Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. január, II. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Géczi A

Géczi A. János
ALIBI
A kihelyezést követő három-négy hónapot leszámítva, Temetéről úgy igazából sohasem akartam elmenni. Pedig nagyon hamar rá kellett döbbennem, itt csak az marad, aki itt született, vagy aki jobb híján érkezett. Magányos dombtetőn, kőhajításnyira a csupa beton és csupa üveg vasútállomástól, romba dőlt várfalak alá temetett legenda: ez Temete. No és az a néhány majdnem nyílegyenes sugárút és betonösvény a szürke kockaházak között. A városra, ha a mindenek fölött szeszélyesen lebegő porfátyol engedi, pompás kilátás nyílik a romos várfalakról. A kockaházak ablakaiból nézve pedig az ismerős várrom egykedvűen hirdeti, igazi lovagvár strázsált itt egykoron, sziklába vájt kacskaringós kocsiúttal, láncos-csörlős nagykapuval – már ahogy annak lennie kellett. És mint ahogy ennek már lennie kell – mára már mindebből semmi sem maradt. Mindezt, mint itt mindent egyébként, belepte a por. A hőerőmű s a cementgyár pora.
A várrom? Az még hagyján... De a legenda... Miféle legenda?! A gyárunk a várunk! – mérnek végig gyanakodva az összetanakodó helybeliek.
A csupa beton és csupa üveg vasútállomásról napjában négyszer indul a helyiérdekű, és négyszer érkezik meg. Sietős ingázók lepik el a peronokat – jövet. Komor csoportokba verődve, céltalanul toporognak a vonatra várva, ugyanazok – menet.
Mert Temete az a város, ahol a vasútállomás van.
Mert Temete az a város, ahol a vasútállomás volt.
Mert Temete az a város, ahol a vasútállomás lesz.
(Pontosítás I)
A várható bekövetkezett. Egy évig sem bírtam szusszal a butító döcögéssel vánszorgó hajnali és délutáni harminc-harminc percet a magam hasznára fordítani. Pedig hűségesen cipeltem magammal a napi penzumként betervezett olvasnivalót. Délutánra színes, fordulatos novellát, regényt, hajnalra pedig az akkori elképzelésem szerint „még friss elmémhez jobban tapadó” esszé- és versesköteteket. De a vonaton való olvasásból végül is semmi sem lett. Sőt! Mert már oda jutottam, hogy a friss könyveket be sem szerzem, utánuk sem járok, csak találomra leveszek valamit a polcról, ha néhanapján a könyvesboltba betévedek. Már amikor nagyritkán újra hatalmába kerít a régi láz. Persze, mentségként sok mindent felhozhatnék, a téli hajnalokon koromsötéten, jégvirágos ablakokkal ránk meredő vagonoktól kezdve, a munkásjáratok zsúfoltságán át a testi-lelki fáradtságig (a 100.000 km-nél tartok, a harmadik utamon tehát a Föld körül), de mindez valamikori nagyratörő álmaimon mit sem változtathat.
Aki ki akar törni, meg akarja mutatni, az törjön ki, mutassa meg. Az eredmény számít, s nem az, ki honnan indult, miért és miként. Mint érdekesség, kuriózum, később, már győztesen, másan, a miért és miként talán szóba hozható, de a harc, ha igazi győzelemre összpontosul, többnyire egyszemélyes. Ezért nem akartam soha Temetéről elmenni, csak úgy. Mert vagy győztesként érkezem, vagy konok akarással el sem indulok. Még akkor sem, ha néha már-már elképzelem, milyen is lesz, ha majd egyszer valóban megérkezem. Ilyen értelemben, „ekkora út előtt”, az ingázás számomra csak adalék, az időpocsékolásnak az egyik lehetséges formája, ennyit kell jelentenie, semmi mást. De ha már úgyis szóba került, hadd összegezzem a lassanként már két évtizedes ingázói múltam tapasztalatát.
Az ingázást a) meg lehet szokni, csak b) megfelelő öltözet kell hozzá, olyan, ami által mindenhol, mindennek (akárminek) nekitámaszkodó, mindenhol, mindenre (akármire) letelepedő életformát el lehet – mert el kell! – sajátítani, valamint c) elegáns ingázó nincs, nem lehet, mert a ruha ebben az esetben nem teszi, hanem veszi s viszi az embert; csak bele kell bújni, kucorogni, benne/alatta kicsire, mozdulatlanná dermedni a szél, az eső, a hideg és főleg a huzat elől/ellen; bele és alá, be, jó mélyre. Ezért aztán, ha találjuk őket jövet, hiszen hajnalban, vagyis menet, ugyan ki foglalkozik velük, már a ruházatukról is könnyen felismerhetjük az ingázókat. És még valami, amire egyébként éppen ingázói mivoltom miatt nem nagyon szeretnék kitérni: nem hiába kártyáznak menet-jövet. Pedig ki kellene térni rá, hisz több ez, mint jelenség, konszenzus: nekik, nekünk is „nyerni keli közben valamit”. Egyszóval: ingázva nem lehet kitörni, csak el lehet jutni oda-vissza, vagy majdnem oda s vissza, ahová naponta kell.
És mégis, mindezek ellenére is, Temetéről s a cementgyárból valójában sohasem akartam elmenni, míg az egyik nap, egy kötetlennek akart összejövetelen (Munka–Becsület –, mert a szervezők, amint kiderült, annak akarták, mármint mindkettőt nagybetűsnek) többek között az üzemorvos is felolvasta szakdolgozatát.
„Elvtársak! Az ülőmunkát, pontosabban az irodai munkát végző személyzet jellegzetesnek tekinthető megbetegedéseit nem lehet szakmai (professzionális) megbetegedéseknek tekinteni. Léteznek ugyan tanulmányok, amelyek a huzamosabb ideig végzett ülőmunka rovására írják az aranyeret, vagy az érszűkületi bántalmak bizonyos tüneteit, de a gyárban ezeknek a megbetegedéseknek a gyakorisága nem haladja meg a megyei mutatók nagyságát. Ezenkívül, a magukban beszélő, hangosan számoló, időnként látszólag minden ok nélkül csapkodó irodai alkalmazottak száma a gyár személyzetének olyan kicsi részét teszi ki, hogy a szóban forgó tünetcsoport általánosítása, egy egész munkavállaló rétegre való kiterjesztése, orvosi szempontból nem igazolható.
Mint üzemorvos, hatásköröm lehetőségeit és kötelességeit, no meg a szóban forgó megbetegedések okait pontosan ismerve, kötelességemnek tartom az irodai alkalmazottak közhangulatának javítását elősegítő javaslatomat előterjeszteni. Egy alapos, minden tekintetbe vehető szempontot érintő felmérés elkészítéséig – amit esetleg egy ergonómus bevonásával, hosszas megfigyelés előzne meg – azonnali lépésként ajánlhatnám, hogy az irodai alkalmazottak – főnökeiknek a vezetőséghez előterjesztett javaslatára – hetente egy alkalommal (nyolc órán át) a termelést közvetlenül elősegítő, azt biztosító fizikai tevékenységet folytassanak. A kézzel fogható, közvetlenül felmutatható munka hasznosságának és fontosságának a kihangsúlyozására megfelelő munkanormákat kellene kidolgozni, és azokat kötelezővé tenni, elvégzésüket pedig szigorúan ellenőrizni. Ilyen normák lehetnének pl. folyóméterek – sáncok, lefolyók, elvezető csatornák takarításánál –, négyzetméterek – sepréskor, rakodóhelyek kiképzésekor –, űrmértékegységek – lapátoláskor, mázsa/személy – az újra hasznosítható anyagok visszanyeréséért, értékesítéséért végzett munkálatok végzésekor.
Ezt ajánlhatnám, elvtársak, de ugyanakkor nem hallgathatom el azt sem, hogy a közhangulat- és közérzetjavító módszernek hátránya is lehet, ami abban nyilvánulhat meg, hogy idővel majd akadnak olyan alkalmazottak, akik a munkaszolgálatos napokon következetesen megtagadják, hogy akár rövid időre is visszatérjenek az Irodába, s ott halasztást nem tűrő, megszokott tevékenységűket folytassák. Ezzel a ’kompenzatív szimptómával’ számolni kell a munkacsoportok összeállításakor.
Pontosan emlékszem erre a kötetlennek akart összejövetelre, mert aznap délután szóltam otthon Jolánnak először, hogy most már szép lassan készülődjék, döntöttem, amint lehet, munka- és lakhelyet változtatunk Igen, s kell, hát hagyjuk Temetét is. A francba, tehetném hozzá, de mivel akkor sem tettem, hát most sem tehetem, nem lenne igaz. Persze, végül az egészből semmi sem lett, költözni viszont csak elköltöztünk – egy nagyobb lakásba. És a költözködés lázában kerített hatalmába – annyi év után újra – az azóta is egyre sarkalló vágy: rendet teremteni, mindent tisztázni végre. Akkor jöttem rá, hogy ezután már egyre nehezebb lesz együtt élni a nyugtalanító hiányérzettel: adós vagyok, törlesztenem kell. Azóta érzem már-már elviselhetetlennek együtt ingázni naponta a bűntudattal, hogy mindazzal, amit eddig tettem/gondoltam, valójában csak elhalasztottam valamit, de nem is: elszalasztottam valamit. Mert a költözködés lázában döbbentem rá, mennyi minden gyűlt össze, halmozódott fel, lapult meg körülöttem, bennem az évek folyamán.
Viszem.
Nem viszem.
Ezt még érdemes.
Ezt már nem.
Így került a szemétre vőlegényi ruhám egyszer használt felöltője, no és így maradhatott – gyorsan az egyik zsák mélyére süllyesztve – a foghíjas kávédaráló, a csorba mozsár, a régvolt család légypiszkos arcképgyűjteménye, a hozzá való – mára már ismét divatos, csak jócskán szúette – léckeretekkel.
Mást azonban már nemigen csomagolhattam el, mert Jolán, a feleségem, szinte percenként ellenőrizte a munkám menetét, és többször is kijelentette, hogy azt a vacak terítőt is eldobhatnám már.
A vörös bársonyterítőt?! – hökkentem meg. Hát azért loptam annak idején?!
Loptad? – mondta. Mindig azt mondtad, kaptad Hogy adták! – mórt végig gyanakodva, már-már szúrósan.
Loptam, kaptam, hát nem mindegy?! – csattantam fel, de aztán rögtön csendesebben, lemondani tudóan hozzá is tettem: rég volt az már...
De amint magamra maradtam, sokáig forgattam, tapogattam a vörös bársonyból készült hatalmas terítőt.
Nem volt semmi eszem! – mormogtam büszkén, elégedetten. De semmi az égvilágon! – egyenesedtem ki önkéntelenül a rám törő emlékek fiatalító sodrásában...
Időnként Anna jelent meg a nagyterem ajtajában, s a hatalmas kilincset el sem engedve, egy szuszra hadarta a legfrissebb híreket.
Oda Szatmár, Bánya.
Torda sincs már.
Hargitában a faluk is tűnnek el sorra.
A várakozók közül többen szipogtak. Egy gondosan öltözött papa pedig falfehéren vágódott el az ajtó előtt.
A tegnap is ennyire idegesek voltunk volt? – kérdezte túl hangosan, oda nem illő pimasz hangon Kudelász, aki a mi kihelyezésünk alatt is végig azt számítgatta, hogy ha ilyen iramban távolodunk szűkebb pátriánktól, nekünk végül is már csak egy szíriai vagy pakisztáni cementgyár jut.
Egen! – hagytam rá. Mi is. Pedig azt tartják, kihelyezéskor a tanárjelöltek s a hozzátartozóik a legidegesebbek, húzódtam el a hatalmas ajtó elől, s aztán az első adandó alkalommal meg is lógtam Kudelásztól és a gyászos seregtől, átmentem a néptelen keresztfolyosóra, az ablakközbe, ahol Annára mindig is várni szoktam. Félreálltam, mert valójában már nem voltam érdekelt. Mi Annával már akkor rendeztük dolgainkat, amikor a tudtomra adta, választhatok bármit, nem követ, nem, mert kénytelen a maga útját járni, és lehetőleg a megyében marad, hogy könnyebben alkalmazhassák a Lapnál, ahol egyébként már minden meg van neki ígérve.
Anna elhatározását sokáig igazságtalannak tartottam. Sunyinak. Hiszen azután közölte, tudatta velem, miután kiderült, hogy még a szomszédos megyében sem maradhatok. Pedig tudhattam volna, hogy a szerelmünknek jó vége nem lesz, hiszen Annának nem vágyai, hanem érvei voltak. Mert neki mindig voltak. Mindig mellette sorakoztak. Örökké ellenem.
Koronki Anna, ha akart valamit, vagy amikor a dolgában már biztos volt, biztos és eltökélt, mindig sietett, hadart, türelmetlenkedett. Gyorsan, rögtön, mindent egyszerre, mint az ágyban; mindent, ami neki és csakis neki volt jó, ami csakis az ő javát szolgálta. Elhatározását, mármint hogy nem követ, még „távolról” sem, hiszen arra gondolni sem mertünk, hogy netán ugyanoda helyezhessenek mindkettőnket, azon az estén sem változtatta meg, az utolsó igazi esténken sem, amikor újra és újra összefonódtunk azon a vörös bársonyterítőn, amit csak sikerült elemelnünk a kihelyezést lebonyolító bizottság asztaláról.
Tiszta hülye vagy, hisz legalább három méteres az a terítő! méltatlankodott Anna, de azért csillogó szemmel követett.
Annyi évi tanulás után azért mégsem térhetek haza üres kézzel, érveltem vele suttogva, amint tolvaj módra osontunk tova a Főiskola rosszul megvilágított folyosóin.
A lopakodás annyira izgalmasnak bizonyult, annyira felkavart mindkettőnket, hogy az egyik fordulónál meg is kellett állnunk csókolózni.
Anna s az a lüke Kudelász fog hiányozni leginkább, bámultam ki az ablakon. Mögöttem a végzősökért Izguló hozzátartozók toporogtak még mindig valami csodában reménykedve, előttem pedig, az ablakon túl, tombolt a nyár. A félig már kisült díszcserjék fölött semmi sem rezdült, csak a közeli templom harangjának kortól, melegtől megfakult, elbizonytalanodott szava vergődött céltalanul ide-oda az évszázados épület belső udvarának falai között.
... kondultak a harangok sorra
ő nem gon-dol-ta, nem gon-dol-ta...
– ötlött fel bennem Anna forró alakja.
Weörest Psychéért irigylem, ismerte be Anna összeköltözésünk első hetében. És a Weöres-kötet hamarosan a kedvenc könyvünk lett Psyché pedig mint be nem vallott szerető, veszélyes vetélytárs bujkált a belvárosi méregdrága albérlet falai között. A szobát – bár hivatalosan csak én béreltem – közösen fizettük, két személyre, mert a tulajdonossal, Marekkel kibabrálni nem lehetett. Ezenkívül pedig fenntartottuk a helyünket a diákotthonban is, mert a kötöttségnek még a látszatát is kerülni akartuk.
Összeköltözködtünk, vállaltuk egymást, és ennyi. Mert Anna hallani sem akart a házasságról.
Talán a kihelyezés után, ha kiálljuk az idő próbáját.
Ezt ismételgette már-már rögeszmésen, s olyankor annyira akaratos lett, annyira lemerevedett, hogy még az ágyban sem tudtam kezdeni vele semmit. Nem, mert ha elkezdte, késő éjszakáig fújta a magáét. Idővel pedig az egyoldalú, érzelmeimet, vágyaimat semmibe vevő döntéséhez valóságos eszmerendszert dolgozott ki, megdönthetetlent, amit aztán az akkoriban ittott közölt írásaihoz is felhasznált.
Minden életformának megvannak a maga normál, hadarta. Itt és most megfelelőnek tűnik a férjesdi, feleségesdi, de idővel ki kinek áll majd az útjában, arra nem gondoltál?, túrt a hajamba, és ez volt az egyedüli kiengesztelő tette egyébként, amit ilyenkor magának engedélyezett.
Most nő vagyok, éhes asszony, a szeretőd, a feleséged, vagy nevezz, ahogy akarsz, húzódott el tőlem, ki a karjaimból, valahányszor az ágyban került szóba a házasság, de ha tető alá kerül a kötetem, ha sikerül betörnöm az irodalomba, az élre, ahogy akarom, akkor képes leszek mindent arra a lapra tenni, érted?! És ezt tudva, nem lenne igazságos, tapasztotta a számra a tenyerét, mert mérgemben egyre rangosabban vitatkoztam vele, megfeledkezve Marekről, a levitézlett hölgyfodrászról, aki akkor is, mint mindig egyébként; biztosan hallgatózott.
Az élettársadat keresed bennem, kezdte újra, a feleségedet, az asszonyodat: erdélyi módra. Igen, igen, tapasztotta újra a számra a tenyerét, mert ezek a belétek, s egyúttal belénk is sulykolt eszmények. Itt tartunk, ennyire futotta. Az asszony, ha pénzkereső is már, megmaradt továbbra is a ház kiszol-gá-ló-já-nak!, szótagolta szikrázó szemmel. Nem is csoda, folytatta aztán diadalmaskodva, mivel nekem hallgatnom kellett, s hallgattam is, ha már nem volt mit felhozzak ellene –, hiszen amolyan igazi tudat-emancipációt a vallási türelmen kívül nem produkáltunk az évszázadok során.
Máskor pedig a jog szempontjából közelítette meg a kérdést, szakszerűen kifejtve, hogy a házasság mindenekelőtt komoly egyezség ám, s ő semmitől sem irtózik úgy, mint a hosszú lejáratú szerződésektől. Majd komoly szociológiai fejtegetésbe kezdett, amiből csak annyit jegyeztem meg, hogy jó lenne, ha meg tudnánk tanulni, amíg nem késő, hogy egy olyan korban, amikor a státusz már semmit sem ér, hovatartozásunkat, lehetőségeinket, egyáltalán a szabadságunkat egyedül az életmódunk, életvitelünk határozhatja meg. No és neki semmi kedve, épp itt és most, jó feleség lenni! Kimeríteni a feleség-asszony lehetőségeit. Úgy, mint az ismételt gyermekáldást, a téli, a tavaszi, a nyári, az őszi beszerzések nyűgét és a többit. És nem gondolod, támadt rám, hogy mindehhez még éretlenek vagyunk? Túlontúl éretlenek? Vagy azt akarod, úgy járjunk, mint apáink, anyáink jártak volt? belevágjunk és ne tudjuk még elképzelni sem, mire megy ki az egész? Hiszen az is előfordulhat, hogy a jóhiszeműen vállalt gyarapodásvágyunk lesz majd minden szenvedésünk okozója. Egyáltalán: szükséges-e és időszerű a hősi helytállás, ez a bátorságunk, netán éppenséggel a gyávaságunk bosszantó ismérve, ha az utódok, majdani gyerekeink, miként ml is hamarosan, úgyis továbbállnak egyszer?
Mindig, mindenütt továbbállnak a gyerekek, jutottam végre szóhoz. Nincs is ebben semmi hiba. A baj akkor kezdődik, ha a szülők is felcihelődnek.
Akkoriban már naponta vitatkoztunk, mert – bár éreztem, visszautasításban, kikosarazásban lesz részem – elvi kérdést csináltam a házasságból. Társhoz, tájhoz kötő köteléket. És jó volt vitatkozni. Vitatkozni és kibékülni. Közben jártunk az előadásokra, tanultunk, vizsgáztunk, tettük, amit éppen kellett. És azon a pár méteren kívül, az udvaron át a szobánkig, mindig és mindenütt nyíltan vállaltuk együvétartozásunkat.
Marad minden a régiben, ígértem neki, minden marad, csak törvényesítjük, időtlenné tesszük.
Esetleg időtlenné, húzta, rángatta le magáról a farmerét Anna. Időtlenné tett házasságról még nem hallottam.
Pedig a kihelyezésnél is jobb lenne, s utána is. Ketten könnyebben megvetnénk a lábunkat.
Vagy az ágyunkat, akasztotta fel a sötétítőt az ablakra. Kényelmesebb lenne, az biztos, állt meg egy pillanatra. Nem kéne mindegyre kifele fülelni, bújt be mellém az ágyba. Mondtam, hogy Marek ölelgetni akart a kapu alatt?, folytatta aztán évődő, engem tettekre ingerlő hangon. Még a zsarolással is próbálkozott. Hogy elmegy az egyetemre, kitálal, értesíti a szüleimet. A vén szivar!
Mert olyannak tart. A kurvámnak, nyúltam be mélyen a takaró alá. És még hozzá akartam tenni, hogy igen, hisz minden nőben Zsuzsannát látják az öregek, de erre már nem jutott idő.
Részemről igent mondani, okoskodott máskor Anna, nem lenne igazságos. Nem, mert nem tudnám magamnak megbocsájtani, hogy mindezek után nem egy szófogadó, takaros és kezes, igen: kezes, mert ez a helyes kifejezés a mai asszonyideálra, hadarta, szóval egy ilyen kezes teremtés helyett egy magábaforduló, mások számára sokszor ki sem tapintható gondokkal küszködő íróembert találj magad mellett. Mert ennyit már te is kellene konyíts az egészhez!, folytatta fontoskodva. Kéne tudd: két közölt vers vagy novella között sokszor nagyon rázós az út.
Ezt nem nagyon értettem. Ami jó s a kezünkben van, azt meg kell tartani!, ágaskodott bennem az örökölt, egészséges parasztösztön. Ráadásul találunk az ágyban is, akkor meg minek annyi teketória? Minden energiámat felemésztette a szerelem, s most már gyanítom, többek között ezért is kellett, ha nem is szíriai cementgyárat, ahogy Kudelász nekem megjósolta volt, de végül is a temeteit választanom.
Koronki Anna viszont kivirult a szerelemtől, minden mozdulatán látszott, végre önmaga lett, hogy megszabadult kislányos tévhiteitől, zárt világának tabukkal benépesített hiedelmeitől. És két félév után már a jeles diákok közé verekedte fel magát. Weöres-esszéje meglepően nagy visszhangra talált. Kollégái ünnepelték, odafigyeltek, ha megszólalt, és amint lenni szokott, közölni kezdték a verseit, mire írók, jóképű színészek, diszkréten őszülő orvosok tűntek fel körülötte. De ő velem maradt. És cipelt magával mindenhová. Az elején tetszett ez az ünneplés, Anna sikere, a látványosságot, zajos következetlenséget hajszoló életmód. Mivel jól bírtam az iramot, sehol sem lógtam ki a sorból, az még csak eszembe sem jutott, hogy esetleg betolakodónak tekintenének bárhol is Anna oldalán.
Emlékszem, egyik este egy külvárosi házba mentünk, ahol már igencsak zajos volt a társaság. Amint beléptünk, többen is lecsaptak Annára, s mire észbekaptam, velem már csak egy nyeszlett férfi maradt.
Szintén költő?
Nem, mérnök, annak is csak jelölt, magyaráztam neki, miközben vágyakozva pillantottam Anna után.
Aha!, élénkült meg az idegen. Szóval te vagy az a keménytökű Koronki-fiú.
Méghogy Koronki!
Ez sok volt. És végre megértettem az elcsípett pillantásokat, Anna félszájjal elejtett szavait.
Nem Koronki, Kurucz. Kurucz Péter vagyok!, hajtottam meg magam, s szinte futva indultam a kijárat felé.
Azóta többször is eszembe jutott, nem kellett volna tennem, s főleg nem akkor, s nem úgy, mert az a másik, a nyeszlett, tökrészeg volt.
(Pontosítás II)
Hogy otthagytam A.-t, neki pedig sikerült lemondania rólam, az a „széthelyezésünkön” kívül a gyerekes kivagyokságunknak a következménye volt. Mármint hogy nekünk még úgyis minden, de minden sikerülhet. Mostanra már a legszívesebben azt mondanám, sorsunk alakulását a hasznosat tenni akarás vágya határozta meg. Az otthonról kapott útravaló: nem kilógni a sorból, hanem végezni becsülettel a ránk váró feladatot. Mindenképpen, ez és így, ahogy most már elmondhatom, csak az akkori tetteink meg- és kimagyarázó okoskodása lehet, átlátszó alibi, sőt annak is csak az a változata, ami jóval később, hónapok, évek elteltével társulhatott szerelmünk történetéhez. Akkor, amikor a fontosságom és hasznosságom tudatának elvesztése után rám törő magányban, az egyre inkább idegenné, mássá váló világban, újra és újra lepergett előttem, életre kelt bennem szerelmünk, és főleg az utolsó igazán közös éjszakák varázsos képsora. Az a visszaadhatatlan – ma már tudom: megismételhetetlen fény-hang összehatás, ami mindaddig sohasem tápasztalt hangulatot, ízt, színt biztosított testünknek, mozdulatainknak, akarásainknak, annak a diadalmasan egymásra találó, egymásba fonódó kölcsönös felfedezés- és birtoklásvágy – folytatást, örökkévalóságot ígérő ájulatának, ami ránk tört azon a fránya vörös bársonyterítőn.
Évek múltával mindez, mármint a valóban megtörténtek, s később e történés emlékkockáihoz tapadó, önigazolásként keletkezhetett, apránként hihető képsorrá összeálló szerzői kommentár már szétválaszthatatlanul jelentkezik. Az igazi A.-t keresni, azt, aki valójában volt, valódi alakját fellelni önmagamban, vagy mondjuk abban az emlékezetes éjszakában, netán az azelőttiekben, vagy az utána következőkben – már-már hiábavaló vállalkozás. Ha megpróbálom mégis, az öncsalás kedvéért teszem. Azért, hogy évek múltával, ha netán tovább fokozódnék hiábavalóságom tudata, könnyebben felidézhessem őt, most már a megörökítettet, ahelyett az emlékeimben is immár egyre távolodó, kedvem ellen egyre inkább kedvemre formálódó asszonyalak helyett. Hogy ezentúl mindig ilyennek tudhassam, szerethessem, utálhassam.
A. meghódítása, aztán igazi asszonnyá formálása – bár azt nem mondhatnám, hogy a lányságát nekem adta volna – hosszú ideig szélmalomharcnak tűnt csupán. Mert nem kevesebbről volt szó, mint a benne tévesen rögződött – a szemérmesség leple alatt belésulykolt, elfogadhatónak, kötelezőnek kikiáltott – erkölcsi magatartásmodellek a lerombolásáról. Annak a viselkedésmodellnek a megváltoztatásáról, ami az asszonyként valójában sohasem kezelt idősebb nőismerősei, nőrokonai jóhiszemű vagy éppenséggel bosszúálló tanításai nyomán alakult ki benne. Főleg vélt, sőt szerinte éppenséggel valóságosnak hitt kiszolgáltatottságának, megszégyeníttetésének könnyes szemű – egyébként ennivalóan kislányos fintoraira gondolok, melyek nem egyszer megkeserítették együttléteinket. És ölének váratlan megmerevedéseire. Az olyankor bennem keletkezett huzatos hiányérzetre, amihez hasonlót csak valamikor gyerekkoromban éreztem, otthon, a poros padlásszegletben, amikor zsákmányommal félrevonulva, bosszúsan fedeztem fel, hogy a tiltott, az előlem dugdosott könyvekből pont azok a részek hiányoznak, ahol – a későbbiekben aztán rám annyi bajt hozó csalhatatlan arányérzetem szerint – azoknak a jeleneteknek a megörökítése következett volna, melyekkel, bár képzeletben, de kezdhettem volna valamit. A. megmerevedéseit mindannyiszor szemeinek gyors kitisztulása követte, mintegy jelezve, visszaindult azon az úton, amelyen percekkel előtte oly készségesen tartott felém. De hol voltam én már akkor! Azért mindannyiszor sikerült kitépnem magam belőle, s aztán még sokáig simogatnom könnyes arcát, szemét. Mindez később, ha eszembe jutott – már a felidézés, a visszaemlékezés során, akkor, amikor a könyv-hasonlat is keletkezhetett, hiszen azon frissiben a bosszúságon kívül nem hiszem, hogy érezhettem volna egyebet –, mindig is az alamizsnaadók büszkeségével töltött el.
Egy igazi asszony életében megtalálható, mindig megtalálható az igazi férfi is. Hogy ez a mi szerelmünkre mennyire igaz, azt nekem nincs jogom eldönteni. Azt viszont nyugodtan állíthatom, igenis, képes voltam az azonnali vágyaimról lemondani egy majdani siker reményében. És lemondani tudásom, ösztönös éleslátásom – hiszen valójában még gyerekek voltunk mindketten megismerkedésünk elején – idővel engem igazolt. Innen aztán, hogy nem is azt az A-t sajnálom, sajnáltam én soha, akit kaptam, akit meghódítottam, hanem mindig is azt, akit annyi lemondással, türelemmel teremtettem meg, magamnak, magunknak.
Anyám, a rá jellemző józanságtól elrugaszkodva, nagy, fényes és főleg más jövőt álmodott nekem annak idején. Szinte olyat, mondhatnám most már, amit – pontos helyzetismeret híján – minden mozzanatában még elképzelni sem tudott.
A cement viszont, mint jövő, még az ő legmerészebb álmában sem merült fel soha.
Cement van.
Cement nélkül a fejlődést el sem lehet képzelni.
Szürke aranynak kellene nevezni, ha ez nem mást jelölne már.
Ez volt minden, amit az érettségi előtt a cementről elmondhattam volna.
No és a beton.
Az utak.
Vízierőműveink kecses gátjai.
Gyáróriásaink büszke épületegyüttesei.
Lakótelepeink.
És egy kicsit minden.
Mert elég körülnézni.
Talán még ezt is hozzátehettem volna, ha kérdezi valaki. De akkoriban nálunk a cementről nem esett szó. Annál több viszont a jövőmről. Apám, id. Kurucz még az osztályfőnökkel is konzultált. Ott s akkor derült ki, gondolom, nem kis megrökönyödésükre s megkönnyebbülésükre is egyben, hogy bizony a kedves fia, ahogy az osztályfőnök mindvégig nevezett, id. Kurucz lévén a szülők közül az egyedüli, aki az évek folyamán felmerülő minden lakatos- és egyéb kétkezi munkát magára vállalt, szóval igen, igen, a kedves fia bizony sok mindent megtanult abból, amit az évek alatt a mezőgazdasági kampányok között ledaráltak neki.
A jegyei szerint legalábbis, vélte az osztályfőnök.
Vagyis igazából, mert csalni és izé... önérzeteskedett apám.
Főleg a kémiát, a matematikát és a fizikát tudja, összegezte az osztályfőnök.
Pedig mindig az irodalmat bújta! Szilágyi, Weöres meg izé, önérzeteskedett továbbra is apám.
Meglehet... De a kedves fia fogékonysága a reáliák iránt, ismereteinek ezirányú gyarapodása eredményezte a pozitív előmenetelt, fontoskodott az osztályfőnök a tanáriból kilépve, már az iskola folyosóján, az általános nyüzsgésben szinte kiabálva, míg az irodalommal, a kedvenc tantárgyával ugye, állandóan hadilábon állt. Mondom, hadilábon, hajolt közelebb id. Kurucz füléhez, mert vagy előrefutott s messzire, vagy nagyon lemaradt térben és időben mindattól, amit a tananyag számára s osztálytársai számára kötelező irodalmi hozzáállásként és kitekintésként előírt. Pedig higgye el, az első három évben szívesen elnéztem neki, hogy a névtelenül kiállított tesztekre – kitöltésük után magam szoktam összeszedni a lapokat, padsoronként, tudja – az EGYETEM mellé a FILOLÓGIA/FILOZÓFIA kerüljön. De most már muszáj lesz kézbe venni a dolgot, ha nem akarjuk eltolni a kedves fia jövőjét. Mert a kedves fiának egy műszaki fakultáson a helye.
No nézd csak!... Én pedig el is hittem neked, hogy muszáj lesz tanárként dagasztanod a sarat valamelyik moldvai faluban, adta elő apám az iskolában hallottakat.
Ezek után vállon lettem veregetve. Vállveregetést kaptam. Barackot már nem.
(Évekbe tellett, amíg apám megértette, hogy nem illik már a fiát csak úgy „lebarackoznia”. Főleg mások előtt nem. Nehéz volt. De végülis belátta. Győzött a megsebzett kamaszakarat, no és az anyai lelemény. „Lásd be már te is!”, mondogatta akkoriban anyám, rögtön ebéd után. Mert apám leginkább olyankor, még zsíros szájjal volt hajlandó ezt-azt belátni. Sokat nem, az évek folyamán. „De legalább nem itta el az eszét!”, vette védelmébe mindig anyám. És ehhez még tudni kell, hogy apám kazánkovács volt, s minden vágya engem, kisebbik fiát az ő szakmájától minél messzebb látni. „Akármi, csak kazánkovács nem”, mondogatta nagyritkán, ha elázott vagy elérzékenyült. „Vagy olyan kurvapecér művezető, mint amilyen nálunk parancsolgat!”)
Szóval mérnök lesz... Sebaj... Csak tartsd rajta a szemed, nehogy a vasas szakmát válassza!, mondogatta akkoriban apám esténként, már az ágy szélén ülve. mikor is szokása szerint meztelen talpait egymáshoz dörzsölgetve – a bőrkeményedések érdes surrogásában közölni szokta anyámmal fontosabb gondolatait.
Én pedig, ha már úgyis egyik napról a másikra meglett matematikusnak és kémikusnak kiáltattam ki, a szilikátkémiát választottam. Mert furcsán hangzott. Andalító-idegenül. És ehhez tudtam a legkönnyebben társítani azt a reményemet, hogy a sikertelen próbálkozás után csak ráállnak majd, hogy a filozófiával vagy legalább a román-magyar szakkal megpróbálkozzam.
Családom örült a választásomnak. Anyám, mert a városból még Furuné sem ismert senkit, aki erre a szakra felvételizett volna...(Furunéval varrattak, hát mindannyian Furunénál futottak össze.) Apám pedig kimondottan nagy jövőt jósolt nekem. Hallott ő már egyet s mást az elektronika forradalmáról – bőrkeményedések surrogása – éppen valami szilícium vagy efféle szilikátszerűség kapcsán.
A cementről viszont még akkor sem esett szó.
És egy adott pillanatban úgy látszott, végül is minden másképp alakul, hiszen az érettségin végre szabadon beszélhettem József Attila költészetéről, s már-már úgy tűnt, a bizottság figyel a szavaimra, azaz felfigyel rá, amikor a terembe berontott felháborodva a magyarul is tudó igazgató, s engem félbeszakítva, elnémítva, egyszuszra hadarta a vizsgáztató bizottságnak:
Képesek voltak kiírni az ajtóra: SÓHIVATAL!
(Pontosítás III)
(1) Leutaztam és beiratkoztam.
Suli már rég nincs. Nem is lesz többet. 7,37-tel érettségiztem. Ahhoz képest, hogy mi volt az ajtóra írva, pocsék eredmény. Az ajtót letöröltették. Feltételt szabtak, de futni hagytak. Elmúlt tehát. Ami pillanatnyilag nyugtalanít: eltűntek a Nagy Álmok és T. Igen, T. szőke haja, hajzuhataga, szürke szeme, mely rögtön zöldre vált, ha akart valamit. És – sajnos!!! – ma is zöld pillantása elől kellett menekülnöm, pedig a miénk volt az egész lakás. De megfogadtam, apám, az őszi s a diri előtt: a hátralévő időben most már csak a felvételi, a kitűzött, a kitűzetett cél érdekel, csak az létezik. Pedig menynyire jó lenne beülni T.-hez. Beülni vagy ráérősen olvasgatni valamit.
(2) Most már hamarosan véget ér.
Hazaugrottam két napra. Kikapcsolódni. Igaz, a szóbelire is tanulnom kellene még.
A délelőtt T. alig fogadott. A műhelyben kerestem. Szabadnapos, mondták röhögve. Rohantam hát hozzá. Cirkuszozott. Hogy ezek után, mármint ha annyi napig feléje sem méltóztattam dugni az orrom, végül is mit akarok még. Mert tudta, mindig is tudta, csak addig lesz jó, mert csak addig voltam jó, mondta, míg megtanultál mellettem férfi lenni. Hiszen amikor magamhoz vettelek, mert így mondtál, még pisálni sem tudtál rendesen, nemhogy... Nem mondom ki, pedig ő kimondta. Hozzám vágta. Azután pedig – bár egész végig azzal voltam elfoglalva, hogy kiengeszteljem, több menetben is, hiszen végűl is csak ő volt az, aki lerántotta a nadrágomat – mindegyre belém villant, de mi az, hogy belém villant, mindvégig éreztem, TUD-TAM, mindaz, amit mondunk s teszünk abban a silány hónapos szobában, egyszer visszatér majd. Megelevenedik. Újra a helyére kerül a repedt ajtajú ruhásszekrény s a „kihempergett rugózatú” rekamié között húzódó rongypokrócra sebtében leterített hálózsák, tetteink mindenkori színhelye. No és a kisasztal az utcai szobából kiszuperált két székkel. Egyik széken – heves összevisszaságban rádobált ruháink, másikon az odakészített mosdótál. Mert ha megunt, vagy ha beteljesült, vagy ha én visszakoztam, visszakoznom, elernyednem kellett, szóval attól függetlenül, hogy miként, T. mindig ugyanazzal a sietős lendülettel, még forrón-tömör testéhez nem illő mozdulattal „állt be” a mosdótál fölé. És én, lentről, a hálózsákról, nem tudtam nem nézni a következményektől rettegő kapkodással tisztálkodó, magára, magába vizet fröcskölő, rólam már tudomást sem vevő asszonyalakot. S míg fröcskölődött, a torkomat égették a könnyek: a megalázottságom, a kiszolgáltatottságom, a kifosztottságom tudata. És furcsa módon, talán éppen a könnyek miatt, mindvégig tudtam, olyan emlékezetes múltként rögződik bennem minden pillanat, amilyennek majd akarni fogom mindezt valamikor a jövőben, és addig nem érzett diadallal töltött el a bizonyoság: mindez valamikor felidéződik majd, visszatér, s akkor, már a kellő távlatból papírra vetve, de nem is: leforgatva, visszajátszva, sikeresebb lesz, „durvább”, mint akármelyik nagy olasz, vagy mondjuk Bergman-film, amelyről hallanom, olvasnom adatott.
(3) Elsőnek jutottam be.
Úgy látszik, tényleg van bennem „versenyszellem”, ahogy T. mondta Savanyú képpel egyébként, mert én most már hamarosan megyek ugye a nagyvárosba, míg ő... Ha fordítva történik, ha ő mehetett volna, tudtam volna örülni a sikerének?
Mindegy.
Most már legalábbis.
Mert az elkínzott mosolya, hiszen hová vihettem volna a Nagy Hírt, ha nem őhozzá, még most is feszélyez.
Ezek után még lehet együtt, kéz a kézben, ahogy elterveztük volt? Mindegy, mondom.
Az a lényeg, hogy bejutottam. Hogy folytatódhat az annyiszor megálmodott életmód, átívelhet a valóságosba is immár az az elképzelt, akart a könyvközelbeli. T. szerelme helyett pedig pillanatnyilag az nyugtalanít, s ez meg is lepett, eredeti szándékomat tekintve legalábbis, hogy hazaérve azon kaptam magam, anyámnak magyarázom nagyhangon – apám borért ment, s összeterelni a családot –, ha pedig már benn vagyok, bejutottam, benn is kell maradnom!
(4) A közfigyelem fókuszában.
Ünnepelt a család. S a koccintások között nem minden kajánság nélkül ötlött fel bennem, T.-t is el kellett volna hoznom, hogy valóban teljes legyen a buli.
Mert gyerekként kezeltek még mindig. Főleg anyám. Én meg rádöbbentem, lám, kamaszkori nekibuzdulásaim és elkedvetlenedéseim nem jó szavak, de jobbakat nem találok hamarjában, és sietnem kell, forog velem már az asztal is –, szóval a sok érthetetlen irányváltás a múlté már. És jó is, hogy így van, hogy így lehet. Végre. Ittam is erre jócskán.
Most pedig, úgy egyedül, már ágaskodik bennem mindaz, amire a felvételi, a mindenekelőtt versenyként felfogott és előkészített erőpróba idején gondolni sem mertem, mármint hogy a felvételivel, ezzel a siralmas egyezséggel valójában csak elhalasztottam valamit. De nem is: elszalasztottam valamit.
Temetére s a gyárba, bár Anna nélkül, de mindenképpen reménykedve érkeztem. Egyedül végre: megállni a magam lábán. Persze, semmi sem volt ott mindabból, semmi olyan nem várt, amiről tanultam, tanulnom kellett volna a Főiskolán. Hatalmas építőtelep volt még a gyár. Egyik felén buldózerek szaggatták, egyengettek a kukoricást, másik oldalán pedig, lenn a gödörben, a hatalmas silók, tárolók, gyárcsarnokok alapozását végezték. És mindenki várta a minisztert. Napokon át. Velem nem is törődtek hát, s mire a miniszter elment, a rohamosan cserélődő személyzet okán már réginek, alaptagnak számítottam, már nyakig benne voltam a sárban, a munkában, a „dolgok sűrűjében”, ahogy ezzel sokáig nem szégyelltem kérkedni otthon, és az Annának írott levelekben.
A tucatnyi gyakornok közül – gondolom azért is, mert rögtön megérkezésem után nem vonakodtam munkaruhát ölteni: kezeslábast és gumi csizmát – a főnököm hamarosan a mindenesének nevezett ki, a főnullának, ahogy szerette hangoztatni. „Tu eşti de-acuma zero prim!”, mert mindig így mondta. És pár hónap alatt annyira „felfutottam”, hogy csoportfelelősként konkrét feladatokkal a szögesdrótkerítéssel elkerített belső telepre is bejárhattam, a rabok közé. Nem készült róla statisztika, de mindenképpen meggondolkoztató, hogy bár több emberéletet követelt az építőtelep, többen ott telték halálukat a sokáig áthatolhatatlannak, kiismerhetetlennek tűnő vasbetonrengetégben, rab egy sem pusztult el. S bár mindvégig úgy tudtam, hétpróbás gazemberekkel; százezreket sikkasztott exnagymenőkkel, jogosan vagy ügyesen leültetett nőgyógyászokkal van dolgom, ott benn, a szögesdróton belül, jelenlétük egy pillanatig sem feszélyezett. Volt bennük – szinte valamennyiükben – valami eltökéltség, ami csak azoknak sajátja, akik pontosan tudják, kisebbségben vannak, megbélyegezettek, s ezért nekik, történjék bármi is, mindent túl kell élniük. És ami a legfurcsább, a „kiemelt”, a leshelyre, a foisorba ültetett raboktól mindig is jobban idegenkedtem, mint azoktól, akikkel közvetlenül dolgoznom kellett. Mert amíg benn voltam, mindig úgy éreztem, nem a kapunál – tehát kívül – unatkozó géppisztolyos milicisták tették őket rabokká, szabadságtalanokká – hisz az őrök úgy hozzátartoztak életükhöz, mint a rabruha, a barna vagy csíkos daróc –, hanem a ki tudja milyen szabály szerint föléjük ültetett, számukra az adott körülmények között még el sem képzelhető előnyöket élvező társaik, azok az őrizettek, akiket őrzőkké léptettek elő. A rabokat lefüggönyözött, őrséggel ellátott autóbuszok hozták-vitték, percnyi pontossággal, rólunk pedig, jövendőbeli gyáriakról s az építővállalatok alkalmazottairól a vasút gondoskodott. Pereskedett is a gyár vezetősége a vasúttal éveken át, amíg sikerült kiharcolnia a megfelelő számú, máshonnan már kikopott fapados vagonokat, amíg rendszeresíteni, megbízhatóvá és főleg pontossá tudta varázsolni a helyi érdekű munkásjáratot.
Aztán következett a legnehezebb. Mindaz, amit még egyszer nem hiszem, hogy végigcsinálnék. Érkezni kezdtek a gépek, az alkatrészek, a berendezések. Naponta tonnaszámra, az ország minden részéből, mindenféle sorrend, rendszer nélkül. Hamar kiderült, nincs is hová mindezt lerakni. De le kellett rakodni. Felszabadítani a vagonokat. Akkor tanultam meg az általános fejetlenségben a határozottnak tűnő nagyhangúság többet érhet a megfontolt, többnyire szaktudást feltételező, körültekintő döntéseknél. Többet, mert gyorsnak, operatívabbnak tűnik. Általa minden szinten azonnal nyilvánvalóvá válik: legalább van mit csinálni, van mit tenni, van kire hallgatni, ki után menni. Mert úgy látszik, még mindig adódnak, adódhatnak olyan helyzetek, amikor nem ismertetni, megokolni, megmagyarázni kell elképzeléseinket, hanem vállalva, szó szerint: megkaparintva a döntés jogát, ordibálva parancsokat osztogatni. Persze, más kérdés az, ki fizeti meg végül is a pillanatnyi fejetlenségen, tanácstalanságon átsegíteni ugyan átsegítő nagyhangoskodással járó elkerülhetetlen veszteségeket. Mert az oly szépen átgondolt, beütemezett szerelési munkálatokból végül semmi sem lett. Késésben voltunk az építkezéssel, s a vagonokról lekerülő alkatrészeket nem az alapokra, a helyükre vittük tehát, hanem leraktuk, ledobáltuk akárhová, végig a vasút hosszában, oda, ahol éppen hely volt, ahová lehetett. Aztán hónapokkal később mászkálhattunk, nyomozhattunk, „bányászhattunk” az alkatrészek után napokig, s adódott nemegyszer olyan helyzet is, amikor, bár papír szerint átvettünk valamit, azt még egyszer meg kellett rendelni, mert nem találtuk meg többé soha. És közben állandóan érkeztek az új szállítmányok. És nem volt elegendő emelődaru, traktor, teherkocsi, utánfutó, sőt még drótkötéldarab sem, mindaz, ami az alkatrészszállítás és -ellátás elengedhetetlen „kelléke” lett. Így teltek a napjaim akkoriban: tanulmányoztam a tervrajzokat, darut, traktort szereztem, majd az alkatrészhalmokból, a 2es, 3-as vagy 6-os, 7-es temetőből, ahogy a találomra kialakított alkatrészlerakatokat neveztük, a rajz szerint jellegzetesnek tekinthető méret, görbület, nyílás, vájat alapján próbáltam felismerni azt a darabot, amiért küldtek. Hörögtek, pörögtek a feltúráztatott motorok, pattantak az acélkábeldarabok, faroltunk, csúszkáltunk, borultunk, majd újrakezdtük, és lehet, nem mindig történt így, mára már úgy maradt meg bennem az egész, hogy azért sohasem tértünk vissza üres kézzel.
Majdnem egy év telt el így, s közben sokszor gondoltam Annára. Sokszor, de nem mindig. Mert volt úgy is, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Máskor pedig mindent hagyni szerettem volna, futni hozzá, vissza Marekhez, mert Anna végül is ott maradt, a szobánkban, s míg a Lapnál a felvételét intézték, nyelvtanárként kijárt hetente négyszer egy közeli, pusztulásra ítélt falusi iskolába.
Igazság szerint nem is tanítani, csak a megélhetésemet biztosítani, mondta, amikor indulnia kellett, s én maradtam még, nála, nálunk, a szobánkban.
Annát ritkán kerestem meg, de akkor – már a távolság miatt is több napig maradtam. Főleg miután kiderült, hiába dolgozom napi tíz-tizenkét órát, mérnök lévén, a vezetőség nem tud csak nyolcat fizetni. Gyűjtöttem hát a szabadnapokat, s vissza-visszatértem Annához. Nála pedig legtöbbször a gyárat próbáltam felidézni, a munkámat, a szerelések menetét, s közben kuksoltam naphosszat, döglöttem az ágyon, a mindig homályos udvari szobában. És amikor már ez sem ment, csak ődöngtem a városban órákon át egymagam, mert hiába telt el közben csak néhány hónap, a régi helyeken (kávézókban, sörözőkben) soha sehol egy ismerős arcra sem bukkantam már. Ha Anna nem lett volna, no és Marek – akinek unalmamban minden kapcsolóját és vízcsapját megjavítottam –, oda, az évekig annyira kedvelt, nagyhangon annyiszor második szülővárosomnak nevezett nagyvárosba nem is lett volna értelme újra és újra visszatérni.
Akkor már inkább Temete s az épülő gyár, okoskodtam, s nemegyszer Annával is durcáskodtam emiatt. Mert úgy látszik, akkorra már elkapott engem is a gépszíj, tehetném most hozzá, nem minden gúnyolódás nélkül. Pedig az az igazság: akkoriban kedvvel tettem, amit tettem, ami nekem jutott. Kedvvel, mert örömömet leltem benne. Ezért nincsenek – mert ilyenformán nem is lehetnek – rendhagyó emlékeim abból a periódusból. Építkeztünk, szállítottunk, szereltünk, bejárattunk, módosítottunk, újra építkeztünk, újra szereltünk, újra módosítottunk – orrvérzésig. De mindvégig tudtuk, éreztük: valóban szükség van ránk. Be kell ismerni: ennél többet egy mérnökgenerációnak az adott körülmények között, nem is lehetett volna nyújtani. Vagy a másik oldalról megközelítve: ennél többet egy generációtól nem hiszem, hogy követelni kellett volna. Mert volt akkor egy pillanat, amikor úgy tűnt, minden egyensúlyba került, kerülhetett. Adni és kapni: egyforma öröm volt. Büszkén vállalt, sokszor a lemondással határos kötelesség, és ugyanakkor a megfeszített munkával kiérdemelt, kivívott jog is. Visszatekintve, mindenképpen jó évek voltak azok, a mieink. Mert naponta érezhettem azt az akarást, a tennivágyást – s Anna szerelmén kívül talán ezt hiányolom leginkább azóta is –, ami szinte kötelezett mindannyiunkat, éjt nappá téve, hogy minél hamarabb és minél jobban végezzük el a feladatainkat, hogy „rekordidő alatt hozzuk fel a termelővonalat” a tervezett, sőt, az azt túlszárnyaló termelékenységi szintre; hisz mindezt magunknak, magunkért tesszük, pillanatnyi sikereink majdani gyarapodásunk előfeltételei is egyben, nyugalmas, gondtalan jólétünké tehát.
Hogy valahol mégis hiba csúszott az egészbe, hogy hajszánk nem más a már eleve vesztesként érkező vágtázó hajrázásánál, arra akkor döbbentem rá, amikor az adminisztratív épület elkészültével az irodák is a telepre költöztek, s kiderült, a jól öltözködő kolleginák közül sokan azzal foglalkoznak, az a dolguk, hogy a nem teljesített tervfeladatainkat naponta vezessék, könyveljék, összegezzék, telefonon jelentsék, ezenkívül tíz naponként és hónap végén újra, aprólékosan szétválasztott és gondosan nyilvántartott fél- és késztermékek szerint – a még el sem fogyasztott, de már számontartott nyersanyag- és tüzelőanyagmennyiséggel együtt – hivatalos, másod- és harmadpéldánnyal rendelkező kimutatásokat küldözgessenek ide-oda, többek között az iparközpontba is, ahol a legjobban kellett volna tudniuk, hol is tartunk ml valójában. Persze, mindez s ennyire élesen csak most került a maga helyére. Akkoriban az ilyesmire figyelni nem is volt időm igazán. Csak futó kuriózumként maradhatott meg bennem, néhány napra, hétre, az Annával való újratalálkozásig. Arra viszont pontosan emlékszem, az irodák megjelenésével döbbentem rá, lám, másként is lehet: dolgozni, élni, sőt tűrhetően keresni is. Másként is, nemcsak szögesdrótkerítéssel körülzárva. Attól kezdve tartottam számon a szabadnapjaimat, és kezdtem munkacsoportomat el-elhagyni, hogy az irodákban, egy-egy kávé mellett, jól elhelyezett replikákkal előkészítsem a terepet, jövendőbeli felemelkedésem, helyezkedésem, könyökölődzésem színterét.
Mert ha nem így teszem, érveltem Annával, valójában önmagam számára keresve, kutatva a mentségeket, még megérem, hogy ott maradok gumicsizmásan, összement kezeslábassal, foszladozó pufajkában, az általános vállvonogatásban: most már késő, foglalt már minden, szinte minden, minden szinten, tettem hozzá erőltetett nevetéssel, mert Anna a lelkizésemtől, a meddő okoskodásaimtól borzolódott fel a leghamarabb.
Ez az újfajta gondolkodásom tette-e, vagy tényleg végbemehetett bennem valami változás, azt már nem tudnám eldönteni, de Anna és Marek vissza-visszatéréseimkor nem győztek eléggé csodálkozni: az erőssé, határozottá vált, néha már-már trágárnak minősülő hanghordozásomon, a határozott – Anna szerint egyenesen „pimaszul rámenős” – fellépésemen, a széltől-hidegtől megváltozott – Marek szerint „megemberesedett” – vonásaimon és nem utolsó sorban a gondolatmenetemen, mely, mint állították, céltudatos, azonnali eredményre összpontosító lett, a régi – általánosságokon oly szívesen elrágódó, mikéntek és miértek zsákutcáiban bolyongó – meddő eszmefuttatások helyett.
Mert neked, a mostaninak, aki vagy, akkor nem tudtam volna nem igent mondani, suttogta Anna forrón a karomban, a karom alatt, s ezt többször Is elismételte, mindannyiszor suttogva, gondolom, már megszokásból, hiszen Marek is sokat változott, végre a mi emberünk lett, hiszen reggelente tejet csent az ajtónk elé, s amíg ott voltam, minden este tüntetően az utcai szobájába vonult, hallótávolságon kívül tehát.
Na igen, mert úgy látszik, ilyen az élet, soroltam Annának az általánosságokat, s bár mindig nehéz szívvel váltam meg tőle, mentem vissza Temetére, a házasságot többé nem akartam szóba hozni. Arról pedig mindig mélyen hallgattam, hogy közben lakást is kaptam, már-már tágasnak nevezhető garzont.
Pedig még mindig Istenítettem Annát, s az ő példáját követve, fogásait ellesve – mert néha rájött az írás akkor is, amikor vele voltam, „Mert rámjött, na!”, szabadkozott, rajtam átnéző, messzire tekintő pillantással –, esténként, ha magam maradtam az anyám kedve szerint mindenfélével teleaggatott lakásban, én is megpróbálkoztam az írással. A váratlan hasonlataira, a hatásos és meggondolkoztató, szimbólumokként emlegetett szóképeire büszke Annát utánozva próbáltam meg papírra vetni mindazt, amit érdekesnek, egyedinek tartottam mindennapjaimból, az épülő gyár életéből tehát.
Ha csak ezen múlik, ez a legkevesebb, hiszen pont a „peremiség”, a mérnök-írók hátrányaként emlegetett hovatartozás lehetne valójában az előnyöm, bátorítottam magam akkoriban. Hiszen nekem nem kellett megrekednem a manzárd-idealizmusnál, vagy ha úgy tetszik, a manzárd realizmusnál, mert Innen nézve, mindkettő szinte ugyanaz. Nekem nem a szimbólumaim, a sztoriim hiányoznak, hanem az idő s a megfelelő szavak. No és a bátorítás: meglévő szavaim elegendőek-e arra, amit tenni kéne végre már?
Szerencsére, minderről volt erőm hallgatni, senkinek sem szólni, hisz azt már régebben eldöntöttem, vagy győztesként érkezem, vagy el sem indulok. Igaz, egyszer, egy gyenge pillanatomban – bár mindvégig éreztem, akaratom ellen cselekszem – féltucatnyi túlírt „lírai riportot” postáztam az egyik fővárosi hetilapnak, de szerencsére az egész feltűnés és következmények nélkül maradt. Szó nélkül tűnt el a szerkesztőségi szemetes kosárban a negyven méterről a mélybe zuhanó kiskatona, akinek nyolcas betonvasak meredtek ki a bordái közül. „Három szilárd pont a már értelmetlen, véres rángatózásban.” Ugyanígy az orra bukott betonkeverő asszony, „letolt kezeslábasával, pendelyként felkapott foltos trikójával”, aki a dolgát az egyik transzformátorállomáson szokta elvégezni, odajárt hónapokon át, amíg egyik nap a trafót rákapcsolták a magasfeszültségre. És még folytathatnám, a lényeg, a gyár létét „biztosító véradók” valamennyien nyomtalanul tűntek el abban a szemetes kosárban. Nyomtalanul és kommentár nélkül. Választ, visszajelzést csak a „természetesen név nélkül futtatott” alapszervezeti titkárnak a „kibeszélése” miatt kaptam, akiről azt „írtam ki”, amivel hallgatóságához fordult az egyik alapszervezeti gyűlésen, mármint hogy a balesetek elkerülése végett, no meg az időnyerés, a termelékenység növelése érdekében, lehetőleg úgy intézzék az elvtársak, hogy „dolgaikat már otthon végezzék el, a kicsit s a nagyot egyaránt. Főleg a nagyot. Hisz nem kell azt sokat magyarázni: nagydolgozni – nagy idő. És mi nagy időket élünk.”
Ennek kapcsán oktattak ki. És jól is tették. Én tudtam a legjobban, mennyire elsiettem a dolgot, a dolgomat. Mint érdekességet még hozzátehetném, az a titkár-riport valójában csak most „ért be”, most, nemrég, amikor annak a már rég nem-titkárnak a lánya is feltűnt a gyárban. Kihelyezték, s most hozzánk hasonlóan ingázik mindennap, guszta válltáskával. S a táska egyik zsebén az amerikai, a másikon pedig az angol zászló virít.
(Pontosítás IV)
Mert nem az az író dolga, még ha kezdő is – térnék vissza arra a bizonyos szerkesztői üzenetre –, hogy figyelembe vegye az engedélyezett lehetőségeket, magát az éppen divatos összefüggéseknek alávesse. Nem. Az író írjon, ha akar, ha mer. Vagy hallgasson. Mellébeszélni nem érdemes, hiszen az összefüggések nem az író által léteznek. Az összefüggések akkor is „bejönnek”, ha történetesen senkinek sem akaródzik megörökíteni őket.
Kudarc volt az a kioktató üzenet, szó se róla, hiszen a „peremiségben” minden szónak, tettnek nagyobb súlya van, mint „bennebb”, az elvek, meggyőződések – remélem, még létező csataterén, és kevés lévén az ide kijutó jeladás, lassabban is jár el felettük az idő. De nem ez volt tollforgatói szereplésem további alakulásának a meghatározója. Nem, mert úgy látszik, én is, mint annyian itt a végeken, az alkotás „szent láza” helyett csak el-eljátszadoztam az írás gondolatával – a szakmai/szellemi elégtételt hiába remélő értelmiségi jogán –, de úgy Igazából sohasem akartam tollat ragadni. És hogy nem lettem író, azt még annak a – mára már egyenesen övön aluli ütésként értelmezett – belőlem kicsikart ígéretnek sem lehet tulajdonítani, amit az érettségin rám bizonyított galiba miatt oly készségesen tettem a diadalmaskodó igazgatónak s az egészből valójában hasznot húzó apámnak. Az volt az egyezség, futni hagynak, eltussolják az egész sóhivatal-ügyet, ha bejutok, megmutatom, én, az értelmi szerző, hogy márpedig a líceum s az érettségi minden volt, csak éppen sóhivatal nem. Istenem, megmutattam. Persze, a filozófiát és a filológiát is az egyetemen oktatják, az írósághoz manapság elengedhetetlen „előtanulmányokat”. És biztos, hogy ha akkor az írás mellett döntök, az egyetemet választom. De nem így döntöttem. Be akartam, be kellett jutnom, s ehhez a Főiskola biztosabbnak látszott. Mert azok után, no és képességeimet túlságosan is lebecsülve – tehetném most már hozzá –, biztosra akartam menni. Ha írni pedig valóban kell majd, egy korrekció, pályamódosítás – mi az nekem, véltem akkoriban.
No és volt még egyéb is. Mert ha T. marad életem nagy asszonya, biztosan író leszek. Azt a triviális, már-már állati bujaságot, ami érintetlenségemet, egész eladdig „tudott hitemet” sokkolva magához láncolta, érzésem szerint csak írván, csak az önpusztítással határos „belső revízióval” tudtam volna lereagálni. T. mellett ekképp gyötrődve, hozzá láncolva s ugyanakkor állandóan ellene lázadva szinte biztos, hogy bekerülhettem volna a tollforgatók közé: a szépségáhítat, az igazi – nem csak a testiségre, s milyen testiségre! építkező – kapcsolatteremtés utáni vágy „kibeszélésének” a jogán. Mert az egyediből a maradandót csak a számunkra nem létezőben való „vakhit” igénye bonthatja ki. A.-t megismerve azonban minden másképp alakult. A. az otthonról hozott, „mindenről előre gondoskodó nevelés”, a kasztörökségre építkező, annak minden előnyét élvező entellektüel-csemetének az iskolapéldája, és a belterjesség vészjelzése is egyben. Annak a példája, miként kéne íróvá fejlődni, s ugyanakkor annak is, hogy miért éppen így nem lehet.
Ami számomra T. volt – azáltal, hogy szeszélyből magához vett –, azzá lettem én A. számára. De nem véletlenül, szeszélyből. Nem. A. túlfinomult idegrendszere – mondhatnám most már, visszatekintve mindig is készült rá, hogy általam/velem mindenben meghemperegve, ugyanakkor magát belőlem kiszakítva, ezáltal lényét megduplázva (a Jó és a Rossz pólusa között szikrázva), szava legyen magához. Magához és hozzánk szóló. Szerelmünk ezt pompásan bizonyítja. Kivirult tőle, s ugyanakkor megugrott. Ki, ill. be, egyenesen az irodalomba, a nyilvántartottak közé. Jóval maga mögött hagyva kollégáit, a többi kasztcsemetét.
Az íróság valójában magamutogatás – sugallta nekem A. az együtt töltött évek során. És őt ismerve, most már hozzátehetném: sikeresen csak azt lehet mutogatni, ami nagyon szép, vagy ami nagyon fáj. (Gyűlöltük is egymást szépen!)
Ami szép, vagy ami fáj. De ez még nem minden. Mert A. pont azért nem válhatott igazi íróvá (számtalan kötete ellenére sem), mert számára az írás mindig is a végső célt jelentette, miközben az valójában „csak” egy állapot. Mindig új és mégis mindig ugyanaz.
Hogy nem lettem író, a gyerekkoromig visszamenő predesztinációs mozzanatok, bizonyítékok ellenére sem, azt az írásnak mint állapotnak az el nem fogadásával, később tudatos elodázásával magyarázhatnám. Az akaratom ellen tudatomban berzenkedő alkotó állapot el nem fogadása okozza egyébként a bennem – a dialógus-hiánnyal egyenes arányban aktiválódó – örökké munkálkodó hiány- és adósságérzetet. Mert T. megismerése óta, tehettem bárhogyan, bármit is, amint magamra maradok, mindig érzem: adós vagyok.
Gyerek- és ifjúkori olvasmányélményeim, no és T. gyönyörködtető utálata – úgy látszik, most már mindörökre – „összehozták” bennem az írásnak mint állapotnak az előfeltételeit, míg A. tudatosan összehordott „előtanulmányai”, a mindenhol, mindenre világklasszikusokból idézni tudó tudása, megsemmisítették bennem azt. Megharcolni a szavakért, hogy aztán vitatható helyzetekben csitri lányok idézgessék lépten-nyomon, rossz skandálással – na nem! Vagy: ha már úgyis minden meg vagyon írva – akkor meg minek? Ekképp okoskodtam évekig A. oldalán, sőt be kell vallanom, még az örök dilettánsok mentegetőzése is megfogalmazódott bennem: menynyire sikeredhetik személyessé az a szöveg, amit ahhoz, hogy papírra vethessünk, előbb betéve meg kell tanulnunk másoktól, másmilyen megfogalmazásban? S nem az plagizál valójában, aki azt is kívülről tudja, mit kinél, hol találhat meg? Persze, mindezeket kinőttem azóta, de mégsem adtam a fejem az írásra, mert a hang, a hozzánk szóló, most már jól tudom, nem adatik meg mindenkinek.
És itt jön a „második küszöb”. Mert véleményem szerint a minőségi írást, írásbeliséget csak az érzelmi/szellemi érzékenység aktiválódásának egy meghatározott szintjén túl (a második küszöbön túl) lehet megvalósítani. S mint gyakorló műszaki, akivé lettem, pontosan érzékelhetem, csak gazdaságtalanul sajátíthatnám el a „második küszöb technikáját”. Hiszen ha tudatos fáradozásom, végeérhetetlennek tetsző kísérletsorozatom végül egy kötetre való novella és elbeszélés „összehozását” eredményezné is, mindez pillanatnyi és egyszemélyes sikerélményemen túl – a „csinált művek” sorsára jutván, semmilyen irodalmi hasznot nem nyújthatna. Mert írni vagy muszáj, vagy nem érdemes.
A küszöb-elméletben az első küszöböt sokkal fontosabbnak tartom értelmes lényekké alakulásunk folyamatában, mint a másodikat. Érzelmi/szellemi tevékenykedésünk során az első igazi ugrás (küszöb) akkor valósul meg, amikor az írott szöveget már képesek vagyunk felfogni anélkül, hogy hangosan is fel kellene olvasnunk. Páratlan az a pillanat, amikor „tetten lehet érni” az olvasni tanuló gyereket, amint újra és újra nekilendül ennek a küszöbnek. Vannak már szavai, amelyeket nem tart szükségesnek hangosan felolvasni, s vannak, amelyeket még silabizálnia kell. Mindaddig folytatódik ez így, amíg a küszöbön túljutva, először még néma ajak- és nyelvmozgással, aztán tovább gyakorolva, egyre bennebb és lennebb „nevezve meg magában” a látottakat, egyszercsak eljut odáig, hogy a betűkből összeálló szöveget nézve, a könyvoldalakat „falva”, akaratlanul is benne, a tudatában csendülnek fel a szavak. Először egy nemtelen hangon „hallszik” az egész írott szöveg, aztán további gyakorlással végre felcsendül a csilingelő lánykacaj, az izgatott szoprán, az acélos „főhős-hang”, sőt szóhoz jut a félénk kamasz is, hogy a végén már hallszodjék, érződjék a szél zúgása a
lombok között, a gyilkos éjszakák csendje, sőt további gyakorlással már látható a vízben visszatükröződő szomorúfűzek zöldje, a viharosan tovavonuló fekete felhőkön át-átvillanó telehold hideg fénye és a többi. Aki nem szeret olvasni, azért nem szeret, mert képtelen Idáig eljutni.
Ennek a „tudásnak” a birtokában a második küszöbig eljutni már nem is szükséges. Legalábbis nem mindenkinek. Hiszen a második küszöb az a szellemi/érzelmi szint, ahonnan a bennünk fakadó közlési ingernek engedve, nemcsak érzéseinket, megállapításainkat (beszéd), hanem az adott irányban, az adott cél elérése érdekeben „szóhoz juttatott” érzelmeinket, tapasztalatainkat is hajlandóak vagyunk rögzíteni. Nem képesek! Hajlandóak. Hiszen diktálás után írni (legyen az akár a beszédet helyettesítő, belső indíttatású kényszer is) mindenki, még a félanalfabéta is tud. Míg az első küszöb „átugrása” tehát csak gyakorlás, kitartás kérdése, mondhatnám, pusztán „technikai vétetésű”, addig a második eléréséhez erős emotív inger szükségeltetik.
A. mondta mindig, amikor még Igazán szeretett, hogy a legszebb verseit rám pazarolta. Hogy aztán hónapok, évek múltával, amikor, bár még szeretett, de már nem annyira, képes legyen engem bármikor elhallgattatni, mellőlem ellépni, rajtam keresztülnézve, rólam hosszú percekig elfelejtkezve mindazt papírra vetni, ami csak engem illetett volna. És én azóta minden jó könyvet azzal a várakozó borzongással veszek kézbe, hogy mindazzal, ami a kötetből hozzám, hozzánk szól, valaki valahol, valamikor megrövidíttetett.
Pedig sohasem hagytam magam belerángatni semmi olyasmibe, ami miatt aztán ne az önként vállalt kötelességből adódó lépéseket kellett volna megtennem.
Kucifántos mondat, ráadásul hamis, gondoltam faarccal, de remegő gyomorral. Főnökömnek már semmire sem használható megállapítása, a tőle megszokott precíz utasítások, parancsok helyett – bár vártam valami hasonlóra már évek óta –, a bizonytalanság nyugtalanító érzésével töltött el. Hallgattam hát, s a közénk ereszkedett csendben tisztán hallatszott az irodaablakon belebbenő hármas füttyjel.
Megérkezett a vonat. Hamarosan kezdődik a második műszak, s azzal a vacak szállítószalag-cserével még mindig nem végeztünk. Ez meg itt tart, pillantottam ellenségesen Toporra, a főnökömre, képes itt tartani, pedig ezentúl már másvalaki ül majd a helyén, más fog jelentéstételre hivatni, legorombítani.
Mert mit is mondhatnók még – hallottam meg újra Topor hangját. Na igen, és köszönet az olajcseréért. Ki tudja, most már mikor lesz alkalmam újra megnézetni a kocsimat.
Ingyen, persze!, tettem hozzá gondolatban.
A reggel, amikor szóltam, folytatta Topor, még az is eszembe jutott, már meg sem nézeted, egyszerűen elfelejted a szerelőt küldeni, hiszen már tőled függött, most először, igaz, amióta ismerlek!?, rándult grimászszerű mosolyba az arca.
Hová gondol, Igazgató elvtárs!, csúszott ki akaratlanul a számon az évek alatt belém ivódott, hízelkedően tiltakozó formula.
Hagyd csak!, szakított félbe. És ne igazgatóelvtársazz többet!, parancsolt rám, alsó ajkát beharapva, mire Ismét a régi, a teljhatalmú főnök lett, s nekem úgy tűnt, már nyúl is a telefonkagyló után, mint régen, mindannyiunkat legorombítani.
De ez az olajcsere is engem igazol, ugrott talpra Topor. Jól választottam, amikor téged választottalak, téged tettelek meg részlegvezetőnek, Járkált diadalmasan fel-alá a vörös szőnyegen.
Akkor döbbentem rá, amint tekintetemmel követtem, hogy a tágas irodahelyiség valójában már üres. Hogy eltűntek az ajtó mögötti fogasról a poros munkaruhák, a sarokból a kitaposott bakancsok, a polcokról a szakkönyvek, irattartók, minden, minden, s hamarosan eltűnik most már ő is, az utált, de félt, tehát tisztelt főnököm.
Az igazgató menesztéséről már hónapok óta pusmogott a gyár. Névtelen levelekről, ismételt feljelentésekről, benzinsikkasztásokról, pikáns nőügyekről véltek tudni egyre többen egyre többet.
A kajánok kajánkodtak.
Az óvatosak óvatoskodtak.
A törtetők törtettek.
A talpnyalók – egyelőre – mindenkit dicsértek.
A praktikusak pedig az utód kilétét találgatták.
Vélemények és ellenvélemények hangzottak el, s a véleménykülönbségek csoportosulásokat, a csoportosulások kedvenceket, megannyi lehetséges utódot teremtettek. Én pedig alig titkolt büszkeséggel vettem tudomásul, hogy sokan engem találnának a legmegfelelőbbnek Topor helyére. Persze, kezdetben képtelenségnek tartottam az egészet; éppen csak lélekmelegítőnek, a bizalom bátortalan jelének, ahogy délutánonként, egy-egy pohár sör mellett, valamelyik bizalmasomnak ejtettem róla néhány szót. De apránként ez a suttogva terjesztett jelölés hozzám nőtt, beférkőzött a gondolataimba, s a gyűléseken, amikor mind együtt voltunk, mármint akik számítottunk, számításba jöhettünk a gyárból, nem egyszer azon kaptam magam, hogy társaimat lesem, a módozatokat keresem, miként puhíthatnám meg őket – apránként és külön-külön –, ha netán mégis fölébük kerülhetnék.
És ott, a már kiürített, az utód beköltözésére előkészített irodában volt főnököm szavalt hallgatva, mindezt már nem is tartottam olyan lehetetlennek.
Téged választottalak, hallottam meg újra Topor hangját, mert a szakszerű üzemeltetésről, karbantartásról, történjék ezután bármi is, nem szabad lemondani! És erre most már csak te vagy képes! Jól jegyezd meg tehát: magad maradtál, az egyetlen az alapgárdából, aki még emlékezhet a kukoricásra,, meg arra a sok keserves munkára, kínlódásra, amit ezrek és ezrek beleöltek ebbe a gyárba. Mert nem gyerekjáték volt: csinálni, összehangolni, kézben tartani, aztán beindítani, ésszerűsíteni, egyre jobban és egyre többet termelni. És mindezt tejfelesszájú gyerekekre támaszkodva? Hisz azok voltatok mind, álmodozó gyakornokok... S most, amikor már minden megvan, üzemképes, most... Mert könnyű jönni a készre... Pedig nem gyerekjáték volt. És mégis képesek az érveimet még a megyénél is elvetni. A trogloditák!
Főnököm kedvenc szavát hallva önkéntelenül elmosolyodtam. Évek kellettek, amíg sikerült bizonyítanom, amíg sikerült kiemelkednem a „trogloditák népes táborából”, ahogy az igazgató mindazokat nevezte, akik a gyár építésének és beindításának korából, a „hőskorból” visszamaradt kényszermegoldásokat, az egyik napról a másikra hegesztőkké előléptetett szakképzetlen munkásokkal végeztetett toldás-foldásokat, a nagykalapáccsal és feszítővassal elvégzett javításokat nem voltak képesek kinőni.
Pedig most őt is azért menesztik, pillantottam rá alig leplezett diadallal. A trogloditizmusáért kell mennie.
A kezdeti fejetlenség, zűrzavar, kapkodás után a keménykezű Topor vezetése alatt a legfontosabb erényünk a fegyelem lett. Mert az általa érvényesített szelekció szerint csak az lehetett jó, csak az maradhatott a helyén vagy léphetett előre, aki mögéje állt, vagyis aki a maga feje után semmit sem cselekedett. Idővel pedig, már a zűrzavar megszűnte után, ez a minden egyéni kezdeményezést elvető, szakmai büszkeséget sértő állapot nagyon is alkalmas lett arra, hogy megossza, felaprózza, valójában megsemmisítse a mindenkori döntésekkel járó felelősséget. „Parancsra tettem”, kezdték vonogatni a vállukat az alárendeltek, „ilyen beosztottakkal csak ennyit és így lehet”, tárták szét egyre gyakrabban a kezüket a felettesek. És a mulasztásokból, a hozzá nem értésből adódó hibákért – a felelősségre vonás helyett – „a hibák elhárításáért kifejtett, áldozatot nem ismerő munkásság” címén még prémiumot is ki lehetett kunyerálni a Központtól. A végén már oda jutottunk, hogy csak az nem kapott prémiumot, aki nem hibázott. Így váltunk aztán mi, a felettesek prémiumosztásról prémiumosztásra -az alárendeltjeink cinkosává.
A cinkosságtudat pedig önmegelégedést, fejlődésképtelenséget eredményez, így történhetett, hogy Topor köré az évek során a feladatukat hibátlanul ellátó szakemberek helyére a gyengébben felkészültek, sőt a szakmájukat már nem is gyakorló, azt valójában nem is ismerő atechnikusok tömörültek, mindazok, akik idejében felismerték, a vezetéshez mindenekelőtt megfelelő szókincs, hanghordozás, modor szükséges. Sokan utáltuk is hát Toport, de mint cinkostársra számítottunk, számíthattunk rá.
Vegyes érzelmekkel vettem hát tudomásul, hogy Topor pont velem akar beszélni leváltása után. Bár később, hosszú hetek után is összerezzentem, valahányszor eszembe jutott, hogy én voltam az utolsó a gyárból, akit a leváltott igazgató magához rendelt, tanulságosnak, hasznosnak maradt meg bennem az a találkozás. Pedig valójában ugyanúgy kezdődött, mint a többi, az a sok száz kihallgatásszerűség, amin résztvettem az évek során. A szándékos megvárakoztatás, mert úgy látszik, jó az, ha némán állingálnia kell a beosztottnak az ajtón belül, a vörös szőnyegen, amíg észreveszik, amíg végigmérik, hogy aztán következhessen az ímmel-ámmal kiejtett „Foglalj helyet!”. Ha ez egyáltalán bekövetkezik. Mert ezt sem akárki engedheti meg magának. A helyfoglalás jogát ki kell vívni. Kiérdemelni. De most nem erről van szó, bár lenne róla néhány szavunk. Sőt több is. Keresetlen. Szóval hivatott. Pontosabban, szokásától eltérően telefonált. A titkárnőt, már nem az ő titkárnőjét, úgy látszik, restellte zavarni. Pedig a titkárnő valójában még az ő titkárnője volt, sőt csakis az övé, hiszen távozása után neki is hamarosan mennie kellett. Persze, ezt akkor még nem volt honnan tudnunk. Se ő, se mi, a fejleményekre kíváncsi többség. Telefonon kéretett hát, s be kell vallanom, végig a folyosón, az ajtajáig, arra gondoltam, mi lenne, ha vigyorogva állítanék be, ha mondanék neki néhányat mindabból, ami felgyűlt bennem az évek során. Mondanom sem kell, lázongásomból végül semmi sem lett. Vagy én lökök fel valakit, léptem be komoly képpel az irodába, vagy hozzá sem nyúlok, és kész. De azért valami furcsa kárörömmel töltött el a tudat, hogy Topor ajtaját még mindig nem lehet rendesen becsukni. Mert a Topor ajtaját az utolsó évben sohasem lehetett rendesen becsukni. Néha dühbe is gurultam emiatt, de akkorra már az „úgy kell nekünk, hiszen csak azt kapjuk, amit megérdemlünk” és egyéb efféle kesergések helyett a kárörömre emlékszem, arra, hogy „végre ő is megkapja, a helyére kerül”. Ráérősen, szinte kéjes lassúsággal matattam hát a zárral, aztán csendes nézelődésbe merülve várakoztam az ajtón belül, a vörös szőnyegen. Vártam, hogy rám pillantson, hogy kezdjük. Topor éppen valami barna csomagolópapírosba tekert be valamit, s azzal volt elfoglalva, hogy a tetszetős csomagot összekötözze. Fokozódó érdeklődéssel figyeltem minden mozdulatát, s a vigyorgáskényszer, ami még ott ágaskodott bennem valahol, hamarosan elszállt. A nyugodtsága lepett meg. Az a szakszerű hozzáértés, ahogy a távozását, a leléptetését – ahogy később mondta – előkészítette. Bezzeg én mindent belegyömöszöltem volna valahova, s már mentem volna, hogy többet aztán ne is halljak a gyárról, döbbent belém, s attól kezdve már nem a lecsúszott igazgatót, a velem mindig is zsarnokként viselkedő feljebbvalómat láttam benne, hanem – kár, hogy annyi év után, pont a végén – végre megláttam az embert. Mert amíg csomagolt, rólam látszólag tudomást sem véve, először annyi év után belém sajdult a felismerés: mindennek tartottuk, mindenfélének elmondtuk már, csak épp a kollégánknak nem.
A többi aztán már gyorsan ment. Amikor meghúzta a zsineget, a kellő pillanatban a kellő helyre szorítottam az ujjam. Mert lehet, ezért is kéretett!, döbbent belém. Topor pedig valami olyasmit mondott, hogy ezek után legalább nem mondhatom már, hogy az én kezem nem volt benne a leléptetésében. És mindezt mormogva. Mormogva és köszönésképpen.
Az már igaz, hagytam rá, s tartottam a műanyaghálóját, amíg a csomagot belehelyezte.
Nézd, szólalt meg aztán, tőle szokatlanul csendes hangon, ha gondolod, hogy káros lehet számodra ez a beszélgetés, mármint hogy idejöttél, szólj, s utadra engedlek.
Nem kéne mindig magunkból kiindulni, akartam neki mondani, odavágni, s most már bánom is, hogy nem tettem.
Aztán sok mindenről szó esett. Visszatekintve nyugodtan állíthatom, szavaiból nem hiányzott a keserűség, az önsajnálat, sőt még a siránkozás sem. Mindaz, amiből arra tudtam következtetni, hogy nem is akármilyen, hanem egy kimondottan öregedő emberrel ülök szemben. (Akkor nem a helyén, hanem a nagy asztalnál, velem szemben foglalt helyet.)
És mondta.
És füstöltünk.
És a fényezett asztalon a telefon egyszer sem csengett már.
(Pontosítás V)
Az elnémult telefon a gyári kirekesztettség legkézzelfoghatóbb szimbóluma: az első lépés a megsemmisülés felé. Annak, akinek örökké néma a telefonja, már meg vannak számlálva a napjai, örök talány marad számomra, ki „indítja be” az elnémuló telefonnal kezdődő kegyvesztettséget.
Személyesen az igazgató? Vagy talán a személyzet is? Rejtély. De mindenki számára, aki valamit is számít az irodák világában, mindig egyértelműen nyilvánvaló: kihez nem érdemes még, és kihez nem érdemes már telefonálni.
Pedig a telefon marad a leghatásosabb fegyver a „státuszszint” biztosításáért vívott harcban. Mert az marad mindaddig, amíg az érvényben lévő bérezés szerint az öregedő műszaki – hogy a gépek körül naphosszat zsebre dugott kézzel őgyelgő műszakvezetőkről ne is beszéljek – többet keres havonta az irodafőnőköknél. Vagy legalábbis ugyanannyit. Ilyenformán ugye, pénze manapság mindenkinek van. Vagy mindenkinek – nincs. Ahogy tetszik. De aki akar szerezni is vele valamit, annak – akarva-akaratlan – telefonálgatnia kell. Ezért szerez be a legtöbb főnök telefonon mindent Egyrészt, mert csak így lehet Másrészt pedig – mintegy jövedelmét kiegészítendő – magával annak idején így egyezett ki. Akkor, amikor az egészet elfogadta.
Hiszen egy telefon nem a világ. Felcsengeti főnöktársát, megegyeznek, mikor küldjön valakit. És mivel. És küldi. Amivel kell. Cserébe elhozzák neki, amire szüksége van. A főnökök személyesen nem is muszáj hogy ismerjék egymást (ez a „kiszolgálhatóságnak” nem előfeltétele), csak az egymás főnökségéről kell hogy tudomásuk legyen. Kéz a kézben haladnak hát. (Rosszmájúan hozzátehetném: az egyik holló a másiknak a szemét nem, de a mindennapiját annál Inkább.)
Halló! X elvtárs a vágóhídról? Nagyszerű, itt Y az építőanyagoktól! És így tovább. Ilyen hangnemben. Egyszerű, mert így már mindkettőjüknek biztosítva lesz a húsadagja és az építőanyag adagja is. De mivel építőanyag nem mindig kell, hús viszont igen, ki kell szélesíteni a kört, építőanyagért olyasmit szerezni, amiért cserébe aztán a húsadag is biztosítható. De több főnöknek több minden kell. És többször. Sok idő rá is megy a telefonálgatásra. Másra már szinte nem is futja, mert a hús s a cement mellé tűrhető áron s megfelelő mennyiségben szükség van még: újabb telefonok beszerelésére, kabátra, garázshelyre, cipőre, benzinre, hétvégi telepre, beutalóra, kiutaló ra, óvszerre, fülhallgatóra, görkorcsolyára, előkészítő tanárra, vizsgáztató tanárra, vadászpuskára, lövésengedélyre, nőgyógyászra, kutyakereskedőre; valamint – hogy most már rövidebbre fogjam –: szívható cigarettára, iható kávéra, iható borra, iható pálinkára, iható sörre. Továbbá: értelmes (értsd: használható) titkárnőre és sofőrre, meg ezüstfenyőre, szaloncukorra, sílécre, autószerelőre, utánfutóra, faszénre flekkensütéshez (ha a hús már úgyis megvan), cseberre, présre, hordóra – borkészítéshez; ugyanakkor káposztáshordóra és káposztára, meg darabos sóra, valamint autófestékre, hajlakkra, fodrász- és szabónőre, asztalosra, gyógyszerre és sírkőkészítőre is. Hogy a már elintézett külföldi utakhoz szükséges pótvalutáról, meg a parabola-antennáról és a képmagnóról ne is beszéljek.
Mindezt ott lehet beszerezni, ahol ismerős főnökök vannak. És készséges alárendeltek. Olyanok, akik a főnökük főnöktársainak mindent elintéznek. Egyszerűen, csendesen, pontosan működtethető az egész. Csak főnökség kell hozzá, amihez a kegyvesztettségnek még a gyanúja se férkőzhessen. Mert ha egyszer elnémul a telefon, újrakezdeni nehezen lehet. Pedig sokan hirdetik, a telefonálgatásokra ráfázni egyszerűen nem lehet, mert aki főnök, az úgyis tudja: nem attól kell kérni, akinek amúgy sincs, hanem attól, akinek sok van. De tőle se sokat – egyszerre. Hogy az a bizonyos alárendelt, az omul nostru, e băiat bun soha még csak végig se gondolhassa igazán, hogy teszem azt két-három liter univerzális ragasztó kiutalása, amit szívességből bármikor odaad bárkinek, hiszen neki úgyis hordószámra van belőle – valójában lopást jelent. Sőt! Mert ez még csak eszébe sem kell hogy jusson. Hiszen akinek a szájából ez a csúnya szó elhangzik, azt azonnal és körültekintően meneszteni kell. Leléptetni.
Mert az a lényeg, az állandósult telefonjelszó: ha már teheted, tedd, de tudd – kitől, mikor és mennyit. És mindezt úgy, hogy el ne némuljon közben a telefonod.
Az új igazgató kinevezéséig a részleg, s úgy egy kicsit a gyár is rám maradt. Ráadásul ott volt a kinevezés lehetősége/gondja is. Mert a szabály szerint állítandó három igazgatójelölt közül az egyik végül is én lettem. Életrajzot kellett készítsek, elképzeléseimről többször, több helyütt is kikérdeztek, s hogy az egészből végül semmi sem lesz, arra akkor döbbentem rá, amikor az én helyemre kinevezendő részlegvezetőt, a valójában már a csapatát verbuváló kapitány pozíciójából tett ajánlatomat, kategorikus, részletekbe szinte nem is bocsátkozó válasszal utasították el. Egyszóval hosszú hetekre be voltam fogva hát, olyannyira, hogy Koronki Anna legújabb kötetét csak az új igazgató kinevezése után volt időm kézbe venni.
Bár jócskán elteltek az évek, Anna nem tagadta meg önmagát. Rendszeresen elküldte mindegyik kötetét.
Csakhogy egyen a fene, gondoltam nemegyszer, amikor esténként, a gyárból holtfáradtan hazaérve, a könyvespolcra, Anna dedikált könyveire pillantottam. Mert napközben még volt, ahogy volt, de esténként egyre gyakrabban éreztem, mennyire egyedül vagyok. Máskor pedig, amikor egy-egy kezesebb fátát sikerült felcsalogatnom, jobb kedvemben tehát, azzal vigasztaltam magam, s mentegettem őt is egyúttal, hogy mindegyik kötete valójában ragaszkodásának a jele. Azért küldi el, hogy bebizonyítsa: nem más férfi miatt, hanem az írásért, hitéért nem volt hajlandó a feleségem lenni.
Ezt látszott igazolni utolsó kötetének (Várakozás) ajánlása is. „Mert még mindig várunk!”, írta Anna, és én sokáig, eleinte vágyakozva, majd egyre fokozódó bosszúsággal nézegettem a határozott, egyenesen férfiasnak ható, szálkás kézvonásait. És bosszúságom nőttön nőtt, amint rádöbbentem, hogy a mindenüvé szétdobált üvegek ellenére sem vagyok képes legalább egy korty innivalót találni az egész lakásban. Végül tea mellett, együltömben olvastam el a szerintem végső kicsengés nélküli semmitmondásában egy egésszé összeálló versciklust. „Az egzaltált befeléfordulás, a saját vágyaiba, mű- és művi gondjaiba bogozódó írástudó végül is semmit sem tisztázó gondolatait” – ahogy azt egy cédulára magamnak feljegyeztem. Tisztára maguknak, magukért alkotnak! – fakadtam ki. Ráadásul elvárnák, hogy a zajtól, a portól, a túlhajszoltságtól eltompult tudatunkkal befogadjuk és élvezzük is helyzet-idegenségüket. Semmit sem ér mindez, ha nem helyettünk, értünk is íródnak!, öntött el az a furcsa szégyenérzet, amit évekkel azelőtt a megyei könyvtárban, a lányra várva éreztem először, amikor – míg Anna valami régi írását nyomozta a folyóiratokban – jobb híján bámészkodva járkáltam a hatalmas polcok között. Akkor fedeztem fel, Anna kötetei elé érve, hogy egyiküket sem kölcsönözte ki soha senki. Szinte égette a kezem a sok új, még „szűz” kötet, a sok üres kartondarab, amit a könyvek belsejébe ragasztott félborítékban találtam. Felfedezésemet se akkor, se azóta soha nem mertem Annával közölni. Pedig valójában nem is őt sajnáltam – így jár a legtöbb fiatal kortárs, ezt később ellenőriztem –, nem Annát szántam hát, hiszen ezt is tudnia kell, ha egyszer már író, okoskodtam, hanem magam féltettem, az oly nehezen kivívott egyensúlyi állapotomat. Mert mi lesz, ha Anna beismeri: tényleg üresjárat volt az egész íróság, közéletiség, igen, és sajnálja, hogy nem maradt velem, nem mondott igent annak idején.
„Most egy család lehetnénk. Együtt jóban, rosszban, és szülhettem volna neked két-három gyereket!”, mormogtam, emlékeimben Anna hanghordozása után kutatva.
„Mert még mindig várunk!”, üzente Anna. Sokáig simogattam, cirógattam pillantásommal a szálkás betűket. Na nem!, gondoltam nagysokára, s mint annyiszor az eltelt évek során, válaszként egy semmitmondó megoldást választottam.
„Várunk a gyárunk!” – írtam fel vigyorogva az alkalomhoz megfelelőnek látszó színes képeslapra. A képeslapot Kudelásztól kaptam volt, akit szakemberként csak elküldtek egy szíriai cementgyárba. Reklámkék égre meredő, hatalmas hímvesszőre emlékeztető kőtornyot ábrázolt a lap, „fitymával”, ahogy Kudelász annak idején nem mulasztotta el jelezni.
Még másnap is vigyorogtam, amikor munkából jövet a postára vittem a képeslapot. Pedig vigyorgásra már semmi okom sem lehetett. Aznap váltottak le. Mert az új igazgató első tette az eltávolításom volt.
„Hogy végezzünk végre a hőskorral, a melldöngető – mindent mi teremtettünk itt – romantizmussal!”, adta tudtomra.
Pedig lényegében nem merült fel semmi szakmai kifogás ön ellen, Kurucz elvtárs, magyarázta egyik bizalmasam, aki a Dolgozók Tanácsának is tagja volt. A rendezetlen családi körülményei miatt voltunk kénytelenek megszavazni a leváltását. Az került terítékre. Mert higgye el, ezek képesek irigyelni a nőit is, tette hozzá mosolyogva.
Kissé szemtelenebbül, mint máskor, nyugtáztam tehetetlen keserűséggel.
Tudja, hogy van, folytatta dörgölőzve a mindenes, sokan sok mindent beszélnek. De ennyiért semmi értelme, hogy itthagyjon bennünket. Hiszen a fizetése is megmarad, csak irodai beosztást kap. Meglátja, könnyebb lesz önnek is. Húzott eleget, hagyja, hadd húzzon már más is.
Mindezek után csak azért nem hagytam ott az egészet, mert este, az első este, amikor már nem telefonált senki a gyárból, az adódott hibákat jelenteni (értsd: a felelősség alól magát kivonni), Jolán keresett fel, Zsolán, ahogy következetesen neveztem mindig is.
Jolán kollégám volt, egyike azon kevés kollégámnak, aki nem az irodában, hanem a laborban dolgozhatott. Alattam lakott, egy emelettel lennebb, az enyémhez hasonló garzonban. És azonnal rákezdte, amint beengedtem. Hogy azért jött, arra akar megkérni, űzném ki a patkányt a fürdőszobájából. Már mosakodni sem tud napok óta. Fél. Látta, hatalmas farka van, „ekkora farka van”, mert így mondta, amolyan díszpéldány, ha egyáltalán patkányban lehet ilyen. És nem is érti, hogy volt képes pont hozzá feljönni. Mármint hogyan és hol. De ez nem is olyan fontos most, tette aztán hozzá mondókájába belezavarodva. Nem. S mivel nem is ért hozzá úgy igazán, inkább kertelés nélkül beismeri, nem is a patkány miatt, szóval elsősorban nem azért, habár higgyem el, hatalmas, utálatos egy dög, de hallotta, csak jövök-megyek, bolyongok órák óta a feje fölött, no és lépteim alatt döng az egész ház. Hát ezért. Mert idegesíti. És gondolta, rám férne, ha éppen most, mármint azok és annyi bolyongás után. Után, miatt – ő már nem is tudja. Egyszóval rám férne, ha valaki rám nyitná az ajtót. Mert...
Hát rám nyitotta, álltam eléje, s bár sohasem hittem volna, hogy ez a kőkeménynek látszó asszony, azzal az akaratos állával, képes lehetne este tíz után becsengetni bárkihez is, belém villant, még beljebb jön, és meglátja a mindenfelé szétdobált üvegeket. Mert csak ez hiányzik már, hogy rám fogják, iszákos vagyok. Ami ugyan igaz, de mégsem.
Álltunk hát egymással szemben a szűk előszobában, s gondolom, amennyire látszott rajta, hogy valójában nem akaródzik neki bennebb lépni, annyira látszhatott rajtam is, hogy jó is, ha nem teszi.
Nem, nincs nálam senki. Valóban egyedül vagyok, nyögtem ki végül, amint a vállam fölött többször is a szoba felé pillantott. És fáradjon be, Zsolán, álltam félre, tértem ki előle. Igaz, minden szanaszét van már, éppen csomagolni akartam, de lesz még rá Idő, amíg az áthelyezésemet elintézik. Jöjjön hát!
Szóval nem hiába pusmogják, hogy ezt már nem tudja kibírni!, helyezkedett el szertartásosan az egyik fotelben Jolán.
Kibírni, mit?! – huppantam le ellenségesen mellé. Azt, hogy nemrég nem lehettem igazgató, vagy azt, hogy mára már részlegvezető sem vagyok?
Péteri, hajolt felém, s mintegy mozdulatának a meghosszabbításaként ható, oda nem illő tudatossággal helyezte karomra a kezét. Péter: mert így mondta. S bár nem vagyok benne biztos, azóta is úgy maradt meg bennem, akkor s akképp szólított először a keresztnevemen.
Péter, a kettőt nem kell szétválasztani. Nem igazgatóként menesztették, értse meg! Csak részlegvezető nem lehet már, hisz igazgató nem is volt soha.
Aztán azon a határozott alt hangján, ami talán a furcsa zengése miatt mindig szíven ütött, valahányszor a laborban volt dolgom a minőség miatt, komoly fejtegetésbe bocsátkozott, amiből annyit jegyeztem meg, hogy nem tanácsos, sőt nem szabad nekünk – mármint a hozzáértőknek – a gyárat elhagyni. A kelepcéjükbe besétálni. Hanem pont ellenkezőleg, maradni kell, maradni, mindenáron. Mert ez most a ml feladatunk. Biztosítani, kiépíteni azt a bizonyos második vonalat, a tartalékgárdát, amire támaszkodva bármelyikünk bármikor képes lesz majd kézbe venni a gyeplőt. Mert a gyeplőt kézbe kell venni most már előbb-utóbb.
Ültünk az állólámpa fényudvarában. Füstöltünk. Hallgattam, s néha bólogattam. Egyrészt, mert jól mondta, kedvemre valóan, másrészt pedig – hiszen ezzel az istenverte diplomámmal ugyan hová mehetnék?! – szavaiban felleltem mindazt a szépen hangzó, befelé és kifelé is egyaránt elfogadhatóvá csinosított kibúvót, ami miatt továbbra is maradni érdemes
Maradni.
Tűrni.
Remélni.
Mikor kiderült, ebben egyetértünk, megkönnyebbülten kért meg, szólított fel, pattintanám meg az ablakot. Füst van. Füst lett, tette hozzá felszabadultabban, s mint aki már végiggondolt, már eldöntött mindent, és csak a végeredményre kíván még egyszer visszatérni, szóval olyan hangon, mintha mindezt már többször is elismételte volna, elhadarta, jó lenne, ha legalább az ágyamat bevetném, leteríteném, hiszen mégiscsak éjfélre jár, és ő velem kettesben, s a vetetlen ágy.
Mert mi lesz, ha becsenget valaki?!
Az ágyvetésre aztán már nem került sor, mert amint meglátta a kezét akarómon, felugrott, s mire észbe kaptam, már az ajtóból rebegett felém egy jó éjszakát. Lekísértem. Az ajtaja előtt tegeződtünk össze, s bár volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, csak át kéne nyúlnom a válla fölött, s az ajtót betaszítva némán terelhetném be magam előtt a lakásba, az ágyba, nem tettem meg. Később pedig, talán pont ezért is, a feltételezhető pipogyaságomtól feszélyezve, alig tudtam elaludni.
Álmomban Anna kergetett. Cipőit a feje felett lóbálva futott utánam a meredek domboldalba vájt kacskaringós kocsiúton, a vár felé. Menekültem. Menekülnöm kellett. Magamat féltem, netán Jolánt? – ezt nem tudtam eldönteni. Pedig fontos lett volna. Életbevágó. Futottam s okoskodtam. Közben mindvégig tudtam, álom az egész, hiszen Anna még a tengerpart fövenyén, a még mindig majdnem tisztának mondható homoksávon sem hajlandó mezítláb járni soha, nemhogy a köves kocsiúton futni. Vágtatni. De vágtatott. Közeledett. Tarkómat már-már égette a forró, követelődző lihegése. Nem volt kiút: menekülnöm kellett. Végeérhetetlen száguldás. Bár a távolság szívszorítóan csökkent közöttünk, tudtam, nem szabad feladni. Nekem kell elsőnek elérnem a várkapu helyén tátongó nyílást! Ez az egésznek a titka, tízszerezte meg az erőmet a felismerés. Beérni. Biztonságba kerülni. Majd őt is magam után csalogatni. Hogy aztán már a romos falak között, belülről diadalmaskodva a szeme közé vághassam: „Erőss kövek közt vagyunk bérakva itt”. Mert így kell tennem s ekképp! Hogy ne lehessen módja választani többé. Hiszen ha bent lesz, megérti végre: mindenki itt marad, aki itt született, vagy aki jobb híján érkezett. Hogy mást nem tehet. Hogy innen elmenni többé már nem lehet. Hogy aki megérkezett, annak bevégeztetett. Be-vé-gez-te-tett! ugráltam kőről kőre, az erőlködéstől lüktető inakkal, ziháló tüdővel, egyre feljebb. Már csak egy kanyar. Már csak egy ugrás, bátorítottam magam, de amint az egykedvűen lebegő porfátyolba értem, ellenállhatatlan vágyat éreztem: megállni, kifújni magam végre! Rohantam, csápoltam, vonszolódtam a fogam alatt csikorgó, ismerős ízű porszemcséket köpdösve. Csak előre, egyre fennebb! Mert ha utolér, úgy tesz, mint mindig. Kedves lesz, vonzó, szeretni fog, magába zárni, két vers közé. De meddig? Egy napig?! Egy hétig?! Egy hé-tig?! – csapkodtam kegyetlen dühvel, már-már ész nélkül a körém sűrűsödő porréteget. Csak futni. Csak lépni. Csak tenni, csak csúsztatni a lábamat, egyiket a másik után, mert az övig érő porban haladni másképp már úgysem lehet. Csak haladni. Csak... Mert ott a nyílás. Az egyértelműség. Csak.. És nem volt tovább! Vállamon éreztem a forrón követelődző tenyerét. Aztán por sem volt már. Vár sem. És a vörös terítő bársonya meg-megborzongatta hozzátapadó, izzadt hátamat. S bár mindvégig tudtam, álom az egész, hogy végül is csak bemocskolom magam, hagytam, hogy Anna rám ereszkedjék, hogy magába zárjon, hogy összezilált hajából kibomló arcával fenn, valahol magasan imbolyogva, fölöttem mindvégig mindentudó mosolyával őrködve – kielégítse rajtam, általam olthatatlan vágyát. S bár az ágyékomból kirobbanó forróságtól álmomból egy pillanatra magamhoz tértem, nem volt erőm ellenállni, éreztem, zuhanok újra. Eh, mit nekem vár, Jolán, legenda! És mielőtt újra álomba merültem volna, már-már kaján vigyorral villant fel bennem, vajon Jolán ezt így meg tudná tenni? Ennyire annásan?!
Másnapra szabadnapot vettem ki, és levittem az üvegeket, és úgy isten igazából kitakarítottam a lakást. A heverőhöz érve sokáig rendezgettem, matattam a vörös bársony terítőt, amikor pedig a portörléssel a könyvekhez, Anna köteteihez értem, az ajánlásokat nézegetve úgy egyeztem ki magammal, hogy most már Jolántól függ, megyek vagy maradok; itt és örökre. Vagy legalábbis egy ideig, tettem hozzá, amint rádöbbentem, hogy Anna könyveitől alig tudok elfordulni.
Szóval elmész!, bukott be Jolán kipirulva délután az ajtón, felhetetően a lóhalálban megtett emeletek miatt.
Biztos megint nem jó a lift, néztem meg alaposan, talán először igazán a bennem már egyre inkább kedvemre formálódó alakját, s az izgalomtól arcán tüzet fogó szeplők láttán már-már ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megérintsem. Bárhol, akárhogyan, csak rátehessem a kezem.
Nem tudom. Úgy látszik, ez már csak tőled függ! vágtam ki, s hogy még mindig nem voltam igazán belehabarodva, arra tudtam a legjobban következtetni, hogy belém is döbbent, biztosan igen elvetettem a sulykot. Mert hogy is van ez?, tértem ki szavaim hatása alatt kikerekedő szemei elől. Főnök már nem vagyok. A jövőm nagyon is vitatható. És egyáltalán. No és az a sok fáta, aki megfordult itt. Hiszen bármennyire is begubózik itt mindenki a maga vackába, se nem lát, se nem hall, nem létezik, hogy egyet-kettőt ne talált volna közülük, jövet-menet. És azok a túl hangosra sikeredett bulik. Hiszen a fél év alatt, amióta itt lakik alattam, legalább háromszor verte a csöveket, a plafont, sőt legutóbb megígérte, feljelent csendháborításért.
Ma-ra-dok. Csak szabadnapot vettem ki. Ennyi az egész. Mert nem fogom nekik hagyni, nyögtem ki kedveskedve, és közben éreztem, nekem már csalni is szabad, bármit szabad, csak ne kelljen újra veszíteni.
De azzal fogadtak a gyerekek a lépcsőházból, hogy egész nap hurcolkodtál!, mért végig, s bár hízelgett a gyanakvása, vonzóvá tette az a furcsa bizonytalanság, ami erőt vett rajtam – a szabadságomra törő akarata miatt, ami ott vibrált a szavai mögött –, lám, mindmáig bennem maradt, s azóta sem szűnt meg soha.
Szóval a gyerekek!, nevettem. Hát kitakarítottam, kedves Zsolán, ha már úgyis minden elő volt szedve, tessékeltem be a szobába. Sőt az ágyat is bevetettem, mutattam várakozóan a maga hatalmasságában virító vörös bársonyterítőre. De Jolán ellépett a heverő mellől, szótlanul, nyeltem egy nagyot, s nem állt meg csak a könyvespolc előtt. Csak nehogy rögtön az Anna köteteivel kezdje, döbbent belém, s szinte bántam már, hogy a délelőtt, amikor egyébként gondoltam már rá, hogy mindent hátra teszek, mégsem tettem meg. De Jolán nem nyúlt a könyvekhez, és csak a konyhában szólalt meg, már a kávét szürcsölve, hogy a vörös terítő helyett pedig vegyek valami mást.
Már nem divat a vörös, és ráadásul bársony is. „Brr!” – mert így mondta. És a legjobb lesz, ha egy sötétbarna valamit terítek az ágyra. A barna megy mostanában. No és látott ő valami hasonlót. Ha gondolom, megnézhetjük, úgyis autózni szeretne. Már hónapok óta nem vezetett. Tudod, a szervízben volt, mondta.
Mert tudod, amikor elváltam, én a kocsit választottam, s a garzont. Az anyósomét, aki visszaköltözött a drágalátosához. Csak ennyit. Pedig ha tudnád, mi mindent hagytam ott annak a mamlasznak, tette hozzá elgondolkozva. De újra kellett kezdenem. Hát újrakezdtem. S ha érdekel, egyszer majd el is mesélem azt a másik életem. De tudd, már most: rég volt. Döntésem végleges. És talán nem is határoztam rosszul.
Mindezt már a kocsiban mondta, amint ráérősen gurultunk a majdnem nyílegyenes sugárúton a vasútállomás felé.
Mondta.
Magyarázta.
Megokolta.
És közben mosolygott hozzá. Hozzá és felém.
Úgy látszik, harmincon túl már ennyivel is be lehet érni, léptem be nem sokkal később Jolán után a liftbe, a végül is barna csíkosra sikeredett ágyterítővel a hónom alatt.
Megfürdik és készít valamit, mert ma az ő vendége vagyok, ezzel szállt ki a felvonóból. Ha elkészül, háromszor kopogtat. A seprűvel csapta rám a vasajtót. Én meg csak ültem ezután sokáig a konyhában, fújtam a füstöt, s mindegyre tárcsáztam Marek számát. De úgy látszik, az öreg valahová eltotyoghatott sakkozni, mert senki sem vette fel a kagylót. És amíg Jolán kopogtatására vártam, elképzeltem, Anna ott ül az ablak elé tolt asztal előtt, a szobánkban, amit amióta megvette a ház felét – már csak dolgozószobának használ, ül és ír, s talán idegesíti is, hogy állandóan cseng a telefon. Aztán a hármas kopogtatásra felugrottam, kiürítettem a hamutartót, becsuktam a konyhaablakot, s mielőtt kiléptem volna a lépcsőházba, még egyszer végignéztem a szobán. A barna csíkos ágyterítőről valahogy valóban maibb lett a hozzám nőtt bútorok hangulata, de én mégis, mindezek ellenére is, torkomban valami furcsa gombócokkal küszködve hagytam el a lakást.
(Pontosítás VI)
Telnek a napok, a hetek, a hónapok, anélkül, hogy bárkinek is szüksége lenne rám. Már csak az emlékek maradtak. A., no meg nagyritkán a többiek és a gyár.
A félreállás.
A nosztalgia a valamikor oly könnyen elvetett Nagy Álom után.
Ha hagyatkoznom kéne, végrendelkeznem – habár ez nálunk a családban nem szokás, apám-anyám is úgy ment el, ahogy élt: csendben, észrevétlen –, szóval ha mégis érdemes lenne összegeznem éveim tapasztalatát, a vonal alá ezt írhatnám: – minden nőben A.-t kerestem, A.-t utáltam, A.-t untam meg; – a gyártól pedig azt tanultam: a munkába bele lehet és bele is kell gebedni ugyan, de megéri, hiszen a semmittevés ennél sokkal rosszabb.
Amíg dolgoztam, dolgozhattam, észre sem vettem, nem volt rá időm, s ha majd újra dolgozhatok, talán el is tudom felejteni ismét, hogy körülöttem, körülöttünk annyian, de annyian képesek vagy kénytelenek éveken át ennyire jól, ennyire semmit sem tenni.
Most, hogy már nem érezhetem magam mellett a szakik, a többség megbecsülését – s jogosan egyébként, hiszen ha már nem adhatok s nem vehetek, hát miért is vagyok?! –, már tisztábban látom: a baj valahol ott kezdődik, hogy csak az a néhány szaki szégyelli, ha nem tud rendesen bánni a nagykalapáccsal, s a mérnök, közgazdász nem, ha a maga területén a maga nagykalapácsát képtelen megragadni. Ha megragadnánk, biztosan minden jobb lenne. Többször végiggondoltam mindezt, s a leváltásom óta többé már nem használom az ing szócskát a nevem előtt. Sőt már a nevemet sem használom, ha nem muszáj.
Mostanában havonta egyszer-kétszer éjszakai ügyelet vár rám. No nem a technikai tanácsadásért, nem, azért már mások felelnek, de így kell ennek lenni, ha egyszer már a diszpécser szolgálat mellett, létezik ez az ügyelet is. Ülni kell a telefon mellett, feleslegesen egyébként, hiszen ha telefonálnak, mindenki a diszpécsert keresi, „akivel szót is lehet érteni”, ahogy az új igazgató nem mulasztotta el az orrom alá dörgölni, amikor történetesen én vettem fel a kagylót. De ott kell lenni, és legalább egyszer végigjárni a gyárat, s az észlelt rendellenességeket jegyzőkönyvbe kell venni. Nem hiszem, hogy létezhet az ügyeletesnél hasznavehetetlenebb személy. Hasznavehetetlenebb és sokak szerint fontosabb. Mert az ügyeletes feladata a „bizonytalanság biztosítása”, magyarázta a személyzetis. „Az ügyeletes az, akinek kötelessége kifürkészni a kifürkészhetetlent. Hogy érezzék a szakik minden pillanatban: nincsenek egyedül, csak maguk között. De ezt önnek nem kell magyarázni, mérnök elvtárs, ön ezt nálam jobban kell tudja!”
Persze, hagytam rá. És mostanra már biztos is vagyok benne, hogy jobban tudom. Csak az bosszant, hogy nem voltam képes ezidáig egyetlen egyszer sem jegyzőkönyvbe venni, hogy olyan ez, az éjszakai ügyelet, lesni az alvókat, a lazsálókat, a munkakerülőket, mintha abban járnánk, hogy reggelre a beteg gyümölcsfa elfonnyadt, megsárgult leveleit eltüntessük, ahelyett, hogy egyszer nekilátnánk, s a nap világánál megállapítanánk, miben is szenved az a fa tulajdonképpen. Mert nem a bajt orvosoljuk ml, immel-ámmal munkánkat végző, éppen soron lévő ügyeletesek, hanem annak a már látható következményeit próbáljuk napról napra, újra és újra eltűntetni.
Mert csak éjjel baj az, ha valaki lazsál, nem dolgozik. Hogy délelőttönként mindannyiunk szeme láttára tucatnyian ténferegnek előre-hátra, loholnak dolog nélkül jobbra-balra, mint kánikulában a kutya, egyik boglyától a másiknak az árnyékába, az rendjén való. Rendjén, úgy látszik, hiszen mindannyian tudjuk, sokan vannak, akiknek ez a dolga. És nem is könnyű mímelni a munkát, napi nyolc órán át. Ezt már a saját bőrömön tapasztalhattam. Mindezt és így kéne jegyzőkönyvbe venni. Hogy ha majd szükség lesz rá, minden legyen megírva. Ne akkor kelljen törjem a fejem azon, hogy a sokéves tétlenkedésemre elfogadható alibit szerkesszek. De nem teszem. Nem tehetem. Ilyen alibi nincs.
Lohol logó nyelvvel. Lohol, mert nincs dolga. Lohol a forrónak képzelt, de valójában az ismerős helyben-toporgás andalító ritmusába ájult gyár testmeleg biztonságában. Lohol, mert nincs dolga.
Lóg a nyelve.
Lóg a lába.
Lóg a....
Mert ide jutottam. Nem érzem árulásnak őket, magamat kiadni. Árulás az lenne, ha ölbetett kézzel nézném loholásunkat.
Mindez egy kötetlennek akart összejövetelen (Munka – Becsület, mert a szervezők, amint kiderült, annak akarták, mármint mindkettőt nagybetűsnek) fogalmazódott meg így bennem, a hozzászólásokat hallgatva. Az összejövetelre egyébként azért emlékszem ennyire pontosan, mert ott ismertette, olvasta fel az üzemorvos is a szakdolgozatát, és ezek után, aznap délután szóltam otthon Jolánnak először, hogy most már szép lassan készülődjék, döntöttem, amint lehet munka- és lakhelyet változtatunk. Igen, s ha kell, hát hagyjuk Temetét is. A francba, tehetném hozzá, de mivel akkor sem tettem, hát most sem tehetem, nem lenne igaz.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék