Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. január, II. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
IRODALOM ÉS ISKOLA

IRODALOM ÉS ISKOLA
Helyzetképek
Úristen, gondolom munkaasztalomnál, a vigasztalanul üres és szenvtelenül fehér papírlapra könyökölve: önéletrajzot kell írnom! Hányadszor már? De különben is, mostanáig talán nem azt műveltem? Ősidőktől kedves barátom, Gálfalvi Gyurka „felszólító” levelében csak úgy odaveti nekem: „Írók albuma című rovatunk számára válasszál ki 6-8 fényképet, és írjál a képek kapcsán 8-10 flekkes vallomást, kedved szerinti hangvételben. Siess!” 8-10 flekkes vallomás! Hát ki tud olyan röviden vallani az életéről? Éppen Gálfalvi György ne tudná, hogy legutóbb csupán a gyermekkoromról és ifjúságom egy rövid szakaszáról 538 flekket, azaz: ötszázharmincnyolc gépelt oldalt „hoztam össze”? Az egy egész betűtenger, amelyet mégsem lenne ildomos a Látó nyakába zúdítani. Rendben, nem is zúdítom, de hogy eleget tehessek a hiúságomat mégis csak legyezgető „felszólításnak”, indításként hadd idézzek belőle néhány sort:
„A szoba, amelyben az Író a könyvein dolgozik, tizenhét négyzetméter alapterületű, hosszúkás, az Íróval szemben lévő háromszárnyas ablakot egyszerű mintás, fehér műanyag függöny takarja. A függöny majd nem faltól falig érő, tizennyolc centiméter széles, világosbarna, furnírozott tartóról csüng alá. A szoba falait zöld, cirkalmas rajzolatú, tordai tapéta borítja, jobbra magas könyvespolc, telezsúfolva könyvekkel, kéziratokkal, levélkötegekkel. A függöny közvetlen közelében, csinos talapzaton Balogh Péter tiszafából faragott szobra áll, hullámos törzsön négy hegyes fej, az egyik kétujjnyira elkülönülve. Ez te vagy, mutatott az alacsony, ősz hajú, ősz bajuszú, konok bihari magyar, mármint a művész, az elkülönült fejre. A különálló. Neked adom, vidd el. Ezek a szavak Balogh Péter bukaresti műtermében hangzottak el körülbelül másfél évtizeddel ezelőtt. Hátul, az éppen asztalnál ülő Író háta mögött Kozma István alumíniumlemezbe domborított Petőfi-arcképe, Dudás Gyula téli tája, az ajtó fölött Kőszegi István csigaházas kerámiatálja, a következő falon, a baloldalin, Láta László karikatúraszerűsége az Íróról, alatta Tőrös Gábor két bronzplakettje, Mátyás király és Bartók Béla. És megint könyvespolcok (alul fehérneműs polcokkal). A könyvespolcok tetején petróleumlámpa villanyhiány esetére, salétromos cserépvázából kiinduló, félig elszáradt folyondár, Kőszegi István egy arasznyi magas, kerámia nőalakja, egy régi asztali lámpa kukoricagránát formájú üvegburája, és végül az Író egyetlen képzőművészeti munkája, hat milliméter vastag vaslemezből lánggal kivágott Dózsa-fej hársfatalapzaton, vörösréz szemmel, orral és bajusszal. A polcon még ott vannak az Élet és Tudomány hetvenes évekből származó, bekötött évfolyamai, az Író könyvei – Futótűz, A sereg (romániai és magyarországi kiadásokban), Zsé birtoka – több példányban, megőrzés végett, elkerülhetetlen dedikálások esetére, no meg húsz-huszonöt Látóhatár. Az Író hátranéz – dolgozószobája bútorai köznapiak: felhajtható heverő, kávézóasztal, két karosszék, ágyneműtartó láda, valamint az Író kárpitozott támlásszéke, amelyen ül. A mennyezeten háromkarú csillár. Most nem ég.
Írás közben nincs értelme égetni, hiszen nem a papírt, hanem csak az író tarkóját világítaná meg. A kéziratpapír kétoldalt makacsul és egyre jobban felkunkorodik, így az író kénytelen már említett fekete műanyag borítós jegyzetfüzetét nyomatékként használni. Használja tehát, és kitartóan körmöl zöldre festett, hatszögű fémceruzájával, a szinte minden könyvét többször is leíró IRÓNNAL (iróntokkal?), és azon töpreng, milyen is lehetett az, amikor ráeszmélt: VAN, ÉL. Kezében meg-megtorpan zöld fémceruzája (Flaro–Tehnician – NII 8868–62); ó, mennyire szeretné eszmélése pillanatát, percét, óráját, napját valami nagy-nagy vászonra rávetíteni, majd növelni, növelni, csillogtatni.” Nos, mindezt az évek óta „beindult”, készülő Önéletrajz idén, ezerkilencszázkilencvenben lezárt, véglegesített első kötetében (Gyermekkor. Ifjúság.) meg is tettem, csupán az a baj, hogy nem tudom fényképekkel illusztrálni, mivel emlékezetem szerint későn, nyolc-kilencéves koromban és nem születésem helyén, a Szatmárnémetihez tartozó Nagyréten, hanem Nagybányán, a Híd utcai Huszty-féle fotólaboratóriumban kerültem először a háromlábú, fekete lepellel letakart, titokzatos gépezet homályosan fénylő küklopsz-szeme elé. Természetesen nem magamban, hanem három testvéremmel együtt. Mint az orgonasípok, úgy álltunk egymás mellett: Gyuri, Laci, Jani, Józsi. Gyuri és Józsi kemény szárú csizmában, Laci meg én bakancsban. Kettőnket az mentett meg, hogy a Hangyában, amelyhez a Bányaigazgatóság alkalmazottal tartoztak, éppen nem lehetett részletre lábunkra való csizmát kapni. Valamennyien kopaszok voltunk, legalább két számmal nagyobb, szürke öltönyt (térd alatt elkötött, de bokáig érő buggyos nadrágot, feltűrt ujjú kiskabátot), fehér inget és aranyrojtos, fekete nyakkendőt viseltünk. Két kép készült akkor rólunk. Az egyiken, mivel valamelyikünk frissiben elsőáldozott, szépen összetettük a kezünket, mintha imádkoznánk. A másikon „normálisok” voltunk. Sajnálatomra, megbocsáthatatlan gondatlanságunk folytán mindkét felvétel elenyészett. Apámról és anyámról azonban maradtak fenn képek. Például ez az esküvői kép is 1930-ból. Ez a leginkább reprodukálható. Vannak még fotóik 1942-43-ból is, amelyeket úgyszólván az utolsó pillanatban mentettem meg a végleges pusztulástól. Többjükön apám a parádéskocsisságához kötelező egyenruhát viseli. Számomra az a vonzóbb, amelyiken a változatosság kedvéért nyári és téli egyenruháját „kombináltan” hordja: a nyári, vitéz kötéses, a khaki színnél kellemesebb árnyalatú, vászon „kisujjashoz” a téli, fekete „pantallót” vette fel. Öltözékét fekete bakancs, fehér ing és fekete csokornyakkendő egészíti ki. Tonet széken ül, anyám szürke kosztümben, Jobbjában valószínűleg élete első retiküljével, büszkén mosolyog mellette.
Úgy vélem, a továbbiakban is készülhettek fényképek róla, hiszen előbb a személyazonossági igazolványom kibocsátásánál, később pedig a Fémipari Szakiskola befejezésekor, a közös tablón volt rájuk szükség. A tablókép egy kicsinyített változata erősen megsárgulva ma is megvan első munkahelyemen, a szebeni Arsenal fegyvergyárban kitöltött igazolványomon. Meglepő, milyen „hamvas” kis kölyök voltam tizennyolcéves koromban. Kár, hogy az igazolványt készítő tisztviselő a drótkapcsokat a homlokomba és a nyakamba „vágta”. Szinte fájnak. Ez a „hamvas” kis kölyök akkor már holmi versezeteket írt, amelyekkel még ugyanabban az évben, 1952 november közepe táján bejutott a szatmári Dolgozó Nép című, kis formátumú, négyoldalas hetilapocska szerkesztőségébe. Következő képem, amely megőrződött, húszéves koromból való. Ezen a bohém természetű, nagyon tehetséges „szerkesztőtársammal”, a velem egyidős Chila Gáborral látszom. Ő volt az első „komoly tényező”, akivel az engem annyira nyomasztó kérdéseket: a kisebbségi létet, a sztálinizmust, a Duna-csatornát, emberek nyomtalan eltűnését, a magyar irodalom háttérbe szorítását és nem utolsó sorban a „kolhozosítást” megbeszéltem. Alacsony termetű, pattogó fiú volt, és mivel szerette a szélsőséges meghatározásokat, önmagát Petőfihez hasonlította, engem meg, lassú mozgásom-észjárásom miatt, Aranynak nevezett ki. Sokat nevettünk végig a Zsadányi úton, mert esténként, a szerkesztőségi órák után a Csődörös kaszárnyáig, de sokszor még a Keresztig is elkísért, ő ismertette meg velem József Attila költészetét. Ma nyugdíjas nyomdász Szatmáron; a város érdekes, közismert, a Független Magyar Pártban sürgölődő figurája. Engedelmével, hajdani gyerekessége szinte érintetlen maradt.
Húszévesen én már egy éve „költő” voltam, mivel Horváth István ajánlatára és Kiss Jenő gyakorlati segítségével az Utunk 1953. augusztus 14-i számában megjelentek első verseim.
Azután jött a katonaság, a házasság, az újságírás és a többi.
Huszonhat hónapig voltam katona. Húsz hónapot fegyverben, valamiféle testőrezred tagjaként töltöttem le. Kitaníttatták velem a szanitécséget, másrészről pedig őrséget álltam az akkori párt- és államvezetők predeáli, alsótömösi és Piriu Rece-i „pihenőházai” körül. Őriztem Groza Péter, Gheorghiu-Dej, Chivu Stoica, Mihai Dalea, Fazekas János, Gheorghe Apostol és az ördög tudja még kinek a villáját. Egy alkalommal, bokrok közé és komlófüggöny mögé rejtőzve, Hruscsovra is vigyáztam. És ezt ő nem is tudta. „Elegáns” katonáskodás volt ez, de géppisztollyal a nyakamban és tele tölténytárakkal az oldalamon, a szóban forgó villák körüli fehér zúzalékkő-sétányokon toporogva rengeteget rágódtam azon, hogy a mindennapi takarításra alkalmazott nőszemélyek mind magyarok. Cseléd voltuk idegesített. Ha így haladunk, emésztődtem, a cigányság szintjére süllyedünk. 1956 nyarán sokadmagammal, főként magyarokkal, munkaszolgálatra küldtek. Előbb a busteni fűrészgyárban dolgoztam, majd a Ploiesti melletti Teleajen kőolajfinomító hőerőművének építőtelepén ástam hatalmas fundamentumokat, betonoztam széles bekötő utakat, és szigeteltem lapos irodatetőket. Ezen a telepen ért az 1956-os forradalom és szabadságharc híre. Fellelkesedtem, lelkesedésemet azonban a bajtársakkal, mivel fogalmuk sem volt a politikáról, képtelen voltam megosztani. Magyarázataimtól mindjárt-mindjárt megüvegesedett a szemük. Áttörhetetlen betonkorlátokkal rendelkeztek. A civil román munkások közt akadt egy körülbelül harminckét-harmincötéves lakatos, aki november negyedikéig rendszeresen a közelembe sompolygott és elmondta, amiket azelőtt este a Szabad Európa Rádióban hallott. November negyedikét (vasárnapra esett) a barakkban, a priccsemen fekve töltöttem. Fölöttem, a falon a kikapcsolhatatlan hangszóró örömódákat zengett a szocializmus magyarországi győzelméről, engem meg a reménytelen sírás fojtogatott.
Az idő persze ezúttal sem állt meg. December végén leszereltem, hat hónapig a szatmári Unió gyárban lakatoskodtam, azután az 1957-ben létesülő Bányavidéki Fáklya című, nagy formátumú napilaphoz kerültem Bányára, így lettem nagybányai lakos. Még abban az évben kötelezően be kellett lépnem a Román Munkáspártba. Három évig voltam tagjelölt, ami lagymatag párttevékenységemmel magyarázható. Jó szimattal, valahogy soha nem bíztak meg bennem. Lapcsináláskor a nyomdában egyszer sem szerepelhettem politikai felelősként. Csakis „tisztafej”-ként jöhettem számításba. E pozitúrámban egyszer Vigh István, a későbbi grafikus- és festőművész meg is örökített.
1958-ban megnősültem, 59-ben megszületett nagyobbik fiam, Attila, 60-ban kirúgtak a Bányavidéki Fáklyától. Kirúgásom oka az volt, hogy megtagadtam a bukaresti Zsdanov (később Stefan Gheorghiu) pártfőiskolára menetelt. Ezzel a Zsdanovval már 1958-ban is meg voltam akadva. Elküldtek „felvételizni”, és a villamoson valakinek a kitárt Előréjéből megtudtam, hogy „Nagy Imrét és bandáját” kivégezték. Elképzelhető, milyen lelkiállapotban kerültem a kikent-kifent, többnyire puflira táplált főaktivistákból toborzott „vizsgabizottság” elé. Számomra ismeretlen okokból, abban az évben a mi tervezett, magyar nyelvű osztályunkat nem indították be. Környezetemben, az újságnál senkit sem érdekelt Nagy Imréék mártíromsága. Példálózhattam, sopánkodhattam, falra hányt borsó volt.
1960 őszétől 62 őszéig karbantartó lakatos voltam a Zazar bányaüzemben. 62-ben visszavettek az újsághoz, 64-ben meg újra és véglegesen eltávolítottak. Azt az időszakot is önéletrajzomban akarom részletezni, ezért most csupán két dologra utalnék. 1. Újságíróként foglalkoztam építkezéssel, faiparral, mezőgazdasággal, kultúrával, bányászattal, nagy tapasztalatokra, komoly tárgy- és szakismeretre tettem szert. Riportjaimban, cikkeimben, beszámolóimban kerültem a dagályoskodást, a blöffölést, a párt vezető szerepét lehetőleg nem említettem vagy megkerültem. Amelyik írásomban mégis benne van az ilyesmi (az utókor tájékoztatására mondom), az a főszerkesztőtől, annak helyettesétől, esetleg a rovatvezetőtől származik. Volt eset, hogy azért, mert azt írtam: a mezőgazdaságot az agrármérnökök vezetik, pénzbüntetést kaptam, annak ellenére, hogy a cikk így nem is jelent meg. A fiákeres-segédből lett főszerkesztőhelyettes vérvörösen ordítozott rám: vegyem tudomásul, a szocialista mezőgazdaságot egyedül a párt vezeti! De nem is csak vezeti, hanem irányítja is! Tudomásul vettem. Használtam álneveket is. Ezek közül a Havasi Attilára és a Gazda Györgyre emlékszem. 2. Az egyetemek, iskolák „egyesítése” óta egyre többször kerültem önmagammal konfliktusba. Határozottan éreztem, hogy a rám szabott feladatok elvégzésével, a fasizálódó kommunista rendszer kiszolgálásával az ENYÉIMET árulom el, az ő sírjukat ásom. Többször beadtam a felmondásom. Mindannyiszor eltépték előttem és megmondták: az újság és a párt kebeléből egyedül kirúgással lehet távozni. Ehhez kissé útszéli, de kitűnő alkalom lett aztán egy kollégák között, a Nagybánya–Bukarest közötti gyorsvonaton kitört „spontán” verekedés, amelynek történetesen én váltam főszereplőjévé. Ezt is hosszan elbeszélem majd. Egyelőre álljon itt annyi, hogy 1964 őszén végleg búcsút mondattak velem az újságírásnak. Feleségem szerint „elértem” a célomat. Szerszámlakatosnak szegődtem a Baimareana nevű gyárba, és azt hittem: ezután kedvemre élhetem világomat és írhatok, ami nekem tetszik. A mondat első részét illetően keserűen csalódtam. Meghalt Gheorghiu-Dej; halála bejelentésére egyik esztergályosunk örömmel kiáltott fel: És most mit csináljak, üssem a salbert a tökömbe? (A salber hegyes, három élű hántoló szerszám, amelyet a megmunkálandó fémek úgynevezett sorjának az eltávolítására hasznainak.) És jött az akkoriban még Neculae formában írott keresztnevű Ceauşescu és vele együtt számunkra, magyarok számára, a fekete leves. Alig melegedett meg trónján, már le is csapott. Miért, miért nem, „munkáját” a fiatal erdélyi magyar tollforgatókkal kezdte. Velem, Farkas Árpáddal, Király Lászlóval, Molnos Lajossal, Apáti Gézával, Máté Imrével, Nagy Kálmánnal és a munkásként írogató Mátis Bélával. Nagyszabású és egyidőben megtartott házkutatások után Mátis Bélát letartóztatták és hat hónapig a nagybányai Szürke Házban, főleg sós káposztafőzeléken, vizsgálati fogságban tartották. Szegény Mátis Béla csak fogsága vége felé tudta meg, hol van, ugyanis letartóztatásakor órákig kocsikáztatták Nagybányán és környékén, hogy megtévesszék. Mi, többiek, szabadlábon maradtunk. A házkutatáskor kisebbik fiam, Zsolt, öthónapos lehetett, kövérkés ós mosolygós gyermek. Az egyik pribéknek úgy megtetszett, hogy időnként föléje hajolt és gügyögött neki. Sok írást és levelet vittek el akkor tőlem. Első kötetem, az Ösvény a világba egy gépelt példányát, körülbelül 120 versemet, Illyés Gyula két nekem címzett, kézzel írt levelét, valamint minden levelet, amelyeket addig a felsorolt fiataloktól kaptam. Ezek után tíz alkalommal vittek vagy rendeltek be a Szürke Házba. Órákig várakoztattak üres, bekulcsolt szobákban, vagy ültettek levágott lábú széken, levágott lábú asztalnál, ahonnan úgy kellett felnéznem az óriási, fekete és valami katedrafélével megmagasított íróasztalnál terpeszkedő, italozástól karikás szemű, de mindig frissen borotvált nyomozó tisztemre, az állítólag később teljesen elzüllött Pap Janikára, mint a Jóistenre. Ennek a Pap Janikának, aki máskülönben százados volt, és magyarul beszélt velem, az volt a vesszőparipája, hogy én vissza akarom adni Erdélyt Magyarországnak. Csak az volt a baj, hogy túlbecsülte az erőmet: Hitlerrel, Sztálinnal és a többi nagy hatalmú népirtóval azonosított. Azért sokszor sajnáltam is, mert én ott lent, a padló szintjén aránylag könnyedén jártattam a számat, neki azonban a magasban szakadatlanul írnia kellett. Hűségesen, szóról szóra írta románul, amiket magyarul mondtam neki. Az ilyen munkába tényleg bele lehet gárgyulni.
Az ügy folytatásaként (nem kis örömömre) kizártak a pártból. A kísérgetéseknek, megfigyeléseknek, lehallgatásoknak viszont nem örültem. Közben nőtt a család. Itt van egy fénykép 1968 januárjából. Bizony, elfog a nosztalgia, ahogy akkori magunkat nézem. 1965 végén megjelent az Ösvény a világba, 1969-ben az Illés szekerén. A bajuszos felvétel abban az évben készült. Harmincegyéves voltam. 1970-ben felvettek az Írószövetségbe, 1973-ban befejeztem a Zsé birtokát, 77-ben A sereget, 80-ban a Csapdábant. A nyolcvanas években megírtam a Tatárjárás trilógiát és az Önéletrajz első kötetét. Eddigi kilenc könyvemből ötöt sikerült napvilágra préselnem. A szekuritáté jöhetett a hátamra púpnak. Íróságomat a legértőbbek (Kántor Lajos, Bretter György, Szász János, Egyed Péter, Király László, Rónay László, Bertha Zoltán, Mózes Attila és még sokan mások) elismerték, nagyra értékelték, és ml kellett nekem egyéb? A szekuritáté zaklatásai hol lanyhultak, hol felerősödtek; a szekusoknak is meg kellett élniük valakiből. Sosem akartak beszervezni, nehogy kenyérkereseti forrásukat elveszítsék.
Életemben bőven voltak szép és emlékezetes pillanatok. Íróként is találkozhattam és beszélgethettem a 90 éves Kós Károllyal. Legutóbb Csobánkán megismerkedhettem a 80 éves Faludy Györggyel, barátomnak tudhattam Domokos Gézát, Kántor Lajost, Kányádi Sándort, Páskándi Gézát, Mózes Attilát, Csíki Lászlót, Szász Jánost, Lászlóffy Aladárt és Csabát, Gálfalvi Györgyöt, Bretter Györgyöt, Tőrös Gábort, Balogh Pétert, Molnár Gusztávot, Beke Györgyöt és még nagyon sokan másokat. Van egy szép és okos unokám, Borika, aki ugyan az itt mellékelt felvétel készítésekor nem igyekezett méltányolni, hogy „híres” nagyapja tartja az ölében. Hiába, a gyermekek sem mindig elég okosak, akárcsak a felnőttek.
Amikor úgy két évvel ezelőtt egyik kétségbeesett levelemre Domokos Géza olyasmit válaszolt, hogy: Jánoskám, ne keseredj el, az utolsó kilométereket járjuk, hitetlenkedtem. És mit ad Isten! Valóban a ceausiszta diktatúra utolsó kilométereit Jártuk. Igyekeztem a nálam jobban üldözötteknek vigaszt, bátorítást nyújtani. Levelet írtam Kányádi Sándornak, Cs. Gyímesi Évának, Tőkés Lászlónak. Tőkés védelmében nyilatkozatot is fogalmaztam. Ezt minden érintett hivatalos helyre elküldtem. Egy példányát sikerült Magyarországra is kijuttatnom. A Dátum című újság közölte.
A ceausiszta diktatúra utolsó éveiben pattanásig feszült húr voltam. Áldhatom a sorsomat, hogy nem pattantam el. Akiket pedig eközben nyugtalan leveleimmel zaklattam, azoktól ezúton bocsánatot kérek. Írónak születtem, nem diplomatának. Ennyi.
PUSZTAI JÁNOS

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék