Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1990. szeptember, I. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 

SZEMLE
Semmit se változott
Sorok a 60 éves Szabó Gyuláról
Közhelyszámba menő felkiáltás a régen látott barát, osztály- vagy katonatárs üdvözlésekor: Nahát, te aztán semmit se változtál! Bizonyára gyakran hallja ezt Szabó Gyula is, valahányszor haza-hazanéz Homoródalmásra, vagy Kolozsváron találkozik régi barátaival. Csodák-csodája, az ő esetében nem is hangzik ez tartalmatlan vagy épp idétlen kedveskedésnek, amilyennel jól konzerváltnak nem mondható nagymamák bókolnak időnként egymásnak.
Szabó Gyula – tényleg nem változott.
Ugyanaz az alig-alig libbenő járás, komoly arc, derűs-kéken figyelő tekintet és bölcs hallgatni tudás. Nem az ostoba (de nem egészen buta) ember némasága ez, aki fél megszólalni, nehogy szamárságot mondjon – hanem a sokat látott-tapasztalt, sokat tudó és még több, mindenre ráérző emberé, aki nem szerelmes a saját hangjába és nem restelli megfontolni, vajon érdemes-e megszólalnia. Hatvanéves korban ez szinte természetesnek hat – de Szabó Gyula húszéves korában is ilyen volt. Kimondott – vagy leírt – szavait alaposan mérlegre tette: ellenségei se állíthatnák róla, hogy életében kapkodott volna valamit. Kéziratait – már húszéves korában – úgy adta le, hogy abban a Szerkesztő csak gyönyörködhetett, javítani valója még az előkorrektornak se nagyon akadt benne. Akik felületesen ismerték, halvérűnek, szászosan kiszámítottnak vélték. Csak barátai és hozzátartozói tudták-tudják, mennyire igazságtalan a látszaton alapuló ítélet. Csak a hozzá legközelebb állók tudják, mennyire tud örvendeni és lelkesülni, mennyire fel tud háborodni azon a kényszerű nézőtéren, ahonnan az igazság és igazságtalanság örök – és mégis helyhez-időhöz kötött – küzdelmét, annak váltakozó részeredményeit szemléljük. Csak ők tudják, mennyire szívén tud viselni embersorsokat. Arca, szavai ebből vajmi keveset árulnak el. Édesapjától tanulta: „Az asszonyt és a gyermeket úgy kell szeretni, hogy ne tudják.” Ő mindent-mindenkit úgy szeret. A maga szemérmes módján. De vajon az emberi vonások mennyire nyomnak a latban az író megítélésében? Nem a leírt, a kinyomtatott szó őrzi-e meg a leghűségesebben az író igazi arcát? Minden bizonnyal. Ám a kortárs nem szólhat a pályatársról a jövő század igényével, annak perspektívájából. És el se tudja választani a Művet az Embertől, hiszen a Művet böngészve – óhatatlanul maga előtt látja az Embert.
Közel negyvenéves barátság fűz Szabó Gyulához, aki – anélkül, hogy munkája közben ezt tartotta volna szem előtt – megtisztelő helyet biztosított magának nemcsak a romániai magyar, de az összmagyar irodalom asztalánál is. Azok közé a hazai magyar írók közé tartozik, akik a gerincroppantó évtizedekben írt egyetlen könyvüket, sorukat se kell hogy „revideálják” a – remélhetőleg kialakuló – demokrácia fényénél. Már jelentkezése feltűnést keltett, új színt hozott a hazai magyar prózába: döntő szerepe volt abban, hogy az olvasók kezdték megkülönböztetni a műalkotásban a sugallatra csinált virágokat a valódiaktól, a méhzsongta, természetes illatú mezei vagy kerti virágoktól. Már első novellájával, a Csillagtól csillagiggal nem kezdő, hanem érett íróként állt az olvasó elé. Az eredetileg csodálatos szerelmi történet, a Gondos atyafiság, amelyet a falu szocialista átalakulásának eposzává kívánt átalakítani az irodalompolitika, minden rákényszerített ideológiai sallang ellenére tisztességes írás maradt mindmostanáig. Tisztességesek voltak fiatalkori novellái is, amelyek közül nem egy – de kiváltképpen Sárga szemű Jovánki – a mindenkori magyar novella legszigorúbban válogatott antológiájában is helyet érdemel.
Amikor minden tisztességes író a maga módján hárította el magától a diktatúra csábításait, Szabó Gyula a történelemhez fordult: ó, nem írt Ő történelmi regényt, dehogy. Hagyta beszélni a kortársakat, a szem- és fültanúkat, a legilletékesebbeket, maga csak egy-egy szó, rövid kommentár erejéig fűzte össze az emlék- és naplóírók, a levélírók mondatait, bekezdéseit. Emlékiratok, naplók, levelek ezreit böngészte át, jegyzetelte ki, hogy az Ő mondataikból állítsa össze az adott korszak mára nézve is tanulságokat hordozó képét. A közel két évtizedet igénylő munka közben Szabó Gyula mit sem törődött azzal, hogy a pillanat ügyeletes zseni-listáit összeállító „hozzáértők” mármár leírták. Elterjedt róla, hogy a Gondos atyafiságban, néhány novellájában, a Húgom, Zsuzsikában „kiírta magát”, fölemésztette minden írói energiáját. A Sátán labdái első könyvei sem győztek meg mindenkit: a teljes mű vált végül cáfolhatatlan bizonyítékává a bámulatra méltó szorgalmú írói munkának, alkotásnak.
Az utóbbi években a maga mikrovilágával kapcsolatos reflexióit vetette papírra és kínálta az Olvasónak, aki annál szívesebben fogadta ezeket, mert egyben saját életének tükrét is láthatta valamiképpen ezekben a kis remekművekben, amelyek – kiváltképpen a diktatúra bukását követő sajtószabadság következtében – egyre mélyebben szólnak közösségi gondjainkról is. Jómagam például ugyancsak életem – és közösségünk élete – kisebb (nem is mindig kicsi) kudarcaira ismertem, miközben mosolyogva, magam el-elnevetve olvastam hangulatos írását arról, miként fogott a kertjében „Törököt”.
Elnézést. Nem „méltatni” szeretném Szabó Gyulát, hanem „felköszönteni”. A barátot, akit életem nehéz napjaiban valami módon mindig magam mellett tudtam-éreztem. Az igényes pályatársat, aki mindig többre-jobbra serkentve provokált versenyre. Azt a – látszólag – hidegvérű, kiegyensúlyozott Szabó Gyulát, akiből szívinfarktust váltott ki az indulat, amikor válaszát írta egy bennünket gyalázó szennyiratra.
Nemcsak személyes okaim vannak hát, hogy megmosolyogjam a Szabó Gyulát már-már közönyösnek, kiszámítottnak minősítőket. Közösségi dolgainkban és magánéletében egyaránt melegszívű, minden jószándékú, okos kezdeményezés mellé odaálló segítőkész emberként-barátként ismertem meg közel negyven éve. Írásművészete gondolatban-érzelemben gazdagodott, kiteljesedett ugyan, szeme sarkába egy-egy póklábacskát is húztak a gondjai-gondjaink – de úgy, különben, maradt olyannak, amilyennek megismertem. Semmit se változott.
Éltesse Isten sokáig, jó erőben, egészségben.
FODOR SÁNDOR

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» A Hét
» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2018
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék