Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. december, I. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Nemess László

Nemess László
NAPÉJEGYENLŐSÉG
Március 19. Hétfő.
Reggel rendes időben bent vagyok a szerkben. Befelé jövet elhaladok az elhalálozott Trabant földi maradványai mellett, szélvédőmorzsa az úttest szélén vagy húsz méter hosszan, csavarok, apróbb alkatrészek, egy fácskára felakasztva egy tornacipő. Az úttest túlsó oldalán fekete folt jelzi a benzinnel lelocsolt – másképp nem akart meggyúlni a fránya! – és elégett „szappantartó” tűzhalálának helyét. A roncsot már elszállították.
A szerkben csend, nyugalom. Alig vagyunk, a három főnök közül kettő külföldön, a két újonc távoli, békés tájakon, a korrektor valahol Nyugat-Európában.
Kinn a téren nyugtalanság. Gyülekezik a Vatra. Teljes nevének szabadfordítása: Román tűzfészek. Egyelőre nincsenek sokan, de nagyon zajosak. Még nyugodtan közéjük lehet vegyülni, nem törődnek az emberrel. Sziki Karcsival közéjük is megyünk, a fiú vállán oldaltáska, benne magnó, a szalag csévélődik és telik. „Ardealul românesc, niciodată unguresc!” „Limba română va fi stăpînă!”* Időnként fordítom, mert Karcsi nem érti. Tovább megyünk az egyetem fele. A plébánia előtt kis csoportosulás, benn ,,telt ház”, megy a mise. Felfedezem Ervin bácsit, filmez. Karcsi „jegyzetel” a magnója segítségével. Ismeretlen ember nevemen szólít, és suttogva figyelmeztet, hogy vigyázzunk a kijáratnál. Vigyázunk. Észreveszek három sapkás pofát, akik itt kilógnak a képből. Keményen megnézzük őket, mire eltűnnek az üzletben. Képükre van írva mesterségük, vagy a hosszú gyakorlat gyúrja át az arcot vagy az „olyan” arcok állnak e gyakorlat szolgálatába. És a mi szemünk is kiélesedett a „megfigyelők megfigyelése” közben, amely oly hosszú ideje tart.
Maszek taxival érünk fel az egyetemre, kétszáz méterrel előbb kiszállunk. Az egyetem körül annyi a zsaru – kékben meg civilben –, mint az oroszok. Nem igazoltatnak. A bejáratnál viszont román diákok állják el az utat, nem engednek be. Kit, mit keresünk? Magyar diákokkal szeretnénk találkozni. Nem lehet, nincsenek itt. Hol vannak? A várban. Visszaindulnánk, de felfedezem benn az udvaron Pávai Zolit. Bekiáltok, odajön, kiküld egy másik magyar diákot, Nagy Elődöt. Kiderül, hogy benn valóban kevesen vannak, csak a tárgyalóbizottság. Sétálunk a vár fele, közben Sziki Karcsi interjúvolja Nagy Elődöt. Gyanakvó pillantások kísérnek. A magasban ott nyüslet az a duplaszárnyú, amely már egy éve eszi az idegeinket.
A vártemplomból és a várból éppen oszlik szét a fiatalság. Karcsi lecsap egy kisebb csoportra, elbeszélget velük. A szalag forog. Vissza a főtérre. A vatrások csoportja elterebélyesedett közben. És elzajongosódott… Az ég – mintha el akarná határolni magát a lenti kavargástól – makulátlan kéken virít, a nap tűz. Nagyon meleg van. mindenki izzad, főleg azok, akik isznak. A téren elég sok alakot látok literes üvegből vörös bort inni. Rendőrök mindenfele, nem túl sokan és teljesen passzív álláspontra helyezkedve. Régebb megbírságolták azt, aki utcán vagy parkban alkoholt fogyasztott. A vatrások jelmondatokat skandálnak: „Jos cu Kincses!” Előd nagyon a begyükben van. Vatrások... tulajdonképpen nem tudom, kik ezek, a Vatra tagjai, szimpatizánsai, vagy mások... És főleg azt nem tudni. ki irányítja őket, ki szervezte az egészet. Egy biztos: lencsefóbiájuk van, nem bírják, hogy fotózzák, filmezzék őket. Egy lány fényképezőgépét széttaposták, őt magát jól megverték. Idegesek vagyunk, a magnó kilátszik a Karcsi táskájából, az én fordításom, akármennyire is suttogom – hallszik. Nemsokára fel is figyelnek ránk, odébb állunk.
Déli egy óra. A régi városháza, most megyeháza, erkélyérői bejelentik, hogy Kincses Előd lemondott. Óriási hangorkán, a vatrások tombolnak. Bejelentik továbbá, hogy éppen most írja lemondását.
Most vesszük észre, hogy kompakt magyar csoport is van a tömegben. Elkeseredettek, kórusban kiabálnak: „Nem megyünk!” Mármint haza. Ugyanis a Kincses lemondatásával a szervezők befejezettnek tekintik a hajcihőt, és haza akarják küldeni a népet. A magyarok meg nem akarnak, sajnos a románok sem.
Sziki Karcsit a színházhoz kísérem, aztán hazaballagok. Csak másnap tudom meg, hogy a színház felé hömpölyögtek később ők is, összetörték a műsorvitrineket, letépték a plakátokat.
Délután nézem a magyar adást a tévében. Március 15-i megemlékezések, műsorok. Közben a negyedben a 15–20 tagú fiatal csoport halad el a tömbházak között „Gyertek, magyarok!” kiáltásokkal. Eredmény nincs.
Estefelé kimegyek. A pártok székháza előtt egy-kétezres vatrás tömeg. Nagy felhajtás, megtudom, mi történt a délután. Szétverték az RMDSZ emeletét, de nemcsak azt. Egy parasztpárti mókust véresre vertek, méghozzá az ablakban, hogy a lenti tömeg se unatkozzék, jó későre derült ki, hogy a sajátjukat supálják.
Híre megy, hogy a vezetőség egy része – éppen üléseztek, amikor rájuk törtek – felmenekültek a padlásra. Ezek most alájuk akarják gyújtani az épületet, hogy kifüstöljék őket. Akkor még nem tudom, hogy Sütő is köztük van. És hogy nemsokára félig agyon verik. Ezt rémálmomban sem gondoltam volna. Az épület előtt őrjöngő tömeget megközelíteni nem tanácsos, papírokat égetnek, randalíroznak a rendőrök pártfogó pillantásaitól kísérve. 80–90 főnyi magyar csoport gyűl a Tisztviselő-telepről lefutó utca torka előtt. Közéjük vegyülök. Gámpé Árpád is ott van, szokása szerint békétlenkedik. Ezúttal van miért. Megtudjuk közben, mi történt Sütővel s a többiekkel. Nagy a felháborodás.
Kilenc után lemegyünk a főtérre Árpáddal, a Kultúrpalota sarkánál népes csoport hallgatja a bent zajló műsort. Román népzene. Sok a járókelő, de a nyugtalanság egyelőre visszafojtott.
Fél tízkor már otthon vagyok, és nem tudom, mit kellene tenni.
Befut Mózes Edit a Népújságtól. Aprócska, vörös hajú, friss, és tettre kész. Javasolja, hogy menjünk át a megyeházba, a volt városházára, nézzük meg, mit csinál Kincses Előd, akinek fejét kérik már kinn a téren. Átmegyünk, sőt simán behatolunk a nagyházba, a kapus ránk se pillant, a rendőr mintha egyébbel lenne elfoglalva. Előd az irodájában, időnként gondterhelten kinéz az utcára. Vannak még néhányan a szobában, javasolják, hogy tűnjön el a házból, mert annak semmi értelme, hogy a saját irodájában lincseljék meg. Akkor még nem tudjuk, hogy a nap végére halottak lesznek és több száz sebesült.
Kincses Előd végre veszi diplomatatáskáját, balonját, és eltűnik. Edittel úgy döntünk, hogy itt nincs nagyon mit tovább keresnünk, lenn a téren talán érdekesebb az élet. De hogy jutunk ki az épületből?
Végül sikerül. Az oldalsó bejáratot őrző felajzott tömeg éppen a szálloda felé rohan, mert valaki szerint arra próbál egérutat nyerni Kincses. A két épület ugyanis egybeépült, átjárás van köztük. Kijutunk tehát Mózes Edittel, utána egy hétig nem látom.
Március 20. Kedd.
Véres kedd, de ennek reggel még semmi jele. Az előző délután ugyan elkeseredett kis, magyar fiatalokból álló csoport járta a negyedet „Gyertek, magyarok!” kiáltásokkal, de senki sem reagált rá. Ma reggel Magó ragaszkodik, hogy ő vigye a gyereket óvodába, noha délelőttös, és alig van erre ideje, én pedig úgyis ki akarok menni megnézni a rádióstúdiót és a pártok házát.
Kilenc előtt már a stúdió előtt vagyok, az erkélyen kalasnyikovos katonákat látok: minden rendben – visszafordulok.
A volt Királyi Tábla előtt többszázas tömeg, ezúttal magyarok, szervezetten, visszafojtott indulattal. Fehér karszalagos fiúk terelik el a gépkocsiforgalmat. Egy rangjelzés nélküli rendőröket szállító „fedeles” teherkocsit kifütyülnek, lehurrognak. A zsaruk szenvtelen arccal bámulnak vissza, a kocsi befordul a Borsos Tamás utcába.
Hazamegyek, telefonálni próbálok, alig lehetséges, a jelhang egyszerűen nem jön. Aztán egy-két perc múlva hallszik. Ez így tart késő estig aznap. K. T. szerint a központban felizzottak a szerkentyűk a nagy forgalom miatt.
Lenn a főtéren nyugtalanság, a Városháza előtt néhány száz fős tömeg, magyarok. Simán bejutok a szerkesztőségbe. Alig vagyunk: a takarítónő, később Demeter Jóska, Kuti Márta. A Kisfőnök bejön, körülnéz, a légkört munkára alkalmatlannak ítéli, és hazamegy. A másik két főnök Magyarországon. Vidéki városokból hívnak fel, ha tudnak, érdeklődnek, utasításokat kérnek, nemigen tudom, mit mond jak nekik a tájékoztatáson kívül. Ma a magyar munkások sztrájkolnak a gyárakban. A régi Városháza, most Megyeháza előtt sokasodik a nép. Lenn a földszinten a Figyelőnél az RMDSZ néhány tegnap este összevert vezetője tanácskozik, ahogy látom, nagy a tanácstalanság. A kivonulást nem ők kezdeményezték, most próbálják uralni a helyzetet. Egyelőre nincs baj, a .tömeg a téren türelmetlen és hangos ugyan, de tartózkodik minden erőszakos cselekedettől, bár mindenki tudja már, mi .történt Sütővel és társaival, és ez nem idegcsillapító. A sokadalom fölött táblák: „Anyanyelvünkért tüntetünk!” Itthon vagyunk!” Stb.
12.00 Valaki telefonon értesít: Oroszfelfalu irányából indulnak a parasztok Marosvásárhely fele. Ez persze jelenti Hodákot, Libánfalvát, Dédabisztrát is. A tegnap is a hodákiak verték szét az RMDSZ emeletét, gondosan megkímélve a tanácstermet, amelyet közösen használnak az épületben székelő pártok.
Egy óra után megérkezik a Bőrgyár, hatalmas ováció fogadja a munkásokat. Közben iskolások is érkeznek, rendezetten, oszlopban, őket vegyesen fogadják, van, aki hazaküldené őket, mások örvendenek a szaporulatnak.
A vásárhelyi munkásság remek. Indulatosak, türelmetlenek, de uralkodnak magukon. És ami a legcsodálatosabb: ez végig kitart, a következő napok igazán hullámzó eseményei közepette is. Jelmondatokat kiabálnak: „Vissza Kincsest, itthon vagyunk!” Ezt a bőrgyáriaktól veszik át, amennyire meg tudom ítélni, a lózung népszerűsége nagy, telitalálat. Pillanatnyilag.
14.00. Káli Király István Bukaresttel beszél. Király Károllyal is. A dialógusnak csak egyik szárnyát hallom, de érdembeli eredmény aligha született.
Híre megy, hogy Kincses Előd nincs a városban, talán Udvarhelyen bujkál. Kitartóan követelik, hogy térjen vissza. A tegnap az utca mondatta le, most az utca követeli vissza. De ez az utca tisztább... Ezeket az embereket senki sem bujtatta fel, saját elhatározásukból jöttek ki, és józanok. Azok is maradnak másnap reggelig, délutánig, napokig. Mármint a munkások, diákok.
Tiszta kék égbolt, forró nap. A Grand Hotel előtti teret, a görög katolikus templom előtti parkot egyre duzzadó tömeg tölti ki. Isznak. A magyar oldalon sűrűsödő sokadalom elszánt, nem hajlandó eltávozni, ha kell, itt is alusznak. „Most vagy soha!” – zúg mindegyre. Egyre éhesebbek, főleg szomjasabbak lesznek, bejárnak az épületbe (a három szerk. házába) vizet inni, pisilni.
14.30. Miután több szónok beszélt már a tömeghez, úgy tűnik, kifogyóban a szufla. A sokadalom Iliescut követeli: Jöjjön ide! Híre megy, hogy jön is, aztán ezt cáfolják. Majd bejelentik, hogy fél órán belül itt lesz Petre Roman. Nem hiszem. Nincs vezető román politikus, aki most ide dugná az ábrázatát. Választások közelednek.
A sok „Vissza Kincsest!” skandálás mintha negyed négy után materializálódna: hatalmas üvöltés, kinézek a szerk. ablakán, s látom Elődöt, amint mosolyogva, fejét lépéseinek ütemére ingatva szégyenlős arckifejezéssel halad a szemben levő járdán a főbejárat felé. Elemi erővel tör fel a torkokból: KINCSES!!! Megvallom, én is üvöltök az ablakból.
15.34. Kincses beszél a tömeghez a Városháza erkélyéről. A tömeg mintha nyugodtabb lenne. Bejelentik, hogy Bukarestben összeül nemsokára a kormány megbeszélni az itteni gondokat. „Megvárjuk” – kiáltja a sokadalom. Haza – „Nem megyünk!”, „Most, vagy soha!”.
Lenn az utcán találkozom Bíró Marival, Julius kezébe kapaszkodva sodródnak a tömegben. Juliusszal váltok néhány mondatot az ő anyanyelvén, ha tudnám, hogy milyen nagy szükségem lesz angol tudásomra a következő napokban, többet is csevegtem volna vele. Nem biztos, hogy lett volna ideje. Többet nem láttam őket a következő napokban. A Juliusszal való diskurzus summája: kukkot nem ért az egészből, noha jól beszél magyarul. De angol fejjel ezt nem is lehet...
A Városháza sarkán vagy húsz rendőr csoportosul. Dühödt emberek elkergetik őket, hogy álljanak sorfalat a két tábor között. A zsaruk szófogadóan, libasorban elügetnek. A kordon, amit tesséklássék létrehoznak, laza lánc, szakadékony, mint a pókfonál. Túlfelől megjelennek a fegyverek: szabványméretű, vadonatúj, fehér botok, fejszék, láncok, a kabátok alatt kések, bicskák. A két csapat egyelőre szidja egymást, a túloldal hangját a szesz, az emeletre gyorsan felgőzölgő alkohol vadítja.
17.00. Állítólag összeült a kormány. Ők tanácskoznak, mi várunk. Éhes vagyok, sóvárogva kívánok egy kávét. A szerkesztőségben jövés-menés, aggaszt a rám bízott – bízott a fenét, magamra vállalt – felszerelés őrzése. Ráadásul kicserélték a dammzárat az ajtón, s az új nem működik.
17.30. kb. Kezdődik a verekedés. Súlyosan téves fogalmazás! Kezdődik a védtelen, fegyvertelen magyarok lerohanása fejszékkel, husángokkal, késekkel, láncokkal. Először a kiürített üvegek repülnek a hodákiak felől (az egyszerűség kedvéért ezután így nevezem a többi román hegyi falvak lakóit is), a magyar oldal szervezői, a karszalagos fiúk elhatározzák, hogy támadás esetén mindegyikük kinéz magának egy ellenfelet, és megpróbálja kicsavarni kezéből a botot. Ez nemigen sikerül. G. Gábornak például a hüvelykujja bánja a fogást, leesik, összevissza supálják, szeme bevérzik, fejét betörik, teste csupa kék folt. Az első sebesültek között szállítják be.
A rendőrök immár sehol, a magyarok arcvonala meginog, majd megfutamodik. Lenn vagyok az utcán, jól látok mindent, vissza szeretnék futni a szerkesztőségbe, de nem visz a lábam. Biztonságban ott sem lennék, amióta szétverték a székházat, az RMDSZ „diszpécser-szolgálata” újra a szerkesztőség, mint a forradalom első napjaiban. Ha ezt a hodákiak meg a barátaik megtudják, ugyanaz vár ránk, mint egy nappal korábban Sütőékre.
Szalad a nép az utca elején, látom, amint egy idősebbnek ható férfi elbukik, egy román paraszt csépeli alkohol-amplifikálta teljes erejével. Ekkor szinte csoda történik.
A megfutamított magyarok visszalódulnak. Még mindig puszta kézzel, de valami megmagyarázhatatlan lendülettel, bátorsággal, és visszaszorítják a románokat az előző arcvonalra. Hihetetlen. A tömegben, a támadók között férfiak, nők is, sőt: kamaszlányok, gyerekek. Visszaverik az ellenfelet, és csak azután kezdődik a fegyverkezés.
Futva érkeznek a fiatal munkások, diákok, szóveszteség nélkül nekiesnek annak az építkezési segédanyagnak, ami még az ősz óta maradt ott a szerkesztőség melletti garázslejáróban. Szétszedik az állványokat, kézbeli léceket tördelnek, a zsaluzáshoz használt préselt lemez darabokból villámgyorsan pajzsokat mesterkednek. Néhány kerek meg szögletes forgalomirányító tábla szintén pajzsként bukkan fel a harcosok bal karján. A vaskerítésből kitépnek néhány rudat, gazdára talál egypár betonvas pálca is. A főtér padjainak vége, a zöldfenyőfalécek harci dorongokká válnak. A szükség törvényt, rendet bont.
Közben sorra befutnak a mentőkocsik, szállítják folyamatosan a sebesülteket. A mieinket a régi Városháza főbejárata elől szedik fel, az ellentáboréit túlfelől, a Bolgár tér vagy az új posta felől megközelítve.
A helyzet feszült. Ostromgyűrűbe zárva szorongunk, most már el sem lehet menni innen, gondolom, pedig akkor még lehetett. A helyzet viszont egyáltalán nem tiszta, nem tudni, ha a főteret esetleg el is hagyja az ember, hol leshetnek rá, melyik utcasarkon. Ha lenne időm, most szülővárosom régi békéjét gyászolnám, amely – úgy rémlik – soha többé nem tér vissza. Sok a sebesült, és halottakról is rebesgetnek. De idő nincs. Akármelyik pillanatban újra áttörhetik a frontvonalat, lerohanhatják a két közrezárt épületet, a városházát és miniket. Akkor csúnya egérfogó, csúnya kilátások.
A hadsereg úgy dönt, hogy végre beavatkozik. Délután hat körül megjelennek a harckocsik a Városháza utca Cuza Voda felőli végén. Csakhogy addigra a mieink barikádot emeltek ott, akárcsak a többi ide vezető utcában. Groteszk helyzet alakul ki: a fenyegetően csörömpölő böhöm T–55-ösök illedelmesen bebocsátást kérnek, de a harcosokká átvedlett korábbi békés tüntetők nem engedik be őket, lécekkel hadonásznak és kijelentik, hogy senkiben sem bíznak. Kincses beszél az emeleti ablakból: „Fiúk, engedjétek be a katonákat, minket védenek!” Jön a válasz: „Nem engedjük be őket, nem bízunk senkiben, csak magunkban bízhatunk!”
Folyik a huzavona, kinn a téren meg zajlik a csetepaté. Közelharc, meg „tüzérségi”, üres üvegekkel, kisebb fadarabokkal, kövekkel, felszedett aszfaltdarabokkal. Végül Kincses szétimádkozza a barikádot, a mieink megnyitják, a páncélosok becsörömpölnek a térre, és elfoglalják pozícióikat, amelyeket majd egy hétig tartanak a továbbiakban.
A harckocsik két párhuzamos sorban helyezkednek el, a Grand Hotellel szomszédos régi emeletes ház sarkától – ahol a fagyaltos kioszk áll – a volt municípiumi néptanács főbejáratának lépcsőjéig. A két sor között kb. húszméteres köz – a senki földje – húzódik. A katonák alighogy megérkeztek, elbújnak tankjaikban, és a következő órákban csak akkor másznak ki, ha oltani kell az éppen kigyúlt T–55-öst. Mert ez is megesik a későbbiek során – igaz, merő véletlenből. De ne vágjak az események elébe.
Lassan besötétedik. A védők száma szemmel láthatóan csappan. A főok az asszonyok jelenléte, no meg a gyerekeké. Túlfelől pedig szaporodjak az ostromlók. A görgényi a felső-marosvölgyi parasztok mellé – úgy rémlik-hírlik – felzárkóznak lakótársaink is, vásárhelyiek. Persze nem azok, akik késsel-villával szoktak étkezni....
Tehát az asszonyok… Nekik a sötétség beálltával és a harctevékenység fokozódásával egyidejűleg terelődik át aggódásuk általános gondokról a családiakra. Szeretnék biztonságban otthon tudni férjüket, fiukat. A főtér felső vége nyitott – már a barikádokat leszámítva –, ott nincs ellenség, arra el lehet szivárogni. Szivárognak hát.
Akik maradnak viszont, azok eltökéltek. Fáradtak, szomjasak, reggel óta nem ettek, de nem hajlandók elmenni, és átadni a teret. A most vagy soha lelkiállapot, hangulat állandósul, bármily furcsán hangzik is ez. Felkészülünk arra, hogy a szerkesztőségek (és mozivállalat) házát szükség esetén feladjuk, és a régi Városházára vonulunk vissza, azt próbáljuk megvédeni. A bizonytalanságot fokozza, hogy nincsenek adatok az ostromlók számára vonatkozóan. Az általános benyomás az, hogy számuk gyarapszik, míg a mienk fogy. A gyermekeket betoloncoljuk a Városházára az asszonyok egy részével együtt. A fiatal lányok zöme marad, láttam tizenötéves forma fruskát, kemény léccel a kezében, bátran furakodni az első vonal irányába. Éjfélre ez a lány többet tud majd kézitusáról, közelharcról, Molotov-koktélről, mint amennyit eddig tudott a szerelemről.
Az igazi utcai ütközet este nyolc és tizenegy között zajlik. Az ellentábor nekivadulva rohamoz, de a tankok között legfeljebb egyesével lehet átbújni, kivéve a harckocsizár két végét, főleg a polgármesteri hivatal lépcsőit, ahol nincs páncélos, közvetlen tehát a harcérintkezés. Keresett, túlzó a kifejezés, a megfogalmazás? Nos, ahol emberek százai sebesülnek meg, több tucatnyi nagyon súlyosan, ahol emberek vesztik életüket, ott harc van.
Sajnos. Ott járok az üveg-potyogásban, kövek zúgnak a magasban, férfiak sebesülnek meg, és húzódnak vissza a kötözőhelyre, hogy fehérbe pólyált fejjel újra felbukkanjanak a forgatagban.
Ehhez fogható látványt filmen ha láttam. Túlfelölről elkezdődik a komoly bombázás, bevetik a Molotov-koktélt. A benzines üvegek dugója mellé szorított rongy tüzes csíkot húz maga után a levegőben, az üveg csattanva, lángoló tartalmát szertefröccsentve ér földet, aszfaltot, falat, harckocsit, embert. Ezen az estén három felgyújtott embert láttam. Egyik közvetlenül előttem járt pórul. Eléje csapódott be a benzines palack, az égő benzin lábaira freccsent. Nem volt sehol kéznél egy vizes pokróc vagy efféle, valahogy eloltották, elszállították. Egy másiknak a nadrágja gyúlt ki a fenekén, behúzták a túloldalon levő régi emeletes ház kapualjába, ott oltották el a testén keletkezett tüzet. Egy harmadiknak a hátán landolt a koktél, lángba borította.
Tompán téblábolok a harcolók között, igyekszem figyelni, de mintha nem hinném az egészet. Amikor 1970-ben Szulinán értesüllem, hogy Marosvásárhelyen árvíz pusztít, hogy az Aleea-negyedben az első emeletig ér a víz, nem hittem. Az én szülővárosomban ilyen nem történhet! Mintha most is efféle környékezne… Ez nem igaz, ilyesmi itt nem történhet. Pedig nem álmodom, és inni se ittam már napok óta.
A védők száma folytonosan csappan, felmerül a kérdés: Segítséget kellene hívni. Ha elfoglalják a Városházát, a következmények beláthatatlanok. Nem tudom, mi lenne a teendő, szerencsére senki sem kér tőlem tanácsot.
A főtér alsó végén már órák óta folyik a harc. Lassan kialakul a menetrendje, koreográfiája. A felénk álló harckocsi-sor mögött kushad az első vonal, viszonylag kevesen vannak. A tankok mögé bújva hajigálnak át a két páncélos soron a láthatatlan sötétbe rejtőzött ellenfélre. Követ, fadarabokat, üres üveget, aztán már nemcsak üresét. A koktélhoz a legalkalmasabbnak a pepsis üveg látszik, jó a fogása, még nedvesen sem csúszik ki a kézből, elég kicsi, könnyű ahhoz, hogy messzire lehessen dobni, és a benne levő lé is elég ahhoz, hogy gondot okozzon- annak, akit eltalál, vagy aki mellé esik. A tankok mögött lapuló fiúkat ketten-ketten látják el utánpótlással, megmarkolnak egy műanyag ládát tele üveggel, előre szaladnak a kő- meg üvegzáporban, átadják a rekeszt (vagy rákászt, hiszen „lőszer” van benne?...), felkapnak egy üreset, és futnak vissza a hadtáp első vonaláig, ahol újra töltik a ládáikat. A hadtáp is mélységben tagolt, mintha szakértő szervezte volna, pedig magától alakult így ki, és a titka az, hogy a munkások a megszokott munkacsapatban dolgoznak itt is, és azokra a munkavezetőikre hallgatnak, akikre a gyárban is, és akikben bíznak. Meglepően higgadtak, gyorsan, de kapkodás nélkül teszik, amit kell, amit rájuk kényszerítettek a falusiak, akik közül a tegnap este néhányan Bolyait keresték bőszen, hogy felakasszák, mert úgymond ő az oka az egész zűrnek.
Mihály Jóska bukkan fel előttem, az első vonalból tántorog hátra, mintha részeg volna. Szemöldökét hasította fel egy kő, vér borítja az arcát, úgy rémlik nekem, hogy már nincs is bal szeme. Rászólok, nem hallja, tovább botorkál. Később flastromozott szemöldökkel újra felbukkan a legveszélyeztetettebb pontokon, bölényordítása túlzengi a csatazajt, a melegen tartott tank-dízelek burrogását. Azon az estén háromszor sebesül meg. Bal kezét késsel vágják el, és a lábát is eltalálják egy koktéllal, térdtől lefele rongyokban lóg a nadrágja, lábszára csupa seb. De ezt már hajnal fele észlelem, amikor összetalálkozunk a Városháza gyűléstermében, ahol fáradt harcosok, benn szorult nők, gyerekek üldögélnek, bóbiskolnak. Akkorra Jóska már vidáman vigyorog, megviselt arcáról optimizmus sugárzik.
Sebesültek... Egyiket ketten hozzák hátra, székfogásba ültetve és kiabálnak: Magyar! Egyre többen állnak újra csatasorba, bekötött fejjel, sebtében ellátott sérülésekkel. A védők legaktívabb része a legnyugodtabb is, pontosan, bátran, handabandázás nélkül végzik, amit kell, mintha a futószalag mellett dolgoznának a gyárban. Pedig ilyen munkát még sosem végeztek; úristen! – jut újra eszembe, hova jutott szerelmetes szülővárosom. A municípiumi néptanács előtt – már említettem – közvetlen a harcérintkezés. A mieink legvakmerőbbjei áttörnek az ellentáborba, foglyokat ejtenek. Amint értesülök, legalább egy tucatnyit. Ezek hátraszállítása szinte nehezebb feladat, mint elfogásuk. Egyiket négyen támogatják, s már messziről ordítanak: Ne üssétek! Odaszaladok, még félrelökök egy dühödt magyart, s magam is ordítom: „Ne üssétek, fogoly, sebesült!”, de egy másik csak közel kerül, s a kezében szorongatott léccel még egyet vág a vércsatakos, péppé vert fejre.
A foglyok egy részét már kihallgatni sem lehet, azonnal mentőbe teszik és viszik őket száguldva. De a kihallgatottak magnóra, videókazettára rögzített tanúvallomásai sokatmondóak: volt, akit lefizettek, 1400 lejtől állítólag 15000 lejig (ez utóbbit túlzásnak érzem), volt, akit csak leitattak, volt, akit megfélemlítettek, volt, akinek hazudtak, és olyanok is akadtak köztük, akik csak a balhé kedvéért csatlakoztak a buszokra „behajózott”, tettrekész legényekhez. Kamaszok is voltak köztük szép számmal.
Híre megy, hogy Nyárádszeredából erősítés érkezett. A védők morálját ez emeli, de megfigyeltem, hogy a legeltökéltebbek nem törődnek: ők már tudják. Vásárhely ügye a vásárhelyieké, sem görgény-völgyi, sem nyárádmenti segítséggel nem oldható meg. A szóvátaiak is elindultak – mondják. Szóváta messze van, gondolom, messze, mint Dédabisztra, Oroszfelfalu, Libánfalva vagy Hodák.
Demeter András bukkan fel a harcolók között az első vonalban. Megbabonázottan követem, alakja egyszerre groteszk és hősies. Narancsszínű bukósisak van a fején, kezében ugyanolyan árnyalatú megafon. Sportosan van öltözve, szaladgál a kő- és üvegzáporban, a hangosbeszélő segítségével próbálja irányítani a munkát. A megafon annyira torzít, hogy semmit sem érteni szövegéből. De a bátorsága nyilvánvaló.
Repülnek az üvegek, csattanva landolnak, fellobban a gonosz sárga láng, megvilágítja az épületek falait, amelyek mögött emberek lapulnak, leskelődnek. Sokan holtra rémülten, mások érdeklődve. Fadarabokra kötött benzines rongyokkal is dobálóznak az ellenfelek, a rongyok gyakran fennakadnak a park fáinak koronáin, a duzzadó, pattanó rügyeket benzinláng perzseli. A román templom lépcsőin zátonyra futott kamikazé-kamion lángolva ég. Molotov-koktél érte tán? A koktél egyébként lassan kifogy mindkét oldalon, üres üvegekkel folytatódik a „távolharc”, utánpótlást a Vagon vendéglő, néhány cukrászda, meg valami üvegbegyűjtő központ szolgáltat.
Nem tudom, kinek az ötlete volt, de zseniálisnak bizonyult. A mieink tűzoltótömlőt fektetnek le, vizet a Városháza belsejéből egy tűzoltócsapból vezetnek bele, a fecskendőt nekiirányítják a görgényieknek. A hatás felülmúlja a várakozást. Az ellenség sorai – bár nem látjuk tisztán a sötétben – meglazulnak, meghátrálnak. A mieink ezen felbuzdulva lefektetik a második fecskendőt is.
Közben fentről 30–40 fős csapatban cigánylegénykék érkeznek botokkal a kezükben, harsányan skandálva: „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!” Megtapsolják őket, utána feloldódnak a védőseregben.
Megjött a szovátai segédcsapat is, de a munka nagyjából már be van fejezve. Tizenegy felé jár, a túloldalon lanyhul a harctevékenység. Visszatérek a szerkesztőségbe. Néhány telefonbeszélgetést próbálok lebonyolítani, van amikor sikerül. Kinn a térről már nem hallszik harcizaj, a harckocsik motorjai dübörögnek csak. aztán azok is sorra elcsitulnak. Újra lemegyek, be a „nagyházba” is, valaki 300 sebesültről beszél, és négy halottról. A halottak száma a következő napokban hatra, majd nyolcra módosul, végül háromnál megállapodik. Sokan kómában vannak, mondják, ezeknek további sorsa még nem valami biztató.
A Városháza egyébként háborús képet mutat belülről. A főbejárat mögötti előtérben még lefektetve a tűzoltótömlők, hatalmas tócsa szivárgott közben ki belőlük, a lépcsőkön fáradt meg élénk férfiak, nők jönnek-mennek le-fel, civilben, katonatisztek. Egy öles termetű harckocsizó főhadnagynak – atyám, hogy fér ez be a tankba?! – két civil magyarázza, mi a teendője. A tiszt arcára kikönyökölnek a vegyes érzések, szeretne jó katona lenni, de nem rajong azért, hogy civilek dirigáljanak neki. Valószínűleg utálja az egész szituációt, és valószínűleg aggódák katonáiért, akik még mindig a T–55ösökben kuksolnak, mint a szardíniák, várva, hogy mikor gyúl fejükre a vasdoboz.
Újra lemegyek a térre, körbejárom. Éjfél felé jár, a harcnak már mindjárt egy órája vége, ellenség sehol de nyugalom sincs. Kósza hírek jönnek arról, hogy merre húzódtak el a görgényiek, sokan attól tartanak, kimentek a külső lakónegyedekbe, és ott garázdálkodnak. Nem hinném. Később beigazolódik, hogy ettől feleslegesen tartottunk. Viszont haza sem mentek, buszaik egy részét felgyújt tották közben, nincs is mivel hazautazniuk. Két nap múlva tudom meg, hogy 70–80-an egyik gyermekklinikán húzódtak meg, miután megfutamították őket.
A tér képe semmihez sem hasonlít, negyven éve vannak felidézhető emlékeim róla (a régebbiek már elő nem hívhatók), több mint tizenöt éve rajta keresztül járok be dolgozni, de ilyennek még sosem láttam. És remélem, többé sosem látom így… Őrtüzek égnek szerteszét, az eldobált üvegek ládái lángolnak tíz-tizenkét helyen is, a tüzek körül fáradt, hallgatag, vagy éppen beszédes emberek pihennek, ez utóbbiak – gondolom – azok közül kerülnek ki, akik a vastagjából ki- vagy távol maradtak. Egyik tűz körül nyolc-tíz fiatal fiú meg egy lány, melléjük állok, kávéval kínálnak. Óvatosan kortyolok, soha nem esett jobban. A fiúk csendesen beszélgetnek, van köztük könnyebben sérült is, egyikük mellett egy kerek bádog forgalomirányító tábla, kék mezőben fehér nyíl – „csak előre!” –, pajzzsá átalakítva, találat is érte az est folyamán, amint a lepattogzott zománcfesték mutatja. Középkorú férfi halad el mellettünk, ökölbe szorított kezét felemelve vidáman odaszól: – Szép volt, fiúk!
Senki sem kommentálja, senki sem örvend a győzelemnek, amelynek következményei – most, hogy túl vagyunk a harc-kavargáson, és már gondolkodni is tudunk, rájövünk: – beláthatatlanok.
– Mondd, Laci, mi lesz… mi lesz velünk? – kérdi halkan egy ismeretlen srác, és megint szembesülök utóbbi években egyre sűrűbben felbukkanó gondommal: Túl sokan ismernek ebben a városban, akiket én nem ismerek. Pedig nem ez most a gond. A gond a válaszom: – Nem tudom.
A Városháza előtti parkban hátát egy fenyőfának vetve bóbiskol egy fiú, ölében, karjai öblében alszik barátnője. Fejük felett a fára akasztva a tábla: „Anyanyelvünkért tüntetünk!” Uramisten, milyen messze vagyunk már a délelőtti békés tüntetéstől. Ennek a táblának a tartólécét azóta már talán valamelyik támadó fején törhették el...
A szerkesztőség előtti tűz mellett melegedő lányt a fiújával felküldöm, az éjszaka hátralevő részét a dolgozóasztalom melletti karosszékben töltik, egymás ölében. Kicsit irigylem őket… Később még hármat-négyet felhívok, ne fázzanak kint. Gyerekek még, kamaszok. A padlóra heverednek.
Cseng a telefon. Bukarestből hívnak, majd Székelyudvarhelyről, majd a jóisten tudja honnan, végre jól működik újra a távbeszélő központ. Nem tudok szabadulni a rossz érzéstől. A visszahúzódott ostromlók, a békés tüntetés megtámadói akármikor előbukkanhatnak újra, és ugyanazt teszik a szerkesztőséggel, mint előző nap az RMDSZ székházzal. Sőt! Azt a tegnapi barbár vandalizmust semmi komoly ok nem váltotta ki, most pedig ok is lenne, hisz sok román hever betört fejjel a kórházban. Van, amiért bosszút lihegni tehát. És most itt az összekötő pont, én vagyok a szolgálatos, pedig még csak benne sem vagyok a vezetőségben.
Fenyegető csendben érkezik az éjfél.
 
* „Erdély a románoké, sohasem lesz a magyaroké” „A román nyelv uralkodó lesz”

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék