Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. december, I. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Oltyán László

Oltyán László
TUDÓSÍTÁS A HELYSZÍNRŐL
– Prindeţi că-i ungur! Nu lăsaţi!* – hallszik messzire a kiáltás.
A Szülészettel szembeni úton, egy fiatal fiú rohan lefelé a főtér irányába! Riadt és villámgyors, mint a vadászkutyák elől menekülő nyúl. Lent az aljban, fejüket fölkapva, máris készenlétben várják a fiút a román tüntetők. Szerencsétlen üldözött! Egy pillanatra még hátranéz, fölméri, hogy nincs visszaút, többen szaladnak utána a tetőről, tehát egyetlen megoldás létezik számára, hogy a lenti tömeget kikerülve, egérlyukat találjon magának. Aztán ahogy leér az útra, máris elkapja valaki a gallérját, de kitépi magát a markolásból, még szalad pár métert, mire többen is rávetik magukat, öklök emelkednek a magasba, majd le is sújtanak a rémülettől kiáltani se tudó fiúra. Pillanatok múlva leteperik a földre. Következnek a rúgások. Ki ahol éri. Rúgják a fejét, a bordáját, van aki a gyomrába tapos. Az Arta mozi előtt, pár méterre tőlem, rendőrségi mikrobusz vesztegel. Többen vannak benne, a rendfenntartók közül… Kiszáll az egyik rendőr, megközelíti az embergyűrűt, amely elnyelte a fiút, majd amikor látja, hogy már semmi „értelme” a közbeavatkozásnak, legyint egyet, visszafordul, majd beül a kocsiba, behúzza az ajtót, és elhajtanak. A fiút kinyújtották. Hogy lesz-e még belőle ember vagy sem, nem tudom, de kiáltani szeretnék, akkorát, hogy az egész világ idegyűljön, lássák, mi történik Marosvásárhelyt. Ilyen jeleneteket ugyan már láttam filmeken, de nem betegedtem belé. Most meg ott állok az Arta mozi előtt, elhagy minden erőm, s arra gondolok, hogy bárcsak rémálom volna az egész. Minden kis testrészemet átjárja a félelem. Nem is merek körbenézni, nehogy valaki észrevegye, hogy magyar vagyok. Mert most ez a legnagyobb bűn. Mert ugye, ha azt kiáltják, hogy: „Fogjátok meg, mert tolvaj!” Vagy. „Fogjátok meg, mert gyilkos!” – tudom, hogy miért üldözik azt a szerencsétlenül járt fiút. De csak az legyen valakinek a vétke, hogy magyar, az már sehogyan se fér a fejembe. Meglehet, hogy ez a „széttépett” fiú talpig becsületes ember. Az sincs kizárva, hogy kezet soha senkire nem emelt, hogy másokon is segített. De mégis, azonnal halálra kellett ítélni, mert magyar! Tudomásom szerint ilyesmire csak a Ku-Klux-Klan: az USA-ban a polgárháború után alakult reakciós, négergyűlölő, vallási és nemzeti gyűlölködést szító, titkos terrorista szervezet volt képes. Ám még ezek is palástolták magukat. Fehér csuklyában, és fehér papi reverendához hasonló öltözékben öltek, gyilkoltak. Milyen szervezet tagjai ezek a félelmetes emberek, akik ma egész nap randalíroztak a városban, anélkül, hogy legalább az arcukat elfedték volna, és fennen hirdették, hogy ők románok! Ma végig a nyomukban voltam. Például úgy déltájt, amikor fölértek az RMDSZ székháza elé, hogy fölszámolják a „bozgorok fészkét”, arra leszek figyelmes, hogy valaki elkiáltja magát: ,,Sparge-i gura! Să nu mai vorbească!”** Nem tudhatom, hogy ezt kinek mondták, de pár pillanattal később látom, hogy két rendőr egy megskalpolt embert hoz ki a tüntetők közül. Két oldalról fogják, támogatják, fejbőre hajastól együtt hátra van billenve, mint valami rongy, koponyája eleven hús, a vér elöntötte az egész arcát. A férfi már-már összecsukló lábakkal, félig eszméletlenül megy, amerre viszik. A rendőrség felé... Innét is el kell mennem!...Gyengeség, ájulás környékez! Visszamegyek hát a főtérre, hogy saját szememmel lássam mindazt, ami ma Vásárhelyen történik.
A főtéren ugyanazokkal a jellegzetes külsejű emberekkel találkozom… Honnét jöttek!?... Mert én a tősgyökeres marosvásárhelyi román embert ismerem. Azaz, könnyedén fölismerem. Mégpedig arcáról, járásáról, öltözködéséről. És amit tudok róluk: soha az életben nem emeltek kezet a magyarokra. A tősgyökeres vásárhelyi román nem verekszik, nem gyilkol, de főképp gondolkozik! Nekem megszámlálhatatlan román cimborám, barátom volt már gyermekkoromban, akikkel egyszer románul, máskor magyarul beszéltünk. Atlétizáltam, repülőmodellező voltam, fele ilyen meg fele olyan nemzetiségű klubtársakkal, de egyszer sem mentünk össze azért, hogy az egyik román, a másik meg magyar. S azt, hogy a marosvásárhelyi románt nem lehet öldöklésre, gyilkolásra, gyűlölködésre befogni, semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy erre a célra más helyiségekből kellett hozni végrehajtókat! Mégpedig annak a programnak a végrehajtására, amit egy „láthatatlan” szervezet meghirdetett: a magyarok kiirtására, és elűzésére az országból. Én láttam ennek a „szervezetnek” a programját, amelyben többek között ez áll: „A németeket már elűztük! Maradtak az ázsiai hunok, a magyarok, és maradtak a cigányok meg a többi szemét, ami szégyen Romániára nézve. Mindent el kell követnünk hogy ez a szent föld megtisztuljon tőlük. Nekünk nincs szükségünk Európára! Mi okos nemzet vagyunk.” Maga az élet, a kivándorlók ezrei, a pattanásig feszült hangulat, a lincselések sorozata mind-mind azt bizonyítja, hogy ez a „szervezet” igenis létezik, és könyörtelenül cselekszik. Tehát jobbára ezekkel az emberekkel találkoztam a főtéren. A Művelődési Palotát vették „célba”... Valaki észrevette, hogy a volt hangszerüzlet helyébe fölállított bejelentési iroda nevét magyarul is kiírták. Szét akarták törni, de akkor a román szöveg is eltűnik, mert a felirat üvegből készült. Erre gyorsan létrát szerez egy vászonkalapos, szakállas fiatalember, papírt és prenadexet kerít, majd leragasztja a magyar szöveget. Munkáját többen is megtapsolják. Nagy volt az öröm! Valaki a tömegben elkiáltja magát: „Hajrá, magyarok!” Huuuu! – horkant föl a tömeg, és máris rávetik magukat arra, aki meg mert mukkanni magyarul. Torkát szorítják, fejét ütik. A rendőrök, akik elég szép számban vannak jelen a főtéren, gyorsan közbeavatkoznak, és a magyar fiatalembert kiszabadítják a tömegből. Autóba ültetik, és elviszik. Valaki bosszús hangon szól a kocsi után: „Ezek elviszik, de el is engedik, anélkül, hogy csinálnának neki valamit...”
A tömegben fölfedezek egy tányérkalapos, fehér harisnyás, bundalájbit viselő „szent” férfit Igen, „szentnek” nevezem ezt az ötven év körüli falusi embert, mert parancsát a fiatalok rögtön végrehajtják. Ez a tányérkalapos tehát azt is észreveszi, hogy a Művelődési Palota homlokzatát freskó díszíti... Majd meglátja a falon lévő mellszobrokat is, de főképp azt, hogy magyar nevek, magyar feliratok díszelegnek a magasban. Többen is fölpillantanak abba az irányba, amerre a tányérkalapos néz. Majd azt mondja a tányérkalapos: – Inscripţie ungurească! Ha nem tévedek, a férfi által mondott szavak azt jelentik, hogy: magyar iromány! Na, erre megmozdul a tömeg, hogy valamit tenni kell! A tányérkalapos azt mondja: „Trebuie s-o doborîm. Aducem o macara, şi o doborîm!*** Manapság minden lehetséges! Öt ember összeáll, és törvényt kovácsol. Aki aztán a határozat ellen szegül, az megjárja! Tehát ha most innét elindul vagy tíz fogdmeglegény, holtbiztos, hogy daruval tér vissza, és megmocskolják a Művelődési Palota homlokzatát. Ám ott áll a közelükben két fegyveres milicista is. Az egyikük azt mondja a tányérkalaposnak: „Nu merge chiar aşa domnule. Fiţi atenţi!” Vagyis: Nem megy az úgy, uram! Vigyázzanak! Jó, hát nem hoznak darut! De ki kell törölni még az emlékezetből is mindazt, ami magyar. A városháza balkonjára már a reggel kitűzték a feliratokat. Az egyiken az áll, hogy: „Egalitate dar nu privilegii!” Egyenlőséget, de nem kiváltságokat. Majd: „Jos cu Kincses!” Le Kincsessel! Elvonul a „szervezet”, maradnak a „békésebb” románok. Néhány, mindenre elszánt lány, fiatalasszony ezt kiáltja: – Kincses! Kincses! Rájuk szólnak: „Fogjátok be a szátokat!” A lányok közül az egyik azt mondja: „Mindig is ki volt írva Vásárhelyen magyarul, hogy gyógyszertár! Most meg mi a baj?” Egy cigarettázó férfi erős gyűlölettel a hangjában azt mondja a lánynak: „Rágtatok, haraptatok, mint a veszett kutyák!” – s még kezével is kutyafejet formálva, mutatja, hogy mi, magyarok miként ettük a románokat. Ezt már képtelen vagyok lenyelni.
– Édes uram, hallgasson ide! – mondom a férfinak –, szóval maga szerint minden magyar veszett kutya?! És miért vagyok én veszett kutya, ha szabad érdeklődnöm? Miért?!
A férfi kicsit megszeppenve rámnéz. Nem tudom, mit láthatott rajtam, de mindjárt másfajta hangon válaszol:
– Én nem mondtam magának, hogy veszett kutya!...
– Vigyázzon, ezek nagyon érzékenyek! – szólt közbe egy szürke hajú román férfi.
– Igen kérem, érzékeny vagyok, mert a forradalom alatt ugyanezen a helyen harcoltam a diktatúra ellen! Hogy demokrácia s ne gyűlölködés legyen.
– Hagyjuk kérem a forradalmat! – mondja a szürke hajú férfi. – Ma mindenki nagy hős, ma mindenki nagy forradalmár. Inkább beszéljünk másról.
Mit tudja ez az ácsorgó, szürke hajú, hogy miről beszélek neki! Ha ő is itt van december huszonegyedikén, ha vizet és füstöt okádnak rá, úgy mint rám, ma több tisztelettel beszél a forradalomról. De meg vagyok győződve, hogy az a „szervezet”, amely kirobbantotta a bajokat, nem is akarta a változást. Ceauşescu ideje alatt is ők voltak az uszítók. Emlékszem, közvetlenül a forradalom utáni napokban a Déda felől érkező vonaton magyarellenes röpcédulákat osztogatott a kalauz. A következő napon, miközben a nagyállomáson vártam, hogy induljon a vonatom, a nagyállomásról a kisállomásra ingáztam, ugyancsak a Déda felől érkező galaci gyorsról ittas román legények szálltak le, és torkuk szakadtából ordibálták: „Moarte secuiilor!” Majd: „Ungurii să plece din ţara!” Halál a székelyekre! A magyarok menjenek ki az országból! Ezek voltak az előjelek, hogy ma, ezerkilencszázkilencven március tizenkilencedikén, ez történik a városban! Sőt ha figyelembe veszem, hogy a lapok, főképp a helyi lapok, milyen uszító, rágalmazó hadjáratot indítottak a magyarok ellen, a kép egyre világosabbá válik: véghez kell vinni mindazt, amit Ceauşescu elkezdett! Mégpedig sok-sok évvel ezelőtt. Gondoljunk Ion Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania**** című könyvére, amely még ezerkilencszáznyolcvankettőben jelent meg! Lănerănjan, nyilván „útmutatásra”, szégyenteljesen bemocskol minket, magyarokat! Ez volt tehát a „jeladás”. A síp, amit megfújt Lăncrănjan úr, majd fújták mások is. Mi, magyar írók akkor tiltakozó levelet küldtünk Ceauşescunak. Ezt a levelet sokan aláírtuk. De túlságosan elkezdődött a megfélemlítés, a provokáció! Nyomdász voltam. Éjszaka fél egy tájt kéretnek a telefonhoz. Maga a kapus jött fel utánam az emeletre, hogy keresnek. Meglepett... A telefonáló nem mutatkozott be, csak azt mondta, hogy fogjunk össze, csináljunk valamit, mert a Lăncrănjankönyvet nem lehet elfelejteni... Öt napig ösztökélt, biztatott a férfi, s én minden alkalommal azt feleltem neki, hogy jöjjön föl a szerkesztőségbe, hogy ismerkedjünk meg! Csak buzdított, hogy fogjunk össze, szervezzünk valamit Lăncrănjan ellen, de nem jött el… A Lăncrănjan könyvét másfajta könyvek követték, azzal hogy például milyen szörnyű tetteket hajtottak végre a románok ellen a horthysták. És lassan, „ügyesen”, minket összeötvöztek a horthystákkal. Magyarellenes hangulatot keltettek az egész országban. Kétség nem fér hozzá, ami ma történik Marosvásárhelyen, az csak folytatása annak, amit Ceauşescu elkezdett.
Kicsit elkalandoztam, de térjünk vissza a március tizenkilencediki eseményekre. Tehát az a tömeg, amely Kincses Elődöt csaknem letérdepeltette, hogy mondjon le, elindult „végrehajtani”, a parancsot hogy mindent az előzetes „megbeszélések” alapján csináljanak. Mert kérdem én: ez az „összegyűjtött” tömeg honnan tudhatta, hogy ki is az a Kincses? Ám tudták a szervezet „tagjai”, hogy Kincses mint ügyvéd kiváló, tipikus vezéralak, s a „kígyót” a fejétől kell megölni. A „dirigált” tömeg második lépése az volt, hogy a városban minden magyar nyelvű feliratot, plakátot eltűntessen. De ezzel egyidőben egy másik magyar „fészket” is meg kellett félemlíteni, ami nem más, mint a Nemzeti Színház. A mindenre felhatalmazott „tömeg” gyorsan, töprengés nélkül intézkedett. Amint a színházhoz ért, máris bezúzták a hirdetőtáblák vitrinjeit, kitépték a plakátokat, fényképeket, és nagy éljenzéssel, boldogan meg is gyújtották azokat. A nagy hűhó, az eszeveszett garázdálkodás láttán azt mondta nekem az egyik öreg tanár, aki pillanatra megállt mellettem:
– Körülbelül ez történt Németországban is, mielőtt Hitler hatalomra került. Előbb csak az újságokban szidták a zsidókat, kigúnyolták őket, majd nyíltan is meghúzták a szakállukat, csúfot űztek belőlük, miközben a fajtiszta Németország megteremtéséről beszélt a születőben levő párt vezére, Hitler. Aztán amint hallom, a mostani nemzeti érzelemmel fölvértezett emberek a Tudor negyedben magyarokat vertek véresre, házakba, egyszerű emberek lakásaiba törtek be, anélkül, hogy legalább egy személyt is elvitt volna közülük a rendőrség. Félelmetes, kérem! Az Isten mentse meg Romániát, ha az a „szervezet” párttá alakul! A csőcselékből csinált magasrangú SS-eket Hitler, akik – mint tudjuk – profi gyilkosokká váltak. De mint mondani szokás, saját ökrei döfik fel az embert. Sokan az „értelmesebb” románok körül, akik ezt a láthatatlan „szervezetet” irányítják, nem tudják, nem is sejtik, hogy akiket ma manipulál, azok holnap ellenük fordulhatnak! Mert aki letép egy plakátot, aki könyörtelenül kioltja egy ember életét, csak azért, mert azt mondjuk, az nem gondolkozik! Mondjuk ki kereken, az ilyen embernek nincs elég esze. Az ilyen emberek szívből gyűlölik a náluk okosabbakat, az értelmesebbeket, egyszóval azokat, akik többet tudnak, mint ők. S ha, mint mondtam, ez a „szervezet” megkaparintja a hatalmat, a plakáttépegető „kisember” azon igyekszik, hogy félreállítsa a „nagyembert”, akinek több esze van! Aztán majd a „kicsi” diktál a „nagynak”. Vagy máris létrejött egy sovén alapokra helyezett diktatúra?! A jelek szerint igen! Ki fékezi meg ezeket? Ilyesmi soha az életben nem volt Marosvásárhelyen.
Kiabálás, dulakodás a színház bejáratánál. Közelebb megyek. Látom, a tanár hazasiet, mint mondta, véletlenül került a „bámészkodók” közé. Hát az történik a bejáratnál, hogy a „békés” tüntetők be akarnak hatolni a színházba is, hogy rendet teremtsenek! Hogy felgyújtsák mindazt, ami magyar, mert ugyebár erre úgyse lesz többet szükség. Két román színész szállt szembe a gyújtogatókkal és mint látom, el is zavarták őket, mert lemondanak arról a szándékukról, hogy behatoljanak az épületbe.
A „haditerv” úgy szólhatott, hogy miután félreállítják Kincsest, elintézik a színházat, és a magyar feliratokat, a társaság egy része fölmegy az RMDSZ szákházába, hogy fölperzselje a „Cuibul bozgorilor”-t, hogy kinyírja az ott talált vezetőket, a másik része meg járja a várost, s ha valami „olyasmit” lát, intézkedik. Ezen a napon, teljes urai és mindenhatói voltak Vásárhelynek ezek a behozott, mindenre kész emberek. És éltek is az alkalommal! Azt kiáltozhatták, amit csak akartak, azt köptek szembe vagy vertek pofán, akit akartak, megfélemlítve a magyar lakosságot. Nyilván, ez is a napi programhoz tartozott: úgy kell tehát megleckéztetni a magyarokat, hogy többet ne legyen, se merszük, se bátorságuk beszélni, követelőzni, hogy véssék jól észbe, nekik egyszer s mindenkorra kuss!
Ezen az éjszakán – azt hiszem – kevés magyar ember aludt Marosvásárhelyen. Szétvertek?! Megtörtek?!... Kioltották belőlünk a hitet, a reményt? Mi lesz ezután? Lesz-e még egy magyar ember, aki ezután kinyitja a száját?! Kinek lesz mersze még iskolát, egyetemet követelni. Azaz visszakövetelni azt, amit a diktatúra elvett tőlünk? Hogy szedjük össze a szétvert RMDSZ-t?
De másnap Marosvásárhely magyar lakosságának jó része összegyűlt, s a Tanácsháza elé vonult. Jöttek a gyárakból a munkások, tisztviselők, az iskolákból a tanárok, tanulók. Mi üres kézzel vonultunk a Tanácsháza elé, hogy követeljük: azonnal jöjjön le Marosvásárhelyre Ion Iliescu elnök és Király Károly alelnök, hogy lássák, hallják, mit csinált velünk tegnap egy eddig még „ismeretlen” szervezet. Be kell számolnunk Ion Iliescunak mindarról, ami a tegnap a városunkban történt. Biztosítékot kérünk az ideiglenes román kormánytól, hogy többet ilyesmi nem fordul elő.
Azt hiszem, ennyi magyar még nem gyűlt össze soha a főtéren. Én közvetlenül a tanácsháza előtt állok meg, ahol pillanatra se halkul a mindenre elszánt tömeg hangja. Velük együtt kiáltom én is: „Most vagy soha! Most vagy soha!”
Persze, mi nem a tegnapi napot akarjuk visszaadni a románoknak. Mi civilizáltan, józan fejjel kívánunk tárgyalni a kormánnyal. Persze ez a hatalmas tömeg azt is követelte, hogy Kincsest hozzák ide, állítsák vissza tisztségébe, ahonnét a tegnap önkényesen menesztették. Egyre feszültebbé vált a hangulat. Fejünk fölött, a Tanácsháza balkonján, a tegnapi helyzettel ellentétben, ma magyar feliratú táblák, emberek jelentek meg. Elképzeltem, a tegnap álmodni sem mertünk arról, hogy nekünk még lesz alkalmunk kijönni a balkonra. És most ott van szinte az egész RMDSZ vezetősége, kivéve azokat, akiket az este Sütő Andrással egyetemben a kórházba szállítottak! Bekapcsolták a mikrofont. A tömeg senkit sem akart meghallgatni. Csak egyet akart: hogy jöjjön le Iliescu és Király. Zolcsák Sándor volt az első ember, aki végül is csendre tudta inteni a tömeget, hogy meghallgassák. De nem tudnak sokáig figyelni a tegnap fölzaklatott emberek. Iliescut kérik szüntelenül.
Mások is szót akarnak érteni a tömeggel, de nem lehet. Míg jön valaki, és románul ezeket kiáltja a mikrofonba:
– Jó emberek! Egy kis figyelmet kérek! Jó emberek!...
A tömeg hangja pillanatra elcsitul. A szónak folytatja:
– Most beszéltem Bukaresttel! Személyesen Iliescu úrral! Minden remény megvan arra, hogy külön helikopterrel vagy repülővel lejöjjenek. De a pontos választ csak később kapjuk meg.
– Most vagy soha! Most vagy soha! – kiáltozza máris a tömeg.
Közben elindulok az emberek közt szétnézni. A Grand szálló előtti tér felé megyek, mert gyülekezni kezdenek a román tüntetők is. Hangjuk erősödik. Hosszú fehér vászonanyagra írott szöveget lengetnek a fejük fölött: Vatra Românească! És miket kiáltoznak egyre elszántabb hangon:
–Ole, ole, ole, ole, Ardealul al nostru e!
– Murim, luptăm, Ardealul nu lăsăm!
– Trăiască, trăiască, trăiască, să trăiască, Moldova, Ardealul şi Tara Românească!
A két tábor közé egy rendőrsor áll be, arccal a román tüntetők felé. Észreveszem, hogy a román templom előtti kis park túlsó felén is hirtelen megnő a tüntető tábor. A Vatra Românească-s felirat is erre az oldalra kerül.
Nem tudom, miért, a reggeli nyugalmam elszáll. Itt van mindjárt dél, ritkul a magyar tömeg, ezzel szemben pedig nő a Vatrás oldal.
Végül valaki jó híreket közöl mikrofonon:
– Jó emberek! Egy kis figyelmet kérek! Csendet! Meghallgatnak, vagy nem hallgatnak meg!? – kérdi a román szónok. – Kérem, hallgassanak meg.
–Csendet kérünk! Hagyják, hogy beszéljen!
– Én is épp olyan fáradt és éhes vagyok, mint maguk. Ha nem hagynak beszélni, átadom a helyem másnak!
Végre elhallgat a tér. Ezzel szemben a másik tábor tovább .tüntet, persze ellenünk. Ez egy kicsit zavar, de így is megértjük a szónokunkat, aki ezeket mondja:
– Iliescu elnök úr azt üzeni, hogy éppen most megy be egy fontos büróülésre, s ha onnét kijön, megmondja, hogy le tud-e jönni Vásárhelyre, vagy sem!
A tömeg elégedetlenné válik, s máris kiáltozza:
– Most vagy soha! Most vagy soha!
Úristen, már mennyien vannak! – pillantok át a másik táborra. Jönnek és csak jönnek! De ezek nem tősgyökeres vásárhelyiek – mondom magamban rögtön. Ezek az emberek tegnap is itt voltak. Tán haza se mentek! Meglehet, mostanig aludtak, hogy aztán legyen erejük! Ez nincs kizárva. Mert jönnek, és hangjuk egyre erősebb. De nem annyira, hogy elnyomja a mi hangunkat.
Telik az idő!
Újabb bejelentés:
– Iliescu úr azt üzeni, hogy nem tud lejönni, de most éppen a vásárhelyi ügyeket tárgyalják, s ahogy határozat születik erre vonatkozóan, rögtön a tudtunkra adják. A gyűlés délután ötkor kezdődik! Kérem, addig menjenek haza. Vagy. ha akarják, várják meg a döntést.
– Nem-me-gyünk! Ma-ra-dunk! – skandálja a magyarság.
–Jó, hát akkor maradjunk – válaszolja a szónok.
De még csak déli két óra lehet. Azért mondom, hogy lehet, mert ebben a pokoli hangulatban nincs se ideje, se türelme az embernek az órára figyelni.
Ritkul a tömeg, s méghozzá szemmel láthatóan. Reggel még egy tűt se lehetett volna leejteni, most pedig elég könnyedén jövökmegyek az emberek közt. Fölnézek az égre. Sehol egy felhő. Azt mondom magamban, ez a szép idő bajt hozott ránk. Ugye még márciusban járunk, máskor ilyenkor még fúj a szél, esik az eső, hull a hó, az ember azon igyekszik, hogy minél előbb hazaérjen. Most pedig ezen a verőfényes napon az emberek leülnek a járda szélére vagy éppen csoportokba verődve a térre telepszenek le, mindegy hogy mire, hiszen „harci” helyzet alakult ki, s ilyenkor nem számít, hogy poros lesz-e az ember nadrágja.
Már idehallszik a Vatrások hangja. Reggel még ilyen szempontból is túlerőben voltunk, most pedig egyre félelmetesebben kiabálnak. És amennyi mocsok, azt mind ránk mondják. A mieink tapssal válaszolnak. Majd ezt kiáltják vissza a túloldalon levő tüntetőknek:
– Szégyent hoztok Romániára!
Mi csappanunk, a túloldal nő! Látom, erősítést kap a rendőrség. Hosszú sor kékruhás indul meg, hogy beálljon a tüntetők közé. Mi ezt megtapsoljuk! Mi nem vagyunk hívei az erőszaknak.
Hosszú hallgatás után megszólal a mikrofon:
– Testvéreim! Vigyázzatok, ne dőljetek be a provokációnak! Legyetek fegyelmezettek, mutassuk meg, hogy mi békés európai nemzet vagyunk! Vigyázzatok! És ne széledjetek szét! Ez most nagyon fontos!
Hogy a reggel korán kelő magyarok ne aludjanak el a lábukon, Illyés Kinga verseket szaval. Majd Hunyadi András vicceket mond. S mialatt mi a tüntetést békés előadássá változtatjuk, a Vatrások harci kedve pillanatra sem hagy alá.
Meleg van, megyek az Extrába, egy üveg paradicsomléért. Valaki épp az imént jött, hogy ő is vett egy üveg ilyen, mindenre jó italt. Látom, a Vatra Românească székháza előtt két sor magyar fiúkból álló csoport vigyáz, nehogy a tüntetők válaszul az esti RMDSZ-székháza ellen elkövetett rombolást megismételjék, mégpedig megtorlásként, olyan címen, hogy szemet szemért, fogat fogért! Mellükön ott a felirat: RMDSZ. Szép gesztus, mondom, de hozzáteszem gondolatban, hogy vajon a románok közül valaki látja, méltányolja ezt a páratlan bibliai jóságot? Hogy ha megdobnak kővel dobj vissza kenyérrel?
Megveszem a muroklevet, lefeszítem róla a kapszulát, félig megiszom, majd ráérősen visszaballagok a hangtalan tüntetők közé. Mi most egyszerűen várjuk a választ Bukarestből, s több nem érdekel!...
Illyés Kinga újabb verset szaval, van, aki megtapsolja, van, aki oda se figyel. Legtöbben vízért járnak, hol tele üveget, hol üres üveget hordoznak a kezükben. Majálissá változik a reggel oly hevesen indult tüntetés. Aztán ráébredek: minket félrevezettek! Minket elaltatnak, miközben a túloldal rögtön áttöri a rendőr-sorfalat! Előbbre megyek. A Vatrások közvetlen közelébe kerülök. Félelmetes hangon ordibálnak, hogy Erdélyt nem adják, Erdélyért meghalnak, meg hogy mi csak kovártélyosok vagyunk ebben az országban.
Balsejtelmeim támadnak. Rögtön fölszaladok az egyik közelben lakó barátomhoz, nevezetesen Gyárfás Miklóshoz, hogy lássuk biza, a tévé mutatja azt a gyűlést, amiről Iliescu úr beszélt? Dehogy mutatja! A tévében más műsor van. Gyorsan leszaladok a térre, megjárom magam, hogy lássuk, mit lehet tenni. A járda szélén ül volt mesterem a Metalotechnicából, Frink Sándor. Köszönök neki, s mindjárt hozzáteszem:
– Itt azonnal kitör a botrány! Megtámadnak minket!
– Vajon?
– Száz százalék!
Alig lépek el volt mesterem mellől, összefutok Incze Gábor egykori főszerkesztőmmel. Szervusz! Szervusz! Köszöntjük egymást. Majd azt mondom neki:
– Úgy nézelődsz, mintha keresnél valakit!
– Igen, a lányomat keresem!
–Ha aggódsz érte, keresd meg idejében, mert itt rögtön kitör a verekedés! Semmit se érzek olyan biztosan, mint ezt!
– Vajon?!
– Hihetsz nekem!
Elválunk, összetalálkozom ezzel is, azzal is a Metalotehnicából, és mondom a fiúknak, hogy az erősebbek menjenek a sor elejére, mert támadásra lehet számítani.
– Nem hiszem, Laci bácsi – válaszolja az egyik fiatalember.
– Békés tüntetőket azért mégsem lehet megtámadni! Európában élünk!
– Mi csak fújjuk a magunkét, hogy így Európa, meg úgy Európa, aztán úgy elrendeznek, hogy beleőrülünk. Fogadjanak szót, szedjék össze a keményebb kötésű fiúkat, és álljanak a sor elejére!
Végre! A mikrofon is megszólal, méghozzá az én hangomon. Vagyis fentről, a balkonról belátni az egész teret, és valaki ugyanazt látja, ugyanazt érzi, mint én. Ezt mondják a hangszóróba:
– Kérjük, hogy a nők és a gyermekek hagyják el a teret! Vigyázzanak, ne keltsenek pánikot, de vonuljanak ki a térről! Majd: – Testvéreim! Meglehet, hogy összecsapásra kerül sor. Kérlek benneteket, készüljetek föl! Erősítsétek meg a Grand szálló felőli részt! Tömörüljetek! Vigyázzatok!
Ez volt hát a figyelmeztetés! Hál’ istennek, más is látja, amit. én látok, gondolom, és egészen előre megyek, az első sorokba. Észreveszem, hogy egy tizennyolc, tizenkilenc éves lányt valaki a nyaka köré ültet. A lány két öklét az ég felé emelve kiabál, hogy „Jurăm! Jurăm!”, de közben mindegyre hátrafelé néz. Ez a lány őrszem, gondolom, ez a lány figyel valakit! Tovább ordibálnak, üvöltenek a Vatrások, mikor egyszer csak a lány még magasabbra emeli a kezeit és örömujjongásban tör ki!
– Megjöttek! Megérkeztek!
A lány a Bolgárok tere felé néz, majd gyors mozdulattal leszáll a fiú nyakából. A bejelentés, hogy megérkeztek, nem volt számomra se meglepetés, se újság, mert a tüntetések alatt sokszor megesett, hogy a tömeg erősítést kapott, anélkül, hogy ez veszélyt jelentett volna valaki számára. Aztán egyszerre csak látom, hogy a magyarok villámgyors mozdulattal, minden előzetes vezényszó nélkül hátrafordulnak, fejüket lehúzzák, kissé előregörnyedve szaladni kezdenek, visszafelé! Ennyire egyszerre, ennyire azonos mozdulattal, még nem láttam embereket megfutamodni. Tán a halál fölismerése adta a parancsot: – Fuss, mert agyonütnek! És mindenki szaladt, mert aki megáll, azt a halálra rémült tömeg letapossa. Aztán se jobbra, se balra nem lehet kitérni, csak fejvesztve rohanni, amerre a tömeg sodort. Azért pillanatra hátranézek. Fejszék, villák, dorongok erdejét látom magam mögött, majd elhangzik az első jajkiáltás:
– Ne üss!
– Miért ütsz, az anyád úristenit!
Milyen velőtrázó, különös hangja van a dorongnak, amikor valakinek a hátán nagyot csattan. Vagy inkább döng, mint a koporsó fedelére dobott föld?!
A tömeggel együtt besodródom egy keskeny kapualjba, épp oda, ahol barátom, Gyárfás Miklós lakik. Az ijedtségtől ordibáló, kiabáló, és életét mentő sokaság vitt fölfelé a lépcsőkön. Kint a téren félelmetes hangokat hallok, nem vitás, gondolom, akik hátul maradtak, azokat eddig már agyonütötték a felfegyverzett, a percekkel ezelőtt érkezett profi verekedők. A zsoldosok! Vagy nem is tudom, minek nevezzem őket. Fölfutunk tehát az első emeletre. Aztán csak azon kapom magam, hogy bent vagyok a Gyárfás Miklós lakásán, még vagy húsz tüntetőtársammal együtt. Miki kiabál:
– Az isten szerelmére, gyertek be mind, zárjuk be az ajtót, mert ha észreveszik, hogy itt emberek vannak, széttörik a lakásunkat, minket meg megölnek.
Az ajtót be is zárja Miki. Van, aki azonnal vizet kér, van, aki elgyengülve a fotelbe roskad. Aztán a házban néma csend. Lelesek az udvarra. Az előbb száznál is több ember szaladt be, de már alig vannak egy páran, azok is léceket törnek le a kerítésből, aztán rohanás ki a „várból”.
Kinyitom a Miki lakásának ajtaját, s megyek vissza a térre! Ha mások meghalnak, gondolom, én se mehetek haza élve! Sose fogom megbocsátani magamnak, hogy míg másokat ütöttek, öldököltek, én gyáván hallgattam a barátom lakásán. Nézik, hogy hova megyek, de nem kérdez senki semmit tőlem. Máris lent vagyok a téren. Csata utáni állapot. A tér, amely eddig még tiszta volt, most tele van törött botokkal, üvegekkel, zöldszínű padlécekel, és van a levegőben valami végzetes, valami baljós, valami szomorú vibrálás. Van egy légköre most ennek a térnek! A forradalom óta nem a béke. a népünnepély, hanem a halál tere a Tanácsház előtti rész.
A magyarokat már nem lehet föltartóztatni!
Hihetetlen elszántsággal kiáltják:
– Most vagy soha! Most vagy soha! Előre!
A nemrég érkezett és fölfegyverzett hodákiakat, libánfalviaikat a magyar tüntetők „megfékezték”. Majd vissza is verték őket! Nem tudom fölfogni, hogy mikor és hogyan fordulhatott meg a kocka. A Grand szálló elől a nagy tüntető román tömeget mintha csak épp a föld nyelte volna el. A támadókból menekülők lettek! Egész a parkig rohantak vissza, és éppen a forradalom hőseinek fölállított emlékmű mögé bújtak meg. Onnét kezdtek kövekkel dobálni. Nem merték, illetve nem tudták visszafoglalni az eredeti állásukat, ahol még egész nap magyarellenes jelszavakkal igyekeztek elbátortalanítani, megfélemlíteni minket. Még ilyesmit is kiáltottak: „Ungurii, bîrlogi!” Magyarok, barlanglakók! Szóval a délutáni nagy tömeg elmenekült.
Valaki belekiált a mikrofonba:
– Ne széledjetek szét! Gyertek vissza! Tömörüljetek, lássuk, hogy honnét ér majd a támadás.
Különös zajra leszek figyelmes. Mintha egy pléhház dőlne öszsze! Ösztönösen hátrakapom a fejemet. Úristen, egy hatalmas teherkocsi robog felém. Félreugrom. A kocsi szándékát már az előbb észrevették azok, akik jóval mögöttünk védték a teret, és kőzáport zúdítottak a kocsi magas pléholdalaira, kabinjára. Innét eredt az a furcsa zaj. Tisztán látom, hogy a kabinban hárman ülnek, s hogy a szélvédő már be van zúzva, hogy a sofőr a kormányra hajolva, fejét lesütve vaktában vezet. Tán a sofőr már halott, ezért veszi. egyenesbe az utat. Behajt a kicsi háromszögű parkba, kiüti a hatalmas villanypóznát, amely darabokra hull, majd átugrik a szökőkúton, és a román templom erős kőlépcsőibe rohan. Óriási porfelhő keletkezik. Pillanatnyi csönd, majd látjuk, hogy fiatal fiúk egyenesednek föl a teherkocsiban, és vasdorongokat dobálnak le. A napnál is világosabbá válik minden. A haditervet előre elkészítették. Mialatt minket ütnek elölről, jön hátulról ez a „fogadott” legényekkel tele kocsi, belénkhajtanak, majd kiugrálnak a kocsiból, és a magukkal hozott dorongokkal agyonvernek. Csakhogy elszámíthatták magukat. Túl hamar visszavertük a libánfalviakat meg a hodákiakat, s mire belénk szaladtak, már egyedül maradtak... Igaz, ez a kocsi elütött egy férfit, aki szörnyet is halt.
Ám valami ismét készül ellenünk! A mi felünkről a Vatrások oldalára átrobogó kétéltű harckocsi megáll megfordul, kivár, majd amikor a visszavert támadók a háta mögé bújnak, megindul felénk! Ugyanez történik a harctéren is. A gyalogosok a tankok mögé húzódnak támadásra. Lassan, de határozottan jönnek… Ahogy anynyira megközelítenek, máris kőzápor zúdul ránk, kénytelenek vagyunk ismét menekülni. A mikrofonban ordítozás:
– Testvérek! Vigyázzatok! Amint látjátok, magunkra maradtunk, a katonaság nincs mellettünk! Ne fussatok el! Ha most szétszéledtek, a mi életünk is kockán forog. Tömörüljetek! Most ne menjen el senki! Amint látjátok, kigyulladtak a reflektorok, filmeznek, tán történelmi eseménynek lehetünk szemtanúi.
– Most vagy soha! Most vagy soha! – zúgja a tömeg, és újból támadásba indul, ám a kétéltű már az orrunk elé hozta azokat, akik az előbb elmenekültek. Röpülnek a kövek! Onnét ide, innét vissza. Szállnak a literes üvegek is. A „harc” kiújult.
A mentőkocsik egyvégből szirénáznak. A sebesülteket hordják a kórházba.
– Testvéreim, lehet, hogy további vérontásra kerül sor! Sajnos, ez most elkerülhetetlen. Itt van két pap az egyházközösségünktől, akik imát mondanak nékünk.
Az egyik pap a mikrofon elé lép és prédikál. Libabőrös lesz a hátam, mert az az érzésem, hogy a pap lelki üdvösségünkért prédikál. Azok lelkéért imádkozik, akik harcba indulnak, és akik eleshetnek. Úgy érzem, hogy ez számomra az utolsó kenet...
Ma ki tudja hányadszor vetődik föl bennem a gondolat: Ha maradok, meghalok, ha elmegyek, gyáva leszek!
A többiekkel együtt kiabálom:
– Most vagy soha!
Tömörülünk! Szemlátomást csappan a táborunk! Nem tudni, miért... A hangszóró a prédikációk után ismét figyelmeztet:
– Ne menjetek haza!...
Ismét nő a tábor, de csak a túloldalon. Repülnek felénk az üvegek, a kövek.
Dübörögve közelednek felénk a félelmetes tankok. Befordulnak a két tábor közé, zúgnak a motorok, füst terjeng a levegőben, a két tábor egyelőre vár… Várakozás közben még gondolkozni is tudok. Mégpedig azon, hogy miért maradt süket a kormány a kérésünkre. Miért nézték végig a harcot a tisztek a Tanácsháza ablakából? Miért bolondították egész délután, hogy csak várjunk! Mert az ügyünket tárgyalják. Még este se kaptunk választ. Úgy is mondhatnám, hogy gúnyt űztek belőlünk. Épp az előbb mesélte az egyik fiatalember, aki az RMDSZ-t képviseli, hogy Iliescu elnök úr, a második híváskor egyszerűen lecsapta a kagylót. – Igaz ez, kérem?! – kérdeztem.
– Hogyne, saját szemem előtt zajlott le minden!
Szóval a tankok elhallgatnak, és elölről kezdődik minden! Mindkét oldalon nő a tálbor, és érezni lehet, hogy az igazi vérontás ezután következik.
Föllángol a „tűz”!
– Testvéreim!... Testvéreim!... Azt hiszem, minket is megtámadnak… – hangzik a mikrofonban. – Vigyázzatok az innenső oldalra! Már átjöttek a tankokon!....
És ebben a pillanatban puha léptekkel, csöndesen, egyszerre csak nagy tömeg jelenik meg mögöttünk. Valaki elkiáltja:
– Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!
A hodákiak, a libánfalviak nemsokára eltűntek, aztán égni kezdtek a buszok, kocsik, amelyekkel a leitatott, lefizetett „legényeket” behozták!
A magyarok oldalára állott cigányok egy részét hamis tanúk alapján elítélték! A magyarokat is titokban behívatják, majd le is tartóztatják, és brutális módszerekkel vallatják őket. A hodáki meg libánfalvi támadókhoz mindmáig egy ujjal se nyúlt senki.
* – Fogjátok meg, mert magyar! Ne engedjétek el!
** – Vágd szájon! Hogy ne beszéljen többet!
*** Le kell vernünk onnan. Hozunk egy emelődarut, s leszedjük!
**** Szavak Erdélyről.
 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék