Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. január, II. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Visky András

Visky András
OTTHON VAGYOK
Példázatokban szólnék legszívesebben. A termő olajfaágat említeném legelébb, amely meghaladja a kőfalat. Nincs elméletem, miként az olajfának sincs. A vallomás, a tanúságtevés, szembenállás önmagammal. Aki vallomást tesz, mércét állít önmaga elé. És közelít ahhoz, amit leír. Elmegy a szélsőségekig, hogy ne legyen számára kiút. Nem használ többes szám első személyt, mert (ebben a végletes) helyzetében a rejtett alibi-keresés be nem vallott szándékával ruházhatja rá partikularitását a közösségre.
Helyzetem tiszta: lehetek radikális. Akinek semmije sincs, az lehet igazán szabad. Amikor kijelentek valamit, nem kell tartanom attól, hogy másoknak szenvedést okozok. Kiváltképpen, mert egy quasi nyilvánosság előtt teszem. A vita, amelyben részt veszek, ennél fogva (is) mesterséges. Nem vitairat, amit írok, csak előlegezett visszaemlékezés. A jelenben egy lezárt jövőre ítélve. Ebben a kizökkent időben úgy vagyok jelen, hogy múltként értékelem jelenemet.
A játszma eldőlt. Legalábbis az a játszma, amely a lehet-nem lehet antinómiája körül zajlott. Ma már újrajátszhatatlan. A közelmúlt történelme nem engedélyezett szusszanásnyi Időt a vita megemésztésére. Molter Károlyt parafrazálva: nem folytattuk életünket, hanem folytatták velünk. Az eltelt idő a rejtély félhomályában hagyta az akkor felvetett ittlét (sors) kérdéseit. „Úgy a köznek, mint nekem az lett volna az érdekem, hogy rejtélyről, titokról és ítéletről ne legyen szó. Ha ugyanis lehet szó rejtélyességről, az a mindannyiunktól független jelenlegi körülményekből következik, és éppen ennél fogva nem szabad piszkálni, mert súlyos károk nélkül nem lehet felderíteni. Ezért az általad „közéleti szakadéknak” nevezett valamivel szemben az egyedüli helyes teendő a hallgatás” – írja Makkai Sándor Jancsó Bélának 1936 júliusában, Budapestről.
Miről szól tehát a tulajdonképpeni vita? Mi az, ami a nép sorshelyzetének része, s amit a felderítetlenség sötétségében kell hagyni – a nép érdekében? Mikor szolgálja a kőz érdekét a hallgatással áthidalt „közéleti szakadék”? Folytathatnám az önmagukat gerjesztő kérdések csatarendbe állítását, vagy elüthetném az egészet néhány, a vita anyagából vett idézettel. „A cikk – ti. a Nem lehet (V. A.) – ellentmondásain a félmegoldásokban felőrlődött ember lelkiállapota ütközik ki” (Bányai László), „... nem is értelem ez, hanem érzelem” (Szekfű Gyula).
Nem folytatom. Idegen tőlem – és máris fennakadtam rajta – az összeszorított fogak, a csukott száj, a „meglapulva kiböjtölni a gonosz időket” felőrlő ideológiája. Mert azt az egyén számára elfogadhatatlan lehetetlenséget érzem benne, miszerint lehet élni úgy, hogy közben azon fáradozom, hogy letagadom azt, hogy élek. És: el lehet fogadni „az élet vegetatív szintű továbbvitelét”, mert ez „magában hordja az értékmegőrzés és a majdani értékképzés lehetőségét is”, noha a vegetatív szintű élet már az alapvető emberi – avagy: népi – mivolt kritériumaira vonatkozó szellemi minimumokról mond le, és akkor teszi, amikor már nincs abban a „helyzetben”, hogy taktikából tegye. Mert nem tartalékolható az, ami csak úgy van, hogy történik.
Nem folytatom a korabeli vita lejátszását, mert óhatatlanul számot kellene adnom olyan fogalmakról: nép, köz, s azt a hamis látszatot kelteném, hogy a népközösségre vonatkozó ítéleteim valamiképpen a nép nevében hangzanak el. A fogalom ma érvényes tartalmairól nem tudok számot adni. Csak mint negativitást tudom meghatározni: valamiféle önpusztító szomjúságot gondolok, amikor kimondom. Lekopott a szóról minden félszázaddal ezelőtti fenségesség, mert az, amit hozzátartozónak véltünk, nem tudott majd háromnegyed századon át a leghétköznapibb módon kifejeződni, s így – óhatatlanul – lepusztult. Csak önmagamról tudok számot adni. Arról az énről, amely létével és ebből eredendően következő öndefiníciós kényszerével szabadságharcot folytat egy kilátástalanná vált kultúra és valóság ellen. Látszólag kényelmes – „tiszta” – helyzetben van: léte eleve ellenállás, s ebben a hullámverésben könnyen felszínre bukkannak identitása látványos elemei. Ámde éppen ezt a kényelemérzetet szeretné megtagadni. Mert kívülről adott, nem az énből fakadó, s így identitása is csak negatív meghatározásokkal közelíthető. Nem az aki, hanem amivé lennie muszáj. S ezt csak önnön teljessége árán teheti.
Az egyetemesség az én számára nem cél, hanem kiindulópont. Csak ahhoz érkezhetsz meg, amitől elindultál. Nem külső meghatározottság, hanem bensőségesség. Szabadság. A mindenkori zsarnoksággal nem lehet szembehelyezkedni, csak a belső szabadság birtoklása árán. A szerep heroizmusa fáraszt. A szenvedés mítosza elgyötör. (Nem tartom véletlennek, hogy olyan fogalmak megalkotói mint „produktív fájdalom”, „kisebbségi világhivatás”, „mártír egyház”, így vagy úgy összeroppantak. Ez a gondolkodásmód úgy hárítja a kollektivitásra a nagy eszméket, hogy közben az egyénnek módja van kimenekedni a gondolat szorítása alól. Úgy lehet, nem az egyház volt mártír sohasem, legfeljebb püspökei, papjai...)
Semmi garanciáját nem látom az értékkonzerváló visszacsavart lobogású életnek, mert olyan jövőre appelál, amelyet nem birtokol, hiszen nem birtokolja a jelent sem. Vákuum-lét. Bonhoefferrel szólva: az ellenállás elveszíti a maga reális értékét, és a teoretikus-fantasztikus világba menekül.
Ha a maradás-elvándorlás lehet-nem lehet antinómiájából magatartás-modelljel következnek a feloldás esélyeként, úgy akkor hamisnak érzem a paradigmát és visszautasítom. Másról van szó. A lehet-nem lehet nem antinómia. Visszanyúlva a történelmi mintához: a „nem lehet” korabeli kimondását egy tragikusan rosszul bemért szituáció a fasisztoid típusú nacionalizmus szorgalmazta, és a német „megoldásnak” nyújtott teret. És a másik véglet: a népi demokrácia idején kimondott „lehet” a megadás álcája volt, a szükségszerűségek belátásának mutatta magát a kiúttalanság bevallása helyett. Erkölcstelen a realitásokat elfogadó nem lehet – itt most nem Makkairól van és lesz szó! – és erkölcstelen a realitásokat lehazudó lehet. Legfeljebb az egyén számára kínál látszólagos és nem radikális megoldást. Az egyszemélyes túlélését.
A történelemnek ennek a szeletében látszólag nincsenek megtévesztő átmenetek. Az egyén azonban, aki személyére méretezetten éli meg a kor konfliktusait, mindig is választás előtt áll. Csak innen tudok elindulni: helyzetemet egyetemes konfliktus-szituációként fogva fel. Azzal a hittel, hogy az egyén taktikus önbecsapása áldozatvállalásnak stilizálva – sohasem „használt”.
Az ittlét az emberségem számára kihívás. És embernek lenni azt jelenti: megmaradni annak, aki vagy. Az erkölcsi lény számára az éppígy– lét nem program, hanem a másként levés lehetetlensége. A bestialitás nehéztüzérségével szemben felvonultatja önmagát. Nem dobja oda magát a halálnak, hanem önnön belső, szabadságával teljes azonosságban él és történik. Úgy mutatkozik, mint a közvetlen tapasztalatokon való túllépés lehetséges – kiélezett helyzetekben pedig: egyetlen alternatívája. A magát realitásként feltüntető nemléttel szemben létezés-alternatíva. Nem hiszem, hogy az utóbbi egy és negyed század történelmi kataklizmáinak köszönhetően Európából, sőt Közép-Európából kiszakadva különös embertípus vagyok, akit ilyenné alakított az idő. Arról van szó mindössze, hogy itt az emberi mivolt mércéje és ára más – sem kisebb, sem nagyobb, mint másutt. Ez a válaszom az asszimilációra. Amely itt sem – egy általánosabb európai avagy világméretű válsághelyzet felől nézve – elsősorban nyelvi/etnikai, hanem erkölcsi. Az asszimiláció nyelvi mozzanata már egy lerombolt erkölcsi alapra „épül”. És akkor ez a válaszom bármilyen asszimilációs trendre – erkölcsire, szellemire, gazdaságira – bárhol élnék.
A totalitarisztikus hatalom kénytelen a saját jogos (értsd: jogrendszer által biztosított) önvédelmét karhatalmilag megszervezni, mikor belepillant az emberség/emberiesség tükrébe. És ebben a kényszerhelyzetben meg mosolyogni való fintorokat produkál a történelem. Apám a háborút közvetlenül megelőző években, a horthysta időkben – úgymond – kommunista elveiért üldöztetett – jóllehet nem volt kommunista –, a második világháborút követő kommunista totalitarizmus szervei horthystaként nyomorgatták, jóllehet nem volt az. Mára már újabb fogalmi billogok jelölik a tartalmaiban és radikalizmusában mit sem változott magatartást. Amelyen belül könnyen szervesen értelmeződik az, amit a hatalom „a nemzetiségi kérdés végleges megoldásának” nevez, s valljuk meg, pontosan fogalmaz. Az idézetben szereplő kategóriát – „nemzetiségi” – többszörösen is félrevezetőnek tartom, minthogy mindenekelőtt nem etnikai kérdést fed – ha a végső értékek felől nézem – hanem az erkölcsre, a humánumra vonatkozót.
A konfrontáció görnyesztő nyelvi meghatározottsága jelenem, történelmem alaki, módszertani és nem lényegi meghatározottsága. Ilyen értelemben vallom Reményikkel: „Az erkölcsi törvény mint magyar követelmény bennünk.” Ha szembenállók, elsősorban nem magyarként teszem, ennyivel nem elégszem meg, mert erre kötelez hitem, egyetemességem, ami elmozdulási pont kíván lenni a másik ember számára is, mert ha a másik ember kizárásával történik a „fölemeltetésem”, semmi garanciáját nem látom – tartalmait tekintve az új helyzetnek. Mert csak helycsere. Ha pedig emberként teszem, tehát esszenciálisan társadalmi-közösségi lényként, így vagyok magyar. Magyarságomból ez “él túl”, ezt tartom „össznemzeti érdeknek”. És magamért teszem, mert így vagyok: én. Én nem lehetek másként.
Az a meggyőződés munkál bennem, hogy a lehet-nem lehet paradigma nem sajátunk. Felállíttatták velünk, kimondatták a nem lehetet, és kimondatták a lehetet is, mert mindkét út ugyanoda vezet. Ezek után érthető, hogy nem alakulhatott ki egy önmagának teret kiharcolni tudó kisebbségpolitikusi magatartás-modell, amely következetességre kényszeríthette volna a hatalmat, hogy ezzel hozza lehetetlen helyzetbe. Arra gondolok, hogy a polgárjogi harcosnak válaszokat kell kikényszerítenie a hatalomtól. Ezzel szemben a mai napig funkcionáló értelmiségi-politikusi modell a következő: 1. Szerepvállalás vagy megnyilatkozás. 2. A hatalom válaszlépése, üldöztetés. 3. Elvándorlás, a „nem lehet” kimondása. A harmadik lépés feloldozza az autoritást minden számottevő politikai arcvonal képviseletétől. Nem mondom: a maradásommal „lehet”. Nem mondom: elmenve „nem lehet”. Maradok, s azt mondom nem lehet. Alkotóként Kelet-Európában, mikor a mienkhez hasonló politikai rendszereket mély és leküzdhetetlen válság kezdte ki, csak a nem lehetet tartom erkölcsösnek. Az egyetemesség felől a nem lehet alternatíva nélküli magatartás. Kilépni belőle nincs mód. Mert nem nyújt az ittlétre (ismét nem történeti-földrajzi-toposz) vonatkozó semmilyen megragadható megoldást. Értelmezhetetlen, a cselekvést hamisan lemásoló nem releváns gesztus. Magyar vagyok és lengyel és cseh és szlovák és orosz és örmény.... És román. A lehetőséget, hogy magyar legyek, a szellemi lebensraumot a lélek nagysága teremti meg. A lehetőség én vagyok, ha vagyok. Muszáj a présbe kényszerülnünk, és befejeznünk a mondatot (Pilinszky).
A magasban csillagok. Csillagok Európa egéről.
Otthon vagyok.
FÜGGELÉK
Adalékok a túlélés etikájához
A túlélés szándéka mindig a józan megfontolás köntösében jelentkezik. Elegáns, visszacsavart lobogású létezésforma. Alapvetően heroikus póz, a készülés s nem a készenlét állapota. Lehet ugyan készenléttudatról is beszélni, ámde csak mint tagadásról. A túlélésre berendezkedett értelmiségi erőfeszítéseket tesz, hogy önmagát nemlétezőnek tüntesse fel. Nem vagyok, íme!, mindenről lemondok. Paradoxális módon mégis ott van a „felmutatás” gesztusa is! Nem vagyok ellenálló. Nyíltan „nem vagyok”. Mialatt úgy érzi, eljön az ő ideje, aminek semmi köze nincs jelenéhez. A túlélő időfogalma tagadja a folytonosságot. Idő-szekvenciákban, idő-tömbökben, idő-szelvényekben gondolkozik. Minduntalan azt érzi: a idő a személyével fémjelezhető idő – közel van.
Non-etikája az aszkézis álarcában jelentkezik. Nem magáért „teszi”. A túlélő nemléte: cselekvés. Miközben elodázza magát. A nagy pillanat megszállottja, vallásosan reménykedik benne. Mélységesen átéli azzal, hogy kiiktatja magát, és eltörli jelenét, és narcisztikusan szemléli önmagát a(z el) hallgatás katakombáiban. A túlélőt mindig igazolják a tények. Minthogy ő van, az élő másik meg elnémíttatik. S az így beállt hasonlóság (a hallgatás) szituációja a túlélőt megerősíti ideológiájában, mert ő még – úgy véli – nem játszotta el a cselekvés esélyét. Holott a csend, amibe burkolódzik, nem a figyelem csendje, nem a leshelyzet éles állapota, hanem annak a görcsös bizonyítása, hogy nincs fegyvere. Nem önmagát „helyzetbe hozó” nagy játékos a túlélő, hanem önnön letagadása dramaturgiájának a megalkotója. Művész. Túlélő művész.
A túlélő számára az élők bukása elégtétel. Ha erről kényszerül beszélni, véleményt nyilvánítani, a magáért való mártírium kritikáját fogalmazza meg, és nem mulasztja el megemlíteni magatartása fegyvertényeit. A túlélő, amidőn visszavonultában területeket ad fel, pontosan tudja, minek érdekében teszi, s azt, ami marad, fontosabbnak tartja annál, amit elveszített. Úgy érzi, bojkottálják munkáját azok, akik a státusuk megőrzése érdekében beadványokat szerkesztenek, jogra, méltányosságra hivatkoznak, „sérelmi politikát” folytatnak. Ezeket okolja az állapotokért, a meggondolatlanokat, a sorsot maguk és mások ellen kihívókat, akik a fenevad vermében húzgálják az oroszlán farkát, és nem hajlandók az állatok királya címmel szólítani őt. Úgy gondolja, hogy a szavát hallató saját hibájából tűnt él a süllyesztőben. Egyedül ő okolható helyzetéért. És ezt állítja, noha kivételes a vigilenciája, átsiklik a helyzet s az állapotok felett. Nem tesz róluk említést, adottaknak tekinti és legitimizálja őket. Mert abban a szentesítő gesztusban érkezik meg önnön erkölcsi felmentése.
A túlélő célja: megfelelni a világnak, illetve a megfelelés látszatát kelteni. Egyéniségét a hatalom által adott játékszabályok tiszteletben tartásával tartja takaréklángon, őrizve magatartásában egy rendkívül finom egyensúlyt, amely a kívülállás és a kollaboráció metszéspontjában jön létre. Ő ezt józanságnak nevezi és tisztánlátásnak. Mert babonásan tiszteli a tényeket, és büszke valóságismeretére. Noha nem a valóság ismerése, hanem elismerése ez. Meghajtja fejét a való előtt. Nincs ereje visszavonni a tényeket. Nincs ereje kimondani: érvénytelen: arra, ami a világhoz nem hasonlít. S ezzel érvényessé teszi önmaga számára is. Kívülállása illúzió. Úgy véli ugyan, nem része a szerkezetnek, hierarchikus viszonyt teremt vele: túléli, tehát fölé rendelődik. Nem része, tehát erkölcsileg nem adósa.
A túlélő semmitől sem riad vissza sérthetetlensége megóvása érdekében. Voltaképpen a hatalom felállította csapdába sétál be. Elkülönül, bezárkózik, nem levelezik, kikapcsolja a telefonját. Megmaradásának reménye a távolságtartás. S miközben eltűnnek az emberek körüle, eltűnnek, vagy nevetségessé válnak, Igazolva érzi önmagát. Mindennemű közösségi megnyilatkozást elítél, alibiket keres a távolmaradásra. Ezzel aztán megkönnyíti és felgyorsítja a pusztító tisztogató munkát. Nem tanú. Egyszer aztán megverik az ő ablakát is...
A túlélő annyira biztos ideológiája helyességében, hogy amikor az elhurcolt ellenálló a körülmények folytán kiszabadul, és nem szűnik meg tovább is ellenállni, a besúgás, a provokáció, a csalétek vádját terjeszti róla. Megtagadja korábbi szimpátiáit (a szó eredeti értelme: együtt szenvedni) és szinte észrevétlenül intézményesül. A túlélő, ha megverik az ablakát és mennie kell, meg van győződve affelől, hogy tévedés áldozata lett. A hatalom, kiszabadulása után meg is hagyja ebben a hitében inkább „elismeri” tévedését, minthogy alkalmat szolgáltasson a túlélőnek arra, hogy radikalizálódjék, és áthelyeződjék az ellenállás szintjére.
Kiszolgáltatott helyzetben a túlélő bármikor hajlandó a „megtérésre”. Elismeri hibáit, megbánja soha el nem követett politikai vétkeit. Holott nem követett el semmit. A hatalom így zúzza szét szellemi integritását. Így irtja ki belőle maradék autonómiáját.
A túlélő nem él. Ő túlél.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék