Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. december, I. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Molter Károly

Molter Károly
FRÁZIS-E A DUNASZÖVETSÉG?
Száz éve született Molter Károly. Szerkesztőségünk e kevésbé ismert írása közlésével emlékezik a szerzőre.
 
Közép-Európában – hitem szerint – nem hétpróbás demokrata, aki nem híve a Dunaszövetségnek. Aki nem segít megtenni a gyakorlati lépést a demokrata Világállam felé, a dunamenti kisországok tudatos szövetkezésének előmozdításával. Vaskalaposság kételkedni Közép-Európa egységében és a Dunaszövetséget még mindig üres szócséplésnek, elméleti emberek rögeszméjének hirdetni.
Mert a bibliai lovasok korában élünk, a rombolás csodája után, mikor a szóvirágnak gyümölcse érik, az Ige testté lesz, és az utópiákat reális rendszerekké fújja egy teremtő lehelet.
Ahogy egyének szerelméből új egyén születik, úgy keletkezik a népek forró közelségéből, a szellem vágyálmából új állam, a népközi ráció új államszövetsége. Nem úgy, mint egykor Róma állít össze, durva, barbár hódítóháborúnak vasvesszeje alatt, vagy a brit és a francia nemzet, fajok és nyelvek amalgámjából. A középkorban vallási alapon próbálták meg a fehérek egy akolba és egy pásztor alá terelését, ma pedig, a tudatosított etnikumok idején, a népek közötti ésszerű érdekkapcsolatok sürgetik ki az új államformát. A bábeli nyelvzavar helyébe a sok nyelven követelt új haza, műfaj következik, a nagyobb földrajzi egységek népszövetkezése, melyet a homogén emberi lélek, de gazdasági és biztonsági okok is siettetnek.
A dunai népek közösségének honalapítási terve nem kisebb kaliber műve, mint Kossuth Lajosé, Kossuth külügyminisztere, az író Teleki László Párizsban jött rá végképp, hogy a jövőben, elnyomó Habsburgok nélkül csak úgy lehet pacifikálni Közép-Európát, hogy valamennyi itt lakó nép a teljes jogegyenlőség alapján egyetlen tömbbé áll össze. Ezzel a tervvel kereste föl Bălcescu is Kossuthot, és Ion Ghica is így képzelte el a dunai népek holnapját. A száműzött Kossuth aztán „Irataim az emigrációból” című könyvében megvetette a roppant terv alapját, és azóta ez az óriás körvonal minduntalan fölbukkan a békeatlaszok árnyképein, valahányszor e vidék nagyzoló honfiai egy-egy újabb háborút vesztenek el, vagy azt hitetik el önmagukkal, hogy nélkülük meg se lehetett volna nyerni. Valahányszor nem hallják Goethe szavát a kicsinyekről: „Azt hiszik, tolnak, pedig csak tolatnak”.
A magyarságnak éppen száz éves a dunakonföderációs irodalma. Irányi, Mocsáry, Iványi-Grünwald, Acsády, majd a makacs Jászi Oszkár folytatta Kossuth eszmélkedését a dunai nagykantonról és a Huszadik Század című folyóiratunk, amelyet Jászi szerkesztett, egész kultuszt csinált ebből az elképzelésből. A baj csak az volt, hogy a nagy tervhez szükséges előzetes társadalmi változás miatt rendőrségi kérdés volt a radikalizmus, amelynek szótárába tartozott a Dunaszövetség is. Destrukciónak számított a kantonizálás, mert kiolvasták belőle joggal, hogy csak Habsburgok és dualizmus nélkül válhat valóra. Ma már nyíltan hangsúlyozhatjuk, hogy e terv csak minden itt lakó nemzet demokráciájában, tehát a békés Svájc történelmi fejlődése folytán lehet valósággá. Igaz, itt is a népek országútja van előtérben: ahogy Svájc az észak-déli országút négynyelvű, szabad kiskalmáraiból és állattenyésztőiből állt össze, úgy nálunk is a 8–10 nyelvű, szabad kisgazdák és ipari munkások valósíthatják meg a kelet-nyugati országút mellett, a kék Duna vörösfonala mentén...
Az alapelv, amelyet Petőfi vérben és lángban fogalmazott meg, immár halhatatlan: akkor szabad egy nemzet, ha együttlakói és szomszédai pontosan olyan szabadok, mint ő maga. Ha tehát semmiféle uralmat nem gyakorolunk más fajokon és semmiféle szuverenitás nem akadályozza meg az akármilyen nyelvűek közeledését, életlehetőségét. Amit nem kívánsz magadnak, azt mással se tedd meg! Ennyi az erkölcsi alapelv, amelynek félszázad óta érezzük gyakorlati dalmahodását. Bőrünkön tapasztaltuk – Erdélyben például románok és magyarok –, hogy ami a Dunaszövetséggel ellenkezik, az lassanként a legklasszikusabb háborús gyúanyag, az az időnként váltakozó irredenta és fajgyűlölet, amely akkor sem oldható föl, ha Hitler módszere szerint át- és visszatelepítgetnek bennünket, nem mint egy-egy haza fiait, hanem mint a talaj- és éghajlatváltoztató fajállatokat.
Úgy emlékszem, 1920 táján járt itt Erdélyben, dunaszövetségi terve érdekében Jászi Oszkár, volt debreceni egyetemi tanár, közíró, volt magyar nemzetiségi miniszter és Kossuth megszállottja, aki a román parasztpárttal próbált – emigráns létére – szövetkezni, aztán politikai hajótöröttként Amerikába vándorolt, és a Harvardegyetemen prédikálta tovább Dunakonföderációját, amelyről kitűnő könyvet is írt vala. Marosvásárhelyt akkor a volt magyar szocialista és Munkásotthon-építő főispánnál, Halász Józsefnél meglátogattuk. A bukott miniszter megkérdezte tőlünk, hogy hol a többi tegnapi híve, aztán fölszólította közülünk az írástudókat, hogy írjunk a bécsi lapjába. Mi húzódoztunk, hogy emigráns lap munkatársaiként nem utazhatunk be Pestre, a magyar szellemnek mégiscsak örökös központjába. A Dunaszövetség az igazság, de Pesten tovább folyik anélkül is az élet. És akkor éreztük a .tragikumot Jászi keserű válaszából: „Élet és igazság nincs mindig együtt! Mikor Kossuth emigrált, akkor is tovább folyt a magyar élet Pesten, ám az igazság ugyanakkor Torinóban lakott!”.
Nem dicsekvés, hogy mi, magyarok – annyi kudarc után is – leginkább készültünk föl Közép-Európában a Dunaszövetségre. Nemcsak mert százéves e téren a szakirodalmunk, vagy mert anynyi költőnk és írónk exponálta magát ezért az eszméért, hogy csak Petőfit, a Dunaszövetség prófétáját, Medgyes Lajost, Lauka Gusztávot, Vajda Jánost, Reviczkyt, Komjáthy Jenőt, Adyt, József Attilát, Illyés Gyulát és Sinka Istvánt vagy Mécs Lászlót és Erdélyi Józsefet említsem, továbbá a felvidéki Győry Dezsőt és Jócsik Lajost. Hiszen már környező népeknek is voltak dunaszövetségi lelkületei, ha csak a Petőfi másnyelvű követőire utalok is: a szlovák Ján Bottora, a bolgár Trajanovra, a román Andrei Mureşanura. Ezek nem is maradtak szűkebb kishazáik kintornásai, mint nálunk az Aranyiskolások, vagy a cseh Frantisek Krajcsi, aki Pozsony megszerzésével a Balkán felé óhajtott terjeszkedni. A szlovák Hviezdoszlav és a román Goga is Petőfihez írtak ódákat, de aztán a szélső nacionalizmusba hullottak alá. Bizony, a soviniszta költőink miatt is lett Közép-Európából Macedónia.
De azért is hagyományos magyar föladat a Dunaszövetség propagálása, mert a régi Magyarország minden égtáji szögletében legalább három nyelven beszéltek. Valóságos mintakanton volt a haza szerkezete, a repülő csak negyedórát pöfögött, s már más nyelvtáj fölé került köröskörül: csak egyszerűen új alkotmányra lett volna szükség, hogy a középeurópai „emeletes haza” – ahogy Németh László hívja, – megszülessék. Éppen ilyen színes népegyveleg Csehország és Szilézia is, ilyen kantonális berakású mozaik. Romániában is több nyelven beszéltek mindig, Jugoszlávia pedig apró táj nyelvek és fajocskák országtípusa. Mindezekben a kisállamokban vidékenként, városokban és falvakban csak úgy hemzsegnek a különböző nyelvek, úgyhogy a polyglott utca a megszokott, míg az egynyelvű a kivétel.
Azt lehet mondani, hogy a természet, a folyórendszer és a vízválasztó, a föld- és néprajz kínálta, amit nálunk valóban honfiúságból kodifikálni kellett volna. Ehelyett azonban minden nép vezetői folyékonyan és élénken hazudtak és hencegték, gépiesen szajkózták öncéljukat, hogy az ő népük a legkülönb, vagy vezetésre hivatott, hogy természetes a szupremáciája, hogy – egészen óvodai csacsogásnak hallatszott sokszor ostoba, soviniszta öndicsőítésük, a bizonygatás, hogy az ő népük csinálja Európában legrégebben a – spanyolviaszkot! Már gyermekkoromban ijedtem meg, amikor a katolikus és császári Bécsben azt olvastam egy történelmi tankönyvben, hogy Luther nem annyira reformátor és parasztforradalmasító költő volt, mint inkább egy elbizakodott, kiugrott szerzetes, Kossuth meg egy rebellis, magyar fiskális! Ugyanakkor magyarul azt tanultam, hogy a Felvidékre támadt hajdan Giskra, a híres cseh rabló, akit viszont később a művelődéstörténelemben mint a kontinens egyik első humanistáját ismertem meg! Hány hazaffyas és történelemhamisító kipufogás hangzott el Közép-Európában, – mikor ül el ezeknek a szaga!
Ifjúkoromban csak mérsékelten vettem ezért rossznéven, amikor Londonban egy pensiótulajdnos, Mr. Suppan azzal hűtötte le magyar lelkendezésemet, hogy ne haragudjam, de ő folyton összetéveszti a budapesti és bukaresti népek nagy történelmi tetteit! A két főváros nevét angolosan ejtette, majdnem egyformán. Én akkor jöttem rá, hogy könnyebb Londonban lordmayorrá lenni, minit bácskai szomszéd faluban, Kucorán községi bíróvá. Mert itt a bírónak öt nyelven kell tudnia: magyarul, szerbül, németül, szlovákul és kisroszul! Míg viszont a londoni lordmayor aligha tud a Chinatownban lakó négyszázezer kínainak nyelvén! A közép-európai élet nagyobb erőfeszítést követel észtől és türelmes jellemtől, mint az egynyelvű országokban! Nálunk a pártok és világnézetek jelszavait különböző nyelveken is érvényesíteni kell! Ezért félős, hogy ha nem értel a szomszédom nyelvén, esetleg nem a humanizmust hallom tőle, hanem azt, amint éppen engem gyaláz! A legtöbb gyűlöletnek ugyanis az egymást meg nem értés, a tudatlanság az oka.
Valaha német cikkben rontottam neki Scotus Viatornak, aki akkortájt Szarajevóban írta szét a Monarchiát, ahol elnyomták a nemzetiségeket, hogy vajjon – Angliában hány százmillió gyarmati páriát nyomtak el? S érdekes, ami providenciális támadó cikkem ellenére is ez a Scotus Viator. ez a Watson-Seaton mégis egyetemi katedrát kapott Oxfordban, mint Közép-európai specialista! – Hát a militarizmus milyen előrelátó volt? 1940-ben azt kérdezte a román fölöttes a Besszarábiában sáncozó katonáktól: ,,Ugye, ti alig várjátok, hogy az oroszra rontsatok?” – és a legénység azt kiabálta, hogy alig várja, hogy hazamehessen! Ugyanez tetszik ki Asztalos István minapi hadinaplójából, a minapi orosz ellenes frontról. A magyar nép is ösztönösen előbbre látott, mint elvakult vezetői. Emlékezetes ifjabb Andrássy Gyula előkelő rövidlátása, midőn a Lovcsen-hegy nélkül nem tudta elképzelni a Monarchia nagyhatalmi állását... Az előrelátás hiánya akkora volt a tegnapi közép európai államférfiakban, hogy humorosan lepett meg, mikor olvastam az öreg Ugron Gábor legsvarcgalbebb időbeli követelését, Magyarország szövetségét holnapi szomszédjával, – Oroszországgal! Ez volt ám a szobatudós, pedig ugyancsak mozgékony életet élt, – s íme, hosszútávra neki lett igaza!
Mert szobatudósnak számított minden isten adta skribler, Dunaszövetséget beszélt, vagy keleti tájékozódást! Az utolsó emberöltő idején néhány szobatudós beszélte a készülő Dunaszövetséget! Ausztriában Koudenhove Calergi, Romániában Capri Valéria, aztán az „Idea Europeana” szerkesztői. Erdély, Magyarország és Románia legjobb radikális értelmisége, legnevesebb írói csíráztatták ki már a nagyváradi ,,Familia”-ban az eszmét, meg is kezdték a dialektikáját, hogy sürgessék az erre való ránevelést, a gyakorlati kivitelhez való közeledést.
Nekünk, régi ábrándosoknak, fura és izgalmas, amikor politikusok ajkán halljuk, hogy ez vagy az a két állam vámunióra készül lépni. Több mint egy nemzedék életorsója pergett le ellőttünk, s mi emlékezünk kedves eszménk egykori vajúdására. Egyik regényemben megírtam, amikor bolgár és szerb legények egy dunai hajón közös tambura- és guszlicaszóra táncolnak és énekelnek. Majd bicskára kapnak és vidáman szurkálják egymást. A nő, akit szerettem, észrevette rajtam, hogy amilyen örömmel hallgattam a szláv zenét, olyan idegenül néztem a verekedőket, mert jobban szerettem a balkániakat is, amikor egymás zenéjét élvezik, mint egymás bicskáját... Éppen úgy szeretem jobban a vámuniójukat is, mint csorba fegyvereik zaját, annál is inkább, mert a kisnépek fegyvere legtöbbször a nagyokért csorbul meg. Ellenben a Dunaszövetség – népuralmi formában – az itteni népek érdekeit viszi előbbre! Azért szűnjön meg itt a nagyzoló kisállamosdi, s építsünk az Ady-féle „dunai kalodák” helyébe tág kilátású és gazdaságilag vezérágú ,,emeletes hazát”, eddigi földszintes házacskáink helyébe. Mik volnának az új, szellős, nagy haza gazdasági előnyei? A románoknak a rövid út nyugatra, a magyaroknak a keleti és déli út a tengerhez, a cseheknek és lengyeleknek a könnyű út az Adriára, a jugoszlávoknak és bolgároknak az északi földjárás a világ ipari nagyhatalmai felé. Nem is szólva a Duna vörös fonaláról, amely nemcsak jelképe, hanem kapcsoló drótja is volna ennyi kisállamnak. Szabad forgalom egymással, ipari és kereskedelmi mozgás nyílnék az eddigi vámosdi helyébe, jó utakat és elhanyagolt vidékek helyreállítását hozná az új távlat. És a szellem hogy kitágulna egyszerre! Mennyi vicinális hazugság rogyna össze, és hogy elsöprődnek minden nemzeti túlzás mesterséges gátja. Nem téveszt meg már bennünket, hogy minden lilliputi náció ma sem adja el a foghatót álompénzen, és görcsösen követel, az illem határain messze túl, olyasmit is, ami nem illeti meg. Szinte könyv nélkül ismerjük a frazeológiájukat, csakhogy mi új szótárt is vinnénk a népközi demokráciánkba!
Itt van mindjárt a sokféle nyelv, amelyek határain, sőt azokon belül is vámsorompók emelgetik polipkarjaikat, a régi hazafiság jóvoltából. Jórészt üzleti okokból ragaszkodnak ezekhez, mint pápuák a fétisekhez. Ugyanaz a bölcsesség ez, mint egykor a formai vallásosságé, mely embert ölt és népeket irtott a keresztvetés milyensége, vagy a homoiusien-homousion miatt. Még Isten nevében is maradi, korlátolt nyáj az emberiség, holott a haladás a legistenesebb tulajdonságunk. Néha több század is kell, amíg eggyel kevesebb háború-csináló ok van a földtekén és eggyel kevesebb előítélet. Reméljük, a repülő és rádió századában szárnyat kap a kollektív újhaza nemtője is –!
A nyelvi akadályok, persze, egyet jelentenek a lélek megszokott ruházatával, a begyökerezett szólamokkal. Egyszer 1937-ben beszéltem a csehszlovák rádióban, s olyan humoreszket olvastam fel, melyet Pesten is elmondtam már. Aggályosan kérdeztem a társaságomban lévő kassai polgármestert, egy hórihorgas cseh mérnököt, hogy elfogadja-e a csehszlovák mikrofonból az éter a magyar szót? Van-e itt cenzúra, mert Pesten a szakszervezettel nem engedtek rokonszenveznem.
– Cenzúra nincs, – válaszolta a kassai podeszta – kiki felelős azért, amit beszél.
A közönség soraiban meghallgatott, mire megkérdeztem tőle, volt-e kifogása?
– Volt, – válaszolt mosolyogva – miért mondta ön azt, hogy „Felvidék”? és miért viselt az ön novellahőse „ferencjózsef”-kabátot?
– A magyar földrajznak – legyintettem – Kassa örökké felvidék marad! És a hősöm ferencjózsef-kabátja a cseheknél is divatjamúlt, mint a magyaroknál. Ami nekem irónia, az csak nem rettegnivaló a cseheknek?
Danzigtól Várnáig, Passautól Galacig, – hány árnyalatban kapja az ember a gúnyos ellentmondást, mikor Közép-Európát egy hazában látja! „Dunaszövetség, – áh, kérem, ez egy frázis!” – „nem, kérem, ez egy alibi egyéb takargatnivalók számára”! – Újabban konzervativül így bírálnak: „Ez a Dunakonföderáció, ez kérem – bolsevizmus”! A legédesebb volt egy titokzatos barátom véleménye: ..Ez a Dunaszövetség, ugye, ez valami szabadkőműves jegy, olyan, mint a lepra, nemde?” – A sunyiak óvatosabbak: „Bár megcsinálnák az új hatalmasok!” – hogy a régi hatalmasok üldözték, arról hallgatnak. Még azt a szemrehányást is hallottam, hogy az új és keletkező demokráciák hogy nem csinálták még meg másfél év alatt? – Egy volt legionárus kortársam szelíden fenyegetett meg: „Dunaszövetség? Lidércálom, valami megint fekszik a melleteken!” – Fogalma sincs a nemzeti tökfilkónak, hogy legjobbjaink közül hányan hirdették ezt az eszmét a viruló, teljes tegnapi honokban is!
Ez a Közép-Európát végképp megbékítő terv pedig magától, automatikusan is megnő, mint szikkadt homokból egy dali pálma. Akár ellenzik a malom alatti, tegnapi szemléletűek, akár eltolnák az új hamisak. A technika miatt megkisebbedett földön és gyorsforgalmi világviszonylatban nem lehet sokáig delizsáncon, postakocsin utazni, miután föltalálták már a vonatot, autót és repülőt. Ifjúkoromban úgy foglalkoztunk – a szellem különcei – evvel a Dunatervvel, mint másik a nemzetközi világnyelvvel, egyesek a nők választójogával, ismét mások a balkéznek a jobbkéz alól való fölszabadításával. S mivel mind több kétbalkezű politikus szabadult a közép-európai térségre, úgy megrongálódtak a jobboldali hazák, hogy a régi monarchia helyébe egy korszerű, de még nagyobb népszövetkezés van készülőben, amelyben igényesebb és fölvilágosodottabb népeinknek tágabb és igazabb haza-érzete lesz. Nemcsak. tengere, ipara és kereskedelme, hanem minden népnek nagyobb urbanizmusa lesz világvárosi differenciáltsága, a nyelvek szellemes árucseréje, a néplelkek egymás iránti őszinte rokonszenve. Amit egyesek közt embertársuk iránti szeretetnek hívunk, az a népek közt racionális bizalom, ésszerű politikai berendezkedés s nem az eddigi hetyke, olcsó virtus, mely csak a védtelennel szemben érvényesült. Akkor különbség volna az emeletes hazában való élet és a földszinteseké között, mint amekkora van a bécsi kertes, fürdőszobás munkáspaloták és a régi kunyhók áporodottsága között...
Ha Goethe azt merte jósolni, hogy a Panama- és a Szuez-csatorna megépítése jelentősebb lesz a világnak, mint az ő Faust-ja, akkor mi, a XX. század aprószentjei bátran mondhatjuk, hogy a Dunaszövetség tudatos, szinte technikai megalkotása fontosabb lesz népeink életében, mint a magyar Petőfi, a román Eminescu, a lengyel Reymont, az osztrák Körner, a szerb Manojlovics, a bolgár Christo Botev, a horvát Krlezsa, a cseh Capek. A dunaszövetségi terv fölvirágoztatása holnapra azért olyan izgalmasan szép, mert a legegyénibb erőfeszítést is megengedi egy-egy nép keretében: a népek egyenként való meggyőzésére, hogy a sovinizmusnál magasabb hazafiság is van, a népek közötti testvériség törvénybe iktatása a szívekben. Erkölcsileg is ez a nemesebb és gyakorlatilag is ez a dúsabb, és élhetőbb és eredményesebb! Így a Klanvilágból, az ősi törzskorból megmaradt virtuális hazafiúság, mely végképp barbárrá züllött a tegnap, eljut a legújabb kori szublimált népköziséghez, mely csak a védekező nacionalizmust fogadja el erénynek, míg a támadót már a bűn forrásának tartja, és az elmekórtanba utalja...
Erdélyben is egyszer talán leckeszerűen tanulják a gyerekek, hogy vége a régi időknek, mikor egymást állati kedvükre, amúgy istenigazában elnyomhatták a szomszédok – nemzeti alapon, és egészen jól meg lehetett élni abból, hogy az ember román vagy magyar! Ezután nem elég a születés, mert még dolgozni is kell! És a harmadik gimnazista alkotmánytani órán így kezd majd felelni: ,,A történelem legostobább háborújának egyetlen bölcs eredménye volt közép-európai hazánk, Danubia, azaz a Dunaszövetség, amelynek határa népközi, a pénzügye és külügye: közös, hadügye pedig nincsen –”
Aki akkor tanít közülünk, az simogassa meg a jól felelő fiúcska arcát.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék