Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. január, II. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bogdán László

Bogdán László
„AZ ÚT MINDIG JOBB, MINT A FOGADÓK”
Mészöly Miklós és Erdély
1. Az idézet nyilván a tüneményes Cervantestől való, Mészöly egy Orwell 1984-éről szóló eszmefuttatásában idézi eme kiteljesedő pályája kulcsmondatának is fölfogható – mondatot (Életünk, 1989 május). Hogy milyen össszefüggésben, azt a kedves olvasó megtudhatja írásunk végén, de addig még van. Minden megvan ugyan, ha hihetünk Ottliknak, persze nincsen lakat, csak kulcs, kulcsok. Ahogy maga Mészöly is utal rá A pille magánya című „asztali értekezésében” (lásd a hasonló című kötet nyitóesszéjét): „Volt egy kulcs, sokáig nem tudtam azonosítani, a helyét találni. Hevert a sutban, és ezt egészen közvetlenül is lehetett érteni, virágvasárnapi bizakodással, hogy ami sötét, előbb-utóbb világos lesz. A tudálékos nyomozás persze más. Olyankor az alkotói eszünk tűz piros virágot a gomblyukba, hogy senkinek ne legyen kétsége, ki a nap fia.”
Nyomozásunk – Mészöly erdélyi, romániai nyomozásai, tágabban a kelet-közép-európai mitológia helyi adalékai után bizonnyal tudálékos, ám nemcsak ezért kétséges, hogy ki a nap fia. De lépjünk vissza egy lépéssel. Egy lépés előre, kettő hátra: Cervantesig, hiszen nem kétséges, hogy fogadók és utak persze – tájainkon is – vannak. „Merre a csillag jár...” Hogy a mester címét vegyük irányjelzőnek. Hát igen. Ez a cím is rejtélyes, akár az életmű, amit vizsgálunk. De nem kevésbé az életünk is az. Kezdjük akkor a rejtéllyel – mert mi más ama közép-kelet-európai mitológia, amit Mészöly egyre sűrűbben, egyre fáradhatatlanabbul cserkész be, hiszen ha sikerül, példátlan lesz, megszülethet a sokat próbált, elnyomorított, de soha teljesen el nem nyomorodott térségben a Regény. Az elsődleges probléma nem a Hős. Hősök vannak, mint a pelyva, mint a legyek „... ki lehet az az ifjú, akit hiába fenyegettünk, mégse tudunk lerázni, hosszú mérföldeken keresztül ragaszkodik hozzánk, süveg, csizma, és kenyér nélkül bandukol mögöttünk, s azzal az ürüggyel, hogy Verbolovában nincs mit ennie, egészen Vilnáig akar velünk tartani – de vajon igaz-e ez? Vagy éppen ő az a poltavai menekült siheder, aki hosszas kóborlás után Erdélyben találja magát, s először Arelt János besztercei polgárnál, Erdély nagyságos fejedelmének, Rákóczi Ferencnek belső tanácsosánál szolgál, majd a székelyek generálisát, gróf Mikes Mihály urat kíséri el lovon Zabolára, s utóbb a máramarosi Darvay Ferenc alispán úr lányát szökteti meg eltökélt szerelmes szenvedéllyel –, hogy ő lehessen végül az óapánk?”
Az örökös feltételes mód még meg is fejelődik itt, akárcsak az idevágó Térkép Aliscáról című prózában is, amely ennek a készülő nagy közép-kelet-európai mitologikus regénynek akár prológusa is lehetne, felfogható, megkérdőjelezhetetlen, bizonyíthatóan vitathatatlan bizonyosságokkal. Itt természetesen a legyekre célzunk – amelyek már az írás címében is szerepelnek: Legyek, legyek – avagy az elmondhatóság határa, a Sutting ezredes tündöklése című könyvben, amelyek ottan röpdösnek a mitotémák – és az életünk – felett. „Az igazság az, hogy az Isten rettenetes tömegben bocsátja ránk a legyeket...”
A kérdés – Mészöly egyik legdöbbenetesebb mondatsorozata jön ezután a ránk telepedő legyekről! – nem az, hogy milyen lenne levésünk legyek nélkül, hanem – és ez itt határt vonható különbség „...mit lehet tenni ilyen körülmények között”. Útjainkon a fogadók felé, majd megint nyughatatlanul tovább – azzal az aprólékosan tudatunkba fészkelődő gyanúval, hogy nincsen is utunk! – a kérdés egyre rémületesebb dimenziókat öltve telepszik (telepedhet) ránk.
(Ezt tessék konkrétan is érteni, az úton – mivel mozgunk – a legyeknek kevesebb az esélye, a fogadóban, ahová mindig megérkezünk, épp viszonylagos nyugalmi helyzetünk miatt, összehasonlíthatatlanul több...)
2. Mészöly a készülő kelet-közép-európai regényről: „...1956-ig csaknem háromszáz év sors- és eseménykavalkádját szeretném elmondani benne. Magyarországét és kicsit Közép-Kelet-Európáét. Háromszáz év szenvedését és abszurdját, a közép-kelet-európai létezés vízióját...” Végül is mi más egész munkássága, remekművel egymást köröző sorozata, ha nem előkészület és hozzájárulás (?) ehhez a mitológiához, ami egyik ifjú kritikusa szerint „nincsen is, csak lehetne, szemben a latin-amerikai kultúrával, ahol érezhetően, egyértelműen megvan”. Ehhez Mészöly alapos „Erdély-kutatásokat” végzett (sejthetően az ötvenes évek eleje óta rendszeresen járt ide, s másfelől a történelem, az emlékiratírók, a legendák egyként mély, kikerülhetetlen hatással voltak rá!), s ha valaki, mint én most, akárcsak megpróbálná, ó nem „kibontani”, csupán csak „lejelölni” organikusan növekvő és egyre ellenőrízhetetlenebbül szétterjedő életművének erdélyi, nagyobb általánosságban romániai, balkáni motívumait, nagyon hamar úgy járhatna, mint a Térkép Aliscáról diákjai, akik mindig megszámolják nagyralátó tanáruk utasítására ama szövegeket, amelyeket az épp arra járó vándorlegények egy, a táj szempontjából kikerülhetetlenül jeles diófa törzsebe vertek. Az eredmény ugyanis egyfelől diákról diákra más („azaz nincs kettő, aki ugyanarra az eredményre jutna...”), másfelől évről évre változik. És ugyanaz nagyban, még nyugtalanítóbban: „Később bonyolult számításokat végeznek a matekórán, hogy ml a valószínűsége a Szekszárdon megfordult céhlegények számának, ha a különböző számolási eredményeket összehasonlítják; majd ugyanezen műveleteket a következő év diákjai is elvégzik. Figyelemre méltó, hogy soha nem jön ki ugyanaz az eredmény, hanem mindig más.”
Mészöllyel kapcsolatban sok mindennel, szinte mindennel így vagyunk. Hagyjuk a fenébe az előítéleteket! Márcsak azért is, mert a facsonkba vert szegek sugárzóan sokértelmű motívuma – a valóság e valószínűleg legendásodó, de valaha igencsak konkrétan meg is volt jelképe – a Sutting ezredes tündöklése című elbeszélésben e „pannon töredék”-ben is feltűnik. Vagy visszatér. Miután ugye Sutting – ez a mészölyi magyar (?), mindenesetre kelet-közép-európai Orlando hosszú hónapok, életfogytiglani időt felölelő vándorlások után végre enged a hívásnak, és visszatér Aliscára. (Szekszárd a születendő regény egyik viszonyítási pontja, a pannon tájbéli „centrális pont”: “...megkívánta, hogy a Szekszárd felé ereszkedő nap utolsó sugarai ott érjék a folyón, átadva magát a sodrásnak, mely nem ismer pihenőt, és mindig másképp tud ugyanolyan maradni...”) „A meghatározó kép egy kidőlt diófa maradék fél törzse volt, melyet az erre vándorló céhlegények – emlékezésül, hogy erre vetődtek – nagyfejű szögekkel vertek tele. De bőven volt még hely újabb szögeknek. Ha volt rovásírás, mért ne lehetne rejtjelezés nagyfejű szögekkel?”
Igen, a szögek, az ábrák, a rovások, a jelek, a számolhatatlan tolongó számok (vagy a vágyott, de mindig elveszített „elbizonytalanodó” bizonyosság)... Közeledünk valamihez, vagy épp távolodunk tőle?
Ide még egy utolsó (?) elhagyhatatlan adalék: Az atléta halálában Mészöly özvegy hősnője, Hildi megszámolja a „Dreher–Maul” feliratokat egy fényképeket tartalmazó dobozon. Az eredmény 836, s ha a szélekre esőket nem számolja, akkor pontosan 800, azaz szerelme, Bálint, az „atléta” kedvenc távja (!). A futót – vizsgálódásunk szempontjából kikerülhetetlen tény (!) – Vlegyászán éri a halál. Mint Mészölynél mindig, a helyszín is lényeges, a Mészöly-féle mélyfúrások egyik viszonyító „mélypontja”, amolyan görögös, de nem taszítóan barbár hely: „...az igazság az, hogy a vlegyászai csobánút, ott az utolsó szakaszánál, végül csakugyan kikanyarodott egy keskeny gerincélre, és azon vitt tovább egész az Égettkő völgyéig, mint valami trambulinkifutó (...) az út két oldalán nagy távközökben csupasz törzsű óriásfenyők magasodtak...” És másutt, ugyanebben a regényben: „Volt a kabana fölött egy szikla, onnét különösen lelepleződött minden, még az Égettkő völgye is (...) Sokszor elnéztem onnét ennek a völgygerincnek az oválisát. Olyan volt, mint egy óriási kráterperem. A stadionok legfelső üléssora rajzol ki ilyen formát...” És harmadszor a megérkezés végletes benyomásai: „Már esett az eső, amikor ide értünk, nem is láttuk a ködtől a Vlegyászát, de itt a fennsíkon olyan volt a táj, mintha rejtett világítás járná át; a felhők alacsonyra ereszkedtek fölöttünk, de ugyanakkor a sárgás égalj vette körül a falut, s mi magunk is sárgának láttuk egymást. Ebben a világításban már egyáltalán nem számított, hogy lucskosra ázunk-e; hogy állunk vagy lépkedünk. A szamarunk a fiúval jó háromszáz méterre járt előttünk, de gondolhattuk azt is, hogy mi járunk előtte háromszáz méterre. Bálintot már akkor is felvillanyozta a távolságoknak ez az elbizonytalanodása...”
A táj barbársága – a megtalált „természetes stadion!” egyúttal fönséges is. Futni lehet benne csak magáért a futás kedvéért, és mivel önmagunkat győzhetnénk csak le – meg is lehet halni itt. „A nap már alacsonyan áll, a völgy felét árnyék borítja. A sziklás oldal sárgásvörösen lángol, ahol a nap éri; különben kékes hamuszürke. Mint egy megkövesedett monstrum-arc kiterítve, aminek látom a profilját a fényben, és a profil fonákját is, a sötétet, ami különben nem látszik. Látom a csíkban futó üléssorok spirálját, aztán egyetlen sziklaélt csak, a magányos árnyékával együtt. Majd hosszú ideig a völgyfenék hibátlan oválisát, a kiégett üszkös rönkökkel. És közben mindenütt jelen van a halott. A történetet lejegyző Hildi szerelme. Az atléta. Aki megtalálta a stadiont, de nem tudta legyőzni önmagát. Ezért (?) meghalt....
3. Ki tudja, hol van már az eleje, de azért az első, tájainkon játszódó novelláról (Idegen partokon, 1959) érdemes megemlékezni. Az ötvenes évek elembertelenítő politikai gyakorlatát, amely annyira kivédhetetlenül szólt bele a magánéletbe is – Mészöly két korai kisregényében is átvilágítja (A stiglic, 1954, és a Magasiskola, 1956), de mégis itt, ebben a Bukarestben és a román tengerparton játszódó történetben jut el a korszak elmondhatatlan, kibeszélhetetlen rettegéseinek páratlanul vibráló megidézéséhez. A szerelmesek – a két idegen: az e tájakon mégiscsak otthon levő férfi és a nyugat-európai, francia lány – jól érzik magukat együtt, a sűrű Balkánon. Betérnek a cipészhez is, a Lipscanon... „Ezek itt az utcában mind ismerik egymást, a cipész a lakatost, a bazáros a fagylaltost, Mihail Mioarát, Viorica Vasilét, és holnap is ugyanígy folytatják majd, tárgyalnak, vitatkoznak, séta közben odaállnak a szökőkutak mellé hűsölni, a bufetulban félretolják a sört, ha nem elég hideg. De mégsem ez a fontos. A legfontosabb, hogy minden évben szülessék egy gyerek, később minden harmadik évben, és hogy esténként kint tolonghassanak a Cismigiuban, mert a sokféle arc, nevetés, szag megnyugtató; ha mellek és combok szorulnak hozzád, az is megnyugtató – ha sodródsz, és érzékeled, hogy a nyakadba lehelnek, valahogy kisebb a veszély... Vagy épp fordítva? Csak egy biztató szót mondana valaki – egyet. S mintha éppen tőlük várnák. Mert külföldiek? A cipész felírta a papírra a számot, hogy mennyivel tartoznak; mivel a számokat mindannyian értjük. Talán mégsem lesz háború?” Mindenesetre a szerelmesek is sodródnak Bukarest után a tengerpart következik, a maga meghatározatlan, erős, nyugtalanító színeivel. Mészöly különösen megejtően ért hozzá, hogy mármár naturális hűséggel és észvesztő, mániákus pontossággal idézzen fel látszólag jelentéktelen történetfoszlányokat – amelyek azután a „nagy szövésen” belül mindig megtalálják a helyüket, megigazodva mutatva magukra, de úgy, hogy egyúttal túl is mutatnak magukon – helyszíneket, figurákat, amelyek csak átsuhannak a hőseik tudatán, hőseikén, akik, mint ebben a tündéri szerelmes novellában is, a másikat szeretnék szerelmük nyugtalanítóan szűkre szabott idejében szeretni, szinte önvesztő odaadással, hogy reáleljenek a másikban elveszített, nem ismert magukra. Noha magukat elfelejteni próbálják – mégiscsak szeretnék szeretni. (Mészöly egyik önvallomás-töredéke különösen élesen világítja meg azt, amiről ez a novella is beszél: „... egy drámával bajlódom a magát bénító, lehetetlenné tevő szerelemről” – Levél a völgyből). Ehhez jön a megfejthetetlenül sokszínű balkáni mélyvilág és az időnként rakéták formájában felvillanó fenyegetettség. Mindez jól megkevert párlat. „Messze a tenger fölött egymás után röppentek fel a világító rakéták, s mint az ejtőernyős csillagok, lassan ereszkedtek lefelé. S ahogy kihunyt az egyik rakéta, rögtön nyomában volt a másik. Az éles, sárga ragyogás, mint valami több emeletes fényhangár, mindig ugyanabban a sávban világította meg a tajtékzó habokat, anyagtalanul és falkeményen. És semmi dörej nem hallatszott.” Ettől már a francia lány is pánikba esik, keresni kezdi útlevelét. – „Csak nem vesztettem el? – nézett fel riadtan, mint aki egyszerre hontalan lett egy ellenséges országban.” Az útlevél persze megkerül – egyébként el sem veszett, ott marasztalták szép hazai szokás szerint a szálló portáján –, de a közöttük levő édeni örömállapotnak vége. A gyanú és a félelem már eltávolítja őket egymástól és egymásban maguktól...
4. A közép-kelet-európai tájon élő ember kiszolgáltatottságáról kevesen tudnak többet, mint az a Mészöly, aki egyik gyönyörű portré-novellája – Teréz krónikája, 1961 – elé Arghezi-idézetet biggyeszt „S a lélek sír, a múlt beléharap,/ vadba hasít a rokonléptű vad.” Kis távra a tragédiát szenvtelenül is össze lehet foglalni. „A várost, ahol Teréz született, az első háborút követő igazságtevés az egyik szomszéd ország területéhez csatolta, mintegy annak bizonyítékául, hogy semmi sem tartós és kivételes. Így érezhették a szülei is, mert pár évvel az impériumváltozás után szintén elszakadtak egymástól.” De mindezt be lehet évszázadokra is mérni, ahogy a Pontos történetek, útközben című regény egyik szatelit elbeszélésében, az Öregek halottakban (1973) történik. A látogató hölgy – a Pontos történetek a második Mészöly-regény, amelynek női főszereplője és narrátora van! – félig román unokahúgával betér egy szebeni kápolnába. A kápolnát uraló „keresztet II. Endre készítette egyik győzelmes hadjárata után...” etc. ... Később Vali, az unokahúg „visszatér II. Endrére, s megkérdezi, hogy ha magyar király volt, mért volt király Romániában? Egészen primitíven próbálom megmagyarázni, hogy akkor másképp volt, a határok, az egész világ, és most megint másképp van, ötszáz év múlva ismét másképp lesz, de egyszer arra is csak az öregek és halottak fognak emlékezni, s legfeljebb megmarad néhány szobor, meg hasonló, amit aztán igyekeznek konzerválni, és mindenki büszke rá”.
A perspektíva íme hol szűk, hol tág, a „blondé-pillantás” könyörtelenül leltároz, s a két idézet közé elfér sok minden, az Atléta már emlegetett vlegyászai fragmentumaitól a Pontos történetekben megidézett Szeben környéki szórványig, az ugyanitt feltündöklő kolozsvári ószerig, vagy a megejtően izgalmas szebeni nyomozásig és ebédig...
5. Mészöly Az atléta halála vlegyászai fragmentumai után, – amelyek meghatározzák az egész regény barbár hangulatát (s nem csalódunk, ezt az erdélyi tájélményt bizonyos fokig Az atlétát követő regény, a Saulus tündökletes helyszíneiben és meghatározásaiban is ott érezzük lobogni), a Pontos történetekben Erdély szórványfalvaiba, nagy és történelmi városaiba kalauzolja benyomásait látszólag szenvtelenül regisztráló hősnőjét. A Pontos történetek mottóját Dürertől kölcsönzi: „... olyan vonalakra van szükségünk, amelyeket nem húzhatunk meg meghatározott szabály szerint, csak ponttól pontig.” A történetek és a figurák mintegy folytatják egymást, álomban, képzeletben s dús tenyészetükhöz, a két regény élményvilágához kiváló alapmegközelítéseket kínálnak egynémely az érintésekben közölt naplójegyzetei, a Szárnyas lovak, Kiemelések sorozatának darabjai. Mészöly több szempontból is a lehetetlent kísérli meg, egyfelől megpróbálja az „erdélyi életet” úgy bemutatni, ahogy van (mindazt érinteni, ami látszik belőle, hogy sejtetni lehessen: mi az, ami nem látható), másfelől – s ez művészi alapmagatartásából is következik – nem fogadja el a tabukat. Ezért érthető is, miért utasítja el ezt a két regényt olyan ellenszenvvel és mereven a korszak magyar irodalompolitikája, de az már megbocsáthatatlan, hogy a közép-kelet-európai mitológia egyezéseire, a hozzánk (romániai magyarokhoz) szóló elvéthetetlen üzeneteire sem ott, sem nálunk senki sem figyel. (A Kriterion 1985-ben a Horizont-sorozatban ad ki Mészöly-válogatást, ebben egyik erdélyi tárgyú vagy itt játszódó regénye sincsen benne, ami legalábbis különös!...) A szerző egy interjúbeli önvallomásában kissé keserűen összegez: „... Inkább általánosabb nyomjeleket kerestem. Pontokat próbáltam őszszekötni, melyek holnapután is összeköthetők, és lábjegyzet nélkül is követhetők. Írásaim közül a Pontos történetek, útközben című regény durva elítélését érzem a legsüketebbnek, legkomiszabbnak. Közép-Európa kisebbségi és hazai mélyvilágát próbáltam ebben a könyvben feltérképezni, egymásrautaltságunkat, a szorongásban való testvériségünket. Ez az írás sok lehetőséget adott volna a konkrét, akár érzelmi telítettségű politizálásra – hiszen a regény jó részének színtere tragikusan érzékeny számunkra: Erdély...” (Az intranzigencia térképe – A pille magánya című kötetben, 1989).
6. Az utóbbi időben két, rádióinterjújában is tovább árnyalja a kérdést, most már saját művétől elvonatkoztatva. Az egyik alkalom gyűjteményes elbeszéléskönyvének (Volt egyszer egy Közép-Európa) a megjelenése. „Mi örökké háló nélkül végezzük akrobatamutatványainkat. Nekünk ebben van szerepünk: a kockázatban és a kockázat szépségében. Ehhez aklimatizálódtunk. Ebben van a reménytelenség, összefonódottan a reménnyel. Mi pillanatról pillanatra szerezzük meg és teremtjük meg magunknak a reményt (...). Szüntelenül egymást kihíva, egymáshoz kocódva, csiszolódva, mindezek szenvedélyes izgatottságában éljük a történelmünket (168 óra, 1989/5). „A másik alkalom idei, kora nyári romániai útja. Tapasztalatait összegezve szokatlanul világosan fogalmaz: „... nekünk ebben a többarcú Romániában azokat az ésszerű emberi, stratégikus kapcsolatokat kell keresnünk, erősítenünk és élénkítenünk, ahol jóindulatra számíthatunk. Nyilvánvaló, hogy Erdély geográfiájában sűrűsödött minden ellentét, amelyet a történelem felhalmozott. De ha ez a Románia – amelyet a világpolitika olyanná formált, amilyennek ismerjük – történelmi faktum, akkor nekünk ezzel a Romániával van történelmi dolgunk. Egy szép mondás szerint: holdvilágon nem sül cipó. Ennyit a szkepszishez: én nem vagyok elragadtatott optimista. Egzisztencialista optimista vagyok, reménytelen esetben holdvilágon is meg kell kísérelni a dolgot”. (168 óra; 1990/20)
7. De hogy mennyire jól, pontosan érzékeli Mészöly az itteni helyzetünket és helyzetünkben Romániát, a jelent és a történelmet (s miért is ne, a készülődő jövőt) – hiszen ahogyan emlegetett nyár eleji utazása közben Bíró Bélának nyilatkozta a Brassói Lapokban (1990. május 18.) „... az örök békesség ígérete csupán a sírköveken nem nyugtalanító” – azt egy Érintések-beli jegyzet is mutatja: „Egy magyar forradalom nehézségeinek margójára: Gábor Áron erőfeszítései során az óranehezékek (pondusok) lövedékként nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket – könnyűnek bizonyultak, és még a cél előtt leestek... Nem ütötték ki a magyar időt.” A másik idézendő jelzés a Kiemelések egyik mintadarabja (Szárnyas lovak, 1979): „Közös szállodai szobában egy csángó tanárral, laşi-ban tanít a Politechnikán. Sportoló, labdarúgó. Nyelvileg éppen félúton: magyarul már rosszul, románul inkább a szaknyelvet. Együtt vacsorázunk. Két menüt végigeszik. Az ágyban is eszik. Hátborzongatóan elégedett. Sokat nevet. Mikor rájön, hogy a logarléc használatával nem vagyok egészen tisztában, hajnali háromig magyarázza lelkesen. »Az a civilizáció, ha van enni elég«, mondja elalvás előtt.” Ha a kiüthetetlen magyar időt most inkább nem kommentáljuk, ez utóbbihoz annyit, ezek szerint a decemberi román felkelés döntő oka az lehetett, hogy nem volt enni elég?... Minden igaz és mindennek az ellenkezője is?!
Minden lehet!
Még az is, hogy egy-egy fogadó kedvünkre valóan otthonos és marasztaló lesz, de az utak, az utak. „Már csak azért is, mert ml más van nekünk, mint az út? (...) Közben mindenesetre meglakjuk azt a valóságot és légvárat, ami ki van téve annak a kemény következménynek, hogy ami egyszer lenni sikeredett, többé nincs módja meg nem történtté lenni. Így nemcsak a létezés történelmének vagyunk kiszolgáltatva, hanem a felelősség legkülönbözőképpen címkézett, pontosabban címkézhető ösztönzéseinek. S ezzel már bele is kerültünk a dilemmák sűrűjébe: mit tegyünk, mit tehetünk egymással, s mit magunkkal.”
Általános válasz persze nincsen, esetleg, csak személyre szabott. Mindenki maga dönt, de egyvalami Mészöly szerint is bizonyosság: „A személyiség keserves csodája és abszurditása, hogy különvalósága csak csonkításban demonstrálódhat.”

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék