Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. június, XI. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
FÓRUM

Eminescu 2000-ben

A CSODA. A csodák, ha vannak, azért csodák, mert nem tudunk rálelni nyitjukra. Eminescu, a románok nemzeti költője, megújította a román versnyelvet, és megteremtett egy új költészeti nyelvet, amely máiglan érintetlenül érvényes. A tőle eredő modern román költészet mindmáig - az avantgárdot leszámítva - lényegében Eminescu nyelvét beszéli. A népnyelvnek, az irodalmi nyelvnek és a köznapi, mindennapi nyelvnek ez az ötvözete párját ritkítja az egész világirodalomban. Egyik sem dominál benne, mint ahogy egyik vagy másik román nyelvjárás sincs uralkodó helyzetben, ez a nemzet eszményi nyelve, az a nyelv, amelyben egy nemzet lelke, érzékenysége és tapasztalatvilága megszólal. Eminescu elsősorban ezért nemzeti költő, s korántsem azért, mert költeményeiben felidézte a nemzeti múltat és szép jövőt kívánt hazájának. Efféle, de elfelejtett költőkkel tele van az irodalom története, akiket a feledéstől csak az irodalomtörténészek kegyes emlékezete ment meg.
Petőfi a másik, akinek ez a nyelvi csoda sikerült, lényegében ugyanannak az elegynek alapján, mint az Eminescué. Igaz, Petőfi versnyelvét itt-ott kikezdte a múló idő, de a magyar vers benső szabadságát a szabadság költője teremtette meg. Petőfi továbbra is az intellektuálisan ellenpontozott népnyelv modellje, nem szólva arról, hogy végleg fölszabadította asszonáncaival a magyar verset a teljes rímek igája alól. A román versnyelvet - mely a teljes rímeket természetesen viseli el - Eminescu gazdagította krőzusivá valóságos rímparadicsomával, nem szólva kéziratban maradt rímszótáráról.
A költészet anyaga a nyelv, ezért közeledtünk Eminescu felé legelőször is a nyelv felől.

ROMANTIKA. Egyik versében a költő azt mondja, könnyű verset írni, ha nincs mondanivalód. A mondandó nyilván eszmékből és érzelmekből születik, csakhogy versben mind a kettő - sokszor egymásba áttűnve - új szubsztanciává alakul. A költészet nem eszmék és érzelmek summája, hanem azok sokszoros hatványa, új minőség, új dimenzió. Egyszerűnek tetszik: a vers mondandója az, amit mond. Tévedés, egy vers mondandója az is, amit nem mond, amit elhallgat, mondandójához tartoznak a hangsúlyok, a fény-árnyék játéka. Paradoxonnak tetszik, de a mondandónak az adja átütő erejét, ahogyan mondják.
Eminescut méltán tartja az irodalomtörténet a kései romantika legjelesebb költőjének. De mi a romantika? Manapság a köznyelvben ez a fogalom valami különös szerelmi történet jelzőjeként forog közszájon. Születésekor Angliában festői tájat, Franciaországban kalandos történetet jelentett, de 1798-ban a Schlegel fivérek szerint már "az egyetemesség világhaladásának" művészetét. A romantika mindenekelőtt a klasszikus művészet tagadását jelentette, az "utánzók utánzóinak" - vagyis a görög-római klasszikusokat utánzók megtagadását, a régi iskola kötött szabályainak sutba vetését.
A romantika a szabadság gyermeke volt, általában a felvilágosodás korából eredő haladásgondolat híve. A19. század húszas éveitől kezdve, amikor a romantika kifejlődött, a közgondolkodás a haladást homogén folyamatnak tekintette, mely együtt jár a folyamatos humanizációval, társadalmi igazságossággal és jóléttel. Csak a 20. században vált világossá, a haladás-fejlődés nem homogén, és folyamatait meggátolja az előretörő barbárság. Ám ezek a tünetek már a 19. század közepén jelentkeztek, továbbá a kései romantika, vagyis Eminescu korában.
Persze, a romantika korántsem csak eszméket jelentett, hanem stílust, gesztust, díszletvilágot, az érzelmek bizonyos, sajátos kultúráját, az érzékenység különös hullámhosszait: általában felfokozott érzelmességet és igen kifinomult érzékenységet, más szóval nemcsak a gondolat, de az érzelmek szabadságát is. A romantika díszleteinek eredeti jelentésére utal vissza Eminescunál is a festői, vadregényes táj, a holdsütés, naplemente, világunk szépségének az a szelete, mely kiugróan jelentéses és elragadó. És a romok. George Călinescu, a kiváló román irodalomtörténész, maga is jeles író és költő, egész, irodalomtörténetileg aládúcolt elméletet kerített Eminescu költészetének rom-motívumai köré, az ihletforrásoktól el egészen a motívumok esztétikai átlényegüléséig. Jómagam úgy vélem, a romkultusz általános romantikus jegy. Először is, mert az ógörög-római teljesség és tökéletes harmónia tagadása. Másodszor, mert a romantikus látásmód és látomásmód számára a romok közvetlenül és közvetve magát a múló időt, az idő múlását szimbolizálták. És még valami igen lényegeset: a történelmi múlt idealizálására nyújtanak lehetőséget. Ők a tanúi annak, hogy a sivár jelen és távlattalan jövő ellenére, ott, ahol ők állnak, valamikor hős férfiak küzdöttek nemes célokért. Eminescu idealizált történelmi tablói a romantikában is gyökereznek.

NÉP, NEMZET, NACIONALIZMUS. A népdal ötvözése a műköltészettel - ez a romantikus szükségesség már a Schlegel fivéreknél, a romantika első teoretikusainál megfogalmazást nyer. Vigyázat, nem folklórizmusról van szó, hanem szintézisről. A francia forradalom által a névtelen, elnyomott, hűbérileg megkötött nép nemzetté vált, egy új közösség, legalábbis elméletileg és politikai szándékok szerint, egyenlő tagjává. A romantikus költőnél a népdal a költészet anyanyelvi állapotában lép fel, bárminő nemzeti irodalomban a romantikusoknál újjászületik a dal mint forma és hatás: a német Heinénél, a lengyel Mickiewicznél, az orosz Puskinnál, a magyar Petőfinél (aki romantikus is volt), az ukrán Sevcsenkónál... Petőfi volt a legradikálisabb. Híres, Arany Jánosnak írt levelében azt állította, ha a nép a költészetben uralomra jut, a politikában is uralkodni fog. Petőfi radikalizmusa nem törvény, hanem kivétel: az ő kátéja a francia forradalom története volt.
Korántsem egyoldalúságból hivatkoztunk az imént közép- és kelet-európai költőkre. A nemzetszabadság eszméje e tájakon igencsak termékeny táptalajhoz jutott: Magyarország Ausztria hűbérese volt, a lengyel államot szétfaricskálták és fölfalták a Habsburgok és a cár, Németország egysége híján kis államocskák szakadtságában tengődött, a cári Oroszországban a legelemibb szabadságjogokat is semmibe vették, Románia három nagyhatalom fogságában vergődött... A nemzetszabadság, a nemzetállam szükségességének eszméje ezért Európa keleti tájain valóságos futótűzként terjedt, és gyorsan, tartósan meghonosodott. Nem vagyunk hívei annak a botor fölfogásnak, miszerint a történelem írja a költők verseit, vagy esetleg tollba mondja nekik azokat. Ám a legtöbb költő, legkevesebb, hű tanúja korának. A történelem anyaga az ember, a költők is emberek.
A világ minden dolga azonban ambivalens, egy tőről fakadóan is ellentmondásos. A hazafiság, vagy romantikusabban: a honszerelem, a saját néped értékeinek fölfedezése a történelmi múlt és a jövő tükrében, mint a méreg, melynek milligrammja gyógyít, de grammja öl, bizonyos hagyományok és a történelmi rétegnyomás miatt kisarjasztotta azt a torzulatos arculatát is, az idegengyűlöletet, más népek megvetését és önnön néped bálványozását, egyszóval, mai szóval, a nacionalizmust, változatai szerint a nacionálsovinizmust vagy nacionálhisztériát. Sajnos ez a torzulat, főként elegyítve a faj elmélettel, mint politikai eszme és gyakorlat később, a huszadik században páratlan történelmi katasztrófák egyik oksorává vált.

HAZAFISÁG. Eminescu hazafi volt. Ez a fogalom manapság részben fölemelt öklöket és melldöngetést jelent, másrészt fölényes mosolyokat és unott kézlegyintéseket vált ki. Pedig a hazafiság természetes érzelem, a szülőföld szeretetének modern formája. Ez a természetes hazafiság jellemző Eminescura is, együtt a történelmi tablókkal, s a hozzájuk tartozó rom-motívummal és közvetlenül politizáló verseivel, de túl is rajtuk: egész költészetét áthatja: tájverseit, gondolati líráját, szerelmes verseit... Hogyhogy? Ha az elmúlt évtizedekben nem járatták volna le az ún. tükrözéselméletet, nyugodtabb szívvel írnám le: Eminescu költői műve a román haza, Románia, vagy még egyszerűbben: a románság tükre. Minthogy nyelve az eszményi román nyelv, életművében megrajzolja az eszményi románság arcát és lelkületét. E portré - sem egyedenként, sem összességükben véve a románokat - nem természethű, hanem a nemzeti jegyek kvintesszenciája.
A művet alig, a publicisztikáját erősen megérintette a nacionálsovinizmus. Hosszas lenne s nem idetartozó akár vázlatosan is leírni azt a bonyolult folyamatot, amelynek révén egy ily tiszta elme, érzően érző szív a lényével és lényegével legellentétesebb eszmék csapdájába eshet. Nyilvánvalóan ez volt élete legnagyobb tévedése. A nagyok tévedései nagyok, de végső soron eltörpülnek az óriási mű árnyékában.

A HELYZET, hegeli értelemben: a szituáció mint létteremtő erőtér. A fiatal nemzetállam, Románia helyzetét az elmaradottság jellemezte leginkább. Legjellemzőbben mezőgazdasági ország, volt, uralkodott a nagybirtok, a parasztság jő része földtulajdon nélkül, zsellérsorban élt. Ipargazdaság nem létezett, csak kézművesség. A polgárság épphogy alakulóban, korrupt tisztviselőréteg és még korruptabb politikusok igazgatták az ország sorsát. A török hódoltság, a függés a cári Oroszországtól, az oszmánok által bevezetett ún. fanarióta állam és közigazgatás elszigetelte Romániát is, miként az egész Közép-Kelet-Európát a kapitalista fejlődéstől, a modern civilizációtól, a városodástól. Egy vékony, de annál értékesebb szellemi elit - írók, költők, újságírók, jogászok, tudósok, egyetemi tanárok - mély gondokba merülten, tépelődve vigyázta az országot. Közéjük tartozott költőnk is. Ennek a bizonyos, egyébként történelmi érdemű elitnek nem voltak, nem lehettek forradalmi távlatai. Eminescunak sem voltak.
Megtörve e kis tanulmány alakulóban lévő hagyományait - mármint hogy idézetek híján vezetem soraimat -, mivel a szükség törvényt bont, kénytelen vagyok egy passzust idézni Caragiale egyik tanulmányértékű cikkéből: "Általában az államok az emberi társadalmak eredményei. A társadalom az az eleven gyökérzet, amelyből sajátos gyümölcsként termett az állam; a társadalom volt az alap, amelyhez igazodóan fő épült. (...) Minket, akiket sebten államéletre serkentett a nemzeti elv gyakorlatba ültetése, szinte olyan helyzetben találjuk magunkat, és erre nyilván büszkék lehetünk, mint Nagy Sándor - azt mondtam, szinte, minthogy van itt egy kis különbség: míg a Nagy Sándor keltette örvény külterjes volt, a mi örvényünk belterjes; amondók lehetünk: Sándor a forgószeleivel és szélviharaival egy világot szédített meg, mi magunkat szédítjük meg, mint a kerengő dervisek." A továbbiakban Caragiale arról a se paraszt, se munkás, se polgár, se kispolgár gyülevényről beszél, amely a múlt, illetve most már a 19. századi román társadalomban uralkodott, és jórészt tartalommal töltötte meg a fiatal nemzetállam formáját. Ez a gyülevény Caragiale életművének főszereplője, rajtuk nevetett keserű könnyekkel minden komédiájában és minden pillanatképében. De ez a még-nem-nemzet ott nyüzsög Eminescu életművében is, csakhogy - leszámítva azokat a sorait, amikor ostorozza őket - láthatatlanul; ez a valóságmező az az árnyék, mellyel szemben a költő szertebocsátja fényeit, mint a holdnak a magáét ez a műnek láthatatlan háttere.

PESSZIMIZMUS? A kortársak, az utókor rosszallta, bírálta, elítélte, félreértette pesszimizmusát. A költő bécsi és berlini tanulóéveiben alaposan tanulmányozta Schopenhauer műveit, ám együgyűség lenne egyszerű Schopenhauerhatással magyarázni állítólagos pesszimizmusát. Schopenhauer filozófiájának "lényege" valóban az életet helyettesítő semmi, ami felett a szenvedés és a halál uralkodik. Ugyanakkor alapkategóriája az akarat, mely magánvalóként minden vitalitás forrása és eredménye, eszköze és öncélja. Ady "szent merészség"-nek tartotta az akaratot közismert, Az Értől az Óceánig című versében. (Schopenhauer bölcseletének ez az ellentétes kettőssége visszhangzik Eminescu költészetében, természetesen nem tételesen, hanem annak szöveteit átjáró egyik fluidumként. Egyik, mert mint minden költőre vagy akár bármely emberre, Eminescura is sok minden hatott, a görög-római mitológiától és a buddhizmustól Schillerig, Volnaytől a passzéista történetfelfogásig, hogy csak néhány példát említsek. A hatások legalább oly jellemzőek a befogadóra, mint a kibocsájtóra és működésüket a befogadó alkata, műveltségének egyéb jelei és életének helyzetrajza határozza meg.
Mi a pesszimizmus, ha egyáltalán létezik, ha egyáltalán elfogadható még mai kritikai tudatunk számára? Az utókor megfeledkezett Schopenhauer életművének határozott, erős és tárgyszerű kritikájáról a fennállóval szemben. Én hajlamos vagyok arra, hogy művét a "német mizéria" igen sajátos, fölöttébb egyéni, de mégis általános érvényű tükrének tartsam. Már Shakespeare is tudta, hogy "eltört a világ tengelye", és igazándiból éppen a 19. század közepétől kezdődően gyorsult fel a töredezés, amikor egyrészt kiderült, hogy a francia forradalom nem hozza meg, vagy igencsak ellentmondásosan hozza meg gyümölcseit, másrészt, hogy az egyetemesnek hitt haladás nem homogén folyamat. Az egész korszak költészete Poetól kezdődően Baudelaire-en át egész Verlaine-ig egyetlen velőtrázó jajkiáltás.
A pesszimizmus a fönnálló kritikájának sajátos formája. Egyébként az imént felsorolt s még annyi fölsorolható költő pesszimizmusa valójában "problematizmus", ők voltak azok, akik alkati túlérzékenységükkel már első pillanatban fölérezték az értékeit veszendőbe hagyó világ fájdalmas kérdéseit. Nem ők voltak dekadensek, hanem az a világ kezdett süllyedni, amelyben éltek. S minthogy nem voltak bölcselők vagy értekező elmék, verseikben mondták el, amit éreznek, érzelmeik ugyanis a mai radaroknál pontosabban jelezték mindazt, amit kortársaik szabad szemmel nem láttak, nem érzékeltek. Ne feledjük, azok az első földlökések valójában a huszadik század végzetes katasztrófáinak előrengései voltak.
A 19. század végi Reviczki-Komjáthy költői vonulatának alaphangja lényegében egyezik az Eminescuéval. Nem sötéten látókról van szó, hanem költőkről, akik azt is látják, amit a sötétség eltakar. Minden költészet látnoki, vizionárius, de ez nemcsak a jövő megsejtésére vonatkozik, hanem a jelen látására is. E kritikai problematizmus kering az egész szimbolizmus hajszálereiben, el egészen egy olyan kései szimbolistáig, mint Ady. Feltűnő, hogy az alkatilag s más egyéb fontos jegyekben elütő két költőnek - Adynak és Eminescunak - mennyire rokonok a halálvíziói. Nagy költők nem csupán a halhatatlanságban találkoznak. A rokonságok elhúzódnak az időben; a törött tengely- melyet emberi idegrostokból tömörítettek - fájdalma ott rezeg Ady, Rilke, T. S. Eliot, Jeszenyin, az olasz hermetikusok, Garcia Lorca, Éluard, Brecht és megannyi magyar és román (József Attila és Bacovia) költészetében. Ami Eminescu elődeinél kezdődött és vele folytatódott, annak ma sincs vége. Dante jutott el elsőként abba a bizonyos sötét erdőbe, amely évszázadok múltán a szimbólumok erdeje lett, mert a világ, bárhogyan is ábrázoljuk, a szimbolisták, romantikusok vagy avantgardisták számára mindenek felett, lényegében és tüneményeivel kérdéses.

A KÖLTŐ. A költő nyilván korának gyermeke, de nem szolgája. Méltán képzelte magát Eminescu a már említett gyülevény fölött - mint az Esthajnalcsillagban írja - halhatatlannak és hidegnek. A hidegség persze romantikus póz, de a túlérzékenyek ellentétesen kompenzálnak, vagyis védekeznek. Alkatát az érzelmesség és a bölcselő merengés határozta meg, mint ritka vegyület: a szenvedély és a gondolat. Gondolati költészete ezért szenvedélyes, érzelmeket sugárzó versei ezért sodornak gondolatokat. A világirodalomban ha nem is páratlan, de ritka az efféle ötvözet. Persze gondolat híján nincs költészet, mi most a költészetben elérhető gondolati sűrítés lehetőségére és gyakorlatára gondolunk. Goethe, Shelley, Madách biztat: találjuk meg ezt a humán harmóniát, hiszen az ember lényege szerint egyaránt szenvedélyes és gondolkodó lény. A költők mindig közel járnak az emberi lényegekhez, csak éppen alkatuk szerint némi munkamegosztással. Az említett harmonikus kettősség okán nevezhető Eminescu totális poétának, aki a teljes humánumot költészetté lényegítette.

AZ ÚJSÁGÍRÓ. Annak ellenére, hogy az újságírás inkább kenyéradó kényszermunkája volt, publicisztikája nem szakítható el költői életművétől, az összmű teljes része. Annál is inkább, mert ami költészetének csak hajszálereiben kering és amit mi "problémista kritiká"-nak neveztünk, az újságcikkeiben tárgyszerű kritika, a legvirulensebb társadalomkritika, mely egy tőről fakad Caragiale szatírájával. Annyi csak, hogy Eminescu romantikus antikapitalizmusa, mely cikkeinek jó részét áthatja, ma némi magyarázatra szorul. Az az Eminescu korában csírázó, lényegében rablókapitalizmus nem is érdemelt mást, mint elutasító bírálatot. Ez a valójában csakis a kereskedelemben jelentkező eredeti tőkefelhalmozás nem jár együtt semmiféle haladással, miközben a politikai rendszer csak szónokolt azokról a szabadságeszményekről, amelyek a romanti- kusok számára szentek voltak. Eminescu cikkeiből egyértelműen kiviláglik, hogy a korabeli Románia a demokrácia és népjólét karikatúrája volt. Eminescu már említett nacionalista tévedésének egy fontos forrása annak a félreértése, hogy a kapitalizmus idegenből származik, az idegenek az ország bajainak kútfői. Ez a téveszme elterjedt volt akkoriban egész Közép-Kelet-Európában, és mindmáig nem szívódott föl teljes egészében.

EMINESCU ÉS A MAGYAROK. A magyar az egyetlen nyelv, amelyre Eminescu egész költői életművét lefordították. A magyarok azt gondolják, hogy a műfordítások nemzeti irodalmuk szerves részei. Ez a fölfogás abból is ered, hogy a magyar kis nép, nyelvének rokon köre ugyancsak kicsi, de ez a tudat ugyanakkor azt is rögzíti, hogy a magyarok Európában, Európa szívében élnek, s ha európaiak akarnak lenni és maradni, meg kell szólaltatniuk anyanyelvükön Európa minden értékét. Kivált Adyval és Ady óta vált nyilvánvalóvá a magyarromán sorsközösség alapvető jelentősége, s ennek tudhatóan a már rég megkezdődött magyar Eminescu-fordítás folyamata fölerősödött, míg aztán a második világháború után eljutottunk a teljes Eminescuig magyarul. A költő fiatalkorában járt Erdélyben, első versét egy Budapesten nyomtatott román lap közölte, de a magyar szellemiség rokonsága Eminescuval nem ilyen véletlenségeken fordul meg, hanem szellemvérségi alapon: a "román mizéria" és a "magyar mizéria" volt és maradt rokonító most is, amikor a két nép kifelé tart ebből a nyomorúságból.
Eminescu magyar befogadása nem korlátozódik a műfordításra, bőséges Eminescu-irodalmat mutat fel. Bevezetőnk nem bio-bibliográfiai elemzés, mégis megemlítjük: az első Eminescu-vers magyarul 1895-ben jelent meg. Eminescu a magyaroké is.

APOLLÓ. Ötven évvel ezelőtt - nehéz idők -, a költő századik születésnapján Eminescu apollói arcáról beszéltek. Mi eddig megpróbáltuk megközelíteni, mit mond, miért és hol mondja, amit mond. De a költészet azon fordul meg, hogyan mondja a költő, amit mond.
Oly korban élünk, amikor bonyolult és sokszorosan rétegezett okokból az emberek jó része az informatikára épülő távközlés közvetlen és egyenes beszéde miatt elfordul a költészettől. Valóban, a költészet sajátosan sűrített, különös beszéd, amely alapvetően a szépség törvényeire figyelmez. Az ógörögök a poesisen eredetileg minden művet értettek, a mesteremberekét és művészekét egyaránt. Később Arisztotelész esztétikája révén bekövetkezett a differenciálódás, hogy azután megkezdődjék a művészeteken belül is. Hosszú az út a mágikus szertartásokon használt ráolvasó versektől Dávid zsoltáraiig, az ógörög költészetig s onnan az újkori, a modern versig, annak változataiig. E hosszú évezredek alatt a vers koronként, iskolánként, költőt költőtől elválasztó szabályai végtelenszer változtak, de megőrizték azt az általános tulajdonságukat, hogy mindig és mindenkoron a szépség szabályaira figyelmeznek.
Ne kérjék tőlem a szépség meghatározását. Arisztotelész szerint a természethűség a mértéke, Verlaine szerint mindenekelőtt a zeneiség, az avantgardisták szerint az irodalmi konvenciók robbantása. Minden esztétikai elvet igazolnak a jegyében fogant művek, tehát az esztétikum állandóan újrateremtődik, mint maga a természet és az ember: ők maradnak változón és örökön örökké változón a szépség mértéke.
Egyetértek azzal az észlelettel, hogy az utóbbi időben az irodalomról, a művekről szóló irodalom repkényei beindázzák és eltakarják magát a művet. Nem fogunk ebbe a hibába esni Eminescu költői életművének esztétikumait érintve. Megelégszünk egyetlen példával... Nincs az emberi nemnek nagyobb megpróbáltatása, mint a szenvedés elviselése. Eminescunak aztán volt része benne, a szegénységtől a betegségig, a megcsalatástól a fájdalomig. És ez a tenger szenvedés tollán szépséggé nemesül, ez a végtelen diszharmónia harmóniává emelkedik. Az imént szabályokról beszéltünk, a szépirodalomban azok nagy részét a külső és belső formák teszik, és Eminescu nagyformátumú formaművész. Ahogy nála a rút szenvedés költői szépséggé alakul, abban a formaművésznek döntő szerepe volt. Ennek a folyamatnak van egy benső, gondolati párhuzama: az esztétikummá válás egyben a szép ellentéte a rúttal, a szép győzelme a szenvedés kritikája is egyben. Igaza van Egyed Péternek, a költészet mint olyan a szenvedés kritikája.

LECTORI SALUTEM. Ez a kétnyelvű kiadás egy hosszú eseménysor újabb láncszeme. Kezdjük távolabbról: 1849. július 14-én Szegeden Nicolae Bălcescu és Szemere Bertalan aláírták a Projet de pacification elnevezésű, román-magyar, magyar-román megbékélési egyezményt. Már a tragédia, az erdélyi románságot és magyarságot elválasztó polgárháború után voltunk, és közvetlen történelmi szempontból az okmány elkésett: a magyar forradalmi szabadságharc rövidesen megbukott. De az egyezményt azért is kötötték, hogy a tragédia ne ismétlődhessék meg. Ekként az okmány nemcsak történelmi távlatot, de örök időszerűséget nyer.
Az elmúlt másfél évszázad igazolja, és nem igazolja Bălcescu és Szemere kézfogását. Legyünk őszinték: a román-magyar, magyar-román viszony még mindig nincs a tragédia előtti századok megbékélési szintjén, bár ebben a másfél évszázadban megszámlálhatatlan azoknak a magyaroknak és románoknak a száma, akik népeik nevében kezet fogtak. Nem sorolhatom őket, csak éppen megemlítem, hogy a kézfogás szükségességét egyaránt felismerte két olyan nagy történész, mint Iorga és Szekfű Gyula. Ady óriás szellemalakja e kézfogók sorában közismert, de szólni kell Gogáról, aki mielőtt a szélsőséges nacionalizmus vizeire sodródott volna, Petőfit és Adyt fordított, és remekbe tolmácsolta Madáchtól Az ember tragédiáját, fölérezvén Madách és Eminescu tragikus pesszimizmusa között a nyilvánvaló szellemrokonságot. De a politika, melynek oly nagy a szerepe a történelemben, másfél századig nem a kézfogóknak kedvezett. Napjainkban, hogy mind a két nép egy határokat eltörlő összeurópai, intézményesített együttműködés folyamatának tevékeny része, napjainkban tűnt föl igazából a kézfogók napja. A Szegeden aláírt történelmi okmányt megelőző tárgyalásokon részt vett Cezar Boliac is. A költészet ott bábáskodott a megbékélés akaratának születésekor.
Ez a könyv a kézfogások szellemében született. Arra kérek mindenkit, aki bár csak beleolvas, lépjen a kézfogók soraiba. Köszöntöm az olvasót.

Előszó a Curtea Veche Kiadónál hamarosan megjelenő kétnyelvű Eminescu-kötethez.

SZÁSZ JÁNOS
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék