Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. január, II. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Molnár Vilmos

Molnár Vilmos
A NAGY ELBESZÉLGETÉS
Grzés kényelmes léptekkel, ráérősen ment valahová, elintézendő valamit, miközben az a kellemes bizonyosság bizsergette, hogy nemsokára úgyis vissza fog fordulni, bár erre semmi különösebb oka nincs. Akkor annál inkább.
Grzés szerette az ügyintézésnek ezt a sajátos, tulajdonképpen igen lezser formáját, és nem első alkalom volt, hogy élni szándékozott vele. A tudat, hogy a látogatást arra a bizonyos helyre jótékonyan el fogja halasztani máskorra, megnyugtatta, jóllehet az elintézetlen ügyek az emberek többségéből nyugtalanságot váltanak ki. Grzés azonban idegenkedett mindentől ami befejezett, végérvényes, megváltoztathatatlan, egyszóval olyan, mint egy fellebbezés után a Legfelső Bíróság által hirdetett ítélet. A bizonytalan homályos bűntudatot, ami az elmulasztott tennivalók és kihagyott lehetőségek után maradt benne, Grzés nézete szerint kellemesen kárpótolta a jelen pillanatnak az a felfokozott érzékelése és gondtalan élvezete, amellyel csak azok rendelkeznek, akik tudatuk legszélső határára száműzik a jövővel kapcsolatos problémákat.
Aki nem próbálta, annak nincs fogalma, hogy mennyi ideig lehet halasztani a dolgokat. Az életben igazán fontosakat legalábbis. Grzés tehát éppen ment valahová, amikor váratlanul összefutott régi kedves tanárnőjével, kit már évek óta nem látott. Ez a tanárnő annak idején nagy igényeket támasztott Grzéssel szemben, mert sokat várt tőle. Azóta már jó pár év eltelt, és Grzés most szívesen kihagyta volna ezt a találkozást.
A tanárnő azok közé a jó lelkek közé tartozott, akik még azután is aggódó kíváncsisággal követik nyomon volt tanítványaik életútját, hogy emezek már rég végeztek az iskolával, és megléptek az életbe. Gondosan számon tartotta egykori diákjainak későbbi cselekedeteit, életük fontosabb fordulópontjait, ami részéről igen szép, egykori tanítványai számára pedig kissé kínos volt. Különben nagyon rokonszenves tanárnőnek tartotta mindenki, és meg kell említeni azt is, hogy irigylésre méltóan szépen őszült. Ám rendelkezett azzal a némileg kellemetlen szokással, hogy szeretett rejtélyesen, sokat sejtető célzásokat használva beszélni.
– Bezzeg – mondta a tanárnő, jól megnyomva a szót, miután túl voltak a köszönésen. Jelentőségteljesen mosolyogva nézett Grzésre, és várta a választ. Grzés határozottan rosszul érezte magát.
Azt nyomban tudta, hogy a tanárnő valamire céloz, valamire vele kapcsolatban, de vele már annyi minden történt, és annyi minden nem történt meg, mióta befejezte az iskolát, hogy fogalma se volt, mi lehet az. Ez a „bezzeg” lehetett egyfajta összehasonlítás, és az összehasonlítás konklúziója Grzés, és ki tudja, ki vagy kik között, ki tudja, mivel kapcsolatban, az viszont nem derült ki belőle, hogy ebből az összehasonlításból Grzés került-e ki győztesen, ez a „bezzeg”, mint eredményhirdetés, egyként jelenthetett elismerést vagy megrovást. De lehetett a kezdő szó is valami nagy szemrehányásban vagy számonkérésben bizonyos jelentős mulasztással kapcsolatban, ami Grzés lelkiismeretét terheli, vagy kéne terhelje, esetleg lehetett egyszerűen csak egy örvendező felkiáltás a váratlan találkozás alkalmából. És még ki tudja, ml minden lehetett.
Ám bármi volt is, Grzés azt nagyon jól tudta, hogy ennyi idő után egy régi kedves tanárnővel való találkozásnak lényegében csakis számonkérés jellege lehet. Grzés ebben a pillanatban nagyon szeretett volna valahol máshol tartózkodni.
Az idő múlt, a tanárnő várakozóan nézett Grzésre, és ő tudta, szomorú és csalhatatlan bizonyossággal érezte, hogy most valami olyanra kell válaszolnia, ami fontos és az ő életével kapcsolatos, és aminek a tisztázását eddig önmaga előtt is gondosan elhalasztotta. Egyenes, nyílt, férfias választ várnak tőle esetleg őszinte és töredelmes beismerést.
Grzés bizonytalanul bólintott párat, és igyekezett hozzá sokatmondóan hümmögni, valahogy így:
– Hm, hm, mmhmhm.
Szívből remélte, hogy a tanárnő ezzel beéri, végül is ez egy igen átfogó-válasz, mindenki azt ért belőle, amit akar. Aztán sor kerülhet egy gyors, katonás köszönésre és egy nemkevésbé gyors eltávozásra. Ennek érdekében tüntetően megnézte a karóráját, és kicsit arrább lépett. Ha távolabb állunk valakitől, sokkal könnyebben lehet barátságos búcsút inteni az illetőnek, közben sajnálkozó arcot kell vágni hozzá, mert úgy dukál, de a mentegetőzést már jó, ha menet közben mondjuk. A tanárnő azonban közelebb lépett Grzéshez, és finoman rátette kezét a vállára. Látszott rajta, hogy részéről még korántsem tekinti befejezettnek a beszélgetést. Grzés beletörődött abba, hogy foglyul ejtették.
Keserűen gondolt arra, miért is kell az embereknek túlnyomórészt élőszóval érintkezniük egymással, mikor adva van a levelezés sokkal elegánsabb, és ami a lényeg: közvetettebb módozata. Ebben az esetben mennyi vonzó lehetőség nyílnék, ami a válasz elhalasztását vagy éppen elmulasztását illeti. Ott van mindjárt, hogy egyszerűen és derűsen is lehetne tagadni a levél kézhezvételét, a postára kenve mindent. Aztán a válasz késése miatt lehetne hivatkozni papírhiányra, tintahiányra, golyóstollbetét hiányára, ceruza, sőt ceruzahegyző hiányára, továbbá időhiányra, rossz egészségi állapotra, kinek mi tetszik. De lehetne eredetibb és kifinomultabb megoldásokhoz is folyamodni, Grzésnek nosztalgiával jutott eszébe, hogyan járt el idős nagybátyjának levelével.
Grzés még évekkel ezelőtt kapott egy levelet más városban élő, igen idős nagybátyjától, aki azóta már régen meghalt, és aki életében igen ritkán, csakis rendkívüli eseményektől indíttatva vagy valamilyen különleges alkalomkor szokta elszánni magát a levélírásra. Hogy ez a levél mit tartalmazott, arra ezidáig nem derült fény, mivel Grzés a levelet még nem olvasta el, hanem gondosan félretette.
Nem mintha nem lett volna kíváncsi a tartalmára. Grzés igen kíváncsi természetű volt, és időről időre azóta is élénken foglalkoztatta képzeletét, mit írhatott neki annak idején ez a régen elhunyt nagybácsi. Egyfajta játékot is csinált belőle, és üres óráiban, ami jócskán volt, gyakran szórakozott azzal, hogy különféle változatait képzelte el a levélnek: a bácsi kétségbeesetten értesíti, hogy házát nőstény hiúzok lepték el, a bácsi diadalmasan közli, hogy az óperzsa nyelvtanból kiindulva sikerült megfejtenie a fekete lyukak titkát, a bácsi ünnepélyesen tudatja vele, hogy etióp dollárokra átváltva ráhagyja egész vagyonát stb. Grzés számára a játék érdekességét csak fokozta a tény, hogy bármikor felbonthatná és megbizonyosodhatna a levél tartalmáról, de akárhogy furdalja oldalát a kíváncsiság, kéjes mazochizmussal mégis ellenáll a kísértésnek, mert ez a játék végét jelentené.
A tanárnőt szemlátomást nem elégítette ki régi kedves tanítványának válasza, mert egészen közel hajolt Grzéshez, és kedvesen, hangjában sok anyai melegséggel, de Grzés véleménye szerint egészen szemérmetlen nyíltsággal azt kérdezte tőle:
– Érted-e, mire mondtam?
Grzést nagyon, de nagyon el tudta keseríteni egy ilyen rámenős kérdés, őrülten ki vagyunk szolgáltatva a békésen kérdezősködőknek, gondolta elcsüggedve. Mindig is úgy érezte, nem tisztességes dolog, hogy bármely pillanatban, orvul és kivédhetetlenül, mindenféle kérdést intézhetnek az emberhez. Egy mégoly ártatlan kérdés is durván veszélyeztetheti a külvilággal szemben felépített belső barikád-rendszerének amúgy is törékeny épségét.
Egy szóbeli kérdés tudomásul vételét sajnos nem lehet negyven évvel elodázni. Grzés a bácsikája levelének tartalmával csak majd tova negyven év múlva szándékozott megismerkedni.
Egy reszketeg, igen öreg unokaöcs sort kerít arra, hogy elolvassa, mégpedig első alkalommal, hajdani, reszketeg és igen öreg nagybátyjának negyven évvel azelőtt fontos dolgokban hozzá írt levelét.
Grzés, akinek volt érzéke az ilyen rafinált és öncélú dolgok iránt, úgy találta, hogy nagybátyja halála ezzel jócskán elodázódik, nem lehet egészen halott az, aki negyven évvel temetése után is ismeretlen és fontos dolgokat tud közölni unokaöccsével. Ha csak egy gesztus erejéig is, de lesz ebben az egészben az időnek, ennek az ősi ellenségnek valami hanyag semmibevétele, legyőzni nem, de fricskát adni azért lehet az időnek. Az ilyesmit Grzés szerette.
Pillanatnyilag azonban igen nehéz helyzetben találtatott, Grzést szorította az idő. Agya felfokozva dolgozott, lázasan kutatott valami elfogadható válasz után. Társalgás közben az ember sajnos nem mondhatja azt, amit némely kártyajátékban, hogy: passz. Mindenféle szemtelen és sértő felelet jutott eszébe, amivel egy csapásra véget vethetne ennek a kimerítő beszélgetésnek, melyről úgy érezte, hogy már órák óta tart. De régi kedves tanárnőjének arcáról bár némi türelmetlenséggel vegyesen – annyi jóindulat és segítőkészség sugárzott, hogy Grzés erőtlenül elvetette ezt a lehetőséget. A jóindulat ellen a legnehezebb védekezni.
Túl sokat bólogatott és hümmögött már ahhoz, hogy azt felelje, nem érti, mire mondta a tanárnő a „bezzeget”, de azt sem válaszolhatta, hogy érti, mert ml lesz, ha el kell mondania, mi az, amit megértett. Váratlan indíttatásnak engedve megpróbált úgy tenni, mintha most fogná fel igazán, a maga teljességében a célzás értelmét (nem mintha eddig is nem értette volna valamennyire), és arcára széles mosolyt erőltetve azt mondta:
– Ja’
Ez szép volt. Érezte Grzés is. Kontra, rekontra, szubkontra, és amikor már-már veszni látszik a parti, akkor előhúzni egy adut. Ezután már könynyebbnek kell következnie.
Nem kis dolog helyesen megfelelni a világ által hozzánk intézett kérdésekre. A Világ pedig egyik szócsövén keresztül váratlanul kérdést intézett Grzéshez, de ő összeszedvén magát, méltóképpen megfelelt reá. Grzés megkérdeztetett, és felelettel teljesnek találtatott. Tudni kell mindenek mellett, hogy Grzés számára létezett egy hely, ahová ha elindult, mindig meg is érkezett, nem fordult útközben vissza. Grzés időnként ki szokott menni a vasútállomásra, nem azért, hogy elutazzék, vagy mert személy szerint valakire várt volna, hanem csak a várakozásért magáért.
Várakozni mindenütt lehet, különösen ha a várakozásnak nincs határozott célja, de legmegfelelőbb hely erre mégis egy vasútállomás, ahol sokan várakoznak, ahol együtt várakoznak az emberek, és ettől olyan lesz az egész, mint valami szertartás, s csak az a fontos, hogy az ember ne legyen kirívó a tömegből, s hogy tartsa be ennek a szertartásnak a szabályait.
Különben sem lehet örökké ugyanannak a városnak az utcáit róni, hébe-hóba kell a környezetváltoztatás, más tájak, más épületek, más emberek, más. A vasútállomás pedig egy kicsit olyan, mintha már máshol lenne az ember. Esetleg nem élsz Párizsban, de néha kimész az állomásra, nézegeted a síneket, és így azért nyersz némi fogalmat róla.
Egy várakozókkal teli vasútállomáson mindig fojtott izgalom uralkodik, ami a vonatérkezés pillanatának közeledtével egyre nő. Grzés ilyenkor mindig jól érzi magát, rá is átragad valami könnyű izgalom, hiszen mindjárt itt a vonat, mindjárt valami lesz.
Az állomáson való várakozásnak bevett szokásrendje van, és Grzés tudja, hogy mivel tartozik a látszatnak. Könyökét és vállát használva, de nem túl feltűnően és nem túl durván, Grzés szeret párszor át- meg visszanyomakodni a tömegen, és rendszerint a jegypénztár előtti sorba is beáll, de kilép mindig, mielőtt még az ablakhoz érne. Miután háromszor megkerüli a központi csarnokot, félreáll a fal mellé, és rágyújt egy cigarettára. Úgy gondolja, hogy ezzel nagyjából eleget tett a követelményeknek. A vonat érkezésekor esetleg még futkározhatna egy kicsit föl és alá a szerelvény mellett, mintha keresne valakit, azt kiabálva például, hogy Rózsikaaaa...vagy azt, hogy Saroltaaaa..., esetleg azt, hogy Elekkkk...(!), de erről végül mindig lemond. Türelmesen álldogál a fal mellett, míg csak el nem megy a vonat és kiürül az állomás, akkor aztán hazaballag, hiszen voltaképpen nem is várt senkit és semmit.
De azért jöhetett volna.
A tanárnő szemlátomást elbizonytalanodott Grzés válaszától. Annyi év után egy régi kedves tanítvánnyal való nagy elbeszélgetésnek valahogy nem így kéne kinéznie. Szinte segélykérően nézett Grzés szemébe, mert hirtelenjében most ő nem tudta, hogy mit mondhatna, és ettől egy kicsit zavarban volt. Grzés szerint teljesen megérdemelten.
Amikor később mégis megszólalt, volt a hangjában valami szomorú lemondás, lemondás Grzésről. Halkan azt mondta:
– Na látod.
De Grzés ekkor már egészen nyugodt volt, és ha szabad így kifejezni, bűntudatos kajánsággal derűs. Esetleg derűsen kaján, de azért némiképp bűntudatos is. Mint egy olyan hétpróbás sikkasztó, akinek kicsit túl könnyen sikerült kijátszania a lelkiismeretes, de még fiatal revizort. Azt azért nem lehet mondani, hogy Grzés vigadva ünnepelt volna. Ha az ember a saját életének sikkasztásában hétpróbás, annak sem örül különösebben, ha nem lepleződik le. Mindenesetre a számonkérés ez egyszer még elmaradt, újra elmaradt, elhalasztódott bizonytalan időre.
Grzés érezte, hogy eszmecseréje a tanárnővel lassan véget ér, két régi jó ismerős találkozott egymással, és meghitten elbeszélgettek, alaposan meghányták-vetették a problémákat, és kínos dolgokat is érintettek, de egyszer minden társalgásnak véget kell érnie, ha mégoly jól szórakoztak is a felek, nem lehet egész nap csak csevegni, és Grzés már azt a két szót is pontosan tudta, amellyel megfelelőképpen berekesztheti tanulságos diskurzusuk búvópatakként csörgedező folyását, két szó csak, de mégis méltóképpen lezár egy párbeszédet, úgy borul rá, mint egy szemfedő, megadja neki a végtisztességet.
Grzés, hogy most már biztos volt a dolgában, halasztotta még egy kicsit a választ, inkább csak úgy megszokásból, nem esett nehezére, volt ebben gyakorlata. Halogatni a dolgokat, amikor az embernek már-már körmére ég a gyertya, csiklandós érzés, talán nem hasznos, talán nem dicséretes, talán nem veszélytelen, de pont ezért csiklandós érzés, nem mindenki ismeri, nem mindenki élvezi, nem is baj. ...Mint amikor reggel, ébredés után az ember ránéz az órára, és látja, hogy van még idő a felkelésig, van még idő az indulásig, és ez olyan kellemes érzés, hogy vissza sem alszik, pedig ugyancsak álmos, aztán ismét ránéz az órára, és látja, hogy már sokkal kevesebb idő van, de tudja, hogy ezt a kevés időt annál jobban fogja élvezni, és minél kevesebb és kevesebb az idő, annál jobban és jobban, ugyanakkor az a szörnyű érzés is egyre terjeszkedik benne, hogy ha nem kel fel, akkor el fog késni, de elhessegeti magától, és csakazértis arra gondol, hogy még mindig van egy kis idő, igaz, hogy már nagyon kevés, de még mindig van, és amíg ezt végiggondolja, azalatt még kevesebb idő marad, de még mindig marad, és már csak percek vannak hátra, de még hátra vannak, és már csak másodpercek, nyolc, hét, hat, öt, de még van, négy, három, kettő, még van, még mindig van....
– Hát igen.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék