Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. december, I. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Karácsony, mely mennyből jött, de

Karácsony, mely mennyből jött, de
elvitte az ördög
Ama nevezetes 1989-es esztendő karácsonyán, midőn annyi szomorú évtized után az Úristen mennybéli útlevél nélkül először látogatta meg a tágra-pattant lelkeket, áhítatával együtt megszaladt az ünnep. A szobasarokba vetett fenyőgallyakra rádobáltuk még régi karácsonyaink maradék díszeit, de nem rotyogott már a szolgálatos káposztásfazék, lerből sem illatozott a diós-mákos bejgli: messzi géppuskák ropogása és torkolattüze világította be a csillagszórós éjszakát, s egész szilveszter estéig csak úgy ide-oda loholtunkban, köröm közül vettünk táplálékként magunkhoz valamit, mert az öröm torkunkig fölszaladt mámorától és eufóriájától nyelni se, köpni sem tudtunk immár. Népfelkelést láttunk az utcán és forradalmat a televízióban, s a lépcsőház huszonkét férfiembere megszervezte az éjjeli szolgálatot a terroristák eljövendő támadása ellen. Gyermekkorom rabló-pandúr játékai újrakérődztek bennem, midőn ültem konyhából kilopott hokedlin drága Sándor szomszédommal a hideg lépcsőházkanyarban, rég elfeledve, hogy őt bizony azért helyezték át másik kereskedelmi egységbe főnöknek, mert a mienkhez közeliben – lopott. Ül egy régóta hallgató poéta s egy egyszerű tolvaj a lépcsőházban, fölfokozott mámorcsöndjében, s új világ érkeztén vigyázva az alvókat: álmukba le ne lőjék őket. Ajtócsattanás valahol! Kiszalad gyermekkorom ajtónyílásain egy karácsonyhangulatú fénynyaláb: vagy az angyal jött meg, vagy apámat viszik el ismét valamiért. Nem viszik már nyugdíjas apámat sehova, s engem sem, úgybizony –: tegnap délután megalakult a városban a Volt Politikai Foglyok Szövetsége, s én holnap, ha e műszakból felébredek, megalakítom az Eljövendő Politikai Foglyok Szövetségét. Megvéd az majd engem. De csak ennyi védjen. Mert tele hirtelen támadt ellenállóval a világ, otthonomban nincs elég hamutartó, vallani s rágyújtani annyian jönnek. Arányérzéket s méltóságérzést vesztek, félek magam is. Mert robbannia kell picit a világnak, hogy kiderüljön: ősmagányodból hirtelen mennyi barátod támad. Érkeznek az „ellenállók”. Többnyire férfiak, kik jó ropogós pénzekért járták a táncot a Szemerja-hegy alján, lent a városban, s elhozták vasárnapi lelkük kiönteni lábad elé, jövőnek gyónni, olyan falak közé, hol pontosan tudtad, – lám ez alkalommal magamat is hajlandó vagyok letegezni –, lehallgatókészülék figyeli szavaikat, mely nem éretted szolgál, hisz magad kiszolgáltatása régóta mesterséged, vendégeidet figyeli-füleli, s nem szólhatsz rájuk: pofa be!; otthonod nékik menedék, templom, s ha kommunistákból lett katolikusok éppen gyóntató fülke. Hogy az én házamból esett legtöbb önfeljelentés, Király Károly volt első titkártól tudom, ki személyesen hagyta jóvá, kezdetleges technológiájú időkben, lehallgatásom.
De hová kalandozok az első karácsonytól, midőn zeng az utca a kisvárosomban, néptribün-barátaim a tereken s erkélyeken csillapítják a zúgó népet, ne égessetek, ne dúljatok, s én végre megtalálom a pillanat számomra nyújtott első lehetőségét és feladatát: nem szónoknak állni, nem néptribünnek; fenyeget, hív a fehér papír: írj! S írtam a pillanat első mámorában, dehogyis írtam, kifakadt belőlem jó néhány verssor, „Bár maradtam volna benne végig.” Sodort az eufória, a mámor, a hívás: nincs politikusunk, rögtönözni Időt együtt kell. S én boldogtalan, ahelyett, hogy végeztem volna testhez szabott dolgom, belelelkesedtem az új világba, nyüzsgésnek, szervezésnek lendültem, anélkül, hogy legalább a kihűlt pionír-mozgalomból némi tapasztalatot örökölhettem volna. Soha semmilyen szervezeti életben nem vettem részt, ugyanis, és csak máshonnan származó arányérzékem kérte, hogy március tizenötödikét ne a piros-fehér-zöld zászlórengeteggel ünnepeljük, csupán egyetlen trikolorral, azt is a román felségjel társaságában; s lám ez is soknak találtatott ellenségeink számára. Első és remélem, nem utolsó szabad március tizenötödike volt városunkban, nemzeti színeinkkel nem okozunk több bosszúságot nekik: ha tudjuk, hogy ürügyül szolgál megsemmisítésünkre esküdött küzdelmünkhöz, ez idén sem bontottuk volna ki vásznait. Csakhogy baj van: a fuvallatnak kitett érzelmek felségjeleit szél fújdogálja, de a selymek, melyek fojtottan a szívben lobognak, hosszabb életűek, fakíthatatlanok, s talán dacot is szülnek, mely ivadékokra átszáll.
A karácsonyestét szép, jövőre néző méltósággal, fölnőtt ember arányérzékével meg kellett volna ülni. Hoztam szkepszisemet, kilátástalanság sugallatát e karácsony félé, s lám, e fojtottság-érzés ellentétes végletbe csapott. Szárnya-támadt reménykedővé váltam hirtelen, győzelmi mámorban úszóvá, szolgáljon mentségemül, hogy azt az életérzést éltem csupán, de nem sugároztam. Minden reményt ugyanis elveszíttettem kicsi, törpe, hóban is alagutakat kereső vagy vájó muszáj-herkulesként, s az vessen rám követ, ki víz alá nyomott fejét nem óhajtaná levegőre felbukkantani. Hiába tudom, ma már, nem csak becsaptak, magam is becsaptam magam. Tárgyszerűen is például. Mikor belobbant otthonomba az a fiú, kit egykor üzleti csaláson kaptak, s ezáltal besúgóvá próbáltak szervezni, leitta magát, s éjnek évadján fölvert, hogy közölje, az az ötlete támadt az alezredes úrnak, hogy általa, ki holnap útlevelet kap Magyarországra, nemzetiségem védelmében jelentést tegyek a nyugati sajtónak. Letérdepelt akkor székem elé, könyörögvén, el ne áruljam vallomását. Nem ismerhettem, milyen megbízatásoknak kellett az irányomban való tisztességes gesztusán kívül eleget tennie, de tény, hogy elsők között találtatott a szekuritáté székházának szétdúlásakor, s nem csupán saját dossziéját akarta eltüntetni, de az én iratcsomómmal is karácsony táján beköszöntött. S ismét én, lelkes bolond és fölényesen naiv, kidobtam paksamétástól, anélkül, hogy íróként legalább a rólam összeharácsolt szövegekbe bepillantottam volna. Hátrahagyott, mondhatni a küszöbön felejtett egy dokumentumot, a lehallgató készülék – nem lakásomon, csak feleségem szerkesztőségi szobája – felszerelésének pontos módozatairól. Nem rám tartozott, kértem a főszerkesztőt, közölje le fakszimilében. Nem merte. Neki volt igaza: most a Hivatalnak újra kellene komponálnia az egészet. Oda az a tavalyi karácsony, s véle a nekibőszült remény.
Bel- és külhoni társaim napisajtóban követvén az esztendő rázkódtató eseményeit és társadalmi orcaváltoztatásait, indokoltnak találhatják szomorúságomat. Pedig sokkal személyesebb, önzőbb az én szkepszisem. A társadalom tovább fog működni, kormányok váltják majd egymást, ha enyhe telek jönnek, enyhe forradalmacskák is megismétlődhetnek még jöhet e tájra elnök helyett elnök, miniszter helyett miniszter, de a tényt, hogy jobbra való szívem elszánt, jövőkereső pesszimizmusát néhány napra hagytam feltöltődni jobb jövő iránti lelkesültséggel, nem bocsátom meg magamnak soha. Hiszen minek magam valaha szántam, magam karácsonytól karácsonyig; csupán hüvelyk-, esetleg mutatóujj kéne lennem szívdobáló létünk ütőerén.
Szilágyi Domokos régi karácsonyai
Az alábbi két kiadatlan verset a költő édesanyjától kaptam, s otthonos ragaszkodással tekintek rájuk. Otthonos, mert felrémlik az örök költő-anyák álma: hátha fiúk, legalább a tiltott karácsonyestére írnának kizárólag számukra valami olyasmit, amit ők is megértenének. Mert a hitvány fiak elbitangolnak a háztól, férjül vesznek egy hölgyet vagy egy költeményt, s mindez csak –: meny. A hölgység meny-részével el lehet anyósulni, vershez-szegődése a fiaknak titokzatosabb tartomány. Kötelező (meg)érteni. A költők édesanyjai mindhalálig állítják, fiuk minden leírt sorát szenvedélyesen értik és ismerik. Könnyű nekik, egy másnemű lényről lebeszélhetnék, de mert anyák: pontosan tudják, e frigyről soha. Irigyek, hitványak, gonoszak lehetnek vele szemben, a költészet szerelme végleg elválasztja a gyermeket az anyamell tejétől.
Dráma is ez, szült megannyi anyaverset a világirodalomban.
A költő édesanyja tehetetlen a verssel szemben –: nem válhat anyósává. Megértését keresi tehát, hízeleg fiának – könnyítsen sorsán – tegye számára érthetővé. S hiába zsonglőrködik távoli, meszszi mezőkön és nyarakon anya iránti szerelmével a költő, karácsony estére lepottyan engedékeny szíve a jászol elé. Tessék, béget itt két bárányka. Sz. D. édesanyjának, és mindmáig kizárólag őneki, huszonévesen hozta őket a karácsonyfa alá.
FARKAS ÁRPÁD
Szilágyi Domokos
Karácsony
A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson,
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.
Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig a kis melegség,
mert arra született az ember,
hogy szeressen, és hogy szeressék –
S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.
Érkezés
Zengett az út, amerre jöttem,
Égig nyúltak a fák fölöttem,
És suttogtak a csillagok a csöndben.
A rétek lassan elaludtak,
Havas paplant .varrtak maguknak,
És hóval szórták be szélét az útnak.
Jöttem, mert küldtek: menj be pásztor
Vigyél bárányt a pusztaságról,
Oda, ahol a bölcső ma este a jászol.
És én, akit űztek gondok,
Hittem, nem leszek soha boldog.
Ujjongok mostan önfeledten,
Mert a Gyermek reám mosolygott!

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék