Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. december, I. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Káli István

Káli István
AZ ELLOPOTT TAVASZ
Boldog halandó, te, széles ez északi féltekén, kinek megadatott ebben az évben is érzékelni a természetet, és az első rügybomlástól ujjongó lélekkel örülhettél a tavasznak!
Én csak most – már benn a májusban – látom, hogy az idén is volt tavasz. Lennie kellett, mert a kertünkben hervandóban már az utolsó tulipán meg a gyöngyvirág.
A természet igazságos és adakozó, nekünk is osztott tavaszt. De a mi idei tavaszunkat valaki kilopta az életünkből. Nem csak kilopta, meg is semmisítette. Ezzel az ellopott tavasszal vagyunk, leszünk mi kevesebbek. Az 1990. év hiányzó tavaszától lett a mi Sorsunk foghíjas, csorba.
Milyen erő, Istenem, milyen – a keresztényi hittől, erkölcstől elrugaszkodott – hatalom az, amely képes a hamisság minden forrásából meríteni, a bűn teljes eszköztárához folyamodni, csakhogy milliók tudatában megbonthassa a Teremtés rendjébe, a Természet folytonosságába vetett hitet? Milyen erő az, amely úgy remélte, több is jobb is lesz, ha mi az idén tavasz nélkül maradunk?
Ha már ellopta, legalább hozzácsapta volna a magáéhoz. De távol állt tőle a szándék. Nem kellett neki több belőle, csak nekünk ne legyen. Nem több akart lenni ő, mint mi, elég volt neki ránkbizonyítani, hogy mi vagyunk a kevesebbek.
Ha csak egy pillanatig is ellene cselekszünk, most nem hiányozna nekünk annyira ez a tavasz. De távol állt tőlünk az effajta szándéknak még a csírája is. Mi csak magunkat akartuk úgy együtt tudni, mint ahogyan eddig még soha.
Sajnálattal kell tudomásul vennem, hogy én már csak önmagam torzképe lehetek. Fölöttem átgördült már a történelem időhengere. Amikor március 17-én, szombaton este a letépett és meggyújtott magyar feliratok lángjának fényénél Markó Bélával és Gálfalvi Györggyel megfogalmaztuk, majd románra is lefordítottuk azt a figyelmeztető szöveget, amelyet Sütő András kézjegyével ellátva hétfőn, március 19-én reggel a Nemzeti Szövetség Ideiglenes megyei, illetve városi Tanácsának leadtunk (iktatószámai 71130/1990. 03. 19., illetve 1117/1990. 03. 17), (bér még reménykedtünk az ellenkezőjében), nem gondoltuk, hogy a beadvány utolsó részében leírt baljóslatunk beteljesülése a hagyományrombolás szimbólumaivá léptet elő minket: próféták leszünk a saját hazánkban.
Azóta is vallatom magamat, megkísérelem felidézni külön-külön is az összefolyó napokat: mikor és kinek ártottam azzal, hogy nem egészen három hónapig egy közösségre áldoztam kevéske tudásomat, szabadidőmet, munkabírásomat? Kinek ártottam először március 19-én, majd 20-án is azzal, hogy minden szavam, minden cselekedetem az ütközőfelületek elkerülésére irányult?
Talán elfogult vagyok önmagammal szemben, de hittel, meggyőződéssel vallom, minden cselekedetemet a jobbítás szándéka vezérelte.
E kijelentésemet követően igyekszem majd a legszikárabban fogalmazva leírni mindent, aminek cselekvő részese vagy koronatanúja voltam.
1990. március 19-én harmadmagammal elmentünk Sütő András lakására egy, a temesvári kiáltvánnyal szimpatizáló RMDSz közlemény kétnyelvű szövegével elnöki jóváhagyást kérni a hivatalos közzétételhez. András bácsi úgy vélekedett, korai még kiáltványokra gondolni, amikor a Városháza előtt a sokezres román ajkú tömeg zajosan tüntet Kincses Előd lemondását követelve. Nehezen hagytuk magunkat meggyőzni, lebeszélni a kiáltvány időszerűségéről, mert alkalmat sejtettünk benne arra, hogy az indulatokat, a tömeg egy részének érzelmeit kihasználva, más irányba tereljük: nem valami vagy valaki ellen, hanem valami jobb ügy, eszme vagy szándék megvalósítása felé. Hiszen az már nyilvánvaló volt, hogy ellenkező esetben ismét az erőszak győzedelmeskedik, mint február 9-e (az ominózus Bolyai-ügy) óta mindannyiszor, ha a beszervezett kiabálóknak szabad teret hagynak – a magyarság jogait csorbítandó – a maguk kényére-kedvére zajongani.
Sok időnk nem maradt az érvelésre, mert közben egyik barátunk jelezte, hogy a Vártemplom előtt, ahova a marosvásárhelyi líceumok magyar tanulói vonultak be tíz órától az orvosegyetemisták sztrájkjával szolidarizálni, a magyar lakosság egy kisebb csoportja áll. Nem kellett sokat töprengenünk ahhoz, hogy eldöntsük: a 16-i és a 17-i provokációs kísérletek után semmi szükség ütközőfelületet adni egy esetleges újabb kísérletnek. Azonnal indultam tehát, hogy megmagyarázzam barátaimnak, miért nem szabad ott maradniuk, kitenniük magukat a veszélynek. A Vártemplom előtt egybegyűltek többségükben a tanulók aggódó szülei voltak, akik a főtéri tüntetés hallatán jöttek ki, hogy védelmet nyújtsanak a templomban sztrájkoló gyermekeiknek. Hamar sikerült megértetnem velük, hogy a védelem a várfalon belül talán még hatékonyabb lehet.
11 óra tájban értem be a Bolyai téri székházunkba, ahol húszharminc, a város különböző részeiről érkezett tagunk fogadott, valamennyien azzal, hogy cselekednünk kellene, mert odakint, a Városháza előtt egyre erősödik a nyomás, és nem engedhetjük meg, hogy Kincsest erőszakkal eltávolítsák a megye vezetéséből.
Éreztem, mennyire igazuk van, de azt is, hogy a zajos tüntetés része egy előre megírt forgatókönyvnek, és nekünk egyetlen lehetőségünk van a baj (így neveztem akkor még magamban) elkerülésére, ha kitartóan másként viszonyulunk az eseményeikhez, mint ahogyan azt az emberi gyarlóságra épített logika szerint bárki elvárhatná. Nyomatékosan kihangsúlyoztam: nincs mit keresnünk az utcán. Jó fél órába telt, amíg sikerült lebeszélnem őket eredeti szándékukról. Nem meggyőződéssel, de beletörődve mentek el a székházból. Én meg visszasiettem Sütő András lakására.
Ott fogadott a hír, hogy a tüntetőknek sikerült Kincses Előd lemondatása. Még nem tudtam, mi következik, de abban már biztos voltam, hogy az elkövetkező napok fejleményeinek alakulásában aligha játszhatunk vezető szerepet. Ezt a meggyőződésemet erősítette néhány perc múltán az újabb hír: egyik-másik nagyvállalat dolgozói műszakzárta előtt abbahagyták a munkát, és a központ felé indultak.
Ezt tettük mi is, az Erdélyi Figyelő szerkesztőségébe mentünk, hogy a gyülekezést már a kezdeti fázisban meggátolhassuk, néhány barátunkat meg elküldtük az ipari negyedek felé, hogy megkíséreljék a hirtelen haragúakat visszafogni.
Aggodalommal teli másfél órát töltöttünk a szerkesztőségben. Három óra körül már-már megnyugodtunk, remélve, hogy a magyar dolgozók kivonulása italán csak vaklárma volt, hinni mertük, hogy a józan ész kerekedett felül, hiszen a városban akkor már a délelőtti sikerével kérkedő román tüntetőcsoport diadalmenetben vonult végig az utcákon.
Rosszul számítottunk. Negyed óra múltán, éppen amikor hazamenni készültünk, egyik barátunk jelezte, hogy a székházunk előtt háromszáz magyar gyűlt össze, értetlenségüknek hangot adva, hogy semmit nem tettünk Kincses Előd lemondatásának meggátolásáért.
Egy ilyen, több mint kritikus helyzetben kizárólag Sütő András személyes jelenléte lehetett cáfolat a kérdésben rejtőző, közvetett vádra. Ezt ő nyilván át is érezte, azzal indultunk oda, hogy szólni fog az egybegyűltekhez.
Talán tíz percig beszélt Sütő András, biztos voltam benne, hogy odakint mindenki hitelt ad a szavának. Csak úgy futtában ellenőriztem a hatást, a negyedórával előbbi létszám harmadára csökkent, az ottmaradottak fele is feljött a székházba, amolyan klubdélutánra jellemző stílusban megvitatni a délelőtt történteket. Szinte a semmiből bukkant elő a Bolyai utca tetején a Rózsák tere felől jövet a román tüntetők jó másfélezres tömege. (Nagy hiba volt nem követni őket útjukon, hiszen mi magunk utaltunk arra az elején említett levélben, hogy akár intézményeink is veszélyben foroghatnak!) Onnan száz méter a székház. Felfigyeltem a hangoskodásukra, de mire az ablakhoz mentem, már körülvették a székházat, a kint levő magyarok egy részét félretaszítva, egy másik részét meg bekerítve a főbejárat elé.
Ezt akkor, négy óra felé, még csak tűrhetetlennek, gyalázatosnak tartottam, negyed óra múltán, amikor az erősítésként érkezett görgény-völgyiek fejszéi zúzni kezdték a főbejárat üveges ajtajának betéteit, amikor az ablakon öklömnyi vagy annál nagyobb kövek vágódtak be, már életveszélyesnek.
A bentrekedteknek fél órát sikerült tartaniuk a földszintet meg az emeleti feljáratot, újabb fél óráig a Szövetség emeleti szárnyát.
Eközben el nem mozdultam a telefon mellől, sorban próbálkoztam a rend és a hatalom képviselőivel, nem adtam fel a reményt, hogy a minket ért támadás mégis csak a véletlenek egybeesésének műve. De a telefonszámlánk növelésén kívül semmi eredményre nem jutottam. Mert: Judea Ioan ezredes-mérnök úr, a municípiumi NSZIT elnöke nem volt elérhető (talán éppen valahonnan a közelből figyelte nagy elégtétellel a fejleményeket); Scrieciu Ioan tartalékos vezérőrnagy úr, az NSZIT megyei első alelnöke, éppen ebédelni ment (és ki merné megzavarni a nagyméltóságú úr sziesztáját egy ilyen semmiségért); Gambra ezredes úr, a megyei Rendőrség parancsnoka először nem tartotta érdemesnek beszélni velem, másodszorra, miután megvárakoztatott a vonal végén (állítólag személyesen Király Károllyal beszélt, akit én azelőtt riasztottam), sajnálkozását fejezte ki, hogy nem segíthet, túl gyenge hozzá az emberállománya; Cojocaru vezérőrnagy úr, a körzeti katonai parancsnok, házon kívül tartózkodott, a szolgálatos tiszt viszont tudatta velem, hogy a parancsnok úr már tíz perce intézkedett. A helyzetünk ennek ellenére egyre kilátástalanabb lett, ezt maga a székház védelmét biztosító rendőr érzékelte, mert amikor az ablak elé támasztott pannon gellert kapva egynegyed tégla az asztalról a hátának pattant, majd beleájult, mészfehéren vízért esedezett. (Egyik bentrekedt fiatalember azonnal kiszolgálta, mire a tiszteletreméltónak újból visszatért az ereje, már sopánkodásra is futotta, hogy miért is kellett áthelyeztetnie magát Szovátáról, a rendes magyarok mellől, ebbe a nyomorult városba, közben meg azon morfondírozott, hová dughatná el lőfegyverét, nehogy az eszeveszett részegek kezébe jusson.)
A benti hangulatról Ardeleanu Alexandru úr is mesélhetne, aki az épületet ismerve (az egykori Pártkabinetről lévén szó, amelynek egyik vezetője volt a békés Kommunista Paradicsomban), megpróbálta kinyitni az egyik oldalajtót a támadóknak, de rajtavesztett, és mire odakerült, hogy leültessék egy székre, nem volt már az a jólfésült úriember, aki a zsebében hordott, Ştefan Gheorghiu Pártegyetemen kiadott indexből mosolygott ránk. Esküszöm, megsajnáltam, de ő még a cirógatásra nyújtott két ujjamtól is rettegett.
Öt óra lehetett, amikor Demeter András, színinövendék barátom jelezte, hogy a gyűlésterem felől törik az ajtót (a Szoc. Dem meg a Liberális Párt helyiségein át jutottak oda), mire odaértem, már jöttek is vagy négyen át a padok között. Andris becsapta orruk előtt az ajtót, amelyet egyetlen kis asztalkával torlaszoltunk el. (Máig is talány, miért nem ott próbáltak meg beözönleni, az lehetett volna a mi Bizáncunk Kerka-portája. Talán azért, mert ott nem lett volna szükség erőszakra, és abban az órában a lényeg az indulatok erőszakos levezetésében volt?) Mindenesetre két perc múlva nyilvánvalóvá lett, hogy egyedüli esélyünk, ha a padlásra vonulunk vissza. Akkorra már a bejárati ajtónak támasztott vasszekrények alig tartották a frontot, egy szakembernek odakintről sikerült fejszével átvágnia az ajtó keményfa betétjét. (Álmomban egy hétig a résbe szorult fejsze élét láttam magam felé jönni.)
Aztán fel a padlásra. Háromperces egérutat nyertünk, amely éppen elég volt, hogy azt a nagy malterkeverő teknőt, amelyet a Gondviselés rendelt oda a padlásra, ráborítsuk a padlásfeljáró lépcsőjére. (Ha előtte ezerszer elgyakoroljuk, akkor sem sikerült volna olyan tökéletesen elzárnunk a betolakodók útját.) Akkora rés maradt csak, hogy egyetlen ember is bajosan préselte át magát rajta. Azt a több mázsás acélmicsodát üthették alulról fejszével, döfködhették vasvillával, kaparhatták capinával... Ott a padláson mi valahogyan magasabban voltunk, talán közelebb Istenhez. Csak hát rémisztő volt látni közvetlen közelről a vasvillával tehetetlenül szurkálók, fejszével döngetők, furkósbottal csapkodók indulattól elborult szemét, a padlásablakon kinézve meg látni és hallani a téren tomboló tömeget.
Tüzet is oltottunk közben, mert nem hagyhattuk, hogy kifüstöljenek. Egyszer a padláslépcsőkön összehordott és meggyújtott papírhalmazra, aztán a lécekből rakott máglyára öntöttük rá felülről a padlásról összekapart port meg cseréptörmeléket. Nem hagyhattuk, hogy a jó öreg Királyi Tábla velünk együtt elhamvadjon.
Zöldfedelű kis noteszembe akkor kezdtem felírni a padlásra rekedtek nevét. Hetvenhetedmagammal ugyanazt gondoltuk: bármi történjék velünk, legalább a nevünk maradjon meg.
Akkor nem féltem, pedig a padláson nekünk hamarabb besötétedett, mint bárkinek odakint. Viszonylag nyugalmas tíz perc következett, éppen alkalmas arra, hogy az ember, siralomházi hangulatában, elszámolhasson addigi önmagával. Mint állatkerti baglyok a fényben, úgy ültünk mi ott a sötétben, a padlásablak menti keresztgerendán, az a kevéske világosság volt akkor minden kapcsolatunk a külvilággal, amely a negyednégyzetméternyi égrenyíláson át beszivárgott.
A padlásfeljárathoz botorkáltam, vihart jósolt a lenti csend. Ardeleanu úr arca kirítt a többi közül, a félelem és a kétségbeesés torzképe volt. Demeter András barátunk óvta őt már két órája a környezet minden ártalmától, az ember fogságban is legyen udvarias és előzékeny vendégével, még ha az hívatlan is. Szóba elegyedtem vele. Érthetetlen, miért éppen neki meséltem néhány mondatot a gyerekeimről, akik talán nem is tudják, hol vagyok. Egy perc alatt elsuttogta nekem a fél életét, két nagykorú gyermekéről is mesélt, és tőle tudtam meg, hogy mi „oameni de omenie” vagyunk. Egy pillanatra felderengett bennem, hogy emiatt kuksolunk a sötétben, s valakik odalent éppen arról tanácskoznak, mi a teendő, hogy hírmagunk se maradjon.
Akkor megjelent Júdea ezredes úr, a szabadságot kínáló őrangyal szerepét magára vállalva. Számtalan lehetőséget ajánlott a szabadságra, miközben háta mögött ott villogtak a fejszék, capinák, vasvillák. Valamiért nem volt igazán hitele a szavának, bár amit ígért – katonai sorfal, katonai jármű a bejárat előtt –, az egyedüli biztos útnak tűnt a szabaduláshoz, még ha az egyéb nyomós érveit nem is vettük volna figyelembe: nem szabad még jobban felbőszíteni a tömeget; nem szabad megvárni, amíg elhozzák a festéket, amivel a padlásfeljárót akarják bekenni (?!), mert azt a tüzet már nehezen tudnák eloltani; ki tudja, mi történhet még odakint, ha mi itt ragaszkodunk az „önként vállalt” fogságunkhoz. Gránitkemény ember Judea úr, meggyőző munkája közben egyetlen pillanatra sem roggyant meg a felelősség terhe alatt. Miközben ő beszélt, bennem első ízben szült pánikot a kinti élet hangzavara: felvijjogott egy sziréna, ez akár a tűzoltóság megérkezésének jele is lehetett volna, ami normális körülmények között a gondoskodás érzését szüli bennem (kéznél akarnak lenni, ha valamelyik meggondolatlan polgártársnak éppen kedve támadna a tűzzel játszani), de abban a pillanatban én nem lehettem normális, mert láttam is lelki szemeim előtt, amint a tűzoltóság ostromlétráin felkapaszkodva a tetőn át törnek ránk támadóink. (Vad rémképeket tud szülni az ellenőrizetlen fantázia.)
Judea úr, eredménytelen meggyőző munkájába belefáradva, visszavonult, távozását követően kiürült a padlásfeljáró előtere is. Néhány fiatalember lentről vizet adott fel üvegben (később kiderült, hogy a Dreptatea egyesület tagjai), tőlük tudtuk meg, hogy tele van a székházunk betolakodókkal.
Negyedórás szünet után Judea úr visszatért, ugyanazokkal az érvekkel élve folytatta meggyőző munkáját, hol Sütő Andrásnak címezve mondandóját, hol nekem, ,,régi ismerősének” (tagja voltam az ő elnöklete alatt működő városi tanácsnak), még hosszú ideig eredménytelenül.
Aztán úgy nyolc óra tájban váratlanul célt ért. Sütő Andrásban felülkerekedett a jóérzésű ember vak bizalma a többszörösen kiadott tiszti becsületszó iránt. (Neki nem volt alkalma többször is áttekinteni személyesen a tanácselnök úr gerincének röntgenképét.) András bácsi úgy határozott tehát, hogy lemegy. Ez az elhatározás megbolygatta valamelyest az addigi egységet, de sikerült csakhamar újrarendezni a sorokat. Sütő Andrást nem engedhettük egyedül az ordasok közé. Szepessy Laci előzetes terepszemléje is ezt igazolta, bár ő megúszta néhány poffal meg rúgással. (Különös tiszteletnek örvendett az épületben jelen levő rendőrök körében, ismeretes, volt, hogy decemberben az egyik rendőr alezredes az ő télikabátját használta álruhának, hogy kiszabaduljon az ostromló forradalmárok gyűrűjéből.) Négy bátor fiatalember vállalkozott, hogy lekíséri Szövetségünk megyei elnökét. Sorban átpréselték magukat a padlásfeljáróban maradt résen, aztán Judea úr, meg Moldovan rendőr alezredes úr kíséretében eltűntek az előtér utáni kanyarban. Mi meg csendben várakoztunk, hogy meghalljuk, ha a Sütő Andrást elszállító gépkocsi felburrog majd. De lentről csak a már megszokott hangzavar szűrődött fel váltakozó erővel. Az aggodalom és a kétség a szokottnál nagyobb lett. Negyedórán belül elhatalmasodott rajtunk a bizonytalanság. Mintha megérezte volna, Judea úr ismét megjelent, előbbi meggyőző munkáját folytatandó. Nem voltak új érvei, ismétlései még erősebb ellenszenvet váltottak ki bennem, de az, hogy a külvilággal végleg megszakadt a kapcsolatunk, és főleg az András bácsi sorsa felőli aggodalom rákényszerített, hogy Judea úrra bízva magam, vállaljam az összekötő szerepét. Alászálltam a poklokra. Egyetlen támadóm arcára emlékszem még azok közül, akik akkor ott díszsorfalat álltak nekem. Tőle kaptam a két hétig sajgó emléket. Tenyéréllel sújtott az arcomba, azonkívül csak indulattól villámló szemek vetülnek ki elém, valahányszor emlékezem. Pedig érte még simogatás a májamat, a gyomromat, a sípcsontomat, a bordáimat, az Achilles-inaimat is, de azt mind testetlen ördögöktől kaptam, akiket életemben addig soha nem láttam, és bizonyára soha többé nem is fogom látni őket. Hangot is csak egyet viszek magammal. Amikor egy gyomorsimogatás után kissé elővigyázatlanul összekucorodtam, akkor szólt rám: ,,Mi van, hé, éhes vagy?!”
Szerencsésen leértem az előcsarnokig. Balra tőlem András bácsi meg többi barátaim egy kör közepén, valamennyien két-két ismeretlen őrizetében, jobbra tőlem a főbejárat előtt a még mindig kitartóan hőzöngő tömeg. Valahogyan nem kívánkoztam egyik irányba sem. És először életemben a bizonytalanság meg a határozatlanság volt a mentőangyalom. Júdea úr hangját hallottam a hátam mögül, nevemen szólított, és mint aki parancsot ad, türelmetlenül „felkért”, győzzem meg a többieket is, jöjjenek le a padlásról, mert ha az autó elmegy, többet nem jön vissza, és ő attól kezdve nem garantálja egyiknek sem a személyes biztonságát.
Valami azt sugallta, hogy az esedékes újabb pofonokat vállalva, visszatérjek a padlásfeljáróhoz, ahonnan akár ismét felmenekülhetek a többiek közé a biztonságot nyújtó sötétségbe. Magam sem értem, hogy miért vállalkoztam a „lecsalogató” szerepére. Szerencsémre, Dósa Jenő pszichológus barátom értett a szóból meg a képből, mármint az én képemből, bizalmat keltő lehetett arcomon a barna maszat. (Mikor Judea úr hívásának engedve visszatértemben megkérdeztem tőle, azért hívott-e le, mert a vérem színére volt kiváncsi, egy kérdéssel válaszolt: „Mit tehetnék? Ilyen a forradalmi ifjúság”.) Attól kezdve pár percig ingáztam Judea úr és a padlásfeljárat között, ugyanazzal a nemes feladattal, hogy lecsalogassam a fentmaradtakat. Sajnos, részben komolyan vettem küldetésemet, és sikerült néhányat a fentrekedt nők közül meggyőznöm, hogy lejöjjenek. Lelkemből reméltem és rációmban is bízva hittem: nincs az az elvetemült férfi, aki ártatlan nőket saját kedvtelésére bántalmazzon. Nem annyira a vadakban, mint inkább önmagamban csalódtam, és ennek szegény Juhász Ilonka néni látta legnagyobb kárát. Az ő szenvedése az én lelkemen szárad. (Kérem, bocsásson meg nekem érte, ha tud.) Ingázásom közben az „éppen idejében” érkezett (!) Scrieciu tartalékos vezérőrnagy úr is volt kegyes néhány szót váltani velem állampolgáraink személyes biztonságáról. Éppen hármasban csevegtünk, a két főtiszt meg én, amikor a homlokzat felőli ablaktól falfehéren odarohant egy, a rendőrségnél szolgáló kiskatona: „Uram, Istenem! Valamennyit megölték! Addig ütötték őket, amíg még mozogtak!” (Az iménti, szöveg szó szerint: Doamne Dumnezeule! I-au omorit pe toţi. Atîta au dat în ei, pînă s-au mişcat încă!) Kétségbeesésével sikerült kivívnia Judea úr nemtetszését, aki az arcába nyúlva taszította odébb a hírhozót: „Miket beszélsz, te ökör?!”
Azért a kíváncsiság dolgozhatott az ezredes úrban, mert ráérős léptekkel ugyan, de elindult a homlokzati ablak felé, megfertőzve kíváncsiságával Scrieciu vezérőrnagy urat is, így ismét magamra maradtam a díszsorfal közepén, lehetőséget adva ezzel egy rendőr altisztnek, hogy a fal egy ritkább részén át félrevonjon és a fülembe súgja: „Király, ne menj le, ezek megölnek”. (Csak a kék szemére emlékszem, bizalmat keltő hangjára, és most sem bánom, hogy letegezett, akár barátom is lehetne.) Nem mondhatni, hogy megnyugtatott a figyelmeztetése, azonnal tudtam, hogy vissza kell jutnom a padlásfeljáróhoz, reméltem, hogy eléggé konspiráló a szövegem, amikor maradásra szólítom fel barátaimat, mondván nekik, hogy ha akarnak, jöjjenek le, de ha nem, inkább maradjanak fent. Lehet, hogy nem az én meggyőző erőmnek köszönhető, de szerencsére attól kezdve senki nem jött le a padlásról, mindaddig, amíg a terep meg nem tisztult annyira, hogy néhány bátor fiatalember ügyeskedésének köszönhetően sikerült valamennyiünket kivezetni az udvaron át az oldalkapuhoz, amelyről közben elterelődött a tömeg figyelme. Engem is egy ismeretlen román fiatalember csempészett ki, miután letöröltem arcomról az árulkodó nyomokat, a cselt is ő találta ki, az előcsarnokba érve cigarettával kellett megkínálnom, mintha régi barátok lennénk. (Még a kelléktárat is ő szolgáltatta, én nem lévén dohányos.)
A székház előtti tüntetők már újabb célpontot kerestek, a rádióstúdiót emlegették.
Este fél tíz volt, amikor kijutottam a kapun, odébb magyarok álltak, köztük ismerőseim, akik hazakísértek. Útközben magyar fiatalok többszázas tüntető csoportjával találkoztam, akik a székházhoz igyekeztek, a bennrekedteket kimenteni. Megállítottam, visszafordítottam őket, értelmetlennek, célszerűtlennek találtam minden tömeges megnyilvánulást. A csendes éjszaka gondviselő nyugalmában reméltem a megoldást, legalább a pillanatnyi megoldást. Sokat telefonáltam aznap este, barátaimat, ismerőseimet nyugalomra intettem, és kértem, hogy valamennyien a nyugalomra, a megfontoltságra szólítsanak fel.
Éjfél tájban meglátogatott lakásomon Nicolae S. Dumitru professzor úr, aki a Nemzeti Szövetség Ideiglenes Tanácsának küldötteként tartózkodott Marosvásárhelyen, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar diákjainak ülősztrájkja ügyében kellett volna a kényes kérdéseket tisztáznia. Első szájból, koronatanútól szerette volna hallani a történteket. Nem titkolt döbbenettel és megrendüléssel figyelte szavaimat. Előttem meglátogatta Sütő Andrást a kórházban, ez nagy hatással lehetett rá, mégis úgy tűnt, hihetetlennek tartja az általam elmondottakat. Már akkor látszott rajta, hogy érti a lényeget. Távozásakor őszinte aggodalommal, baráti melegséggel ölelt meg, noha akkor találkoztam vele először életemben.
Igazából csak másnap, 20-án reggel kezdtem érezni az előző esti verés nyomait. Fájt az arcom, fájós bordám miatt csak negyedeket szuszogtam, sérült Achilles-inam gátolt a rendes járásban. Annak reményében indultam el otthonról, hogy az éjszaka jó tanácsadó volt. Fél kilenc felé ért utol a hír, amely meggyőzött arról, hogy tévedtem: ezrével gyülekeztek a magyarok a Városháza meg az RMDSz székház előtt. (N. F. egykori osztálytársam frappáns összefoglalása: „Mikor reggel bementünk, csak egymásra néztünk, négyen is megszólaltunk egyszerre, hogy ezt nem csinálhatják velünk. És már mentünk is ki a kapun”.)
A székházba már be sem jutottam, azonnal határozni kellett. Továbbra is ugyanazt tekintettük egyetlen esélyünknek: nem szabad ezt a tömeget az utcán tartani. Egyéb módot nem láttunk erre, mint a sztrájkfelhívást. Szövetségünk tagjait ülősztrájkra hívtuk vállalatainknál, intézményeinknél, mindaddig, amíg négy pontban megszabott feltételeinknek az országos vezetés eleget nem tesz. Ezt fél tíz tájban beolvastam a helyi rádióban, hadd értsék meg, akik még otthon vannak, hogy továbbra is otthon a helyük, ugyanezt a szöveget felolvasták a székház meg a Városháza előtt is, remélve, hogy mindenki megérti, mekkora baj leselkedik ránk, ha a provokációnak engedünk. Sajnos, minden kísérletünk sikertelen volt. A székház előtti emberek levonultak a városháza élé, ahol egyre gyűlt az elégedetlen magyar lakosság, azt követelve, hogy a hatalom első embere azonnal jöjjön Marosvásárhelyre, és tegyen igazságot. Azok, akiknek negyven év igazságtalanságait, megaláztatásait kellett elszenvedni, a beharangozott demokrácia jegyében kitartottak szándékuk mellett: most vagy soha. Az ár elindult tehát, gátat vetni nem lehetett, arra kellett törekedni, hogy odébb valahol (időben és térben) egy tudat szabályozta, ellenőrizhető mederben folyhasson.
Két csoportba oszlottunk. Egyik csoport a megyei tanáccsal tárgyalt, és a téren egybegyűlteket tartotta nyugtató szóval, de ha kellett, verssel és adomákkal is, a másak csoport kívülről, de közelről figyelte a fejleményeket, letapogatva a város hangulatát is egyben, hogy bármilyen provokációnak elejét vehesse.
Déltájban, amikor már az ellentüntetők népes csoportja vette körül a téren állókat, futott be az első hír a Görgény- meg a felső Maros-völgyiek szervezéséről, szervezkedéséről. Bizonytalan hírforrásokra nem alapozhattunk, ezért mindent megtettünk, hogy a hallottakról bizonyosságot szerezzünk. Fél kettő tájban megérkeztek a hitelt érdemlő visszajelzések, azért azonnal levelet küldtünk be a megyei tanácsházára Scrieciu úrnak, amelyben figyelmeztettük a város lakosságát fenyegető veszélyre, közben meg újra, hányadszor már, azt latolgattuk, milyen módszerrel oszlathatnánk el a térről a tömeget, vagy legalább alakíthatnánk át a tüntetést, az ellentüntetők közül is bevonva az üggyel együtt érzőket, egy, a Temesvári Nyilatkozattal szimpatizáló közös tüntetéssé.
Két hónap távlatából visszatekintve is úgy tűnik, hasztalan lett volna bármilyen kísérletünk ez irányban. Nem a sértett emberek tömegével, hanem egy sértett tömeg embereivel álltunk szemben. Ezt akkor is éreztük, mégsem volt szabad feladnunk. Érvlajstromot készítettünk, hogy felmérjük, mi az, ami a maradást indokolja, mi az, ami a tüntetés azonnali beszüntetését. Az érvek háromnegyede az utóbbi mellett szólt. Kötelességünk volt érzelemmentesen dönteni, ugyanúgy cselekedni is, bármennyire kedvünk ellen volt, hiszen a lehetetlennel próbálkoztunk.
Kapóra jött Kincses Előd érkezése. Egy székelyudvarhelyi népgyűlésről tért vissza, ahol beszámolt az előző napi eseményeikről, és nyugalomra, megfontoltságra intette a jelenlevőket. Az ő személyiségének hatóerejét számítottuk felhasználni, amikor – egy adott logikai fonalra felépített – írott szöveget nyomtunk a kezébe, remélve, hogy ezáltal a legminimálisabb esélyt is kihasználhatjuk az események visszafordítására. Bíznunk (kellett abban, hogy az éppen múló nap mégsem része egy előre megírt forgatókönyvnek, és az ellentüntetők között van egy olyan csoport is, amelyik szimpatizálhatna a Temesvári Kiáltvánnyal. A hangulatot tekintve az már fantazmagória volt, hogy olyant mondhatunk, amelynek hatására fél óra, óra alatt a tér kiürülne, hiszen ez volt az a hely, ahol a város román ajkú lakossága február eleje óta zajos tüntetéssel kivívta minden szándékának megvalósítását.
A Városháza erkélyéről bizonyára minden másképpen látszott, ez lehetett hatással Kincses Elődre is, amikor úgy három óra tájban az egybegyűltekhez szólt. Egyedüli reményünk, hogy a szembenállást egységgé próbáljuk oldani, szertefoszlott.
Illetve maradt még egy másik, egy legutolsó: a tárgyilagos karhatalom közbelépése. S mert akkorra már az ellentüntetők meg az őket szaporító, fehér fegyverekkel felszerelt Görgény-völgyiek támadásának rögzített időpontja is tudomásunkra jutott, újabb figyelmeztető levelet küldtünk be Scrieciu úrnak, amelyben felszólítottuk a szükséges intézkedések megtételére. Bíztunk abban, hogy egy katona nemcsak azt tudja, miként kell vért ontani, de azt is, hogyan lehet a vérontást megelőzni. Ő azonban elmulasztotta kihasználni a történelmi pillanatot.
Nyilvánvalóvá lett, mi következik. Minden elérhető jelentős személyiséggel tanácskoztunk, arra gondolva, hogy talán mi nem látjuk reálisan a helyzetet. A vélemények csak abban különböztek, hogy miként lehet a következményeket mérsékelni. Mi úgy döntöttünk, hogy bármi történjék is, nem szabad alkalmat adni arra, hogy a magyar lakosságra bárki rányomhassa a „támadó” bélyeget. Megkértük tehát barátainkat, óvatosan figyelmeztessék a téren levőket az esetléges veszélyre.
Attól kezdve a helyzet teljesen világossá, de részünkről végképp ellenőrizhetetlenné vált. Újabb meg újabb csoport faluról beszállított román lakos duzzasztotta az ellentüntetők (tömegét (nagyobb részük nem éppen józan állapotban érkezett), igazolva azt a feltételezésünket, hogy ez a nap már nem múlik el végzetes események nélkül.
Barátaink tanácsára öt óra előtt öt perccel, az utolsó lehetőséget megragadva, kimentünk a gyűrűből.
A román lakosság támadását követő utcai verekedések mozzanatairól csak a szemtanúk állandó telefonbeszámolója alapján tájékozódhattam. Az előző napon átélt, majdnem hatórás fogság minden szorongása, minden félelme újra erőt vett rajtam, átéreztem az ostromgyűrűben rekedtek kétségbeesését, megértettem segélykiáltásaiknak jogosságát, de barátaimmal egyet tudtunk, és attól kezdve másnap reggelig erre is alapoztuk minden döntésünket: ez az ügy már régóta nem pusztán Marosvásárhely ügye, de az itt fellobbant parázsnak itt is kell elhamvadnia, ezért nincs szükség semmi olyan forrásra, amely a tüzet táplálná, vagy akár tűzvésszé is változtathatná.
Nem kis erőfeszítésbe került olykor a végsőkig kitartani álláspontunk mellett, de két hónap távlatából úgy tűnik, megérte energiát pazarolni rá.
Nehéz szívvel bízom sorsom az időre, egyetlen igazságos ítélőbírómra. Remélem, nem csak javunkra dönt, de alkalmat ad az életnek kárpótolni engem, minket ezért az ellopott tavaszért.
Marosvásárhely, 1990 májusában

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2022
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék