestő, aki a szeget veri be a falba, egy pillanatra abbahagyja a munkát, és az őrmesterhez fordul.
SZOBAFESTŐ Aztán tessék megnézni a csíkozást odafent, őrmester elvtárs!…
A helyzetről megfeledkezve mutat fel a mennyezet irányába, s megtoldja, mintha a tanár ott sem volna.
Azt hiszem, itt is megfelel majd ugyanaz!…
Az őrmester öblösen kacag, mint aki megértette a célzást; a tanár félrehúzódva szemléli lakásának önkényes átrendezését, vagy inkább birtokbavételét.
24. kép
A TANÁR ÚR GYÖTRŐ ÁLMA
A tanár nyöszörögve forgolódik az ágyban, s látomásai mintegy öszszefoglalják kiszorításának történetét. Közben olyan zajt hallunk mindvégig, mint amikor kalapáccsal szeget vernek fába, falat bontanak, vakolatot vernek le.
Első kép: részlet a padlásról, amikor az őrmester előhozatja az elrejtett képet, és célzást tesz arra, hogy a magyarok vissza akarják szerezni Erdélyt.
Második kép: A tanár megpillantja a hatalmas máglyatüzet, és a padlásablakból időnként alászálló tárgyakat, s megszólítja a tüzet tápláló katonát.
Harmadik kép: Az őrmester a tolókocsiban, amint képzeletben csíkokat húz a falra.
Negyedik kép: Ebben már a tanár kiürített szobáját látjuk, amelyben a két szobafestő a kétágú létrával lépegetve fütyörészés közben csapkodja a lucskos meszelőt a mennyezethez.
Ötödik kép: Az udvarra kirakott bútorukat látjuk, az egymásra halmozott és részint szétszórt könyvekkel: fehér papírlapok tarkítják az egész térséget.
Hatodik kép: Félrehúzódik a függöny, és a tanár édesapja szép, életerős de komor arca jelenik meg odakünn.
RÓZSA APJÁNAK SZELLEME Nehogy feladjátok a családi fészket! Én az életemet áldoztam érte!…
HURCOLKODÁS
Az utcának egy részletét látjuk, ahol a tanár eddig lakott. Magasra megrakott kisebb stráfszekér közeledik az imbolygó bútorokkal, amelynek a tetején a tolókocsi áll. A szekeret a tanár, a négy öreg kolléga és Rózsa úr diákjai tolják. A rudak közt maga a tanár: a megfeszüléstől egészen előre dől, keze a rudakon. Elképzelhető az is, hogy olyan nyakló van rajta, amilyennel régebb a nehezebb szállítmányokat vontatták a testesebb lovak. Esik az eső, a társaság egy ideig szótlan. Aztán Balogh kissé fölemelkedik a szekér oldalánál.
BALOGH Azt szokták mondani, három költözködés felér egy tűzvésszel. És van is ebben valami…
Ismét nekidől a szekérnek, erőteljesen tolja, s úgy folytatja, dühösen. Jól tette Rózsa, hogy nem fogadott el teherkocsit az őrmestertől: hadd lássa ország-világ ezt a felháborító hurcolkodást…
A tanár most hátradőlve lefékezi, majd fokozatosan megállítja a szekeret.
RÓZSA Hóóóó, megállni!… Elfáradtam!…
Valamennyien megállnak, fölegyenesednek a szállítmány mellett. Némán vizsgálják egymást, arcukon az esőcseppek verítékkel keverednek el. E szótlan mustrálgatás közben előbb parányi mosoly kezd gyűrűzni a tanár ajka körül, majd szétterül egész arcán, míg ő váratlanul nevetni kezd. A többiek annál jobban megdöbbennek, mintha azt hinnék, hogy Rózsa hirtelen becsavarodott.
RÓZSA Most mit néztek rám úgy, mintha meghülyültem volna? Épp ellenkezőleg: vegyétek tudomásul, még sosem voltam ilyen jókedvű!… Soha! A társaság tagjai most egymást kezdik fürkészni, hogy miként is értsék a meglepő szavakat; a tanár azonban továbbra is meggyőzően nevet, kezelt a rúdon pihentetve.
Hogyne örülnék, amikor tudom, hogy mindennek a vége jobb a kezdeténél, és hogy amikor már semmit sem remélhetünk, mindent remélnünk kell!… Mindent!…
A többiek most egyszeribe fölengednek, ők is mosolyognak, majd Dengezics hangosan kiadja a parancsot:
DENGEZICS Ha így állunk, öt perc röhögést javasolok!… Mindenki hangosan röhögjön, amíg ki nem érünk az európai főútra!…
És a társaság valóban röhögni kezd, egymás és a kocsi felé mutogatva, amely ismét elindul; e fokozódó tobzódás közben némelyikük váltakozva nyerít, és oldalt rúg, hogy utána még nagyobb erővel feküdjék neki a bútorszállító kocsinak.
* A szájad megveri a feneked

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Helikon
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Proiectul “Digitalizare pentru interculturalitate II”
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék