OLVASÓNAPLÓ
IDÉZŐJELEK
Föltámadt szívem mélye, és olyannak kell mutatnom magam, amilyen vagyok.
Én Szabó Gyulára nagyon sokáig úgy gondoltam, mint mondjuk Mikszáthra vagy Móriczra, vagyis nem mint élő íróra. Akkoriban épp a Sátán labdáit olvasgattam, és azt gondoltam, hogy „aki ennyit írt, az nem lehet” járó-kelő íróember... Amikor megtudtam, hogy él, „a férfikor delén jár”, itt van közöttünk, kicsit csalódtam. Nem is: inkább meghatódtam. Elfogultan emlékeztem vissza arra a kicsi, „barázdált szívű férfira, akit a kolozsvári Sétatéren mutattak nekem”.
Később „nagyon jó szálakkal lettem hozzákötve”, azazhogy, mert ez így nyilván félrevezető meg frivol módon szól, nem hozzá, nem személy szerint, nem, hanem a szülőfalujához. Homoródalmáshoz, de hát ezekről itt nem illik beszélni...
Végső soron „természetes, ha az ember” nem élő-ként emlegeti kedves íróját. Természetes és, mondjuk, biztató. Kell az a másság, ami „az írót kiemeli olvasójának mindennapjaiból”, kell valaki, aki nincs annyira kiszolgáltatva „az életnek, a fakó sorsoknak”, aki fittyet tud hányni. Fittyet hány: „ebbe ezer és ezer dolog beletartozik”. A létezés szebbik alternatíváját képviselvén, hoz valamit, amitől „esélyeink ugyan alig-alig...”, de „könnyebben viseljük” el a ránk osztottakat. Vagy kevesebbet markolva: hoz valamit, amire rá vagyunk szorulva.
Az külön jó most, hogy amit Szabó Gyula képvisel, az „valóban elfogadható”.
Amott fönnebb persze megint ellentmondásra bukkanhatunk. Tudniillik, minden másként való létezés fölöttébb illuzórikus is egyben, „tehát a felkínált esély is az lehet”. Ami más, nem lehet olyasmi, ami van etc. Dupla csövű puskával lő, aki a másságról beszél.
De tegyük szelídebbekké a dolgokat. Veszegessük észre, hogy „egy világ van” – az ablakon besurranó holdfényes éjszaka vaníliafagylalthűssége és a szénaillatú kertek selyme: „az álmok valósága”, és akkor a zajos, sietős nappalok, a kudarcok etc. meg az életé – „nincs ilyenképpen sem kettéosztva a világ. Nincsen.”
De hát mit képvisel SzGy?
A Gondos atyafiságban szó kerül a kollektivizálásról is. Ez a rész elhalványuló tartozéka ennek a könyvnek. De ez nagyon rossz mondat, mert egyrészt rosszul hangzik, másrészt meg „nem beszélhetünk így egyetlen könyvről sem (szeressük bár!), végtére is (legyen ez a legfőbb indok): mi is töredékek vagyunk.
De persze tény”, hogy akkoriban, harminc éve – mai szemmel, szívvel, ésszel – egyszerűbbnek tűnt az egész: „a korrupt elemet el kellett távolítani, mint a romlott pityókát a veremből”. Látszott jól, ki ellen kell szembeszállni, a hadakozás mindamellett nem volt egyszerű: a hatalom a népé volt, de a nép nehezen ismerte ki magán magát s azon, amit a hatalma működtetett. Etc.
Azokról az időkről ma sokkal többet tudunk. Ez sem okos mondat, mert ad notam „mi ezekről az időkről” tépelődvén tudunk többet. És a mi beszédünk is tartalmazza önmaga csődjét, ui. harminc év múlva ez a tudás...
Természetesen SzGy is tudott mindent. Eltolódtak arányok, ellenben, hogy azok az emberek, azok az életek milyenek, arról SzGy a legtöbbet tudja, „és el is meséli”.
Nem szokás élő írót nyíltan dicsérni. Kicsit áttételesen igyekszem tehát fogalmazni. SzGy nem csupán elmeséli az akkoriakat, nem csupádon elbeszél (ami többnyire kielégíti az írókat), de „ad valamit, valamit, ami több a történetnél”.
Nemrégiben Sz. (egy másik Sz. nevű író) mondta, hogy olyan párbeszédei, mint SzGy-nek, talán Móricznak sincsenek. Szavakon túli párbeszédek.
Annyi a szabadság bennük, hogy az ember ámul-bámul! Annyi a tér, hogy nem lehet nem az új geometriákra gondolni, s arra, hogy felesleges volna Wittgensteinig menni. „Itt a szónak tényleg nincs jelentése, csak környezete van.” Költészet.
Meg lehet mondani, mi az igazság, meg lehet mondani, mi a hamis, a hamist igaznak lehet nevezni, az igazt hamisnak, lehet állítani és tagadni, tagadva tagadni, állítva hazudni egyéb variációk”. Ily filozofálgatás „most itt nem lehető”.
E párbeszédek szétbontják, feltörik a beszéd egészét, bennük a beszélő lecsupaszítva, kifosztva, árván fog ellenállhatatlanul igazat szólani. „A költészet nem bír hazudni.” Ezekben a konstrukciókban még a főkulák, a fondorlatosan szövögető, ármánykodó, kavargató főkulák is megigazul, szimpatikusan.
Másképp szólni: másképp gondolkozni. És akkor: „másképp élni”. Így jutunk vissza az íróhoz.
(írom a naplót)
Ha valaki nem ír, azért még írónak nevezheti magát. Az író ír, ez is rendjén való. Hogy írók lehessünk, ahhoz nem elég, ha írunk. Megnyilatkozni annyit tesz, mint valósággá válni, „a valóságnak súlya van”.
Szükségünk van egy lépésre. Titkosnak látszó lépesről van szó, amit képzeletben sem tudunk leírni, annyira ismeretlen hatású. Mint zenekarban a széken hagyott árva hangszer, mi is megszólalunk...: ilyesmi. „Áttörjük leszűkített életünk határait.”
Jó, ha négy-öt mondatunk van. Minél inkább törekszünk a mondatok privát létrehozására, annál inkább leszünk idézőjelekre utalva. „Ez már csak ilyen!”
Tinglitangli vidék, hárman beszélgetnek, egyszerű szavak:
– Az erőszak vissza-visszatér...
– Ha örökös az erőszaktétel, legalább engedjük a belülről támadó erőket...
– A comb magától nem feszül szét...
– Valaki majd szétfeszíti...
– Vadabb, könyörtelenebb, iszonytatóbb az egész...
– A történetben a nyelv önmagáról is gondolkodik.
– Kimondatik egy nyelv utolsó szava...
– Kimondatik az új nyelv első mondata...
– Ihletett pillanat...
– A születő gyermek feje feszíti szét a combokat.
LÁNG ZSOLT